Szeretről, békéről, kibékülésről

Dórival az utóbbi időben sokat beszélgetünk telefonon. Ahogy múlik az idő és egyre érettebbé válik, úgy változik a gondolkodása és a beszédstílusa is. Eddig még nem tettem róla említést, de azt hiszem most ennek is eljött az ideje, hogy bemutassam az olvasóimnak.

A mai beszélgetésünk úgy indult, hogy elkezdett furdalni a lelkiismeret, amiért a dédimamihoz tarva, rákiabáltam Dórira a kocsiban, hogy maradjon csendben egy kicsit. Sajnos néha nálam is elpattan a húr, de most nem is Dóri miatt, hanem mert olyan témáról beszélgettünk a mellettem ülő nagynénivel, hogy felidegesítettem magam. Ennek lett "áldozata" Dóri, aki nem érdemelte meg, hogy ilyen hangsúllyal beszéljek vele.

A telefonhívás alatt bocsánatot kértem Dóritól, majd beszélgettünk egy kicsit az élet fontos dolgairól: Karácsonyról, petárdázásról, háborúkról, szeretről, kibékülésről.

A lényeges rész 7:46-nál kezdődik, amikor is elmondom Dórinak, hogy mennyire szeretem, mire azt válaszolja, hogy ő is szeret engem és milyen jó szülei vannak, akikkel nagyon szeret lenni. Ezután hozzáteszi, hogy az a butaság, hogy összevesztünk és soha többé nem békülünk ki. 

Itt a gondolatai szerintem elkalandoztak Enikő irányába, mert 8:30-nál megemlíti a nevét ("Enikővel sem"), de aztán rájön, hogy elszólta magát, merthogy az anyja jelenlétében mondta, így nem fejti ki bővebben. Legalább is én így éreztem, így jött át a hangsúlyából.

Dórival minden kapcsolattartásnál szóba hozzuk Enikőt és elég gyakran nézegetjük a közös kirándulásaink képeit, amin ő is szerepel. Ilyenkor mindig elmondja, hogy nagyon szereti őt és hiányzik neki, meg ki kéne békülnünk, hogy lehessen tőle kistesója. Ennek volt jele, hogy a kibékülésről szóló diskurzus közben Enikő neve is felmerült. 

Ami félelmetes számomra, hogy ennek a pici leánynak már 4 évesen ilyen gondolatai támadnak az emberekről, a szeretetről, a békéről és a kibékülésről. 4 évesen!

Mindez talán azzal magyarázható, hogy amióta elhozhatom őt magammal, folyamatosan a szeretetről és a megbocsátásról beszélek neki. Folyton tanítom őt valamire, s számtalan olyan példát hozok fel az életből, amely a szeretet és a megbocsátás, az önzetlenség és az odaadás mibenlétét lengi körül. Mesélek neki az önzősségről, a háborúkról és a halálról is, amelyek alapján könnyűszerrel rájöhet maga is, hogy mit jelent az élet és a béke.

Gyakran nézünk háborús/harcolós/küzdős filmeket (vagy inkább csak jeleneteket), ahol a jó és a rossz párharca látható. Ilyenkor rengeteg kérdést tesz fel nekem, hogy mit miért csinálnak az emberek, amire különféle magyarázatokkal támasztom alá, hogy amit látunk a tévében, az felesleges és rossz, mert ha az ember képes a megbocsátásra és szeretni tud, akkor minden rosszat a hátunk mögött hagyhatunk és minden ember boldog lehet. 

Ez persze így elég felszínes, de nem is lehet visszaadni mindazt, amit Dóri az életről eddig megtanult. Ékes bizonyítéka ennek mindaz, amit 4 évesen a telefonban mond. Mindezt önmagától, szinte repesve az örömtől, hogy az apukája felhívta őt telefonon. 

8:42-nél váratlanul kijelenti, hogy ki kéne békülnöm Anyával, amire hirtelen köpni-nyelni se tudtam. A kibékülést én is szorgalmazom évek óta, de eddig süket fülekre találtam. Persze a kibékülést az esetünkben nem az újrakezdésre értem, hanem arra, hogy a hátunk mögött hagyhatnánk a harcot, ami leginkább Anyát jellemzi, amikor ennyi idő elteltével is mereven ragaszkodik a bírósági ítélethez, amelyben lefixálják a gyerekkel tölthető időmet. 

Vajon miért nem lehetek többet a lányunkkal, mondjuk akkor, amikor dolgozik, én pedig ráérek? Mert ilyenkor mindig a nagymami vigyáz Dórira, holott lehetne ez másképp is - ha Anya képes lenne elásni végre a csatabárdot. 

Számomra Dóri eszmefuttatása példaértékű. 
Ilyen egy ártatlan és tiszta gyermekszív: