Szatyorember

Május 12-én felkerekedtünk Dórival, hogy beutazzuk a világot. Rengeteg helyen voltunk...

Már hosszú ideje tervezem, hogy Dórit elviszem arra a vidékre, ahol felnőttem. Párszor már beszélgettünk a gyerekkoromról, és Dóri sokszor kérte, hogy mutassam meg neki azt a házat, ahol éltem, meg az iskolát, ahová jártam. Emellett volt még olyan rokonom is, aki eddig nem láthatta a lányomat, de már betéve ismerte a történetünk, így kézenfekvő volt, hogy ő hozzá is beugorjunk. És bár Dóri e napon uszodába akart menni, én mégis a hosszú utazás mellett döntöttem. Nem bántuk meg...

A kapcsolattartás első állomása Budakeszin volt, ahol a legjobb barátom, Vili lakik a családjával. Dórit már ismerik, mert egyszer már elvittem hozzájuk, amikor négy óránk volt egy ikeás kiruccanásra, viszont Dóri nem emlékezett rájuk, és különben is úgy járja, hogy az ember a legjobb barátjához mégiscsak elviszi néha a gyermekét, hogy erősítsék az egymás iránti elkötelezettséget. Erről szól a barátság, mellesleg büszke vagyok a kislányomra, akit szívesen viszek magammal a közeli ismerősökhöz - mondjuk úgy - mutogatni.

Tehát elmentünk Vilihez. A kisfia, Bendegúz régebben megmutatta Dórinak a játékait, viszont Dóri most nem akart velük játszani, hanem inkább mászókázott és hintázott a kertben.

Viliék meglepődtek, hogy Dóri milyen nagy lett, majd felelevenítettünk néhány régi pillanatot a küzdelmeimből, amikor elárasztottam őket a lelki fájdalmaimmal kapcsolatban. Tulajdonképpen, ha történt valami az exem és köztem, azt elsőként vele osztottam meg, így mindenről tudott, ami körülöttem zajlik. Jó volt kibeszélni a dolgokat, hogy némiképp enyhülhessen a fájdalmam, így egyértelmű volt, hogy amint lehetőségem nyílik rá, akkor elhozom hozzájuk Dórit.

Sajnos nem maradhattunk többet fél óránál, mert tartanunk kellett a menetrendet, és hát Dóri is kérlelni kezdett, hogy induljunk tovább, mert unatkozik. Sajnos a kilenc óra ellenére is szűk a rendelkezésünkre álló idő, ha egy nagyobb körutat akarunk tenni rokonlátogatás címén. 

Miután elbúcsúztunk, folytattuk az utunkat Érd felé...

Már-már elhagytuk Budakeszit, amikor a reptér mellett elhaladva eszembe jutott, hogy szándékomban állt Dórinak megmutatni pár repcsit, hogy érezze mire gondolok, amikor felmutatok az égre. Több verzióm is volt rá, mint például a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, a Budaörsi Repülőtér, vagy ez, a Budakeszi Sportrepülőtér. Mivel erre volt időnk, ezért egy kézifékes padlófék kíséretében bevágódtunk a Trabival a repülőtér parkolójába. Szerencsénkre épp telt ház volt, így Dóri kíváncsiságát majdnem maradéktalanul ki tudtam elégíteni.

Az első, amit megláttunk, egy autogiro volt, ami amolyan repülő-helikopter keverék:

Egy nagyon menő forgószárnyas cucc mellett

Dóri élénken érdeklődött a szerkezet iránt, úgyhogy lelkesen vetettem bele magam a repüléstudomány ismertetésébe - amiből viszont egy kukkot sem értett. Hiába mutogattam neki a propeller lényegét, nem értette mi ez az egész. Ennek ellenére annyira tetszett neki a repülés lehetősége, hogy könyörögni kezdett, menjünk vele egy kört. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy ehhez jogosítvány kell, ami viszont nekem nincs, ráadásul nagyon drága megszerezni, amihez nem elég a keresetem. Azt már nem ecseteltem neki, hogy egyébként pedig iszonyatosan félek a repüléstől és rettentően tériszonyos vagyok, különben leromboltam volna az apjába vetett hitét.

A reptéren kedvére szaladgálhatott

Végül megnéztünk néhány felszállást, ráadásként pedig az egyik repcsibe be is ülhetett:

Pár géppel odébb volt egy vitorlázó repülő, aminek a tetejére felszereltek egy mini sugárhajtóművet. Amikor beindították, majd a tesztelés végett felpörgették csutkára, olyan hangerővel visított, hogy Dóri remegve, befogott fülekkel figyelte. Aztán elkezdett kérlelni, hogy menjünk onnan, mert fél. Persze nem abból a fából faragtak minket, hogy az első szokatlan dologra odébbálljunk, úgyhogy szép lassan (és üvöltve a hangzavarral szemben) végigvezettem Dórit a sugárhajtómű működési elvén. Szerintem ezt inkább értette, mint a propellert, úgyhogy végignéztük az egész tesztelést.

Ezután Dóri erre is ráunt. Igazság szerint nagyon meleg volt, és tényleg ildomos volt haladnunk, hogy a terv szerint végigjárjunk mindenkit. 

Be a kocsiba, indulás tovább...

Vezetés közben is beszélgettünk: Dóri egyfolytában uszodába akart menni, és már azon voltam én is, hogy inkább valami vízpartra kellett volna mennünk. Rekkenő hőség volt, szomjasak voltunk, és kicsit aggasztott, hogy Dórit ma még nem igazán tudtam levenni a lábáról. 

Nagyjából fél óra autózás után értünk unokatesómékhoz. Róluk azt kell tudni, hogy tízen laknak egy hatalmas házban, mert annyi gyerekük van, hogy Dunát lehet velük rekeszteni. Mondhatni: terjeszkednek, mint a multik, viszont ők csinálják jól, mert így mozgalmas, szeretetteljes családi légkör veszi őket körül. Én szeretem őket, és az egyik legkedvesebb rokonaim közt tartom őket számon.

Dórit viszont még nem ismerik, úgyhogy ma sort kerítettünk a bemutatkozásra.

Dórikám nagyon szégyellős volt, úgyhogy eleinte a nyakamba bújva figyelte a gyerekeket, és hosszú unszolásra sem volt hajlandó egyedül játszani. Végül persze legyőzetett a félelme, amikor sorra kerültek elő a jobbnál jobb játékok. Mivel a fényképezőgépem objektíve tönkrement, ezért ma a telefonommal kellett megörökítenem az eseményeket. A telóm pedig annyira ócska, hogy képtelenség vele éles és azonnali képet készíteni. Íme:

Peppás kirakós közben

Ezeket szereti

A villogó-villyogó kisautóval rodeózott pár kört a lakásban

Akkor oldódott fel igazán, amikor kimentünk az udvarra játszani. Először ettünk pár falat lecsót, majd amíg az unokatesómmal beszélgettem, ő elment a hasonló korú kicsikkel homokozni és ugrálni a trambulinon:

Aztán jött a jégkrémezés ideje:

Az 1 éves, a 3 éves és a majdnem 4 éves kor képviselői

Az unokatesóm lányának a kislánya fél évvel fiatalabb Dórinál, de mégis nagyobb és erősebb, mint Dóri. A vendéglátóink meg is lepődtek rajta, de elmondtam, hogy Dóri az anyja apró méretét örökölte, így valószínűleg nem lesz nagy növésű lány, ha felnő. Viszont határozottan állították, hogy a szeme, a szája és az orra tök én vagyok, vagyis Dóri nagyon hasonlít rám. Bár sok esetben az anyjára emlékeztet a kicsikém, de első ránézésre valóban inkább rám hasonlít. Dóri ugyanazokat a szemeket örökölte, mint amit én is az Édesanyámtól, aki idén van húsz éve, hogy elhunyt.

Az időnk felét elérve lassan készülődnünk kellett, mert a bátyámhoz és egy másik barátomhoz is el kellett még mennünk. Dóri nem akart indulni, mert olyannyira megkedvelte a gyerekeket, és szinte könyörgött, hogy maradjunk még.

Volt egy vicces jelenet is, amiről muszáj beszámolnom: Dóri régebben folyton azt kérte tőlem, hogy mutogassak neki olyan videókat, amelyeken kisbabák sírnak. Nem tudom miért ragaszkodott ehhez annyira, de akkor végül néztünk pár sírós videót. Nos, most az egyéves Lora valamiért elsírta magát, Dóri pedig élénken figyelte, miközben mellette ült. Meg is jegyeztem neki, hogy "nézd csak, itt egy sírós baba, jó mi?". És mit szólt Dóri? Nos... Dóri csak röhögött. De tényleg: Lora sírt, Dóri meg röhögött mellette, mintha valami tréfás dolog történt volna. És igazából tényleg az volt. Amikor elmeséltem a többieknek a jelenet hátterét, mindenki kacagásban tört ki. 

Lora sírt, Dóri meg röhögött: végre láthatott testközelből egy síró-rívó kisgyereket, akin jót mulathat, mert hát milyen vicces egy babát sírni látni.

Amúgy Dóri tekintetéből látszott, hogy tudja miért mondtam, amit mondtam. Emlékezett rá, hogy ő akart korábban sírós videókat nézni, és tetszett neki a helyzet, hogy lám, itt van, hű de jó.

Na mindegy :)

Csajok a második jégkrém közben

(rettentően édesek!)

Amikor végül elindultunk, muszáj volt még beugranunk egy helyre. Édesanyám sírja ugyanis a szomszéd utcában van, és mivel eddig még nem mutattam be neki Dórit, ezért átmentünk az út túloldalán lévő temetőbe. A sírjánál már régen járhattak, mert a vázákban lévő virágok feketére voltak száradva. Dórinak mondtam, hogy hová megyünk, ő pedig örült, hogy megismerheti az anyukámat. 

Amikor beléptünk a temetőbe, meglepetten látta, hogy ez nem egy olyan hely, ahol emberek élnek. Elmeséltem neki, hogy korábban már jártunk temetőben, így be is ugrott neki, mintha valóban lenne valami ilyesmi emléke. Megkérdezte, hogy hol van az anyukám, én pedig elmondtam, hogy ő már nem él, és a teste ide van eltemetve az egyik sírkő alá. Közben a szabadon növő virágokból összeszedtünk egy csokorra valót, majd a kútnál megmertük a locsolókannát. A sírhoz érve Dórinak megmutattam, hogy itt van az anyukám nyughelye, majd bemutattam őt neki.

- Az anyukád látja, hogy itt vagyunk? - kérdezte.

- Igen, látja - feleltem.

- De ő a kő alatt van.

- Nem baj, mert ő nem a testével lát minket, hanem a lelkével. A teste a kő alatt van, de a lelke fent a Mennyországban. 

Dóri gondolkodott, hogy ez hogyan is lehet. Elmagyaráztam neki, hogy az embernek van egy teste, amiben benne van a lélek, és ez a lélek képes gondolkodni, szeretni és gyűlölni, majd amikor meghalunk, akkor eltemetik a testünket a föld alá, míg a lelkünk felszáll az égbe.

- Fent az égben találkozunk Jézussal? - kérdezte Dóri.

- Igen, odafent találkozik vele mindenki, aki jó volt.

Valószínűleg Dóri nem értette, hogy miért van a temető, és egy ponton megcáfolta, amit mondtam:

- Az emberek a Mennyországba mennek és nem a temetőbe. Anya mondta, hogy nem halunk meg, csak elmegyünk máshová.

Végül is mindegy, így nem mondtam ellent. Inkább helyeseltem, viszont így a temető lényege maradt homályban a számára. 

Ezután meglocsoltuk a virágokat, majd lemostuk a sírt.

Közben Dóri kérdezősködött anyukámról, én pedig meséltem neki ezt-azt. Láthatóan tetszett Dórinak, hogy megismerhette anyukámat, még úgy is, hogy fényképet nem láthatott róla, hogy személyesebb legyen a találkozó. Végül amikor elindultunk, mindketten elbúcsúztunk tőle:

- Szia, Anyu... - mondtam, majd Dóri is:

- Szia Apa anyukája!

...

A soron következő célunk a bátyám volt, aki Érd túlsó felén lakik. Közben elhaladtunk a gyerekkori otthonom mellett (amit megmutattam Dórinak), majd rákanyarodtunk arra az útra, ami az egykori iskolámhoz vezetett. Ugyanis Dóri régóta fűzöget, hogy mutassam meg neki hova jártam suliba, s mivel útba esett, gondoltam az autóból megmutathatom neki.

Viszont mire épp odaértünk volna, Dóri elaludt az ülésben. Nofene... 

Nem tehettem mást, minthogy egy jobbost véve továbbhaladtam inkább a tesómék felé.

Amikor negyed óra múltán odaértünk, Dórit óvatosan kiemeltem az ülésből. Ő félig kábán elnyöszörögte, hogy "Apa, a kocsiból nézzük meg, ne menjünk be az iskolába!". Aztán rájött, hogy nem ott vagyunk, hanem megérkeztünk a bátyámékhoz.

Érdeklődve szemlélte, hogy miféle új helyre hoztam ismét.

Odabent a nyakamba bújva leselkedett körbe, míg fel nem oldódott annyira, hogy elmenjen a gyerekekkel játszani. Itt megismétlődött ugyanaz, mint az unokatesóméknál: a végén olyan jól érezte magát, hogy haza sem akart indulni! :)

Kb. egy órát voltunk tesómnál, ahonnan Dóri kapott egy plüss békát. Valamiért nagyon ragaszkodott a békához, úgyhogy ezt mindvégig a kezében szorongatta, míg haza nem értünk. Előtte azonban még benéztünk egy kedves, idős házaspárhoz a Svábhegyen, akik anno nagyon sokat segítettek engem anyagilag a házaim építésében. Ők ott voltak Dóri második szülinapján a Családsegítőben, így ismerték már a lányomat és szívesen is láttak minket. Odáig azonban ismét sokat kellett utaznunk Törökbálinton és a XI. kerületen át. Amikor végül megérkeztünk, Dórim ismét elaludt. Mit is tehettem mást, minthogy ölben felvittem a vendéglátóinkhoz, s a kanapén leülve hagytam őt aludni a karjaimban. Közben persze beszélgettem a házaspárral, akikkel megosztottam az utóbbi idők fejleményeit. 

Egy óra múlva, épp akkor, amikor elhatároztam az indulásunkat, rettentő felhőszakadás kerekedett odakint. Mivel negyven percünk maradt arra, hogy a Svábhegyről hazaérjünk Pilisvörösvárra, ezért nem várhattam meg, hogy elálljon az eső, muszáj volt mennünk. A vendéglátónk persze marasztalni próbált minket, viszont hiába vártuk az eső végét, az tíz perc után sem akart alábbhagyni. Esernyő nem volt nálunk, a vendéglátóinktól pedig már az összeset elhordták a vendéget, úgyhogy hiába volt a Trabi 20 méterre tőlünk, mire átjutottunk volna a kapun és kinyithattam volna a kocsi ajtaját, garantáltan bőrig áztunk volna. Közben persze villámlott is, Dóri pedig minden egyes mennydörgésnél összerezzent. A fények alapján úgy ítéltem meg, hogy a közelben csapkodnak a földre.

- Apa, a villám hová megy? - kérdezte Dóri.
- Az mindig máshová. Sosem lehet tudni hová csap be.

Nem is sejtette, hogy milyen veszélyes.

- És ha belénk csap a villám?
- Annak kicsi az esélye. Belénk csaphat, de nem sok esély van rá.
- A villám belénk csap akkor mi lesz?
- Az nem jó dolog. Ha belénk csap, akkor olyanok leszünk, mint a sült csirke.

Dóriban most tudatosult, hogy a villám rettentően veszélyes.

Az idő telt, nekünk pedig indulnunk kellett. Az eső olyannyira zuhogott, hogy ha kirohanunk a kocsihoz, garantáltan bőrig ázunk, Dórit pedig nem akartam ennek kitenni. Ekkor épp egyszerre jutott eszünkbe a vendéglátóinkkal, hogy mi lenne, ha szatyorból egy rögtönzött esőkabátot készítenénk Dórinak, ami megvédené őt a víztől. Dórinak nagyon tetszett az ötlet, és mosolyogva várta a végeredményt. És bár az időjárás aggasztotta, mégis mosolyogva várta az izgalmas megmérettetést. Annyira cuki volt az új öltözékében, hogy muszáj voltam készíteni róla egy fotót :)

Az esőkabát védelmében

Dóri ekkor megszólalt:

- Szatyorember vagyok!

Majd röhögött egyet, tudván magáról, hogy most vicceset mondott.

És valóban az volt :)

Dóri a Szatyorember!

Vajon ezt hogyan kombinálta össze? Számomra ez a tréfa két dologra világított rá: az egyik, hogy Dóri most már egy sajátos és fejlett humorral rendelkezik, a másik, hogy összetetten gondolkodik és kombinálja az egyes dolgokat. Összerakta magát a szatyorral, midőn megszületett egy szatyor külsejű ember. 

Hatalmasat nevettünk ezen mindketten, majd megsimogatva a pofiját megerősítettem benne, hogy rettentő jó a humora. Dórin látszott, hogy ő maga is így érzi. Rögtönzött, és bejött. Azt hiszem ez a humor egy három éves gyermektől meglepően szokatlan!

Aztán egy vakmerő pillanatban felkaptam őt az ölembe, majd (sajgó derékkal) elkezdtem futni vele a kocsi felé. A szél süvített, a víz pedig pillanatokon belül alsógatyáig áztatott engem, de végül Dórit viszonylag szárazon sikerült betennem a kocsiba. Kicsikém kissé meg volt ijedve az esőerdei típusú özönvíztől, de sikerült megnyugtatnom azzal a szöveggel, hogy "Óóó, nem kell félni egy kis víztől! Ez ugyanolyan víz, mint az uszodában, csak most felülről esik ránk. Majd megszáradunk, ne aggódj". Dóri megkönnyebbült, mert bízott bennem, hogy nem mondok hülyeséget. Anya valószínűleg szétaggódta volna a világot, de mivel meleg volt, így nem kellett félnünk a megfázástól, Dóri pedig hitt bennem, hogy alaptalan a félelme. Azt hiszem Dóri ahhoz van hozzászokva, hogy az anyja felnagyított félelmei mentén maga is rettegjen valamitől, ami tök mindegy micsoda, mert mindenben van valami leselkedő borzalom. Mondtam neki, hogy egy kis elázás nem a világ vége, meg különben is ez így tök izgi.

- Jó kis kalandban van részünk, mi? - mondtam neki.
- Mi... - nyugtázta Dóri, s láthatóan megnyugodott.

Mivel a kocsit nemrég lakatolták ki (én pedig minden más apró rést, hézagot kinyomtam szilóval), ezért meglepettem vettem észre, hogy a kocsiban sehol sem csöpög a víz. Száraz volt minden, és amikor beindítottam a motort, a fűtés is ontotta magából a meleget. Ollé!

A mennydörgésre Dóri kinézett az ablakon, ahol semmi mást nem lehetett látni, csak zubogó vizet, meg néha egy-egy fényvillanást.

- Apa, mi van, ha belénk csap a villám? - kérdezte.
- Ne félj, a kocsiban biztonságban vagyunk.

(valószínűleg nem, de azt neki nem kell tudnia)

Vártunk pár percet, hátha alábbhagy az égszakadás, de öt perc múltán is ugyanúgy zubogott tovább. Az ablaktörlő max fordulaton se tudta teljesen láthatóvá tenni az utat, ezért csak lépésben gurultunk előre. 

A hegyvidéki utak folyóvá váltak

Annyira sok víz esett le az égből, hogy a forgalom teljesen leállt a környéken, és a kis Trabi helyenként a vízfolyás sodrásában csúszott meg-meg. Igazából félelmetes volt, de mint apuka, nem mutathattam a kislányom felé egy cseppnyi félelmet sem. Dóri bízott bennem, én pedig kitűnő Trabant-sofőr vagyok, szóval kézben tartottam a dolgok menetét.

Persze Dóri látvány a folyóvá vált utakat, azért nem volt teljesen nyugodt. 

- Apa, befolyik a víz a kocsiba? - kérdezte aggódó hangon.
- Dehogy, Kicsim! Ne félj, a Trabiban biztonságban vagyunk. 

Közben az utat mindenhol lemosott sár és kőtörmelék borította. Nekünk annyiban volt szerencsénk a központi részekkel szemben, hogy itt a víz nem gyűlt össze az utcákon (lásd ITT), hanem egyből lefolyt, vagyis nem kellett beömlő víztől tartani. 

Egy sík kereszteződésben persze mégis belefutottunk egy ilyenbe, ahol az összegyűlt víz be is folyt a küszöbön a lábam alá. Szerencsére mire betódult, már mentem is felfelé egy emelkedőre, de el tudtam vele képzelni, hogy a Belvárosban mit kaphattak az emberek. 

Mivel tényleg csak lépésben tudtam haladni, ezért félreálltam a járdára, hogy felhívjam Anyát. Elmondtam, hogy késni fogunk, mert iszonyú eső van, de ő megnyugtatott, hogy ne siessek, hanem érjünk haza biztonságban.

Az eső végül Máriaremetén állt el, és mire hazaértünk, már a Nap is kisütött. Szerencsére egyetlen percet sem késtünk.

Miután felcsengettem, Anya csak percek múltán jött le Dóriért. Addig is beszélgethettem vele egy keveset.

- Jó kis kalandban volt részünk. - mondtam, mire Dóri:
- jó kis kaland volt.

Majd hozzátette:

- Apa, nagyon jó volt, hogy sok helyen voltunk. Menjünk legközelebb is a testvéredhez.

Ezen nagyon meglepődtem, mert úgy éreztem, hogy Dórinak nem tetszett ez az egész napos ide-oda utazgatás. 

Amikor Anya ölében elindult befelé, Dóri a lépcsőház elején még hátrafordult integetni. 

- Jó volt veled, Kicsim! - integettem vissza Dórinak.
- Jó volt veled, Apa! - mosolygott rám Dóri, majd integetés közepette eltűntek a bejárati ajtó mögött.