Dolgozz többet, Apa

Egy korábbi bejegyzésemben már megemlítettem az esetet, amikor Dóri kijelentette, hogyha nincs elég pénzem megvenni a játékokat neki, akkor többet kellene dolgozom, hogy ezáltal több pénzem legyen. Nos, elismerem, hogy igaza van, hiszen csak több munkával lehet több pénzem, de ha ez a kapcsolattartás rovására megy, akkor nem teljesen mondhatjuk tökéletes megoldásnak a felvetését.

A lényeg, hogy hétköznap főállásban melózom reggeltől estig, míg a hétvégi szabadnapjaim egyikére esik az a másodállás, amellyel egész jól keresek - viszont ezzel szó szerint félbevágom az esedékes kapcsolattartásokat. Így történt ez most is...

Pénteken szerencsére korábban elindulhattam haza, így odaértem Dóriért a rendes időben. Sajnos mivel másnap dolgoznom kellett menni, ezért csupán pár órát lehettünk együtt. Mit lehet csinálni sötétedés után? Gyakorlatilag minden program kilőve, úgyhogy végül elvittem őt egy helyi cukrászdába, amit már megrebesgettem neki napokkal ezelőtt. 

A kedvenc sütijéből viszont már nem kaptunk, mert az esti órákban majdnem minden elfogyott, ezért rábíztam, hogy válasszon magának olyat, ami szimpatikus.

A sütik nagy része megmaradt, mert mint kiderült, Dóri inkább játszani szeretett volna velem. Ez pedig csak akkor derült ki, miután kifizettem a sütit. Klassz. 

Hiába egyeztettünk róla korábban, hogy ma csupán cukiba megyünk, ha ő inkább játszóteret követelt magának. Nem volt mit tenni, minthogy a sütit becsomagoltuk és elindultunk a játszótérre.

Itt Dóri kirohangálhatta magát:

Azt hiszem azért viselkedett "megkergült" módján, mert újszerű volt neki az élmény, hogy az esti órákban lehet kint a játszótéren. Dóri szó szerint üvöltözve, visítva, nevetve rohant egyik játékról a másikra, majd megkért, hogy kergetőzzek vele a focipályán. 

Ezt nagyjából fél órán keresztül műveltük, majd muszáj volt elindulnunk haza. Nemcsak későre járt, de hideg is volt és fáradt is voltam; nekem is készülődnöm kellett a holnapi napra.

Dóri nagyon nem akart hazamenni, s kérlelni kezdett, hogy hagy aludjon ma nálam. Már a kocsiban ültünk, amikor elkezdtem neki megmagyarázni a dolgokat: elmondtam, hogy mivel nincs elég pénzem, ezért muszáj holnap melóznom, hiszen csak ebből tudom megvenni neki azokat a dolgokat, amiket kér, máskülönben pedig a tartozásaimat is ki kell egyenlítenem, valamint az elkövetkezendő nyárra is össze kell gyűjtenem némi pénzt, ha tartalmas nyaralást akarunk letudni a hátunk mögött. Ez utóbbi is fontos, hiszen Dóri kétszer két hétig lesz velem, amikor is - az elképzelésem szerint - számtalan helyre fogunk utazni. 

Kicsikém megértette a lényeget, ezért áldását adta a terveimre. Azt felelte, hogy "Jó, Apa, menj dolgozni, hogy több pénzed legyen és meg tudd nekem venni azt, amit akarok". Kis drága.

Nem tudom milyen okból kifolyólag, de hazafelé tartván, a kocsiban ülve elkezdtünk beszélgetni a régi, letűnt korok életmódjáról. Mivel a vasúti átjáróban épp pirosat kaptunk, ezért kábé 5-10 percnyi várakozásnyi időnk volt elmerülni a múltban.

Igen, megvan már honnan jött a téma: Dóri megkérdezte, hogy elmegyünk-e ismét augusztus 20-án a tűzijátékra, amire azt feleltem, hogy el, majd megkérdeztem tőle, hogy tudja-e mit ünneplünk akkor? Ő nem emlékezett rá, ezért ismét elmeséltem neki Szent Istvánt és az országalapítás esetét. Annyira lekötötte a téma, hogy lélegzetvisszafolytva hallgatta a mondandóm.

Ebből kiderült, hogy mindez olyan régen történt, amikor az emberek még nem ismerték az autót, nem volt vonat és villany, nem volt mosogató és mosógép, nem volt tablet, telefon és tévé, sem pedig műanyag játékok. Csomó mindent felsoroltam, hogy mi nem volt akkoriban, mire Dóri sajnálattal vette tudomásul, hogy szegény gyerekek nem tudtak mivel játszani, hiszen nem voltak játékok. Erre azt feleltem, hogy voltak ugyan játékok, de azok másfélék, mint amivel a gyerekek mostanában játszanak. Még nem ismerték a műanyagot, ezért szalmababákkal és faragott fajátékokkal múlatták az időt. Dóri megkérdezte, hogy ha nem volt villany, akkor mivel világítottak este, mire elmondtam, hogy a jómódúak gyertyával, de akinek nem volt rá pénze, az már sötétedés után ágyba bújt, vagy esetleg a kemence pislákoló tüze mellett tevékenykedett valamit, reggel pedig kakasszóra indult a nap. 

Dórit ledöbbentették az akkori világ életkörülményei, s amikor a vályogházról kezdtem el mesélni, ő minden mondatomnál kérdezett valamit róla. Például azt, hogy hogyan készül a vályogtégla, hogyan keverik össze az alapanyagot, milyenek voltak a szobák, a konyha (ha már ugye nem volt csap és mosogató), hogyan fürödtek az emberek, hol voltak az állatok, ki mivel foglalkozott a hétköznapokban és hasonlók. Láttam rajta, hogy megpróbálja elképzelni, hogy ha nem voltak autók és az emberek nem jártak munkába a mai kornak megfelelő értelemben, akkor mit csinálhattak egész nap, hogy életben maradjanak. Épp ezért meséltem el neki a háztályi gazdálkodás mibenlétét, a vetés, az aratás, vagyis maga a gazdálkodás részleteit. Megkérdezte, hogyha nem volt áram, sem pedig hűtő, akkor hogyan nem romlott meg az étel, mire kitértem a sózás és a füstölés tartósító hatására. 

Tehát Dórinak olyan világról tudtam mesélni ismét, amit ő még elképzelni is nehezen tudott, nemhogy megérteni, ezért elhatároztam, hogy az első adott alkalommal elviszem őt a Néprajzi Múzeumba, ahol kézzelfogható módon tapasztalhatja meg, hogy hogyan is élhettek az emberek évszázadokkal ezelőtt. 

Csak a búcsúzás után jutott eszembe, hogy a Néprajzi Múzeum a költözése okán ideiglenesen zárva tart, ezért egyelőre oda nem mehetünk el kíváncsiskodni, viszont cserébe jó ötletnek tartottam a szentendrei Skanzen megtekintését, ami végül is a népies, vidéki életkörülményeket mutatja be. 

A kapcsolattartásunk tehát így kezdődött, majd egy 36 órás kényszertávollét múltán  vasárnap folytatódott. 

Na igen, vasárnap.

Annyira jó lett volna eltölteni vele a teljes hétvégét, de sajnos csak ennek végére lehettünk együtt. Ráadásul aznap is sok dolgot kellett elintéznem, amit ugyebár hétköznap nem tudtam a reggeltől estig tartó munka miatt, úgyhogy a kapcsolattartás első fele furikázással és ügyintézéssel telt el: bank, telefon, vásárlás. 

Elsőként az Aldiba mentünk, ahová Anyát is magunkkal vittük, ugyanis épp ugyanoda tervezett menni ő is. Rájöttem, hogy Dórival nem szabad elmenni vásárolni, mert roppant körülményes vele az egész művelet. Általában szeret kámforrá válni, hogy aztán úgy kelljen őt égen-földön keresgélni, de emellett előszeretettel pakol bele mindenféle dolgokat is a kosárba, ami neki épp megtetszik. Így történt ez ma is: nemcsak el-eltűnt hosszú percekre a sorok között, de csak a kasszánál vettük észre, hogy olyan cuccokk is vannak a bevásárlókocsiban, amiket nem mi tettünk bele Anyával. És nem is kevés dologról van szó, hanem vagy tucatnyiról. Dóri olyan észrevétlenül jött-ment a polcok és a bevásárlókocsi között, hogy észre se vettem, holott mindvégig magam előtt toltam a kocsit. Egy tábla Kinder-csoki például ki-be ugrált belőle; amikor kitettem valamelyik polcra, pár lépés után ismét ugyanott termett. Emlékeztem ugyan Dórira, hogy előttem kavar valamerre, de azt már nem láttam, hogy az általam kitett csokit visszacsempészi a kocsiba. Ezt eljátszotta párszor, míg végül a kasszához érve rábólintottam, hogy jó, benne maradhat. De hogy hogyan került oda többedszerre is, fogalmam sincs. Így jártam egy kolbásszal is, meg még pár aprósággal, amiket végül kitettünk Anyával a kassza melletti polcra (a dolgozók legnagyobb örömére).

Egyébként Dóri a jétéksoron több dologra is azt mondta, hogy vegyem meg neki, amire csak azt mondogathattam folyton, hogy "most nem, most nem, most nem". Egy idő után a lánykám megunta, s csillogó szemekkel kezdte el bámulni az előtte lévő, gyerekkonyhába való pizzasütő fajátékot. Épp úgy, mint egy cuki és jól nevelt kiskutyus, aki egyszer a gazdira, egyszer meg a kiszemelt portékára pislant, egymás után felváltva. Dóri is nézte a polcon álló, utolsó darab játékot, majd rám nézve kérte, hogy vegyem meg neki. A tekintete egyszer ide, máskor meg oda szegeződött, majd amikor már kétségbeesve - hogy az apja semmit sem akar neki venni - majdnem elpityeregte magát, valahogyan beadtam a derekam. Mit lehet ilyenkor csinálni? Legyek vele következetes, aki spórolás végett semmit sem vesz, vagy engedjek néha, hogy érezze az apai törődést? 

Számomra nehéz ügy mindez, mert ha tényleg nincs rá pénz, akkor nem költhetek rá. Végül megvettem, viszont a kocsiba ugyanennyivel kevesebbért tankoltam. Legfeljebb majd finomabban nyomom a gázt, hátha kevesebben fogyaszt a verda.

Dóri rettentően örült ennek az 1900 forintos játéknak, minek során átölelte a nyakamat, majd hatalmas csókot nyomott az arcomra. Ezzel nekem is örömet adott, hiszen láttam őt boldogságban úszni. 

Az Aldi után kitettem Anyát a házuk előtt, majd Dórival folytattuk utunkat az Auchanba, ugyanis csak ott tudtam feladni az esedékes telefonszámlámat, valamint ott lehetett kapni grillcsirkét, amit az aznapi ebédünknek szántam. Dóri ugyanis ismét sült csirkét akart enni, de mivel a pizzasütőm nem teljesen alkalmas a hús sütésére, ezért tettem egy próbát, hogy a mér készen kapott esült csirkét mennyire fogja szeretni. 

A játékokat keresve

Kipróbált egy elektromos rollert

A vásárlást hamar letudtuk, hiszen csak a csirkéért mentünk, ami végül jobban ízlett neki, mint amit én csináltam korábban. Talán azért, mert fűszeresebb volt és jobban átsültebb?

Mire megebédeltünk, már fél órával elmúlt dél. Erre a napra egy régi klasszikust akartam vele megnézetni, amit gyerekként nagyon szerettem, méghozzá a Wizard of Oz-t, amit itthon ugyan többféle címmel is illetnek, de talán az Óz, a nagy varázslóként ismert leginkább. 

Dóri érzései felemásak voltak. A cselekmény lassú indulása után szimpatikusnak vélte a főszereplőket, viszont mire véget ért volna a történetük, megkért, hogy kapcsoljam ki, mert unja. És lám, erről beszéltem a múltkor, hogy a mesefilmeket unja, míg a háborús akciókért odáig van. Nem is tudom, legközelebb nézzük meg a Terminator-t? (csak viccelek)

Kicsikém különleges elméjének bizonyítéka az is, amikor az Aldi felé megkérdeztem tőle, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz (ugyanis szeretném őt meggyőzni a tanulás fontosságáról, amit egyelőre nem akar). Ő erre azt felelte, hogy katona. Igen, katona. 

Ezen ledöbbentem, mert el se tudnám képzelni, hogy a tündibündi kislányom egyszer a fegyverszíjat húzza. Azt mondtam válaszul, hogy bár a lányok is lehetnek katonák, de a katonáskodás elsősorban a fiúk dolga, s nem a lányoké. Anya szintúgy ezt mondta, úgyhogy ebben teljes az egyetértés. Ezután elkezdtem ecsetelni, hogy milyen szakmák közül választhat: lehet belőle építész, aki mindenféle házat tervezhet, vagy lehet belőle mérnök, aki alagútat ásat vagy hidakat épít, de lehet akár orvos vagy tanár is, bár ez utóbbival kevesebb pénzt kereshet. 

Dóri az ilyen eszmefuttatásaimat mindig nagy figyelemmel kíséri, mert érdekli, hogy milyen elfoglaltság lehetséges a világban, bár azért időnként kifejezi, hogy sem tanulni, sem dolgozni nem akar. Persze hogyan is akarna, ha még csak négy éves?

Mondtam neki, hogy lehet belőle mikrobiológus is, vagy gyógyszerész, esetleg kutató, aki mondjuk új gyógyszereket fedez fel különféle betegségekre. A témát azzal zártam le, hogy azért fontos a megfelelő pályaválasztás, hogy jobb élete lehessen, mint ami jelenleg nekem (és még sok embernek) van, vagyis nagyon fontos a kereset, amely mindvégig meghatározza majd az életét (ugyanis csak pénzzel lehet boldogulni, és ha szeretne magának mindent megvenni, ahhoz vagy sokat kell dolgoznia, vagy pedig olyan tudást kell megszereznie, amivel jó anyagi körülmények között élhet). 

Ekkor kerítettem rá sort ismét, hogy a bocsánatáért esedezzem, amiért ezen a hétvégén keveset lehetünk együtt. Elmondtam neki, hogy pár hónapig még így lesz, ő pedig megbocsátott. Hozzátettem, hogy talán Anya is megengedi majd, hogy cserébe elvigyem őt ovi után cukrászdába vagy fagyizni (ha jó idő lesz) - bár erre kevés esély van, hiszen este érek haza. 

Még nem tudom hogyan lesz az elkövetkezendő időkben, mert muszáj bevállalnom a munkákat, hogy stabil lábakon álljak anyagilag. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy melyik a fontosabb: a lányommal való kapcsolattartás vagy a stabil jövő megteremtése? Úgy vélem, hogy Dóri a kora miatt talán még elnézi nekem, ha kevesebbet láthat, emellett pedig sokkal rosszabb az az eset, ha mondjuk nem tudom őt elvinni nyaralni (vagy bármilyen más programra), mert nincs rá pénzem. Idén nyáron nemcsak egy tartalmas nyaralást tervezek neki sok-sok utazással karöltve, hanem szeretném őt elvinni kiállításokra és múzeumokba is, hogy minél többet magába szippanthasson a világ tudományos és művészeti oldaláról.

Emlékszem rá, amikor a fiamat ötéves korában felvittem a várba, hogy megmutassam neki a Nemzeti Galéria képeit. Akkor a srác kérte, hogy menjünk inkább a játszótérre, mert nem tetszik neki az egész, viszont nem hagyván annyiban csakazértis végigmutattam neki mindent. Emlékszem, hogy a bejárati ajtó fölött volt egy hatalmas kép, amin Savoyai herceg belovagol a Bécsi kapun és leborulnak előtte a török lófarkas zászlók. Akkor elmagyaráztam neki, hogy mit kell látni a képen, ki kicsoda a jelenetben a szereplők közül, stb. A fiamnak nagyon tetszett, amit akkor ott meglátott, s azt hiszem akkor jött rá, hogy olyan csodás dolgokkal áll szemben, mint a történelem. Kinyílt előtte egy kapu, amit azelőtt még sosem látott, illetve ami mögé még nem láthatott be. Azóta szereti a történelmet, s azóta szeret rajzolgatni. 

Valami ilyesmit tervezek a lányommal is, hogy ráhangolhassam őt egy merőben más világra, amelyet még nem tapasztalt meg sosem. Kétlem, hogy az ovisokat ilyennel szomorítják a szüleik, ezért biztos vagyok benne, hogy Dóri olyan tapasztalatot és tudást fog szerezni ezáltal, ami majd kiemeli őt az átlagos ovis élet közegéből. 

Vajon négyévesen túl fiatal még ehhez? Szerintem nem, hiszen ez érdekli, látom rajta. 
Vajon mikor lehet elkezdeni a nagy-nagy felfedezéseket? Nem túl korai múzeumokba látogatni vele?

A lista mindenesetre gyarapodik: Néprajzi Múzeum, Skanzen, Vasúttörténeti Park, hogy csak a legfontosabbakat említsem meg. 

Mindehhez pedig pénz kell, ami ha egyszer meglesz, akkor találunk majd hozzá szabadidőt is...




A kapcsolattartásunkat végül egy órányi tabletezéssel zártuk. Míg Dóri versenyautósat játszott, én a hátát vakargattam, amit annyira szeret. Mondogatta is: - Apa, vakargasd a hátam. Én pedig vakargattam, ami Dórit látható örömmel töltötte el. 

A kapcsolattartás legrosszabb része az, amikor el kell válnunk egymástól. A mai búcsúzás pedig azért volt különösen rossz, mert alig voltunk együtt. Ha a péntek esti két órát összeadjuk a vasárnapi időnkkel, még egy teljes napot sem ad ki a kettő. 

Két hét múlva lesz esedékes a következő kapcsolattartás, amikor ismét három napot leszünk együtt, de csupán azért, mert Anya aznap nem tud felügyelni a gyerekre az egyéb elfoglaltsága miatt. Emiatt le kellett mondanom a másodállást az adott időre. 

Most örülök is meg nem is: szeretnék végre Dórival lenni a rendes időnkben, viszont szükségem van a pénzre is. Ha havi négy napot dolgozom másodállásban, akkor közel százezerrel lesz több a fizum, ami azért lássuk be, nem rossz kereset négy napra, viszont csak négy napot tudok bent lenni, ami a kitűzött célok eléréséhez még így is kevés.

Végül is mindegy, mert még ez is jobb, mintha semmi se lenne. A lényeg, hogy Dóri jól van és egészséges, és változatlanul nagyon szeret.