Volt egyszer egy Apa

Május 13-án búcsút intettem az otthonomtól, ahol az utóbbi nyolc évet töltöttem.  Alighogy véget ért a lányommal való kapcsolattartásom (lásd: A tizenkettedik ), máris átgurultam Horányba, hogy lebonyolítsam az utolsó fuvart. Ennek tartalma a számítógépemből, egy hangfal-szettből, egy székből és egy matracból állt, amely könnyedén befért a kocsiba. Ezeket a tárgyakat hagytam utoljára, amelyek mellé befért még némi apróság is, úgy mint egy paplan, egy párna, egy szerszámos doboz és néhány szerszámgép. A házat gyakorlatilag csontra kiürítettem.  Még az anyósülésre is jutott pár ruha, meg a tetőre egy faoszlop A cuccaim nagy részét az ezt megelőző két hónap alatt hordtam át Pilisvörösvárra apránként. Reggel mentem, este jöttem; ide-oda ingáztam két hónapon át a két település között. Nagyjából harmincszor jártam meg az utat.  Egy korábbi út során Tulajdonképpen az időm legjavát már az új telken töltöttem, hiszen február közepe óta azon fáradoztam, hogy ...

Péntek 13-án volt a tizenkettedik kapcsolattartásunk a pilisvörösvári Családsegítő Központ olvasótermében, amely az ezt megelőzőekhez hasonlóan, ugyancsak kellemesen telt el.  A kislányom lelkesen lépett be az ajtón és mindvégig figyelmesen játszott. Sajnos új játékokat nem vihettem neki, viszont a régiek közül találtunk még olyat, amely iránt tanúsított némi érdeklődést. A könyvespolc az egyik kedvence: amint meglátja a rendezett sorban álló könyveket, valamilyen oknál fogva azon nyomban ellenállhatatlan késztetést érez azok leborogatására. Eddig hiába szóltam rá többször is, hogy azt ne tegye, valahogy mindig bepróbálkozott, ha akár csak egy fikarcnyi esélye is kínálkozott az akcióra. Most is ezt tette...  ...én pedig hagytam. Üsse kő, borogass csak, kislányom! M ost az egyszer hagyom, hogy tegyed azt a legjobb belátásod szerint! - gondoltam magamban. És úgy is tett: elkezdte azokat egyesével lehajítani a földre, amit viszont a harmadik után abbahagyott, mert furc...

Május 5-én ismét találkozhattam a lányommal, amely alkalomra egy kis újdonsággal készültem: a Trabantom tetején elhoztam a kerékpáromat, rajta egy gyereküléssel. A kislányom még sosem ült ilyenen, így tehát ismét gazdagítottam a lelkét egy újdonsággal, amelyet remélem nagyon megszeret a későbbiekben. Elvileg az előző nap szerettem volna vele bicajozni, de sajnos az anyjával történt kommunikációs nehézségeim miatt ezt egy nappal későbbre halasztottuk (lásd: Kommunikációs hiba ). Amikor a gyermeket átvettem az anyjától a Családsegítő Szolgálat udvarán, odatipegtünk a kocsimhoz, majd levettem a mountain bike-ot a tetőcsomagtartóról. Felícia nézte-nézte, hogy mi lehet ez, majd mikor letámasztottam a szerkezetet, beemeltem őt a gyerekülésbe. Forgatta a fejét jobbra-balra, körbenézett, hogy hová is került, majd miután becsatoltam a biztonsági övet, elindultunk (gyalog) az olvasóterem ajtaja felé.  A Felügyelőnk félve nézett ránk, mert aggódott, hogy a gyereknek baja esik, ma...

Az elmúlt egy év alatt bőven volt rá időm, hogy átgondoljam hol rontottuk el a  kapcsolatunkat, amely végül ehhez a tragikus szétváláshoz vezetett. Mindketten hibásak  voltunk, s mindketten rendbe tehettünk volna mindent, ha egy kicsit is figyelmesebbek vagyunk  egymással. Miért alakult ez így, mikor nem is oly rég még szerettük egymást?   Jó kérdés.  Úgy vélem, hogy mindenre van logikus magyarázat, csak higgadtan kell szemlélnünk a múltat.  Magam mindig a józan paraszti logikát veszem elő a hátizsákomból, ha minden más eszköz már  esélytelen, de még így is kellett vagy fél év, mire összegezni tudtam a történteket. Íme az  eredmény: A megismerkedés 7 évet voltunk együtt. 7 évet. Nem kevés idő, de visszatekintve a múltba olyan, mintha nem is  lett volna, pedig mennyi minden történt a megismerkedésünk óta! Még visszaemlékezni is nehéz, hát  még elmesélni. Emlékszem a napra, amikor hazafelé tartottam az esztergomi vonaton, ame...