Polgári engedetlenség

Erőszakmentes jogellenes tiltakozási forma, a hatalommal való együttműködés valamilyen fokú nyilvános megtagadása, annak tevékenysége miatt. Célja a hatalom közérdekű tevékenységének megváltoztatása vagy annak javítása.

A polgári engedetlenség eredete a felvilágosodás korához, a kispolgárság tömegeinek kialakulásához és a demokrácia (népuralom) bevezetéséhez kapcsolódik. A demokráciában a közhatalom feladata, hogy védje a nép (polgárság) szabadságát, tulajdonát és biztonságát. Ha a közhatalom nem teljesíti a tőle elvárt feladatokat, a törvényeket a maguk céljaira formálják, vagy ha az sérti a társadalmi igazságosság elvét, például a többség akaratát rákényszeríti egy kisebbségre, akkor a polgároknak jogukban áll rámutatni erre, és ha szükséges, akkor pedig morális joguk ellenállni. A polgári ellenállás támogatói szerint az állampolgároknak kell rámutatniuk a társadalmi igazságtalanságokra. Azonban előfordul, hogy a tiltakozás törvényes módját (a hatalom képviselőjének megkeresése, beadvány írása, tüntetésen való részvétel) figyelmen kívül hagyja a közhatalom. Ilyenkor a polgároknak még a törvények megsértése útján is meg kell tenniük, hogy jobb belátásra ösztönözzék a sokak által tévedhetetlennek tartott közhatalmat, ugyanis a kialakult helyzet lehet olyan rossz, hogy megalkuvásnak számít annak létét elfogadni.

a) Nem engedélyezett békés tüntetés, tiltakozás a közigazgatás tevékenysége ellen:
- tiltott ülősztrájk
- tiltott útlezárás
- létesítmények, területek önkényes elfoglalása
- közigazgatási intézmény rendezvényének megzavarása
b) a közigazgatási törvény, rendelet vagy utasítás megtagadása:
- a közpénz befizetésének megtagadása
- a katonai szolgálat megtagadása
c) a meglévő közigazgatás és a közintézmények semmibe vétele és helyettük új létrehozása.


Varga Csaba: A polgári engedetlenség és az erkölcs szava

Különösen visszás, ha a morális lázadás gyakorlását a közhatalom birtokosa minősítgeti
  
A polgári engedetlenség erkölcsi lázadást, szembeszegülést jelző fogalom, amely lelkiismeretünk szava érvényre juttatásának egyik lehetséges módját írja körül. Kockázatvállalás, sőt biztos fenyegetettség ellenére az emberi altruizmus, másokért való önfeláldozásunk egyik történelmileg kialakult módja ez. Sajátos eszközeinek köszönhetően hatását is specifikus módon éri el. Éppen azért, mert minden elemét valamiféle morális kiállás hatja át, nem feltétlenül arra való, hogy részvétlen kívülállók könnyedén minősítgethessék. Hiszen tettét polgári engedetlenségnek mondva a cselekvő nem tesz mást, mint rövidített kifejezéssel egy adott történelmi hagyomány körébe sorolja eljárásának szándék szerinti indítékát és célrendszerét. 

A polgári engedetlenség nem jogi fogalom. Még a jog legtágabban megvont fogalmának sem része, hiszen épp a fennálló jog kötelező erejét tagadja egy magasabb rend érvényére hivatkozással, és szembeszegülésének pontosan az a célja, hogy elérje e jog megváltozását. Ugyanakkor maga a kifejezés sem jogi fogalom, hisz róla nem szól a jog. Mint ilyen, a polgári engedetlenség a külvilág olyan öntörvényű történése, amelynek során először a jog valamely előírását megszegik, majd ezt érzékelve a jog az előírt kényszerintézkedéssel válaszol. 

A polgári engedetlenség tehát az erkölcs nevében tett kihívás a joggal szemben. Konfliktus kinyilvánítása, amelynek során egy erkölcsi igény nevében szándékosan sértik a jogot. A jog, amely kizárólag saját kategóriarendszerén keresztül tudja érzékelni a külvilágot, nem láthat ebben mást, mint kizárólag normájának megsértését. Mégis, minthogy a polgári engedetlenség azáltal szándékolja elérni hatását, hogy a jogot reagálásra kényszeríti, normasértése nyilvánosan, kihívó egyértelműséggel történik. Provokatív gesztusával éppen kizárni törekszik a jog részéről bármiféle kibúvást vagy köztes megoldás keresését, azaz egy határozott, jog szerinti válaszadás kikerülését. A másik oldalról viszont a jog számára ez nem több vagy más, mint egy fennálló norma megsértése.

Egyszerűen nincs lehetősége a jognak a kérdéses történésben erkölcsi gesztust vagy polgári engedetlenségnek mondott hagyományt érzékelni, mert ilyen fogalmat nem ismer. Nem is ezt nevesíti hát, hanem kizárólag a tettet, amelynek tanúsításával jogsérelem történt. 

Az a körülmény tehát, hogy a jogsértő történetesen önzetlenül cselekedett, erkölcsi megfontolás hatására, éppen a jog megváltoztatása céljából, ilyen módon nem is lehet része a tényállásnak, hacsak maga az érintett rendezés nem rendelkezik az eset konkrét egyedi körülményeinek az ügy megítélése során való mérlegelhetési lehetőségéről. Egyéb esetekben mindez bármiféle egyéb személyes vagy tárgyi jellemzéssel együtt legfeljebb az ügy tárgyalási anyagában nyerhet említést – anélkül persze, hogy önmagában a jogi minősítés elemévé válhatnék. 

Mindebből következően maga a kifejezés is pusztán leíró, megállapodásszerűen kialakult fogalom. Erkölcsi indítéka, az önfeláldozásul felkínálkozás okából a társadalmi közértésben mindez persze nyerhet egyfajta pátoszt, ámde ez aligha ok arra, hogy az önbevallása szerint polgári engedetlenséget gyakorlótól e minőséget csak azért, mert esetleg nem értünk vele egyet, őt vagy tettét diszkreditálva megvonjuk. Különösen visszás, ha polgári engedetlenség gyakorlását a közhatalom birtokosa minősítgeti. Merthogy az, aki ellen egy szándékos jogsértésben tetőző erkölcsi lázadás irányul, eleve vesztes abban a morális dilemmában, amely polgári engedetlenséghez vezetett, hiszen nem ő, hanem e másik szállt síkra annak állított tűrhetetlenségével szemben. Belenyugvását, meghunyászkodását hiába palástolja a jogállamiság tógájába; ilyenkor legfeljebb fogalmi síkok tévesztéséről tesz tanúbizonyságot, merthogy a polgári engedetlenséghez való folyamodás puszta ténye éppen arról vall, hogy a jogállamiság intézményrendszere az adott helyzetben csődöt mondott, hiszen tehetetlennek bizonyult. 

A polgári engedetlenség működési mechanizmusa éppen abban rejlik, hogy az állam- és jogéletet kizökkenti mindennapos rutinjából. Mert vagy büntetnie kell, dühödten összezáruló fogakkal vagy rossz szájíz kényelmetlenségével terhelten, vagy beismernie vereségét, s ezzel együtt utakat kezdeményeznie az ügy támogatásához. Eszerint tehát a polgári engedetlenség mindig kivételes, egyenesen ünneprontó, mert konfliktust nyilvánít ki – visszavonhatatlanul. Ezzel pedig polarizál, hiszen a társadalomban hasadást hoz létre, amely annál megosztóbbá válik, minél inkább valós, a társadalomban mérvadó erők által osztott erkölcsi megfontolások sorsa itt a tét. 

A korlátozatlan hatalom helyzetei mindig veszélyesek, mert egyszerre kihívóak és öngerjesztőek. A jogállamiság pedig üres váz, puszta eljárási keret marad addig, amíg a demokratizmust valóban átélő tartalommal, végső emberi értékeink iránti fogékonysággal nem telítődik. Nos, javarészt szimbolikus gesztus gyanánt gyakorolt egyoldalú hatalmi aktus volt az, amit egy meg nem történtté most már nem tehető kiállás az elmúlt napokban kérdőre vont. 

Különös volt látnunk, hogy ugyanaz a médiaértelmiség, amely egykor a taxisblokádnak nevezett randalírozást polgári engedetlenségi mozgalomként üdvözölte, s kormánybuktatásra ösztönözve további hevítésével próbálkozott, most a mindentudás fölkenetlen főpapjaként rögvest megvonta a polgári engedetlenség minőségét az erkölcsi ügy helyett pártként azonosítottaktól. Akkor is, most is méltatlanul járt el, semmiféle tárgyi tudással vagy lényeges érvvel nem fedezve merőben politikai ítélkezését. 

Emlékezhetünk rá, hogy a taxisblokád pusztán anyagi önérdektől vezérelve milliókat hozott kényszerhelyzetbe, miközben harsány harcosai patkányként menekültek jogsértő tetteik következményének vállalásától. Nem politikai rokon - vagy ellenszenv - nyilvánítástól függött ezért akkor sem, hogy polgári engedetlenséget láttunk-e abban inkább vagy ilyen többletarculatot nem mutató közönséges jogsértést. Hiszen ha polgári engedetlenségnek mondottuk volna, úgy parttalanná tágítottuk, s ezzel éppen megkülönböztető értelmétől fosztottuk volna meg magát a fogalmat – tetszőleges csőcselék-reakciókkal egyenlősítve Thoreau, Gandhi, Martin Luther King és oly sokan mások erkölcsi kiállását, önfeláldozó szenvedésvállalását, valamint zseniális taktikájukat is, amellyel az államot feloldhatatlan konfliktus elé állították: vagy megtorlatlanul hagyja szembeszegülésüket (saját morális összeomlását kockáztatva), vagy egy vég nélkül utánpótlódó tömegre kényszerül szankciót alkalmazni (amire hosszabb távon képtelen). 

Nos, a maiak úgynevezett kordonbontásától aligha vitatható el az önminősítés, ha ez a szankcionáltatás komoly kockázatával párosul. A médiamainstream mai bölcsessége, miszerint – úgymond – „szabálysértés ez, nem polgári engedetlenség”, a dolog természetét illető teljes tudatlanságról árulkodik, s így szánalmasan mosolyogtató. (Lélektanilag is legfeljebb régi énjük magyarázza, amely a taxisblokádot viszont polgári engedetlenségnek beállítva terelte annak idején a politikai döntéshozót a kegyelem aktusának gyakorlása felé.) Hiszen, mint láttuk, polgári engedetlenségnél olyan közönséges jogsértésről van szó (egyik oldalról, a jog nézőpontjából), amelyik (a másik oldalról, az erkölcsi indíttatás vagy a politikai cselekvés gondolati mintája nézőpontjából) eszmei indíttatásból, tehát a közösség nem anyagi értékeiért kiállva, erőszaktól mentesen, a nyilvánosság szeme láttára követ el szándékos jogsértést, eleve és feltétlenül vállalva az ezért kiszabandó büntetést, hogy magában a jogban változást idézhessen elő. 

Annak vitatása pedig, hogy minden jogi lehetőség kimeríttetett-e előzetesen már, lényegtelen, hiszen egyfelől nem jogi fogalomként eleve nincsen ilyen kritérium, másfelől a polgári engedetlenség leírásai szokásosan a megbüntettetés kockázatvállalásának körébe sorolják annak kizárólag az engedetlenséget tanúsítót megillető mérlegelését, vajon (ha úgy tetszik: egyszerű költség/haszon elemzésben) nem kínálkozik-e más, járhatóbb, kevesebb kockázattal bíró, ám hasonló eredménnyel kecsegtető út számára. 

Az állítólagos jogsérelem rendészeti és bírósági megoldása során pedig feltehetőleg a kormányzatnak is ki kell majd lépnie a pástra, hogy az alkotmányos szabadságjogok mindennapi gyakorlása körében szintén világossá tegye: mi különbözteti meg a civil kormányzást egy e tekintetben polgári uralomtól mentes, mert megkérdőjelezhetetlen önkényuralommal eljáró rendőrállamtól. 

Érdemes a polgári engedetlenség lehetőségén, értelmén, dilemmáin és határhelyzetein tovább tűnődnünk. Tisztelettel emlékezve arra, hogy a megbüntetésre felajánlkozás és feltétlen áldozathozatalul felkínálkozás komolyságát nyomatékosítva a polgári engedetlenség mára kialakult doktrínájának kimunkálását azon időknek köszönhetjük, amikor az említett hősök valóban börtönben sínylődtek kiállásukért. Meg kell tanulnunk azt is, hogy a polgári engedetlenség példája mindazonáltal veszélyes, és ezért a hozzá folyamodás kényszerének átélése kivételesként őrizendő, aminthogy erkölcsi komolysága is óvandó, mert könnyen zűrzavaros magatartásra csábít – már ha rendes jogállapotokhoz, a normalitás körülményei közti társadalmi létezéshez szükséges kiegyenlítettséghez egyszer valóban elérkeztünk. 



Híres elégedetlenkedők:

Henry David Thoreau „A polgári engedetlenség iránti kötelesség” című műve szerint, egy magasabb rendű törvény alapján minden embernek kötelessége megtagadni az együttműködést és elviselni az ezzel járó büntetést, ha az állam igazságtalan politikát folytat.

Mahátma Gandhi szerint a polgári engedetlenség „az ember veleszületett joga, melyet nem lehet feladni az önbecsülés elvesztése nélkül”, de csak akkor szabad élni vele, ha az engedetlenek ezt megelőzően már minden más tiltakozási formát (például tárgyalás, petíció, jogi út) kipróbáltak.

John Rawls szerint akkor lehet polgári engedetlenségi akciót kezdeményezni, ha olyan veszélyhelyzet áll fenn, amely ellen már nem lehet a szokásos demokratikus és választásokon alapuló módszerekkel felvenni a harcot.

Gene Sharp (1929–, ejtsd: Sharp) szerint, szinte biztos sikert arat az olyan erőszakmentesen végigvitt polgári engedetlenségi akció, amelyhez sokan csatlakoznak.
Tokár Géza szerint előfordulhat, hogy az érintett törvény egyszerűen annyira rossz, hogy megalkuvásnak számít még csak a létét is elfogadni.








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése