Egy mocskolódás margójára 4.

(avagy: Egy neurotikus elme fellángolása, 2. rész)

Előzményt lásd ITT

Sejtettem, hogy az exem nem fog leállni és ír majd egy újabb beadványt a Bíróság felé. Amikor megkaptam az értesítőt, hogy a Postán vár egy boríték, mindjárt tudtam, hogy az ő legújabb agymenéséről van szó. 

Teljes volt a közöny a részemről, amint kézbe vettem a számomra küldött példányt. Fel se bontottam rögtön, hanem megvártam vele a délutánt, amikor feltölthetem ide, hogy mindenki megleshesse az ellenem felhozott vádakat.

A Mocskolódás margójára-sorozat első két részéhez hasonlóan itt is bekezdésenként válaszolok a Felperes mocskolódásaira, vagyis vastagon szedve őt idézem, míg normál betűvel magam adok választ.

A kislányom anyja ismét tanúbizonyságát tette annak, hogy mennyi mindent félreért az események kapcsán, valamint erős félremagyarázások és csúsztatások tarkítják a gondolatmenetét, amely a pszichológus által is megfogalmazott neurotikus tünetekkel egyenlő. Aki figyelemmel kíséri a történetemet, annak feltűnhet, hogy a Felperes nem egészen arról beszél, mint amiről én korábban már értekeztem. 

Hogy kinek lehet igaza? 

Azt gondolom, hogy az az igazságos, ha a Felperes szemszögéből is megismerjük a fejleményeket, aztán döntse el az Olvasó, hogy kivel lehet a probléma. Mivel az exem eddig nem írt ide egy árva sort sem (pedig megtehetné), ezért csupán a beadványaiból meríthetünk. 

Nosza, lássuk mit írt:


-------------------------------------------------------------------


VÁLTOZÁSOK BEJELENTÉSE

2017.03.04-én alperes ellátogatott hozzánk negyed órára, az udvaron futottunk össze vele. Megbeszéltük, ha másnap jó idő lesz, nem esik az eső, akkor átmegyünk hozzá, mert Felisz kavicsokat akart gyűjteni nála. Sajnos másnap egész nap esett, így erre nem került sor.

Nem került rá sor, mint ahogy ezután egyszer sem. Mindez csak ígérgetés maradt, holott a lányunk többször is kérte őt, hogy jöjjenek le hozzám, mert szeretné megnézni a szobáját és szeretne kicsit játszani velem. Akármilyen idő volt ezután és akármennyire kérte a gyerek a lejövetelt, Anyuka egyszer sem hozta le őt az egyetlenegy, korábbi esetet leszámítva.

A kislányom pedig nem „Felisz”, hanem Felícia! A „Felisz” az az angol „Felice” általuk magyarosított változata. Anyuci szerint a gyerek kérte őt meg arra még a születése előtt, hogy Felíciának hívjuk, s ezt tiszteletben kell tartanom – legalábbis Anya szerint, amikor Dórinak mertem nevezni a lányunkat. Szokta még a gyereket Felicitinek vagy Citinek, Citikének is nevezni.

Vajon ez milyen állapotra utal nála, ha már engem mindenfélének elhord az alábbiakban?

03.09. A Családsegítőben elmondta láthatás után Václáv Ilona jelenlétében, hogy melyik nap ér rá jövő héten, hétfő-szerda-péntek. A hétfő jöhetett számításba, akkor tudtak fogadni minket. Kérdeztem, hogy 15-17 óráig tudnánk-e jönni. Erre apuka közölte, hogy neki 15-17-ig későn van, mert sok a dolga. Legyen előbb, legyen délelőtt. Mondtam, hogy 2,5 éves a gyerek, 8-12-ig dolgozom, 12:30-ra érek a bölcsődébe, utána hazaviszem őt aludni és utána tudom láthatásra vinni. Ha láthatás után alszik, az késő, mert kettő órát alszik délutánonként, minden délután. Este 20 órakor fektetem őt le, de ha későn alszik délután, akkor későn kel és nem fog este 8 órakor elaludni, akkor pedig nem tudom felkelteni hajnalban, mert nem tudja kialudni magát. Ezt nem volt hajlandó sem figyelembe venni, sem megérteni, mert hajtogatja, hogy milyen szuper apuka és ő mindenben odafigyel a lányára, csakhogy a valóságban magasról szarik mindenre, ami éppen neki nem kényelmes, vagy nem a terve szerint zajlik.

Nem voltam hajlandó figyelembe venni?

Bassza meg, eddig ő rángatott engem, mint egy bábút, és én mindig mindenben figyelmes voltam vele. Nem elég, hogy elvitte tőlem a gyerekem, akit ráadásul öt hónapig el is zárt előlem mindenféle primitív hülyeségre való hivatkozással, de még azt is megszabja, hogy a heti két órában mikor találkozhatom a lányommal és mit játszhatok vele, vagy épp mit adhatok neki enni.

Ő azt hiszi, hogy én a 24-48-as beosztásom miatt a munkanap utáni két szabadnapomon ráérek és nem csinálok semmit. Az véletlenül sem jut az eszébe, hogy én a 24 óra meló után otthon nem fekszem le aludni, hanem még ledolgozok vagy 8 órát a házépítésem végett. Akárhogy is nézzük, de én össz-vissz 39-40 órát vagyok ébren egyhuzamban!

Egy példa: ha dolgozni megyek, akkor hajnali 4-kor kelek. Odabent 24 órát talpon vagyok. Az igaz, hogy van 4 óra pihenőidőnk, de ebből jó, ha egy-másfél órát tudunk aludni, s mivel ezután fáradtabb vagyok, mint azelőtt, olyan vagyok a hátralévő időben, mint a mosott szar. Miután 6-kor végzek, még haza kell érjek, ami nagyjából egy óra. Viszont ekkor még nekiállok a házamat építgetni, amit nagyjából délután 4-ig, 5-ig csinálok. És aznap még nem ettem semmit, tehát az ebéd még csak ezután következik, ami igazából inkább a vacsorám.

Megértem, hogy Anyukának mindezt nehéz felfogni, hiszen nem képes rá. Ugyanis mindezt egyszer már kitárgyaltuk, méghozzá az első bírósági beadványa alkalmával. Akkor ugyanezt elmondta, sőt még azt is, hogy lusta vagyok, amit egyáltalán nem támasztott alá. Figyelembe véve a házépítésemet, szerintem magától értetődik, hogy hülyeséget beszél.

