A másodfok végzése

A másodfokú bíróság elutasító határozata helyben hagyta az elsőfokú bíróság végzését, amellyel részben egyet tudok érteni. De csak részben. Erről a bejegyzés végén értekezem...

A történet lényege dióhéjban:


Az anya kislányomat tőlem való eltiltása ellen az első bírósági végzés nyújtott menedéket, amelyet a Bíróság ideiglenes intézkedésként hozott meg (lásd: Ideiglenes végzés). 


Ezután az ideiglenesnek gondolt végzés csakhamar állandóvá vált. Sem az említett fokozatosság elve, sem az ideiglenes jelleg nem változott mintegy fél éven át, amely miatt kértem a Bíróságot, hogy a heti egyszeri két órás kapcsolattartást bővítsék ki négy vagy hat órára az elvitel jogával élve (lásd: Alperes bírósági beadványa, 2016. május 25.)


A kérelmemet a Bíróság elutasította (lásd: Bírósági végzés, 2016. szeptember 5.), mondván, hogy az anya tiltása ellenében létrejöhetett a kapcsolattartás a Családsegítő berkein belül, valamint "az ideiglenes végzés meghozatala óta a körülményekben nem következett be olyan változás, amely a Bíróság azonnali beavatkozását indokolná a kapcsolattartás szabályozása tekintetében".

A végzés ellen fellebbezéssel éltem (lásd: Bírósági beadvány, 2016. szeptember 28.), amelynek elbírálása gyakorlatilag fél évig tartott. Ezáltal immáron összesen egy éve járunk a lányommal a Családsegítőbe, amelyre semmiféle ép észérv nincs. Nemhogy a Törvény által biztosított elvitel jogát nem adták meg nekem (azaz nem tartották be a Törvényt!), de még csak a kapcsolattartásunk idejét sem bővítették ki kettőről mondjuk négy órás időtartamra. A fellebbezésemre fél év múltán kaptam választ, amit az alábbiakban lehet elolvasni:








Nos...


A fenti másodfokú végzést értem, de annak tartalmával nem tudok azonosulni. Az addig oké, hogy az egyes cikkelyeket kiemelve pontosítanak, elmagyarázva (a nyilvánvalót), hogy mi hogyan működik, de azt már nem értem, hogy miért nem látják át az én mondandóm lényegét, amely a kapcsolattartás minőségéről, s mint az apai mivoltom tiszteletben tartásáról szól. Hiába elmélkedtem nekik a heti két óra rövidségéről, hiába fejtettem ki nekik az apakép kialakulásának fontosságát, mert azt a Bíróság nagy ívben leszarta. 

A másodfokú bíróság csupán annyit látott, hogy ami ellen fellebbeztem (gyakorlatilag az ideiglenes végzés ellen), az helytálló volt, hiszen az anya önkényes tiltása ellen létrejöhetett általa a kapcsolattartás. Ez igaz, viszont azóta már eltelt harmincvalahány hét, miáltal a gyermekem megszokott és megszeretett engem. Tehát lényeges változás állt be, hiszen a Felperes a keresetlevelében korábban azt állította, hogy a gyerek nem ismer engem, nem szokott még meg, stb., így szükséges a felügyelt kapcsolattartás. Ráadásul azóta az is bebizonyosodott, hogy a kislányomat megfelelően el tudom látni, megetetem, megitatom és tisztába teszem, ha a szükség úgy kívánja. 

Az elmúlt bő fél év alatt gyökeresen megváltozott a kapcsolatom a lányommal, s ez már igenis indokolttá tenné a kapcsolattartás bővítését, amit az elsőfokú bíróság, majd a másodfokú bíróság is nagy ívben leszar. Annak ellenére, hogy az elsőfokú bíróság az ígéretében a fokozatosság elvét hangoztatta, vagyis előadta, hogy először csak heti két órát kapok a Családsegítőben, majd mondjuk heti kétszer kettőt, majd egy idő után már kivihetem a gyereket a Családsegítőből, majd végül már nálam is aludhat, stb., ez valamiért egyáltalán nem valósult meg. 

Naná, hogy fellebbeztem a kérelmem elutasítása miatt, hiszen az elvitel joga is azt mondja, hogy ha nincs ellenem semmiféle tiltó ok vagy határozat, akkor élhetek vele. 

A másodfokú bíróságnak azt kellett volna vizsgálnia, hogy a gyermekemmel való kapcsolatomban milyen irányú változás következett be, s mivel mindenki egyöntetűen tanúsíthatja, hogy pozitív, meg kellett volna adják az elvitel jogát, vagy legalábbis a kapcsolattartás időtartamának a bővítését. De nem tették meg, számomra érthetetlen okból. Magyarán, továbbra is elveszik a gyerektől az apát!

A csúcs az egészben az, hogy a másodfok szerint "alaptalanul" sérelmezem az elsőfok elutasító határozatát! Alaptalanul! Miért is? 

Alaptalan volna kérnem, hogy a saját kislányommal kimehessek a játszótérre??? Vajon ennek alaptalanságát mivel támasztják alá? De komolyan: verem a gyereket? Verem az anyját? Drogos vagyok? Piás vagyok? Priuszos vagyok? Csöves vagyok? Agresszív vagyok? 

Van egyáltalán valamilyen kizáró ok arra nézve, hogy én a lányommal apaként, szülői szinten tarthassam a kapcsolatot?!

Van valamiféle negatív pszichológiai szakvélemény rólam, amely alátámasztja a végzés helybenhagyását?

NINCS

És egyáltalán: nincs semmiféle bizonyíték arra nézve, hogy magam ne volnék jó apa. Egyedül a Felperes paranoid fröcsögése az, amely rám rossz fényt vet, de más nincs, s mivel ő maga a hülyeségeit nem támasztotta alá, ezért azt nem kellene figyelembe venni.

A pszichológiai szakvélemény egyébként azt írja, hogy a Felperes kissé neurotikus, rólam pedig azt, hogy néha megtapasztalható volt nálam néhány infantilis megnyilvánulás. Vagyis, amíg ő elmebeteg (azaz valami nem működik jól az elméjében), addig én párszor elsütöttem egy-két gyermeteg viccet, és nem több.

A másodfokú bíróságnak azt kellett volna vizsgálnia, hogy az eltelt időszakban milyen kapcsolat alakult ki a lányommal, valamint azt, hogy milyenek a körülmények az általam leírtak alapján. Mindezek tükrében elmondható, hogy a kapcsolatunk jó, a helyszínt pedig kinőttük. Józan paraszti ésszel is belátható, hogy nincs okuk engem a Családsegítőben marasztalni, ráadásul erkölcsös is volna, ha egy józan életű, minden téren megfelelő apukát engednek a SAJÁT KISLÁNYÁVAL ÉLNI.

ÉLNI, igen, mert ami jelenleg zajlik, az nem élet...

Ráadásul most már a kislányom igényeit is szem előtt kellene tartaniuk, aki nap mint nap kifejezi számunkra, hogy velem szeretne lenni (azaz többet szeretne látni). 

A másodfokú bíróság azt írta, hogy az elsőfok az elutasítással nem tévedett semmiben, amellyel annyiban értek egyet, hogy a kislányom a kérelmem írásakor még alig múlt másfél éves, így mérlegelniük kellett, hogy el tudom-e látni őt mindenben, vagy esetleg veszélyeztetném-e az épségét. Könnyűszerrel belátható, hogy egy másfél éves kislány még meglehetősen sérülékeny, csakhogy a Törvény nem ír erről egy szót sem. Ugyanis, ha - tegyük fel - házasságban élünk anyukával, de anyuka váratlanul meghal, akkor az Állam elveszi apukától a gyereket azt feltételezve, hogy ő nem képes ellátni azt? Ugye nem...

Akkor mi jogon feltételezik rólam, hogy nem tudok a gyermekemre vigyázni? Mi támasztja ezt alá? A Felperes fröcsögése? 

Egyáltalán, van rólam bármiféle bizonyíték, ami az alkalmatlanságomat bizonyítja?!

Tökéletesen értem a Bíróság reakcióját, de nem feltétlen kellett volna így dönteniük, ahogy végül döntöttek. Ha nem is vett engem figyelembe, a Bíróság végül is az ideiglenes intézkedés okait vizsgálta (azaz az anyuka tiltása ellen meghozott határozatot) és nem az azóta eltelt időt. Szerintem ez hiba, de értem miért ezt a feleletet adta. Magam nem így tennék, ahogyan ő, de mivel nem vagyok jogász, ezért a véleményem vajmi keveset számít. 

Szerencsére a Bíróság is elismeri, hogy az ügyünk már a végkifejletéhez közeledik, s a korábbi döntést minden bizonnyal felülírják elsőfokon. Mivel a fellebbezésemre adott válasz lezárult, ezért immáron nincs már semmiféle akadálya annak, hogy az elsőfok a következő tárgyaláson, vagyis 2017. április 26-án meghozza a végső döntést.

Még bő egy hónap van addig.



Megjegyzések