Pszichológiai vizsgálat

Március 11-én kellett megjelennem a SOTE Lenhossék utcai elmevizsgálójában, hogy egy pszichológiai vizsgálat keretein belül rávilágítsanak a vélt vagy valós problémáimra, amelyről a bírósági ítélet rendelkezett. Azt hittem, hogy majd drótokat illesztenek a fejemre és stroboszkóp villanásai alatt fognak levinni alfába, de végül nem ez történt, hanem csak egy gyors - és számomra jelentéktelen - beszélgetésen estem túl.

8:30-ra kellett mennem, de már fél 8-kor ott tobzódtam a bejárati kapu előtt. Nem tehetek róla, korán kelő vagyok.

A központi épület külsejében egy régi kápolnára emlékeztet, amelyhez mintha két oldalról paplakot illesztettek volna. Gondolom azért ilyen az egység kiképzése, mert a mögötte lévő orvosi vonatkozású épület korábban hullaházként és boncteremként működött, így pedig szükségessé válhatott az elhunytak méltó búcsúztatása, amit egy pap és egy templomi szertartás keretein belül végeztek. 

Mit is tudhatunk erről, lássuk csak. A SOTE honlapja ekképpen ír róla: "Az Igazságügyi Orvostani Intézet jogelődje a Törvényszéki Orvostani Intézet, mely 1886-ban kezdte meg működését. Az intézet 17 diplomás tagja rendszeres orvosszakértői tevékenységet végez hatósági kirendelésre. Az intézet munkájának fontos része a rendkívüli halálesetek boncolása és véleményezése (2-2,5 ezer/év) és az élő személy vizsgálatok alapján történő szakértői véleménynek előterjesztése (7-7,5 ezer/év). Az intézetben szerológiai, DNS, toxikológiai, morfológiai, genetikai, antropológiai és elektronmikroszkópos laboratóriumok működnek. A boncolást kiegészítő laboratóriumi vizsgálatok jelentős része az intézetben történik. A szerológiai, DNS és humángenetikai laboratórium kiemelt feladata a kriminalisztikai vizsgálatok mellett a származásmegállapítási ügyekben (1200/év) orvosszakértői vélemény adása".

Az épület képe a XIX. század végén (forrás: semmelweis.hu)

Tehát erről a helyről van szó, ahol az elmém kutatása elrendeltetett. Itt egy neves pszichológus kezei alá kerültem, akinek már több írása is megjelent e tudomány terén. Egy kedves, idősebb úriemberről van szó, aki kellő tisztelettel fogadott.

Mint a bevezetőben már írtam, magam arra számítottam, hogy komolyabb vizsgálatnak vetnek majd alá, de erre egyáltalán nem került sor. Sok-sok kérdést kaptam, amelyre illendően válaszoltam is, de ezen kérdések abban merültek ki csupán, hogy mikor születtem, kik voltak a szüleim, hova jártam iskolába, vannak e testvéreim, mi a hobbim, mi a foglalkozásom, meg ilyenek. Úgy érzem, hogy ez bevezetőnek elmegy ugyan, de egy elme-kórkép felállítására már vajmi kevés.

A doki korábban már elvitte a Bíróság épületéből a Felperes beadványát elemzés céljából, ezért furának is tűnt, hogy nem abból szemezget valami érdekeset, hanem mindenféle felesleges információt maszatol rólam maga elé a lapra.

Nem vagyok pszichológus, így nem értek e tudományhoz és nem is szeretném azt fikázni, de mégis csak arra számítottam, hogy arról kérdeznek majd, ami a valódi problémát öleli át: vagyis az exemmel történő szakítás okait és a gyermekemmel kapcsolatos elképzeléseimet. Erről viszont szó sem volt a vizsgálat során: egy-egy kérdés ugyan megérintette a lényeget, de mikor elkezdtem volna érdemben válaszolni, a doki mintegy belém fojtva a szót már lépett is tovább.

Gyorsan írt, A4-es lapokra, szellős sorközökkel.

Amit a doki jegyzetelt, inkább tűnt valamiféle önéletrajznak, mint pszichológiai alapanyagnak. Azzal tisztában vagyok, hogy az analízis egy része ebből adódik majd, de a tartalma alapján - szerintem - semmi esetre sem alkalmas a személyiségem megállapítására, sem az exemmel való problémáim felfedésére. Talán a reakcióimból és a válaszaimból is kiviláglott valami, nem tudom, mindenesetre hiányoltam a konkrét kérdéseket, amelyek a lelkem és az elmém zárt világát próbálná meg feltárni a megfigyelő előtt.

A doki persze kitért azért olyan témára is, amelyet egészen biztos az exem beadványából mazsolázott ki, de szigorúan csak egy-egy mondat erejéig. Például érdekelte, hogy miért iratkoztam be abba a suliba, ahová az exem is jár. Erre azt feleltem, hogy akkor már egy hónapja nem állt velem szóba (se emailen, se telefonon, se személyesen), s csak úgy volt rá mód, hogy ismét kapcsolatba léphessek vele, ha beiratkozom abba az iskolába amelyikbe ő jár. És bejött, mert végül az exemmel megindult egy viszonylag kellemes párbeszéd, amely nagyjából egy hónapig tartott az ominózus kéménytüz esetéig. A doki erre elmosolyogta magát, majd megkérdezte tőlem, hogy befejezem e az iskolát, amire azt válaszoltam, hogy igen, ha már ennyi pénzt költöttem rá.

(Az exem a bírósági beadványában azt írta ezzel kapcsolatban, hogy nem érti minek iratkoztam be, hiszen semmi realitása nincs annak, hogy én valamikor is abban a szakmában helyezkedjek el, ráadásul az szöges ellentétben áll a további elképzeléseimmel. Látszik, hogy semmit sem ért az egészből)

Azt hiszem a sztori és az ezzel kapcsolatos felfogásom tetszett a dokinak, csakúgy, mint bárki másnak, akinek eddig elmeséltem. Egyedül az exem nem értette meg a lényegét. Neki valahogy nem ment át az, hogy képes voltam azért fizetni 300ezer forintot, hogy végre szóba elegyedjünk egymással, amire más körülmények között sajnos nem volt semmilyen mód. A dokinak elmeséltem volna még azt is, hogy miképp jöttem rá az exem hova jár suliba, de mivel ő diktálta a tempót és haladtunk tovább, így szó szerint belém lett fojtva a szó. 

Megkérdezte tőlem, hogy a gyermekemnek milyen reakciói vannak, amikor meglát engem, amire elmondtam, hogy kitárja a karjait és hangosan felnevet, majd amikor felveszem őt a karjaimba, ad nekem egy puszit. Ezután olyan kérdések következtek, hogy a kislányom hány éves, beszél e már, tud e járni és szobatiszta e.

Megkérdezte, hogy a kapcsolattartás alatt hol és milyen körülmények között lehetek együtt a kislányommal, valamint hogy milyen szinten támogatom őt (gyerektartás, miegymás). Kérdezte, hogy milyen más módon tartom velük a kapcsolatot, mire azt feleltem, hogy hónapokig nem tudtam az anyuka telefonszámát, az email címét pedig a mai napig nem adja meg. 

A rengeteg családi háttérre vonatkozó kérdés között meg-megbújt néhány, a nőkkel kapcsolatos kérdés is: például kíváncsi volt rá, hogy van e már párkapcsolatom és ha van, akkor milyen nőket szeretek. Erre azt feleltem, hogy jelenleg nincs senkim és az olyan nőket kedvelem, akik nagyjából olyan szinten tájékozottak a világunk tudományos kérdéseivel, mint amennyire én magam, és lehetőség szerint nem dőlnek be minden áltudományos elméletnek, ami szennyként ömlik a nyakunkba az Internetről nap mint nap. Vagyis van gógyija és gondolkodásra képes, azaz intelligens. Mikor a doki megkérdezte tőlem, hogy miről van szó, címszavakban megemlítettem neki a HAARP-teóriát és a Chemtrail-összeesküvést, amely bizonyos közösségekben igen gyakori téma. Erre azt felelte, hogy ő még nem hallott róluk, de utána néz, hogy mik lehetnek ezek. 

Hozzátettem, hogy a talpraesett és tájékozott lányokat kedvelem. Olyan barátnőt fogadnék el magam mellett a későbbiekben, aki művelt, iskolázott, egyetemet vagy főiskolát végzett. Akire számítani lehet, ha baj van, s nem esik pánikba, mert tudja, hogy mit kell vagy mit lehet cselekedni bizonyos esetekben. Úgy vélem ez egy fontos szempont a családalapítás terén, hiszen ha történne velem valami, akkor is biztonságban tudhatom a családomat, s nem kell attól rettegnem, hogy földönfutóvá válnak a későbbiekben (és a többi).

A kérdezősködésből kitűnt, hogy a doki a szexuális viselkedésemre is kíváncsi, bár célirányosan erre nem kérdezett rá. Hihető viszont, hogy érdekelte, hiszen az exem hintette el a sejtést a Bíróság felé, miszerint vagyok annyira perverz, hogy még a kislányomat is megrontanám (lásd: Háború a bíróságon). Gusztustalan az egész iromány, viszont ennek alapján érthető, hogy miért kötöttünk ki a pszichológusnál. 

Az igaz, hogy a vizsgálatra magam kértem a Bíróságot, de a beadvány alapján szerintem ők is gondoltak rá, hogy esetleg ildomos lehet elvégezni apukán egy-két tesztet, hátha tényleg nem vagyok normális. 

Szerencsémre az exemre is pszichológiai szakvélemény felállítását kérték, úgyhogy ahogy várható volt, fél óra múltán ő is megérkezett az épületbe. Odakint várakozott, amíg a kérdésekre feleltem, s közben azokat a teszteket töltögette, amelyeket a doki az imént a kezébe adott.

Az egyik ilyen teszt a Diszfunkcionális Attitűd Skála, a másik a Zung Önértékelő Depresszió Skála volt, amelyeket papíron kellett kitölteni, a harmadik pedig a sokat vitatott Rorschach-teszt volt (lásd: Wikipédia), amely szerintem egy áltudományos humbug, de megcsináltam, mert kíváncsi vagyok, hogy mit hoz ki belőle a szaki. 

Hogy lássuk, miről is van szó:

Diszfunkcionális Attitűd Skála

A Diszfunkcionális Attitűd Skála (DAS) olyan kognitív hibákat, diszfunkcionális elvárásokat tár fel, amelyek általában gyermekkori tapasztalatok és családi minták akaratlan "eltanulása" révén rögzülnek az emberben, és önkéntelenül is merev, helytelen sémákként befolyásolják az ember önmagára, illetve a világra vonatkozó gondolkodását és észlelését.

A kérdőív hét értékrendszert, attitűdöt mér:

1. Külső elismerés igénye
Ezzel az attitűddel jellemezhető személy fokozottan érzékeny a környezete minősítő ítéleteire, véleményére. Ha úgy érzi, hogy kritikus vele valaki, képes hosszan rágódni a problémán.

2. Szeretettség igénye
Ezzel az attitűddel jellemezhető személyt fokozott szeretetigény jellemzi, mindenki által elfogadott szeretne lenni, és magát negatívan minősíti, ha ez nem történik meg.

3. Teljesítményigény
Ezzel az attitűddel jellemezhető személy önmagától és másoktól is igen nagy teljesítményt vár el, ha ennek nem tud megfelelni, szenved.

4. Perfekcionizmus
Ezzel az attitűddel jellemezhető személy mindent minden részletében tökéletesen szeretne megoldani. Önmagával és környezetével is elégedetlen, ha ez nem sikerül.

5. Jogos, a környezet felé irányuló fokozott elvárások
Ezzel az attitűddel jellemezhető személy a környezetétől ideális, de nem reális magatartást vár el, és szenved, ha ezt nem kapja meg.

6. Omnipotencia, fokozott altruizmus beállítottság  
Ezzel az attitűddel jellemezhető személy úgy érzi, hogy mindenkinek segíteni kell, aki rászorul. Mindenért felelősnek érzi magát, akkor is, ha nem képes a helyzetek megoldására.

7. Külső kontroll-autonómia
Ezzel az attitűddel jellemezhető személy úgy érzi, hogy nem saját maga irányítja sorsát, a helyzetek csak megtörténnek vele. Ellentéte az autonómia, az önállóságra való beállítódás.

A teszt kitöltése során különböző állításokat tesznek, amelyre akképp kell választ adnunk, hogy "Teljesen egyetértek" (+2), "Kissé egyetértek" (+1), "Semleges" (0), "Nem nagyon értek egyet" (-1) és "Egyáltalán nem értek egyet" (-2).

Depressziós és szorongásos tünetek meglétére vagy kialakulásának lehetőségére utal, ha egyszerre több attitűd pozitív értékű, mert a vizsgált személy a fokozott belső elvárásaihoz nehezen tud alkalmazkodni - elvileg.

Az én értékelésemben volt néhány pozitív előjelű szám, amely az értékelés alapján arra utalhat, hogy a belső elvárásaimhoz nehezen tudok alkalmazkodni, emellett depressziós és szorongásos tüneteim is lehetnek.

Nos, nézzünk néhány példát a tesztből: 

"Ha valakit megkritizálnak, nyilvánvaló, hogy elkeseredik"

Erre +2-es választ adtam, vagyis teljesen egyetértettem vele (bár van pozitív és negatív kritika is). De ki ne értene ezzel egyet? Kinek esik jól a kritika? Van olyan, aki örül, ha folyton baszogatják, ha valamit nem csinál jól? Ugye nem. Véleményem szerint a kritika mindenkinek rosszul esik, csak más kérdés, hogy az adott illető ebből miképpen tanul. Ugyanis van olyan ember, aki a kritikus személyt a véleménye miatt rossz embernek tartja, míg vannak olyanok, akik belátják a hibáikat és képesek kijavítani azt. Ha valaki azt mondja nekem, hogy figyelmetlen vagyok, akkor a belátásom mértékében legközelebb figyelmesebb leszek. Az ember így változik: ha többen és többen mondják, hogy légy figyelmesebb, akkor érdemes magunkévá tenni a tanácsot, hiszen így tudunk beilleszkedni a társadalomba, és valószínű, hogy az emberek többsége ekképpen is cselekszik, azaz figyelmesebb lesz. Kénytelen lesz odafigyelni és alkalmazkodni, mert egy idő után a figyelmetlen embert kiközösítik, ami nem épp pozitív a személyére nézve.

"Ha valaki, aki nekem fontos, vár tőlem valamit, biztos megteszem"

Erre is +2-es választ adtam, hiszen az exemmel történő szakításom óta már belátom, hogy többet kellett volna vele törődnöm. Vagyis babusgatnom kellett volna, megkérdeznem, hogy mire van szüksége, esténként odasúgni neki, hogy "szeretlek", stb. Magyarán: figyelmesebbnek kellett volna lennem vele, hiszen FONTOS volt a számomra és ELVÁRTA volna tőlem mindezt - ahogy én is tőle.

"Felelős vagyok azért, hogy a hozzám közel állók hogyan érzik magukat és hogyan viselkednek"

Nos, netán nem így van? Ha egész nap ütöm a gyereket és félelemben tartom a családomat, akkor bizony meg fognak engem gyűlölni és elmenekülnek tőlem egy idő után. Felelős vagyok az embertársaimért, hiszen úgy reagálnak rám, ahogy viselkedem velük. A kislányom jelenleg amikor meglát, szélesre tárja a karjait és hangosan felnevet, mert eddig pozitív élményeket kapott tőlem, amelyek tetszenek neki. Ezért erre is +2-es választ adtam, mert úgy érzem logikus, amit leírtak.

"Ha valakinek jót teszek, remélhetem, hogy tekintettel lesz rám és éppen olyan jól fog bánni velem, mint én vele"

Azt hiszem ez elvárható, nem? Ha szeretem a feleségem, akkor elvárható tőle, hogy ő is szeressen engem. Ha valakivel megosztom az ebédem, akkor talán elvárható, hogy hasonló esetben ő is kisegítsen majd. Mint ahogy a szomszédok kölcsönadják egymásnak a szerszámaikat. Úgy gondolom, hogy a jó cselekedet és a szeretet előbb-utóbb viszonzásra talál, s hiszem, hogy ezáltal megváltozhat a világ. Jézus Krisztus tanításai is ugyanezt mondják, hogy szeress, hogy "szeresd felebarátodat, mint magadat", hiszen ezáltal jöhet el a béke közénk, amelyről oly sok ember áhítozik. Nem logikus mindez? Ha a Kedves Olvasóra most azt írom, hogy TE EGY BAROM VAGY, akkor mit fog rólam gondolni? Azt, hogy egy barom vagyok, mert így beszélek hozzá (hozzáteszem, ok nélkül). Szeretetre szeretet lehet a válasz, gyűlöletre pedig gyűlölet (vagy legalábbis közömbösség vagy elhagyás). 

A gyermekem anyja a mai napig gyűlölettel tekint rám és olyan alpári hangnemben teszi mindezt, hogy magam is megrökönyödöm rajta. Képtelen "felejteni", képtelen "megbocsátani", képtelen "szeretni"... ki tudja miért. Egy éve, ismétlem: EGY ÉVE már, hogy próbálom őt megbékíteni mindenféle kedves szóval (a tettekről nem is beszélve), de abszolút elutasításban volt részem mindeddig, mert képtelen felfogni, hogy azzal, amivel engem vádoltak, egyszerűen nem igaz! Hiába van erről rendőrségi szakvélemény, ha konkrétan leszarja, mert nem hiszi el. Nem hisz ő senkinek és semminek, csak a saját beidegződésének, amit a téveszméire alapozva tart fenn a mai napig. Sebaj, ez az ő élete, csináljon azt, amit akar. Csakhogy ezzel a kislányunk életét teszik tönkre, amit szintúgy nem fog fel, mert meggyőződése, hogy ő csinál jól mindent és mindenki más hülye.

Hogy lehet erre reagálni?

Mindegy, nézzük tovább:

"Képesnek kell lennem arra, hogy mindenki elégedett legyen velem"

Naja... Muszáj beilleszkednünk és muszáj sodródnunk az árral. Ha beilleszkedtem a társadalomba, akkor többnyire elégedettek lesznek velem, hiszen azt csinálom, amit a többség elvár. A véleménykülönbségek miatt ugyan lehet némi eltérés, de úgy érzem többnyire mindenki azt teszi, amit mindenki más. Például ha székelnem kell, akkor nem szarok a járdára az emberek szeme láttára, mint ahogy azt már jó páran megtették bizonyos etnikumon belül. Ők nem illeszkedtek be, míg én igen. Én addig megyek, amíg nem találok egy WC-t. A példákat még hosszasan sorolhatnám, de azt hiszem mindenki érti, hogy miről van szó.


Nézetkülönbségek természetesen adódhatnak

Ezek alapján elmondható, hogy mivel "egyszerre több attitűd pozitív értékű" volt nálam még a fentieken kívül is, ezért valószínűleg depressziós és szorongásos vagyok. 

Valóban?

Ha az is volnék, hát nem lenne rá okom?

1: a gyermekemet elvitték tőlem,
2: akit hónapokig nem láthattam,
3: és most is csupán hetente két órára lehetek vele!

Ebben a helyzetben melyik szülő ne lenne depressziós??

Egyébként elmondom: nem vagyok depressziós, hiszen optimistán szemlélem a világot (ezt a dokinak is elmondtam). Jelenleg a második házamat építem és ezzel kapcsolatban megvannak a jövővel kapcsolatos terveim, amely sok-sok pénzt hozhat a konyhára a későbbiekben. Ha bejönnek az elképzeléseim, akkor olyan anyagi feltételeket és az ezzel járó biztonságot teremthetek meg a családomnak, amelyre mindig is vágytak. Ha nem is kezdjük újra az exemmel, a kislányomnak végül mindent megadhatok.

Bizakodva tekintek a jövőbe, s a fájdalmam ellenére is optimista vagyok, ezért nem értek egyet azon megállapítással, miszerint aki több válaszra ad pozitív előjelet, az szorongásos, depressziós ember volna.

A teljes teszt az alábbi képen látható:



Az eredményt nem tudom, mert nem találtam online értékelést róla, de bízom benne, hogy nem tűnök teljesen állatnak, s megmaradt bennem valami az emberi ösztönvilágból is.



Zung Önértékelő Depressziós Skála

A Zung-féle Depressziós Önértékelő Skála 20 depressziós tünetet értékel, mindegyikről meg kell mondani, hogy hiányzik-e (1 pont), enyhe (2 pont), közepes (3 pont) vagy súlyos (4 pont). A kérdésekre vonatkozó pontokat összeadjuk és a személy akkor depressziós a teszt szerint, ha az összpontszám meghaladja a 40 pontot. 

E honlap értékelése szerint 34 pontot értem el, ami azt jelenti, hogy normális a gondolkodásom, azaz normális személyiség vagyok. Ki tudja... néha nem érzem magam annak, de talán mindenkinél előfordulnak gyengébb napok, nem tudom.




Ha jól számoltam, akkor 34 ponttal megfelelek az elvárásoknak. Ez is valami. Megjegyezném viszont, hogy az "Éjszakánként nyugtalanul alszom"-ra 3 pontot kaptam, mert "gyakran" vagyok nyugtalan esténként (és gyakran felébredek). Ez vajon utalhat depresszióra? 

Elmondom miért lényeges ez: egy depressziós, elmebajos fickó - gondolom - folyton nyugtalan, mert valamin mindig jár az agya. Folyton perverz gondolatai vannak, netán valamilyen bűncselekményen töri a fejét, és a többi, ki tudja, kísérti őt valami. Egy ilyen személyiségnek lehetnek álmatlan éjszakái, el is hiszem. De vajon minden ember elmebeteg, aki forgolódik éjjelenként és képtelen el- vagy visszaaludni? Kétlem. Ugyanis én is hasonló cipőben járok, mégsem tartom magamat elmebetegnek.

Általában a hajnali kelés miatt korán elálmosodom, ezért többnyire este 8-kor már ágyban is vagyok. Olyan jól alszom az éjszaka folyamán, hogy gyakran már éjjel 2-kor kipattan a szemem és képtelen vagyok visszaaludni, mert kipihentem magam. Azért is van ez, mert folyton azon jár az agyam, hogy az épülendő házamat miképp építsem fel; milyen sorrendben haladjak a munkálatokkal és milyen anyagot használjak. Nem tudok lenyugodni, hiszen az építkezéssel a pénzemet szórhatom el úgy, hogy végül rosszabb helyzetbe kerülök, mint amiben azelőtt voltam. Tízezrek adódnak össze egy-egy döntésnél, ami által rosszabb is lehet a végeredmény, mint amit elvártam volna. Jogos, ha ezen agyalok mostanában, nem is beszélve még a jelenlegi családi viszálykodásról, amely a gyermekem anyja és énköztem van.

Elmondható, hogy nyugtalan vagyok, mert folyton pörögnek a gondolataim. Ha nem a házon, akkor a kislányomon, ha pedig nem rajta, akkor az egyéb célkitűzéseimen és feladataimon. Ilyen vagyok, mindig csinálok valamit.

Épp ezért tartom e teszteket megbízhatatlannak, hiszen - hogy maradjunk a példánál - a nyugtalan alvás nem csak a depresszió és egyéb sötét gondolatok miatt lehetséges, hanem a tettre kész, alkotó életvitel miatt is. Az, akinek feladata van, hogyan aludjon nyugodtan? A tenni akarás ezzel jár sajnos, de nem feltétlenül jelent problémát.

Ennek függvényében elmondhatom, hogy egy órás beszélgetést többre értékeltem volna, mint ami végül kijött az egészből. Kellemesebb lett volna, ha a beadvány alapján tesznek fel nekem kérdéseket, amelyből kiderülhetett volna a motiváció, amely a cselekedeteimet irányítja. Az emberek a beszélgetések alapján döntik el, hogy valakivel barátságokat kötnek e vagy sem, nem pedig tesztet iratnak vele, hogy alkalmas e az illető barátnak.

Persze beismerem, hogy ha a személyes tapasztalat is félrevezetheti az embert, hiszen minden ember más és más értékrend szerint működik, tehát ha a pszichológusnak nem volnék szimpatikus egy bizonyos dolog miatt, akkor csinálhatok neki bármit, akkor is lehúz engem a Bíróság előtt.



Rorschach-teszt

Mialatt az exem az előtérben a fent említett teszteket töltögette, a doki elém tett egy kártyát, hogy mondjam el mit látok benne. A kártyán egy elmosódott, önmagával tükrözött pacafolt volt látható, amely a Rorschach-teszt egyik alakja.

Az első kártyát gyors ütemben követte a többi, ha jól számoltam összesen kilenc darab. Mindegyiken egy-egy folt vagy paca volt látható, amelyekre ha megadtam a választ, máris kaptam az újabb lapot. Nem tudom a doki milyen elemzést ad majd rólam, de gyakorlatilag időm se volt arra, hogy átgondoljam mit is látok a foltokban. Talán ez is a lényeg benne, hogy minél előbb kell feleletet adnom rá? Nem tudom.

Szerintem az ember személyisége annál komolexebb, minthogy néhány tintapacából megállapítható lenne a milyensége. Mindegy, ők tudják (vagy nem). Állítólag évekig tanulják a teszt analizálását az egyetemen, így avatatlan ember nem értheti a lényegét. 

Sok pszichológus például úgy tartja, hogy gyerekelhelyezési perben a Rorschach-tesztre valójában nincs is szükség, mert nem ad egyértelmű eredményt, ráadásul az még könnyen félre is magyarázható. 

A kvantitatív értékelés során öt kategóriát vesznek figyelembe: a lokalizációt,  a determinánsokat, a tartalmat, a gyakoriságot és az ún. különleges reakciókat (vagyis azt, hogy a válasz az egész foltra értendő, vagy annak csak egy részére vonatkozik, a folt alakja, színe, árnyékolása vagy mintázata váltotta-e ki a választ, a válasz mit képvisel, mennyire gyakori vagy eredeti, és hogy mik a vizsgálati személy helyzetre adott reakciói). 

A kategóriák alapján többféle pontrendszert alakítottak ki, melyek közül kevés bír valóban jó belejósló érvényességgel, ezért a legtöbb pszichológus az értelmezés során a saját benyomásaira, illetve a vizsgált személy teszthelyzetre adott általános reakcióira (nyitott, versengő, elhárító, együttműködő) hagyatkozik inkább.

Az amerikai James Wood vezette amerikai pszichológuscsoport például a What’s wrong with the Rorschach? (Mi a baj a Rorschachhal?) című könyvben összegezte és példákkal illusztrálta a kritikus pontokat. Szerintük leginkább azért veszélyes a teszt, mert egészséges embereket is betegnek mutathat, ráadásul a válaszok kiértékelésének rendszere is magában rejti a hibázás lehetőségét. A könyvben leírtak szerint ugyanis nincs egy olyan egységes jelrendszer, amelynek segítségével minden egyes válasz egyértelműen besorolható lenne, így viszont két elemző kétféle értékelést adhat ugyanarra a személyre.

Úgy vélem, hogy támpontnak használható lehet a teszt, ha azt alaposabban végzik, de bizonyító erejű irománynak már koránt sem. 

A teszt után megkérdezte tőlem a doki, hogy voltam e pszichiátriai kezelésen, volt e öngyilkossági kísérletem, fogyasztok e drogot vagy alkoholt, valamint szeretem e az alkoholt, mint italt. Mindegyikre nemmel válaszoltam.



Kérdezte, hogy mennyire vagyok indulatos, illetve agresszív, amire azt a választ adtam, hogy csak akkor, ha valaki már annyira hülye, hogy az fáj. Gondolom a doki az exem beadványa alapján kérdezett ismét, úgyhogy őszinte feleletet kapott rá. És igen, nálam is van olyan, hogy olykor elszakad a cérna, de tettlegességig ez sosem fajult. Sosem bántottam senkit. Erre rá is kérdezett, hogy volt e már az életemben tettlegesség, de nemleges választ adtam, mert dühkitörésből sosem ütnék meg senkit.

Felmerült a hajléktalanságommal és a házasságommal kapcsolatban is egy-egy kérdés, amely viszont inkább az állapotra utalt, semmint az ebből fakadó személyiségváltozásomra. Elmeséltem pár szóval a körülményeket és ennyi. Mikor láttam, hogy a doki kicsit belezavarodott a történésekbe, elmondtam neki, hogy a házasságom előtt és az után voltam másfél-másfél évre hajléktalan, amely miatt az érettségit is jóval később tehettem le, amikor már rendeződtek valamelyest az életkörülményeim. Utaltam rá, hogy a fiamat ezen idő alatt alig láttam, mert nem volt rá mód, hogy a kapcsolatot érdemben tartani tudjam vele. 

A doki megkérdezte tőlem, hogy a kéményügyön kívül (lásd: Összeesküvés-elmélet) volt e más rendőrségi ügyem, mire azt feleltem, hogy nem volt. Itt kitértem az exem feljelentéseire is, köztük az iskolai "verekedésre" (lásd: Karmolós-kiscica), amelyben a Rendőrség megállapította, hogy nem történt semmiféle testi sértés az incidens során. Hozzátettem, hogy az ügyben se tanúként, se gyanúsítottként nem hallgattak ki. A doki megkérdezte az ügy részleteit, mire elmeséltem az igazat. Azt is, hogy én akkor egy ujjal sem értem hozzá a gyermekem anyjához, míg ő többször belém rúgott majd összekarmolta az arcom. Mindenki tudja jól, hogy akkor és ott akár egy ütéssel ártalmatlanná tehettem volna az asszonyt, de NEM TETTEM, mert tudtam magamon uralkodni. Ugyanez róla már nem mondható el. Hogy a pszichológus ebből mit lát ki vagy mit nem akar kilátni, majd kiderül a Bíróságon három hét múlva. 

Mindenesetre az iskolai atrocitásra kíváncsi volt, mert figyelmesen hallgatta a történetet. Gondolom az exemet is meghallgatta ez ügyben, aki egészen biztos valahogy másképp emlékszik az eseményekre. Ebben azért is vagyok biztos, mert az apósom már azt mesélte nekem az eset után, hogy a lánya úgy adta elő, én voltam az, aki őt fojtogatta és aki felnyomta őt a falra. Szerencsére az egészről videó és hangfelvétel is készült, tehát a Rendőrségnek elegendő bizonyíték állt a rendelkezésére, amely alapján az exem feljelentését elutasítsa. Egyértelműen megállapítható volt a felvételek alapján, hogy egy ujjal sem értem hozzá, így a Rendőrség nem is tehetett mást, minthogy engem "felmentsen" a vádak alól.

A doki ezeket szorgosan lejegyezte, majd haladtunk tovább.

Megkérdezte, hogy jelenleg vagyok e valakivel jó kapcsolatban (vannak e barátaim, szeretteim), mire elmondtam, hogy a családommal és a barátaimmal tartom a kapcsolatot. Rögtön ezután sajnálatomat fejeztem ki amiatt, hogy keveset találkozok velük az elfoglaltságaink miatt, mire a doki rákérdezett, hogy miért, mivel foglalkozom? Erre megemlítettem neki a történelmi-turisztikai témájú honlapomat. A doki felírta a címét, majd hallgatott, amíg befejezem a mondókámat.

Elmondtam neki, hogy az ötlet 10 évvel ezelőttről való, amiből 5 évvel ezelőtt született meg a honlap. Rengeteg könyvet olvasok el Budapest történelmével kapcsolatban, valamint építészeti szaklapokat bújok, amelyekből rengeteg cikket írtam már különféle újságokba is. Megemlítettem, hogy rádióinterjúkba hívtak többször, amit a lámpalázam miatt nem fogadtam el, de rengetegen kérnek tőlem anyagot a különféle diplomamunkákhoz is. 

Ezután a családomról ejtettünk pár szót, ezen belül is a testvéreimről, hogy kivel milyen a kapcsolatom. Elmondtam, hogy mindenki példás életet él, s egyedül a bátyámmal nem jövök ki jól, mert úgy gondolom, hogy ő mindenkit lenéz. 

A doki megkérdezte, hogy szeretném e én nevelni a gyermekemet, mire elmondtam, hogy nem szeretném elvenni a gyermeket az anyjától, de szeretnék aktívan részt venni a nevelésében. Kérdezte, hogy milyen időszakokra gondolok? Elmondtam, hogy "A" héten pénteken 6 órányi időre, "B" héten pedig szombat reggeltől vasárnap estig. Hozzátettem, hogy szükségem van ennyi időtöltésre a gyermekemmel (amely még így is kevés), mert a tudást és a tapasztalatokat valahogyan át kell adnom neki, amely idő sajnos jelen körülmények között nem elegendő rá. 

Elmondtam még, hogy a gyermekemnek szüksége van az apa-képre és a saját tapasztalataim átadására, hiszen az anyjától ezeket egyáltalán nem kaphatja meg. Épp ezért is aggódom a gyermek sorsa felől, hiszen ha engem eltiltanak, akkor ki tudja miben fog csorbát szenvedni a neveltetése során.

Amíg az anyuka a "szellemi" világban mozog, magam a materiálisat részesítem előnyben.

Ezután jöttek azok a speciális mondatok, amelyeknek csupán az első fele volt ismert, s be kellett fejeznem a végét:

- Ha az ember valamit el akar érni, akkor legjobb, ha kitartóan dolgozik.
- Gyermekkoromban annyi minden történt.
- A boldogság(ot) nehéz megtalálni.
- Valami helyes vagy helytelen, az tapasztalat útján szerezhető meg.
                  (itt nem a törvényi tételekre gondoltam, hanem a döntéseink következményeire)
- Az emberek között a következő típusok vannak: erre annyifélét lehetne válaszolni.
                  (a doki szó szerint azt írta le, amit elsőként válaszoltam)
- Én az élettel boldog és optimista vagyok.
- A szex nem jelent problémát.
- A legfőbb tanácsadó mindig a józan paraszti ész.
- Legjobb időtöltés az olvasás.
- Egyedül, magányosan olvasni csak magányosan lehet.
                   (azt hittem ez még az előző kérdéshez tartozik, de kiderült, hogy nem,
                                                 így a doki ezt írta be, mint mondatvéget)
- Magamról elmondható, hogy kiegyensúlyozott, határozott ember vagyok.
- Az olyan embereket szeretem, akik hasonlóan, reálisan látják az élet dolgait.
- A gyerekek gyönyörűek.
- Három legfontosabb dolog az életben a család, a béke és a szeretet.
- Felelősség van.
- Alkohol finom de felesleges.
- Férfiak határozottak.
- Nők határozatlanok.
- Bárcsak együtt lehetnék a családommal.

A doki erre felkapta a fejét és megkérdezte, hogy a gyermekem anyjával? Azt feleltem igen, és hogy már egy éve azért küzdök, hogy újrakezdjük. Megkérdezte, hogy valóban? Mire én, hogy igen, hiszen szeretem őt.

A pszichológiai vizsgálat ezzel véget is ért. Kezembe kaptam én is a Zung-féle tesztet valamint az Attitűd Skálát, hogy töltsem ki azokat, majd helyet cseréltem az exemmel: ő bejött az terembe, én pedig kimentem az előtérbe.

Negyed óra múltán a kitöltött teszteket beadtam a dokinak, majd elbúcsúztam tőle.






Megjegyzések

Megjegyzés küldése