És igen, sok a dolgom. A délelőtti kapcsolattartásnál amint hazaértem a munkából, fel tudtam készülni rendesen: hazaértem, lefürödtem, felvettem a szebbik ruhámat, majd kényelmesen felmentem a Családsegítőbe. A délutáni kapcsolattartások alkalmával nekem minden itthoni munkafolyamatot félbe kell szakítanom. Ugyanis, amikor délután 1-kor találkozunk, akkor én fél 12-kor abba kell hagyjak mindent, le kell fürdenem, át kell öltöznöm, majd rohannom kell a gyerekhez. Vagyis a lendület abbahagyásával kizökkenek a ritmusból, s a két óra kapcsolattartás után már nem mindig sikerül a félbehagyott munkát folytatnom. Nem mellesleg pedig, az otthoni munka után fáradtan és tompán érkezem a kapcsolattartásra, tehát nem mindegy, hogy a heti két órámat kipihenten vagy fáradtan töltöm el a gyermekemmel!

Anyuka szerint „szarok mindenre”, holott ez nem igaz. Azt szeretném elérni, hogy vegyen engem is figyelembe, valamint tartsa észben, hogy a lányának van egy édesapja is, akit nem rángathat csak úgy kedvére. Nem a lábamat lógatom otthon – mint ahogy azt ő feltételezi mindig - , hanem a jövőmet (és a gyermekem jövőjét) építem. Ugyanis ne gondoljuk azt, hogy a lányom az anyjától örökölni fog bármit is, mert ugyanis neki nincs semmije.

Az, hogy a gyereknek van egy napirendje, az nem vita téma. Ettől részben el lehet térni, nagyban nem. Azt sem csinálhatom meg vele nyilván valóan, hogy 13 órát legyen talpon alvás nélkül, mert azt nem bírja, ahhoz még kicsi, szüksége van alvásra. Láthatáson nem fog aludni, mert akkor apával játszik, ez is egyértelmű. Fogalma sincs sem a gyereknevelésről, sem az alapvető igényeiről a gyereknek, de lényeg, hogy tőle hangos az internet és a beadványai, hogy ő milyen tökéletes és mintás apuka.

Szerintem a gyerek a bölcsőde után még simán eljátszana velem két órát, de ha néha mégsem, akkor az sem lenne baj, hiszen a karjaimban is aludhatna akár. Ásítozott ő már délután 4-kor is, amikor elvileg otthoni alvás után jöttek a Családsegítőbe. Úgy vélem, hogy ezt az alvás-mizériát túldramatizálja az Anyuka, és ez is egy olyan eset, amikor a pánikbetegsége tüneteit látjuk.

Az, hogy van e fogalmam a gyereknevelésről, azt nem tudhatja, hiszen nem élünk együtt és a nevelési módszerek közül is annyiféle van, ahány szülő. Nincs kőbe vésve semmi ezzel kapcsolatban, máskülönben pedig hogyan legyen fogalmam a gyereknevelésről, ha a módszeres tiltása mellett nincs alkalmam bizonyítani?!

És itt ne mondjuk, hogy nem tilt el a gyermekemtől, hiszen ha engedné a találkozókat, akkor nem csak két órát láthatnám a kislányomat egy héten! Anyuka egyáltalán nem akarja, hogy a lányommal találkozzak, s ez a heti két óra is csak azért jöhetett létre, mert a Bíróság ideiglenesen ekképpen rendelkezett! Ne feledjük el, hogy a határozat napjáig ő módszeresen elzárta előlem a gyermekem, mintha ő lenne e gyermek egyetlen nevelésre érdemes birtoklója.

Emellett sem az Interneten, sem a beadványaimban nem írom magamról, hogy én „tökéletes” vagy „mintás” apuka volnék. Amiről írok az az, hogy én miként védem meg magam a Felperes abszurd és hamis vádjaival szemben, valamint arról, hogy többet szeretnék lenni a kislányommal és az egész milyen érzéseket vált ki belőlem. Anyuka olyan dologról beszél eme beadványában, amely nem létezik, s amelyről egyáltalán nincs szó, hacsak azt nem vesszük ide, amiről még értekezem: azt, hogy magam milyen változatos programokra vinném a kislányomat, ha végre élhetnék az elvitel jogával.

Nem volt hajlandó elfogadni a délutáni időpontot, azt válaszolta, hogy akkor marad a 10-12-ig tartó időszak, amit a bíróság hagyott helyben. Mondtam neki, hogy az most a helyzet alapvető megváltozása miatt nem kivitelezhető, én munkában vagyok, a gyerek bölcsiben, állapodjunk meg egy délutánban, ahogy eddig is. Úgy látszik, eddig sikerült megállapodni vele a délutánonkénti találkozásokban.

Anyuci emlékeztetett engem folyton a bírósági határozatra, amelyre végül azt mondtam, hogy jó, ha ezzel jössz mindig, akkor maradjunk a Bíróság által meghatározott időpontban. És igen, eddig sikerült megállapodnunk mindenben, és nem is értem miért kelti most is a feszültséget azt sugallva, mintha akadékoskodnék folyton.

Václáv Ilona mindennek fültanúja volt, a beszélgetés ott zajlott vele, nyugodtan meg lehet kérdezni őt is az elmondottakról. Én nem „járok a seggemben diktafonnal" azóta sem, nem is lesz így, ha bizonyíték kellene, ő ott volt.

Nem járkál diktafonnal, persze. Csak épp a telefonbeszélgetéseinket rögzíti. Ezt ő maga árulja el a korábbi beadványában. Mellesleg: arról miért nem értekezik jelen sorok között, hogy a vitáink vajon miért alakultak ki ismét? Miért ködösít és fordít ki mindent a saját íze szerint?

Igen, kiakadtam, hogy folyton-folyvást variálja a kapcsolattartás időpontjait, ahogy az neki kényelmesebb. Hetente egyszer, két órát lehetek a lányommal, és ennél többet - ha megszakadok is - nem lehetek vele együtt. Semmibe sem enged beleszólnom, holott például a bölcsődeválasztásnál is ki kellett volna kérnie a véleményemet. Nem tette, hanem sunyított, s csak azért keresett meg ezzel kapcsolatban, mert a Bölcsőde kérte a hozzájárulásomat! Ismétlem: csak ezért keresett meg engem, hogy az aláírásomat kérje, különben meg magasról tett volna rá, hogy magam helyeslem-e a bölcsődei döntését vagy sem.

És még neki áll feljebb…
(Mint mindig, amúgy)

Haza hoztam a gyereket, ő utánunk jött, bejött az udvarra és elkezdett vitázni. Ideges volt a délutáni láthatások miatt, mert neki kényelmetlen.

Ez pontosan mikor történt? Valószínűleg oka volt, hogy utánuk mentem. Egy vitatkozás miatt sosem állítok be hozzájuk. Akkor jelenek meg az ajtajukban, ha mondjuk nem válaszol az SMS-eimre, vagy ha mondjuk viszek nekik valamit.

És ismétlem: nem kényelmetlenségről van szó, hanem észszerűségről!

Még idegesebb lett, mikor a kérdésére, hogy „megyünk-e vele vasárnap kirándulni?" azt feleltem, hogy nem, mert nem tud normálisan viselkedni és ilyen hozzá állással, amit a Családsegítőben is tanúsított nem megyek vele sehova.

Kis durcás, nem? Ha valamiért nem értek vele egyet és leállok vele „vitatkozni” (ami az érvek-ellenérvek ütköztetését jelenti), akkor ő bevágja a durcát és inkább letiltja a gyereket egy jó programról. Igazából arról van szó, hogy ő a vásárlásaim miatt volt engedékenyebb velem és nem a jóindulata által. Anyuci – ha tehetné – egyáltalán nem adná oda a gyereket, és még ezt a heti két órát is soknak tartja, amit kapok. Emlékezzünk rá, hogy mit is akar valójában: azt, hogy a gyereket annak öt éves koráig (!) ne vihessem el sehová, vagyis a saját lányommal csupán a Családsegítőben találkozhassak hetente egyszer, felügyelet (vagyis ellenőrzött körülmények) alatt.

Egyébként milyen hozzáállásról beszél? Arról, hogy a heti két órát elfogadhatatlannak és botrányosnak tartom?? Ezzel van baja? Netán hagyjam a hátam mögött a lányomat?

Hogy tisztázzuk: minden probléma onnan fakad, hogy ő el akarja tőlem venni a lányomat! Azzal, hogy annak öt éves koráig elfogadhatatlannak tartja az elvitel jogát, szó szerint kitépi őt az életemből. Elveszi őt tőlem! Ha nem akarná elvenni, akkor akár a kapcsolattartás idejének a bővítésén is gondolkodhatna… de nem teszi. Számára így a tökéletes.

Ilyen egy felelős gondolkodású anya, ugye?
Ez a jó hozzáállás egy szülőtől, ugye?

Arrogáns, erőszakos, nekem esik. Azt mondtam, ha EMBER tud lenni, akkor majd beszélünk ilyen dolgokról, addig nem. Természetesen erre kikelt magából és így folytatta: „Akkor írd meg a bíróságnak, hogy nem értesz egyet az ítélettel és a láthatások ezen túl nem kell, hogy a Családsegítőben folyjanak."

Pontosan itt van a kutya elásva: mi az, hogy EMBER???

Anyuci akarja megmondani, hogy ki az és ki nem? Mi jogon becsmérel ő engem? Mit tett le az asztalra, ami alapján emberkedik velem?

Eszébe sem jut, hogy a problémáinknak mi a kiváltó oka?

Azért azt lássuk már be, hogy egy normális életet élő szülő nem hagyhatja, hogy elpereljék tőle a gyermekét! Ha nem vette volna észre, én nem akarom elvenni tőle a lányunkat, hanem csak szeretnék vele több időt eltölteni! Ez olyan égbekiáltó bűn?? Ezért nem vagyok ember?? Ez normális?

Ha pszichés problémái vannak, s paranoid, neurotikus tüneteket produkál, akkor ezt a dokijával beszélje meg és szedjen gyógyszereket, de ne kiáltson olyat, ami nem igaz!

Épp azzal vagyok EMBER, hogy felelős szülőként kiállok a lányom mellett, akitől épp az édesapját próbálják meg elvenni. Ez bűn, ha nem tűnt volna fel!

Egyébként ki adagolja a lányomnak nap mint nap, hogy az apja egy „hülye”? Erre valóban szükség van? Valóban azt a képet kell kialakítani benne, hogy az apja hülye? Ez mennyire normális a részéről? Mennyire gyalázatos és szégyenteljes? Ilyen egy minta-anya, aki a gyereket az apja ellen neveli?

Fenyegetőzőtt, hogy elviszi a gyereket, elmennek világgá, mert nemet mondtam erre a képtelen ötletre. Vitáztunk, mondtam neki, hogy ezt nem teheti. Erre teljesen kikelt magából, azt kérdezte szerintem jó-e a bíróság döntése, egyetértek-e vele, mindezt kiabálva, miközben a gyerek ott volt a kezében.

Próbálja meg legközelebb az előzményeket is mellékelni, mert így hiteltelen az egész.

Azt válaszoltam ne velem üvöltözzön és ne a gyerekkel a kezében, ezt a bíróságon mondja el. Idegesebb lett, mint addig, és a gyerekkel a karjában erőteljesen hátra lökött, hogy majdnem elestem.

Én nem üvöltöztem egyáltalán. Gyerekkel a kezemben amúgy sem tenném. Aki üvöltözött az ő maga volt, méghozzá hihetetlen frekvencián, amire a környezetünkben lévő összes ember felfigyelt. Nem én voltam ideges, hanem Anyuci, aki még belém is rúgott.

És igen, bevallom: meglöktem őt. Hogy miért? Mert ingerült volt és tiszteletlen. Egyfolytában magas lóról beszélt, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt. Mintha nekem semmi közöm nem lenne az Ő gyermekéhez, mintha egy megtűrt kutya volnék. Nem tiszteli bennem az APÁT, akit a gyermeke olyannyira szeret! Folytonosan becsmérelt engem, megalázott és megsértett. Csak úgy állíthattam le őt, ha figyelmeztetően meglököm, de arról szó sincs, hogy majdnem elesett volna. Ezt már csak Anyuci nagyítja fel, hogy ekképp dramatizálja a helyzetet. Máskülönben pedig úgy vélem, hogy mivel ő visszaadta a lökésemet egy hatalmas rúgás képében, a helyzetet illetően egálban vagyunk.

Erre a húzására üvöltöttem vele, hogy azonnal tegye le a gyerekemet. Mondta, hogy nem teszi, hívjam a rendőrséget, ha akarom.

Mivel még el akartam búcsúzni a lányomtól, ezért nem tettem le azonnal a gyereket. Dóri nem egy játékszer, akit rángathatnak a szülők, hanem egy édes kis gyermek, akinek adok a véleményére, így számít, hogy ő maga mit akar. Dóri aznap még velem akart lenni egy kicsit, ezért hagytam időt neki a búcsúzásra. Ezt Anyuci nem szerette volna, ezért többször is odalépett hozzánk, hogy megpróbálja őt kirángatni a karjaimból. Ezt csak azért nem tette végül, mert Dóri jól érezte magát az ölemben és így nem akarta őt felzaklatni, hogy kirángatja a kezeim közül.

Nem tiltom el tőle a gyereket, viszem láthatásokra, ha nem tudom vinni, pótolva van mindig.

Mint fentebb már említettem: a tiltás nem azt jelenti, hogy a végzés szerinti időpontban elhozza a gyermekünket, hanem azt, hogy emellett egy fikarcnyi időt sem ad az együttlétre! Igenis tiltja tőlem a gyermekem, hiszen ha nem tenné, akkor mindig megengedné, hogy találkozzak vele, arról nem is beszélve, hogy megengedné számomra az elvitel jogát.

A bölcsődébe mikor mehetek el a gyerekért (vele együtt)?

Hagyjuk inkább, hogy nem tiltja tőlem a gyereket, mert az semmi más, mint ködösítés és hazugság!

Sőt, külön programokra is mentünk együtt.

Például?

Jah, igen: elmentünk a helyi cukrászdába egyszer. Meg egyszer lementünk a 300 méterre lévő tóhoz, hogy csúszkáljunk a jegén. Még valami?

Persze-persze, majd’ el is feledtem: Karácsony alkalmából eltölthettem vele másfél órát az étteremben, hogy átadhassam neki az ajándékait. Egy étteremben. Nem nála, nem nálam, hanem egy étteremben.

Amikor viszont véletlenül összefutottunk a főúton, akkor már nem engedte meg, hogy a boltba is elkísérjem őket és vehessek a gyereknek valamit.

Egyébként milyen programokról beszél???

Elvittük őt játszóházba? Nem.
Elvittük őt állatkertbe? Nem.
Elvittük őt kirándulni Budapestre (ahol megnézhette volna a Dunát és a hidakat, stb.)? Nem.
Elvittük őt Dobogókőre (ahogy ígérte)? Nem.
Elvittük őt állatsimogatóba? Nem.
Elhozta őt hozzám ebédelni? Nem.
Elhozta őt hozzám, hogy megmutathassam neki a szobáját? Nem.

Egyáltalán: bárhová is elvihettem a lányomat az elmúlt egy év alatt?!
Dehogy…
A sarokig meg vissza.

A lényeg, hogy ő egy órás sarki sétára is azt mondhassa a Bíróság előtt, hogy ő márpedig milyen jó fej, mert „programokra is mentünk együtt”.

Aha.

És ugye, ezek után még én agresszívóskodtam ismét. Én vagyok az elmebeteg. Szerinte.

Az már eszébe sem jut, hogy esetleg azért alakult így minden, mert elegem van a folytonos tiltásából. Meg abból, hogy ő maga a gátja az apai (és szülői) feladataimnak. Igen, a gátja, mert miatta nem törődhetek eleget a lányommal, és miatta veszíti el a gyermeke az apját.

Hogy is van ez?

Aki viszályt szít állandó jelleggel, az nem én vagyok. Elborult az elméje, hogy még nem viheti ki a Családsegítőből a gyereket, ott kell lennie vele és időszakonként ezt rajtam bosszulja meg.

Azt hiszem, hogy a néhakénti elborulásom oka tökéletesen érthető. Ki ne lenne „elborult” egy ilyen anya mellett? Ki ne borulna meg néha, ha nem láthatná a gyermekét egy pszichésen beteg gondviselő szülő miatt?

Mellesleg: milyen bosszúról beszél? Mivel is bosszulom meg a nem tudom mit?

Kiszúrom a kocsija kerekét? (amúgy nincs kocsija)

Felsorolni se tudom a lehetőségeket…

Bizonyára kiszúrás volt a részemről, amikor az építőanyag árából inkább pelenkát vettem nekik, meg ikeás zsámolyokat és ilyen-olyan nyalánkságot, az odavitt egy (max kettő) napi tűzifáról már nem is beszélve. Biztos elborult az agyam, hiszen reménykedtem benne, hogy ezáltal (hogy megtettem az első lépést) kialakulhat közöttünk egy valamiféle barátságos viszony. Tévedtem. Túl hiszékeny voltam. Meg „infantilis”…

De ha ilyen váratlan dühkitörései vannak, és nem tud együttműködni (eddig szép változások és látható javulás volt tapasztalható), mire vár ezen az alapon?

Az ún. „dühkitöréseim” sosem alakulnak ki váratlanul. Mindennek van egy előzménye. OK és OKOZAT. Ezek mindig együtt járnak.

Hogy mire várok? Arra, hogy apa lehessek végre, és ne csak egy hetente egyszeri és érdekes játszópajtás! A gyermekem szüleje akarok lenni, és arra várok, hogy Anyuci végre félreálljon és hagyjon engem is érvényesülni!

Arra várok, hogy végre mindenki tartsa be a Törvény betűit, és tartsák tiszteletben az én és a gyermekem jogait!

ERRE VÁROK

Stimt?

Amennyiben nincs ellenem tiltó határozat, pszichés ok vagy egyéb eljárás, úgy szeretnék végre olyan szülő lenni, mint a Felperes. Oly módon, ahogy azt az Alaptörvény és az Emberi Jogok Chartája biztosítja,  valamit úgy ahogy azt az emberi erkölcs és becsület is megkívánja. Semmi többet nem akarok mint azt, hogy a gyermeket, akit nemzettem, végre magam is nevelhessem.

Erre várok…

Egy beszámíthatatlan, erőszakos emberre nem lehet egy kisgyereket rábízni.

Ha netán erőszakos voltam valaha, az biztos nem a gyermekemmel szemben fordult elő. Egy háborúban embereket ölő katona sem öli meg a gyermekét, mint ahogy egy autóversenyző sem repeszt folyton a megengedett határ fölött. Az, amit Anyuci leír, egy nagy katyvasz, semmi értelme. Nekem nem a gyermekemmel van vitám, hanem annak anyjával. Két külön dolog.

Vagy netán a kocsmában verekszem minden áldott nap??

A gyereke napi ritmusára nincs tekintettel.

Anyuci pedig számtalan más dologgal nincs.

Egyébként meg fogalmam sincs mi a kislányom „ritmusa”. Gondolom az, amit az anyja kitalált. Sajnos van az úgy, hogy más „ritmus” van az anyánál, és más „ritmus” van az apánál. Amikor elhagyott és külön útra tévedt, számolnia kellett mindezzel. Vagy netán nem tud felelősséggel gondolkodni? Nem volt előrelátó?

Van az úgy, hogy a gyermeket a megszokott életmenetéből ki kell ragadni, mert azzal a csúnya és „hülye” Apával kell találkoznia. Bizony van ilyen. És olyan is van, amikor a gyermek olyannyira szereti az apját, hogy kifejezetten jól érzi magát vele és szeretne vele többet lenni – amit szintúgy tekintetbe kellene venni. Igen: szintúgy.

Vagy tán Anyuci kettősmércét alkalmaz?

Ha otthon van, szabadnapja van, neki kell alkalmazkodnia nem egy 2.5 éves gyereknek, mert neki sok dolga van, vagy éppen ő 17 órakor már az ágyban fekszik, mint az együtt töltött 7 évünk alatt is.

Szebben nézne ki, ha úgy írná le: két és féléves. Minek nézi a lányunkat? Egy irányítandó tárgynak? Felisz 2.5

Mindegy.

Hogy magam mikor fekszem ágyba, ahhoz semmi köze. Se neki, sem a Bíróságnak. Dolgozom eleget ahhoz, hogyha elvégeztem a munkámat, ledőljek az ágyba.

Anyuci azt állítja, hogy az együtt töltött hét évünkben ez mindig is így volt, vagyis hogy én délután 5-kor már ágyban voltam.

Ezzel szemben a valóság az, hogy mi nem voltunk együtt hét évet, hanem csak ötöt. Hét éve ismertük meg egymást a szakításunktól számítva, de csak ötöt voltunk együtt. Ebből is csupán az utolsó két évben éltünk együtt, amikor is rálátása lehetett az alvási szokásaimra. Nem HÉT, hanem KETTŐ!

De ne akadjunk fenn ezen az apróságon, inkább nézzük meg az okokat:

Miért is feküdtem le délután ötkor? Az OK egyszerű: elfáradtam. Hogy miben? Az egész biztos, hogy nem a sörözésben és a napozásban. Anyuci egy korábbi remekművében azt állítja, hogy lusta vagyok, amit a régi és a jelenlegi munkáim egyáltalán nem támasztanak alá, vagyis nem ezt támasztják alá, hanem épp az ellenkezőjét. A beadványában pár sorral odébb maga ismeri be, hogy egész nap kertészkedtem és nem törődtem vele. Az ötven üveg tökfőzelékről valamiért nem tesz említést, de a lustaságomról igen. Arról sem tesz említést, hogy amikor nálam élt, én általában hajnali 4 órakor keltem minden nap, de legkésőbb 5-kor, és egész nap nyomtam a melót. Volt amikor nem, mert épp a strandon napoztunk (vagy csak én, mert ő utálja a vizet és a strandokat), de nem ez volt a jellemző. Meg különben is: kinek mi köze hozzá? Ő mit csinált mindeközben? Biztos hajnali 4-től este 11-ig főzött, mosott, takarított. Ez a nők sorsa, mi? Ő sosem olvasott, sosem netezett, sosem ücsörgött vagy mit tudom én, hogy mit csinált. Ő csak dolgozott, és mindig este 8 után került ágyba, mert egy dolgos-szorgos ember nem lopja a napot; addig marad fent, amíg dolog van a házban. Ha nincs semmi, majd kitalál magának valamit, a lényeg, hogy nem feküdhet le, mert még megtalálják szólni.

Tehát azért fekszem le délután 5-kor, mert hajnali 4-kor kezdtem a munkát. Valahogy sosem tudok ébredésnél tovább ágyban feküdni, egyébként meg lehetséges, hogy a téli hónapokban valóban korábban feküdtem le, mert a kinti sötétedés után már nem lehetett otthon mit csinálni. Nappalink nem lévén max gyereket, de azt csináltunk is.

Elárulom, hogy a szakításunk óta ugyanezt teszem az új otthonomban is: hajnali 5 környékén kelek, majd 12 óra múltán ágyba is kerülök. Mivel a kislányommal nem találkozhatom és TV-csatornáim sincsenek, ezért ledőlök olvasni. Anyuci azt elfelejtette mondani, hogy nem aludni tértem az ágyba, hanem olvasni! Akkoriban csupán az emeleti szobánk volt lakható állapotban, így nem lévén más lehetőség, az ágyra feküdve kapcsolódtam ki.

Kimerítő válasz volt?

Meg lehet beszélni, ha dolga van vagy bármi, akkor én is tudom igazítani az időpontokat, de azt ne várja, hogy majd a gyerek alkalmazkodik hozzá. Álljon meg a menet!

Hogy mi az, amit igazít hozzám? Max annyi, hogy ha szerdán dolgozom, akkor átrakjuk a találkozót csütörtökre. Sosem volt olyan, hogy variáltam volna, és a legtöbb esetben az az időpont nekem is megfelelt, amit akkor felvetett.

Miről beszél??

(A következőkben pedig a blogomból kivett képernyőképek útján idézget. Nem a teljes bejegyzést, hanem csupán azokat a mondatokat vagy bekezdéseket, amelyek a számára érdekesek lehetnek. Így pedig – azért lássuk be – meglehetősen egyoldalú az idézet)

Mivel többször fenyegetett meg az idén is, hogy elviszi a gyereket a beleegyezésem nélkül, jogosan félek, hogy a bölcsődéből is el akarja majd vinni egy elborult pillanatában, csak hogy bosszút álljon rajtam.

Megfenyegettem? Bizonyítani is tudja?
Nekem pedig azt mondta, hogy mustárgázt dob a házamra, ha nem költözöm el az Óperenciás-tengeren túlra.

Visszaél az erőfölényével, ami szintén nem első eset.

Milyen erőfölényről beszél?
Bármikor is vágtam már őt pofán, úgy istenigazából? De eleve, mikor ütöttem őt meg bármikor is??

Hogy valójában kinél van az erőfölény, azt hagyjuk. Aki érti az érti, hogy miről van szó…

A családban jelenlévő erőszakot senki nem tudja kezelni, mert a rendőrség is csak akkor intézkedik, ha vér folyik, a többi hatóság is tehetetlen.

A Hatóságok mindent megvizsgáltak. Többször adtam tanúvallomást, és mindent hangfelvételekkel bizonyítottam. Az egyik esetben kamerafelvétel mellé szolgáltattam be hangfelvételt, amely alapján egyértelművé vált, hogy igazam van, azaz nem történt „erőszak”. Ha pedig nem történt, akkor nem is tudnak engem vád alá helyezni.

Itt nem „tehetetlenségről” van szó, hanem egy rendesen végigvitt nyomozati eredményről.

Én nem leszek tehetetlen, ha tovább folytatja ezt a közönséges hisztit, ezt a felesleges óvodás játékot.

Netán megöl?
Hm?

Két alkalommal már tett rá ígéretet…

Elegem van abból, hogy próbálok a békére törekedni és ehhez mérten megtenni, amit jónak látok a gyerek érdekében.

Ha-Ha-Ha!
Próbál a békére törekedni??
A gyerek érdekében, ugye? Véletlenül sem az a gyerek érdeke, hogy az apjával találkozzom többet. Neeeem, egész véletlenül sem. Majd mindjárt kitalálja, hogy a gyerek érdeke az, ha az apjával még ezt a heti két órát sem tölti együtt.

Ha próbálna, akkor tiszteletben tartana engem és a kislányunkat. De nem tisztel ő senkit, mert különben nem lenne a gátja a normális kapcsolattartásnak! Nem is érdemes erre a butaságra több szót fecséelni.

Az, hogy javulás volt tapasztalható azért lehetséges, mert ha ő emberien és normálisan áll a dolgokhoz, én is ezt teszem.

Tehát elismeri, hogy én tettem meg az első lépést a javulás érdekében! A fogalmazás mindenesetre ezt sejteti.

Vajon mindez miért siklott félre? OK és OKOZAT – ugyebár.

És igen, hajlandó voltam vele külön programokra menni és vonatozást is megbeszéltünk, ha jobb idő lesz.

Mindez ígéret maradt, és sosem vált valóra, pedig annyi és annyi jó idő volt már. Viszont a Bíróságon nagyon jól lehet hangoztatni, hogy ő márpedig megígérte...

De itt és most elszakadt minden türelmem. Velem senki nem fog szórakozni. Ha nem tud EMBER lenni csak egy idióta, állandóan viszályt keltő, mocskolódó féreg, akkor itt fejeztem be minden jóindulatú kezdeményezést.

Mindezt a Bíróságnak írja, ne feledjük…

(megjegyzem: a jóindulata kimerül a sarokig elsétálunk-dologban, de más semmire nem lehet számítani)

Kikérem magamnak a fenyegetéseket, azt, hogy lökdös, ezzel az erőfölényével élt vissza 2015 novemberében is, amikor az 5.kerületi Rendőrkapitányság is nyomozott az iskolában történt erőszakossága miatt.

Ez az az eset, amikor a kamerafelvételeket a hangfelvétellel együtt a Rendőrség megnézte, minek során kiderült, hogy egyáltalán nem történt a részemről atrocitás! SEMMI!

Az történt, hogy a suli folyosóján elé álltam, hogy adjon végre választ rá, mikor láthatom a lányomat – akit akkor már harmadik hete zártak el előlem. Ő kikerült, én pedig folyton elálltam az útját. Kiemelem, hogy magam sosem értem hozzá, s csupán akkor volt köztünk testi érintkezés, amikor megpróbált engem félrelökni, vagy a későbbiekben megkarmolt és belém rúgott. A többszöri rúgások és a karmolás miatt látleletet vetettem, ami alapján magam tehettem volna feljelentést ellene, de nem tettem, mert nem akartam bohóckodni.

A felvételekből természetesen kiderült, hogy egyáltalán nem voltam erőszakos, hiszen csak elálltam az exem útját, amiről a Rendőrség is csak annyit írt, hogy egy családi helyzetben emberileg érthető módon próbáltam meg vallomásra bírni Anyucit, hogy valljon színt mikor láthatom a gyermekem. Erőszakhoz anyuci folyamodott és nem én. Hogy miért? Miért lehetett volna más választása is? Hát azért, mert ha például válaszolt volna a kérdéseimre, akkor továbbengedtem volna. Arra a kérdésre, hogy „mikor láthatom a lányomat?” azt felelte, hogy „majd”. Arra pedig, hogy „miért nem láthatom a lányomat?” már nem felelt. Nem adott rá magyarázatot. Mint az a későbbiekben kiderült, azért nem engedtek a lányom közelébe, mert szerintük felgyújtottam a kéményüket és elloptam a személyigazolványát a Bíróság épületében. Igen, ezért nem láthattam a lányomat mindösszesen öt hónapon át. Nem ám azért gyulladt ki a kéményük, mert eldugult a koromtól, nem. Nem azért nem találta meg az igazolványát, mert elhagyta, nem, dehogy. Csakis én lehettem minden történés mögött, és amikor a szakértők és a nyomozók rávilágítanak a valóságra, ők nem átalkodnak kijelenteni, hogy – mondjuk úgy – befolyásoltam a nyomozást.

Na, ezeket nevezik „elborult” elméknek…

Amúgy érdekességképp megemlítem még, hogy az exem az apjának már azt mondta vissza, hogy én a suli folyosóján Anyucit a falnak nyomtam majd fojtogatni kezdtem, és hát alig tudott kiszabadulni. Tehát az exem – hogy jól jöjjön ki a dologból – félrevezette minimum az apját (de hihető ha beismerjük magunknak, hogy minden rokonát és barátnőjét is), és azóta is félrevezet mindenkit, bármi is történjen köztünk. Ugyanúgy félrevezeti a Bíróságot is, mint a családját. Hogy ezt miért teszi, nem tudom. Szerintem nem szándékosan, hanem mert neurotikusan pszichés beteg. A pszichológiai szakvélemény is megírja, de erről ő maga nem vesz tudomást. Tehát „elborult” az elméje, amire – ugye – szintúgy példa eme bekezdés, miszerint erőszakos voltam. Bebizonyosodott az ügyről, hogy hülye, mert nem voltam erőszakos, de a mai napig állítja, hogy márpedig az voltam, erőszakos. „Lökdösődtem”…

Erre mit lehet mondani?

Naná, hogy a Hatóság nem hülye, és a nyomokból világosan kiderül, hogy mi történt.

Akkor is lökdösött, de hát ez belefér a jogszabályokba, mert nem vágta el a nyakamat vagy törte el a lábamat.

Pontosan. A lökdösődés nem bűncselekmény, még csak nem is erőszak vagy valami hasonló. Mit vár el a Hatóságtól? Csukjanak le lökdösődés miatt?

(az én pofámról van fotó, amint az a körmétől vérzik)

Itt volt elég. Ezen a ponton sem mediálásra sem semmilyen hasonló kezdeményezésre nem vagyok hajlandó elmenni.

Ezt úgy mondja, mintha egyáltalán hajlandó lett volna eljönni!!! J
Vicces és egyben szánalmas próbálkozás, hogy a kitalált meséjére fogja, hogy miért nem hajlandó velem családterepautához jönni. Hányszor és hányszor kértem rá, hogy beszéljük meg. A beadványában is leírta egyszer, hogy azért nem jön el, mert szerinte ebből is bírósági tárgyalást csinálnék. Kiemelem: soha nem akart velem családterápiára eljönni, pedig én is, meg a családsegítős Ilona is, sőt, még a jogi képviselőm és a bírónő is kérte rá. Jó, a bírónő ugyan nem kérte, viszont utalt rá, hogy ez nem válna hátrányára egyikünknek sem.

És van pofája mindezt olyképpen beállítani, mintha ő akart volna, de hát én annyira de annyira agresszíven viselkedtem vele…

Hányinger kerülget ettől, de komolyan.
Itt arról van szó, hogy vagy tud valaki ember lenni, vagy nem. Ő hatványozottan bizonyította már, hogy nem tud huzamosabb ideig, mert jön egy őrült periódus a semmiből és elsöpri az addig felépítgetett viszonylag jó állapotot.

Hatványozottan bizonyítottam, hogy a lányommal szeretnék lenni és nem akarom őt elveszíteni! Ezt bizonyítottam és semmi mást! Azt, hogy szeretem a lányomat és küzdök érte, amíg erőmtől telik. Itt nem őrült periódusok vannak, hanem egy gyermekét az apjától eltiltó Anya, és a gyermekéért küzdő, észérvekkel harcba szálló Apa.

őrült periódus a semmiből”… na persze.

A blogjában folyamatosan becsmérel azóta is. Mi ez, ha nem elmebeteg hozzáállás? Mocskolódik és szidalmaz, rágalmaz ha kell, ha nem, ha van indoka rá, ha nem.

Egy igaz történet megírása mióta „elmebeteg”. Az az elmebeteg hozzáállás, hogy ő még mindig távol akar tartani engem a lányomtól. A tettére nincsenek szavak, mert annyira embertelen és beteg!

(most is mocskolódom)

Még mindig ott tart, hogy otthagytam és itt mindent elrontottam, elrontom a lányom életét stb.

Igen, itt tartok. Mert elrontotta!
Volt rá lehetőségünk, hogy újrakezdjük, de ő a kéménytűz (és hasonlók) alapján inkább hátat fordított nekem. Inkább elhitte a képtelenséget és inkább hitt a családja ellenem hangoló hazugságainak, minthogy esélyt adott volna rá, hogy a kislányunk egy egységes és szerető családban nőjön fel.

Igenis elrontotta a gyermekünk életét. A saját nyomi élete a bizonyíték rá, hogy elvált szülők gyermekeként milyen lehet felcseperedni. A saját viselkedése és gondolkodása rá a bizonyíték, hogy milyen az, ha két szülő képtelen megegyezni egymással. A szüleitől vett példát adja most tovább a kislányunknak, és eszébe sem jutott még esetleg az az eshetőség sem, hogy ne az önző és buta szülői magatartás kövesse, hanem mi magunk változtassunk azon, amit ők valamikor elrontottak. A gondolatai, a képességei már nem terjednek el eddig, mert képtelen átlépni a téveszméi gátján. Képtelen. A saját hazugságaiban és kitalált világában él, amibe beleragadt és amibe belerántja a lányunkat is.

Indíthatnék erre is pert, persze, ezt is leírtam már néhány beadványomban. Magasról teszek a hülyeségeire, nem vagyok hajlandó időt és energiát pazarolni egy ilyen emberhez nem méltó játszmára.

Bárcsak, bárcsak pert indítana, mert akkor hivatalos papírja lenne róla, hogy mennyire hülye!

A „nem vagyok hajlandó” típusú rigmusokat már ismerjük, mert már számtalanszor leírta, s lám, mégis itt van ez meg az előző beadványa. Míg én a kislányommal való kapcsolatomról írtam, ő az ellenem irányuló mocskolódásáról. Különbség kettőnk felfogása között…

…és ő a békére törekszik.

Én megtettem a kezdeményezéseket, lépéseket és tetteket, amik a jó viszony fenntartásához kellenek, hogy a gyerek ne érezze a köztünk lévő feszültséget.

Sorolja fel, mik azok a kezdeményezések? Az például, hogy Karácsony után egy héttel a lányommal ebédelhetek? Ez valami jutalomfalat volt a részéről?

-         Jó vagy blöki, csóváld a farkad… - mondhatná nekem.

Miért nem azon töri a fejét, hogy a gyermekem melyik nap aludhatna nálam? Vagy azon, hogy melyik nap vigyük őt el valamelyik kiállításra vagy valamilyen börzére?

Most természetesen elviszem őt ugyan úgy minden láthatásra, de részemről itt a vége. Megkapja, amit a törvény ad neki, tőlem semmi többet. Ne várja, ne kérje, mert elég volt.

Végre kimondja, hogy ő nem is akar a bírósági végzésen túl bármiben is a javamra tenni. Tőle semmi jót ne várjak, mert ő egy másodpercre sem hozza le a gyereket a kapuba, hogy láthassam a lányomat pár percre. Nála vége mindennek, ő aztán soha többé. Ne is kérjem, ne könyörögjek, és a gyerekünk se kérje, mert neki is nemet fog mondani.

ÉS KÉRI A BÍRÓSÁGOT, HOGY NE ENGEDJE EL VELEM A GYEREKET!
(ugyanis a korábbi kérését továbbra is fenntartja)

Vagyis jött valami alkalom-féle, minek alapján megszabadulhatott végre a kényszeredett jóindulatától. Nem esett jól neki a korábbi közös séta, de hát muszáj volt a Bíróság felé jópofiznia, mert valahogyan bizonyítania kellett, hogy ő márpedig jó anya és a békességre törekszik. Most végre ráfoghatja az én álnokságomra az egészet, így tehát ismét kettesben lehet a lányával. És egy cseppet se gondoljuk azt, hogy a bírósági végzés nélkül a lányom közelébe engedne, dehogy! Vegyük végre észre: ő egyedül azért engedi látnom a lányomat, mert a Bíróság hozott egy bizonyos határozatot erre! Ha nem lenne határozat, továbbra sem engedne a gyermekem közelébe, és egy ilyen gondolat a részéről csupán szemfényvesztés, semmi több!

A családomat ugyan úgy becsmérli azóta is a szaros blogjában és azt várja, hogy mindenki szeretetteljesen mosolyogjon rá és csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna. Ez nem így működik.

A családjáról már nem is tudom mikor írtam becsmérlőt legutóbb. Egyébként meg nem várok el tőlük semmit. Velük nem lehetett régen sem beszélni a problémáinkról, mert eleve hazudnak, emellett pedig kétszínűek és rosszindulatúak. Ez becsmérlés volt, amit leírtam. Ohh, bocsánat, ha igen.

Beszélgethetünk a kéménytűzről és az igazolvány ellopásáról, vagy az email-feltörésekről is, ha akarják. Nem akarják? Hát akkor???

Engem is elhord mindennek, de legyek már vele kedves, normális, vigyük el a gyereket ide-oda együtt és engedjem meg neki ezt meg azt, amit szeretne és menjünk le hozzá a házához is. Ezt is megtettem.

Ööö… pontosan mit tett meg?
Ide-oda mentünk? Hová?
Ezt meg azt csináljunk? Mit is? Mit engedjen meg?
(szemöldök felvon)

A házamhoz egyszer lejöttek, és be is jöttek, de ezt nem a jóindulatának tudom be, hanem annak, hogy kémkedjen hol tartok a házépítéssel. Ha nem kémkedni jöttek le, akkor vajon miért nem jöttek többet ezután? Merthogy én is és a gyerek is kértük őt, de minduntalan nemet mondott rá.

A lényeg, hogy ő megtette.

Az már nem jut el az eszéig, hogy a gyereket nem elég egyszer megetetni, mert egy idő után megint éhes lesz. És az asszonyt sem csak egyszer kell ágyba vinni, mert az érzelmek fenntartásához többször van rá szükség.

Miből gondolja Anyuci, hogy ha egyszer eljöttek hozzám, utána már egyikünk sem tart rá igényt a továbbiakban?

Nincs kimondva konkrétan elmebeteg embernek, de ez a viselkedése is pont ezt tükrözi.

Szerinte ezt tükrözöm, de csak azért, mert amúgy ő maga az elmebeteg. Szerintem.

Van egy határ, ahol lehet együtt dolgozni a jó cél érdekében, de a határt átlépve ez megszűnik, ő többször visszaélt a bizalmammal, akkor viselje ennek következményét. Velem is csak egy pontig lehet szórakozni, utána nem.

A jó cél az az, amit ő annak tart. Vagyis az lehet a cél (főleg a jó cél), amivel ő egyetért: magyarán az, ha a lányomat annak 5 éves koráig csupán a Családsegítőben láthatnám heti két órában. Ez! Számomra viszont a cél az elvitel joga és a többi ehhez kapcsolódó dolog, amit a beadványaimban már kértem a Tisztelt Bíróságtól.

Vajon velem meddig a pontig lehet szórakozni? Ezen elgondolkodott már?

Ezen viselkedései után nem vagyok hajlandó vele láthatáson kívül elmenni közös programokra.

Ezt már tudjuk. Eddig sem akart, különben meglépte volna…

A bölcsőde vezetője felhívta a figyelmemet, hogy nem szeretnének cirkuszt az apával, mert ez senkinek nem jó.

Akkor ne csináljon cirkuszt! Ez ennyire egyszerű…
Számára már az is hatalmas problémát jelent, hogy kértem, a szerződésen az én nevem is szerepeljen, ne csak az övé. Tudniillik, a gyereknek két szülője van, ha nem tűnt volna fel: van egy anyuka és van egy apuka. Ha pedig elvárják tőlem, hogy írjam alá a bölcsődei beiratkozást, akkor elvárható lenne, hogy mindkét szülő neve szerepeljen azon a nyamvadt dokumentumon, és ne csak az egyiké.

Nem?!

Nem szeretnének harcolni az erőszakos fellépésével, ha el akarja vinni a gyereket a tudtom nélkül.

Mikor volt erőszakos a „fellépésem”? Amikor kértem, hogy a nevem is rákerüljön a szerződésre? Egyáltalán történt olyan bármikor is, hogy én a lányomat el akartam volna vinni a bölcsődéből az anyuka tudta és jóváhagyása nélkül??

Ismét a paranoia tüneteivel állunk szemben?
(ismét mocskolódom, ejnye)

03.13.(H) Reggel írt, hogy ma mégis csak jó lenne neki a láthatás. Az utolsó pillanatban, mivel az előző csütörtök óta nem sikerült kitalálnia, hogy eljön-e hétfőn vagy még duzzog a vita miatt. Szerencsére mehettünk aznap.

Sajnos vízbe ejtettem a telefonom, ezért nem tudtam rajta kommunikálni.
Szerinte duzzogtam.

Ha ő egy nap elteltével válaszol az SMS-eimre, azt vajon minek nevezhetnénk?

Kérem a T.Bíróságot szabályozza a láthatásokat dálutáni időpontban az eddigihez képest, hogy a megváltozott helyzethez igazíthassuk a kapcsolattartásokat és alperes ne tudjon belekötni és cirkuszolni, mert jelenleg papír szerint délelőtt kellene a láthatásokat megejteni.

Ezt nevezik normális eljárásnak. Egyébként meg nem emiatt „cirkuszoltam”.

Csak megjegyzem, hogy Anyuci arra sem képest, hogy tisztelje annyira a Bíróságot, hogy leírja rendesen: Tisztelt Bíróság (a „T. Bíróság” helyett).

Kérem a T.Bíróságot továbbá, hogy segítsen, hogy alperes ne tudja a bölcsődéből elvinni a gyereket a tudtom és beleegyezésem nélkül. Azért kérek ilyet, mert ennek veszélye sajnos fenn áll…

Egyáltalán nem áll fenn!

…és nem szeretnék arra odaérni, hogy nem tudom hol a gyerekem, nem tudom mikor kapom vissza, hogy csak elvitte magához vagy 300 kilóméterrel arrébb jár már és majd egyszer viszont láthatom, ha épp nem lesz zavarodott az elméje.

Két évvel ezelőtt – amíg dolgoztam – úgy elvitte a gyermekem, hogy azt se tudtam hová, meg mikor láthatom és vissza kapom-e őt egyáltalán. Persze ez most enyhe túlzás, mert tudom hová vitte, de azóta sem kaptam őt vissza, csupán heti két órában, felügyelt körülmények miatt. Tehát ő egyszer már bizonyította, hogy egy féreg, míg velem szemben semmiféle gyanú nincs, és ennek egy fikarcnyi jelét sem látni!

Mint azt már többször is kifejtettem a Bíróság előtt, magam nem akarom a gyermekemet elvenni az anyjától, hanem csupán a szülőt megillető kapcsolattartást szeretnék kiharcolni az ő állandó paranoid elzárásával szemben.

Senki nem szeretné, ha ilyen történne, én a legkevésbé. Ahhoz, hogy megelőzzük ezt a felesleges harcot, csak egy bírósági döntés adhat alapot.

Én sem szeretném, elhiheti.

Amúgy mégis mit vár el a Bíróságtól? Hogy írjon egy papírt, amelyre rá vagyon írva: „A bölcsődéből nem viheti el”.

Nem tudom ki hogy van vele, de számomra egyértelmű, hogy nem, hiszen a gyereket a Bíróság az anyának ítélte, még ha ezt csupán egy ideiglenes végzésben is tette.

Miért kell állandóan ördögöt festeni a falra?

Amikor elkezdődik valami változás jó irányba és van egy nyugodt periódus, utána jön egy őrült időszak. Ezt előző levelemben is említettem és sajnos ez most is látszik.

Sajnos nála is hullámokban tör elő a paranoia és a neurózis…

ENNYI

Végszóként elmondanám még:


Azt azért vegyük végre tudomásul, hogy semmi mást nem akarok, minthogy több időt tölthessek el a saját gyermekemmel a jelenlegi két óra helyett, valamint mindazon jogokat kérem, amelyek egy szülőt megilletnek a gyermekével szemben! Amíg ezen jogok csorbulnak, addig fikarcnyi esélye sincs annak, hogy lezárulhat ez a viszály kettőnk között. Tehát vagy beletörődik abba, hogy rajta kívül más szülője is van a gyermekének és engedi e szülőt érvényesülni, vagy pedig visszafordíthatatlan sérüléseket okozhat neki a későbbiekben azáltal, hogy megtagadja tőle az eredendő jogot, ami őt is megilleti.

 -------------------------------------------------------------------




Alább a teljes beadvány a válaszaim nélkül:












Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése