Egy magyar lány

Eredetileg múlt hétvégén lett volna a kapcsolattartásunk, de mivel azt elcsúsztattuk hétköznapra, ezért Dóri csütörtöktől szombatig lehetett velem. De nem is baj, mert így elmehettünk együtt március 15-ét ünnepelni.

Kicsikém már 14-én mondogatta, hogy el akar menni ünnepelni, ezért nem is volt kérdéses, hogy mivel foglaljuk el magunkat másnap.

Csütörtök

Hétköznap lévén el kellett intéznem pár dolgot, ezért gyakorlatilag egész nap a kocsival furikáztunk ide-oda. Reggel 7-re mentem Dóriért, de mielőtt útra keltünk volna, még hazavittem őt, hogy összepakoljam ami kell.

Amíg szedelőzködtem, Dóri játszott egy kicsit

Nem is tudom megmutathatom-e Dóri szekrénykéjét, amibe mindenféle kis kincset gyűjtöget. Van benne minden: nyomdajáték, olló, ragasztó, ceruzaelem, tányérok, labdák, aprópénz, CO2-riszató, hajgumi, cumi, matrica, filctollak, Lego, papír, labda, ivólé, kislámpa meg még ki tudja micsoda, minden, ami számára szórakozást nyújt. 

A gyerekkonyha jelenleg az ő titkos tárolója, 

ahová mindenféle mütyürkét összegyűjt

Miután összepakoltam a dolgaim, útrakeltünk. Első állomásunk a Kormányablakhoz vezetett, ahol átvehettem végre a két hete elhagyott rendszámomat. Itt másfél órát vártunk a sorunkra, amit Dóri játékkal ütött el.

Szerencsére gondoltak a gyerekekre is

Persze egy idő után a hivatalban kihelyezett játékok sem kötötték le a figyelmét, ezért az ölembe ültetve elkezdtem neki mesélni az 1848-as forradalomról. Eleinte azt hittem, hogy nem tudom vele nyugalomra bírni, de a legnagyobb meglepetésemre mindvégig érdeklődve figyelt. Így tehát elmeséltem neki a lényeget, hogy az osztrák császár elfoglalta Magyarországot, ami ellen a magyarok fellázadtak, majd kitört a háború. Meséltem neki Petőfiről, Gábor Áronról, Görgeiről, a politikai háttéről, stb. Dóri rengeteg dologra rákérdezett, majd gyakorlatilag szájtátva hallgatta, hogy a magyar katonák milyen kínkeservesen küzdöttek az elnyomókkal szemben - akiket ugyebár legyőzött a magyar haderő, viszont az oroszokkal szemben már elbuktunk.

Nem tudom miért, de nagyon érdekli őt a katonásdi. Érdeklik a fegyverek, a csaták, a különféle kultúrák, meg ilyenek. Míg Anya korábban azt hitte, hogy ezektől megrémül a gyerek, ezzel szemben semmiféle nyomát nem látom ennek. Dóri ehelyett állandóan kérdezősködik, érdeklődik az események felől, tehát bizonyíthatóan odáig van a katonás dolgokért. 

Amikor végre sorra kerültünk, Kicsikém örömmel vette át az új rendszámtáblát. Megkérdezte, hogy ez mire jó, amire azt válaszoltam, hogy minden autónak van egy egyedi azonosítószáma, a rendszám, amit a rendőrök leolvasnak, ha szükségét érzik. Ezután elmagyaráztam neki, hogy ennek alapján azonosítják a kocsit és a tulajdonost, vagyis megtudható belőle a kocsi márkája és típusa, valamint a tulajdonos neve és címe, életkora, stb. Dórit annyira lelkesítette a felismerés, hogy még azután is erről kérdezősködött, miután elhagytuk a hivatalt és elindultunk ahhoz az idős házaspárhoz, akiknél a múltkor is vendégeskedtünk. Út közben rendszámtáblákat nézegetett és átismételtük a kresz-táblákat is, majd lassacskán megérkeztünk a vendéglátóinkhoz.

Míg én beszélgettem velük, Dóri Kisvakondot nézett.

Ebédre sütőtöklevest kaptunk, ami furcsa mód nem ízlett neki. Nem tudom miért nem, pedig a sütőtökleves egy igazi nyalánkságnak számít. Helyette viszont kapott rántott húst azzal a nem is tudom mivel, nem jut eszembe a neve.

Ebéd után kapott egy doboz Lego-t, aminek nagyon örült, ki is próbálta:

Nem sokat maradtunk, mert volt még pár elintéznivalóm, na meg a vendéglátóinkat sem akartam feltartani. Náluk épp egy hatalmas fát vágtak ki az udvaron, ezért volt elfoglaltságuk azzal is. 

Csak lazán :)

Hazafelé beugrottunk az Auchanba ellátmányt venni, majd gyorsan hazarongyoltunk, hogy kipihenjük az aznapi fáradalmainkat. Vicces volt, ahogy út közben Dóri bejelentette, hogy "Apa, most kiveszem a számból a rágót, mert nemsokára el fogok aludni", majd amint kidobtam az ablakon a rágóját, már el is aludt a gyerekülésben. 

A csütörtök hátralévő órái tulajdonképpen tévézéssel teltek el. Dóri ismét E.T.-t akart nézni, de helyette a Végtelen történet című filmet tűztem műsorra. Gyerekként imádtam, így azt hittem, hogy Dórinak is tetszeni fog, de ezzel szemben borzasztóan untuk. Nem tudom egy négyéves kislányban mennyire hagy nyomot egy fantasy film képi világa, de engem mai fejjel ledöbbentett a Végtelen történet meglehetősen primitív jelleme, amelyről már az írója is úgy vélekedett, hogyha tudja, hogy ezt így fogják elkészíteni, akkor nem adja el a megfilmesítés jogát. Tökéletesen megértem, mert annak ellenére, hogy a figurákra sok pénzt költhettek a gyárosok, a forgatókönyv és a kivitelezés iszonyatosan gagyi. Emiatt megígértem Dórinak, hogy holnap megnézzük az E.T.-t is.

Lefekvéskor még tabletezhetett egy órát, majd bevágtuk a szunyát.

Péntek

Másnap eljött a forradalom és a szabadságharc ideje, így kora reggel szedelőzködtünk, hogy bemenjünk a városba ünepelni.

Miután leparkoltunk a kocsival a Vérmező mellett, az egyik szűk lépcsősoron felgyalogoltunk a Hadtörténeti Múzeum elé, ahol a várfalon ülve megtekintettük a Krisztinaváros panorámáját. Elmeséltem, hogy itt réges-régen még nem voltak házak, hanem csak egy hatalmas mező volt, ahová tilos volt építkezni, hogy a várból kilőtt ágyúgolyókkal eltalálhassák az ellenséget. Aztán rátértem a Vérmező név eredetére, minthogy annyi ellenséges katona halt meg a falak alatt, hogy véres lett tőlük a mező. Természetesen ez nem igaz, hiszen a név Martinovicsék lefejezése okán keletkezett, de nem akartam ezzel terhelni a gyereket, így az egyszerűbb változatot adtam elő, amit még érthet.

Dóri a zászlórúd alatt

Mivel Dóri tudta, hogy múzeumba megyünk, ezért nagyon várta a pillanatot, amikor "igazi múzeumba" mehet. Korábban kérdezte, hogy mi az a múzeum, amire azt válaszoltam, hogy egy olyan hely, ahol a régi dolgokat állítják ki közszemlére. Megkérdezte, hogy miért, mire elmondtam, hogy sokféle múzeum létezik, viszont mindegyiknek az a célja, hogy az emberekkel megismertesse azokat a tárgyakat és eszközöket, amiket nem ismer, vagy ami máshol nem látható, mert már nem gyártják, stb. Aztán felsoroltam, hogy milyen fajta múzeumok léteznek, milyen témát ölelnek fel és hasonlók. Kicsikém mindvégig hallgatott, mert még nem hallott ezekről. Ma viszont első kézből szerezhetett tapasztalatot, hogy mi is az a múzeum.

Amikor beléptünk az ajtón, már rohant is végig a folyosón, hogy lefényképezzen mindent, amit lát:

A gránátok mellől huszárruhát fotózott...

...majd egy terepasztalt

Megcsodált egy korabeli ágyút

Az ágyúkról már meséltem neki a várfalnál állva, miszerint beletömik előlről a puskaport (ami robban, ha tüzet ér), majd rátöltik a golyót ugyanonnan, amit az ágyú másik végén meggyújtanak és BUMMM...!

Dóri mindent lefényképezett, amit látott:

Mióta neki adtam az egyik régi fényképezőgépemet, azóta élvezi, hogy ő is megörökíthet bármit. Ezeket rendszerint meg is nézi otthon, bár igazság szerint az lenne a legideálisabb, ha a képeit le is menthetné valahová, hogy otthon megmutathassa bárkinek. Lehet veszek neki egy pendrive-ot, hogy mégiscsak értelme legyen fotóznia. 

Nagyon tetszett neki az egyik hajó

És sokáig nézegette a korabeli ruhákat is

Nem tudom mennyire értette a korok közötti különbség lényegét, mint például, hogy a középkorban nem volt még autó vagy hűtőszekrény, hanem lovon jártak az emberek és füstöléssel tartósították az ételt, vagy, hogy nem puskával lőttek, hanem íjjal, stb. Pár héttel ezelőtt már beszélgettünk erről (akkor a vályogházak és a paraszti élet volt a téma), de szerintem már nem sok dologra emlékszik azokkal kapcsolatban, mivel nem volt kézzelfogható közelségben vele. Itt, a múzeumban viszont maga is láthatta, hogy milyen az, ami volt, s már csak egy világot kell elképzelni köréje, hogy teljes legyen a kép. 

Az egyik teremben egy hatalmas zászlóra pillantva megkérdezte, hogy az micsoda.

Trianon előtt

Elmondtam, hogy régen hatalmas országunk volt, hatalmas hegyekkel, tengerrel és végtelen legelőkkel, de ezt a szomszédos országok katonái elvettek tőlünk, s azóta is maguknál tartják. Elmeséltem, hogy az ellenséges katonák legyőzték a magyar katonákat, mert túlerőben voltak, majd a magyar területekről elzavarták a magyar lakosságot, akik pedig ott maradtak, azokat állandó jelleggel bántják. Közben megmutattam neki a Nagy-Magyarország határának vonalát, majd azt, hogy ennek közepén mi maradt meg.

Dóri ledöbbent a hallottakon, majd úrrá lett rajta a düh. Kifejezésre juttatta, hogy ez nem volt szép dolog az ellenséges katonáktól és igazságtalan az egész. A fenti képen látni is az arckifejezésén a szomorúságot, hogy egy nagy ország helyett egy pici országban lakunk.

(Persze a kép az általam elmondottaknál azért árnyaltabb, hiszen a trianoni békediktátum több okból kifolyólag jött létre, de nagy vonalakban ez történt, hogy nagy részt magyar lakta területeket csatoltak el tőlünk. Már hallom is a fülemben a liberálbolsevikdemokrata vinnyogást, ami természetesen nem érdekel, mert a lányomat akkor is hazaszeretetre fogom nevelni, tetszik vagy sem)

Azt hiszem Dóri ezután kicsit másképp tekintett a kiállítási tárgyakra, mintha azok nem is tárgyak lennének, hanem eleven szereplők, egy eltűnt világ emlékei. És tényleg, mintha maguk is mesélnének, hogy mi történt régen.

A hazájukért élő és meghaló emberek

A múzeumban sétálva elkezdtem mesélni róla, hogy ezek az emberek is ugyanolyan emberek voltak, mint mi, akiknek voltak gyerekeik, feleségeik... ők is elmentek a boltba, fürödtek a Balatonban, megsimogatták a kutyájukat, stb. Ezek az emberek előttünk éltek, és ők építették fel - vagy épp rombolták le - azt az országot, amelyben élünk. 

A fenti képen lévő teremben rámutattam az egyik fegyverre, aminek kapcsán elmondtam, hogy én is voltam katona és ilyen fegyverem volt. Dóri erre ledermedt, majd mélyen a szemeimbe nézve megkérdezte: - Apa, te voltál katona?!

- Igen, voltam... és ilyen fegyverem volt - mutattam a vitrinben az egyik géppisztolyra.

- És háborúban is voltál? - kérdezte.

- Nem, nem voltam. Én békebeli katona voltam a Határőrségnél.

Dóri ezután megkérdezte, hogy miért kell katona, ha nincs háború, mire azt mondtam, hogy azért kell katona, hogyha kitör a háború, akkor legyenek katonák, akik megvédenek minket. Ezután megkérdezte, hogy mikor lesz háború, amelyre azt a feleletet adtam, hogy már nem lesz, mert sikerült kibékülnünk mindenkivel. Aztán a témát annyiban is hagytuk, s mehettünk tovább. 

Megnéztünk egy katonai lovaskocsit,...

...egy földbe vájt lőállást,

...egy kétéltű katonai járművet,

...amit Dóri le is kapott

Amikor már megnéztünk mindent, amit lehetett, Dórival bekaptunk egy-egy sütit.

Az időjárás időközben megjavult, ami arra sarkallt minket, hogy nézzünk még szét a Várban. Mivel ünnepnap volt, ezért az egész Várnegyedet lezárták a forgalom elől, s szabadon sétálhattunk, amerre csak akartunk. A nap tehát még nem ért véget, és szerencsére Dórinak is kedve volt a sétáláshoz. 

A Hadtörténeti Múzeum előtt kisebb tömeg verődött össze, mert az emberek kíváncsiak voltak a korabeli katonai ruhába bújt hagyományörzőkre. Dórinak elmagyaráztam, hogy melyek a magyar és melyek az osztrák katonák:

Fotó egy '48-as Honvéddel

Fotó az osztrák császári csapattal

Miután tűzetesen megnéztünk mindent, a Mátyás-templom felé vettük az irányt, ahol egy rezesbanda fújta a trombitát:

Nem volt kérdés, hogy Dóri is megörökítse őket:

Mivel árusító bódék tömege mellett vezetett utunk, észrevette, hogy az egyik helyen magyar zászlót kínálnak. Kérlelni kezdett, hogy vegyek neki egyet, s mivel ünnep volt és Dóri is odáig van a magyaros dolgokért, ezért eleget tettem a kérésének. Miután kézbe kapta a piros-fehér-zöld zászlót, neki is eredt, hogy meglengesse a magaslaton, ami történetesen a Szentháromság-szobor talapzatát jelentette:

- Én egy magyar lány vagyok, Apa! Magyar lány vagyok! - kiabálta büszkén, szinte túlharsogva a mögöttünk fújó rezesbanda hangerejét.

- Magyar lány vagy, egy gyönyörű magyar lány! - mosolyogtam rá, majd magamhoz ölelve adtam az arcára egy magyaros puszit. 

Dóri ezután lengetve a zászlót, büszkén haladt tovább a Királyi-palota irányába:

Gólyalábakon billegő akármik

Annyira meglepte a mutatvány, hogy követni kezdte őket

A Királyi-palota előterében megcsodáltuk az épülőfélben lévő Királyi-lovarda és a Királyi testőrség épületét. Ezeket a második világháború után lebontották, amit a jelenlegi Kormány újraépít. Politikai helytállástól függetlenül mondom, szerintem jól teszik, hiszen nincs még egy olyan lepusztult királyi palota Európában, mint a miénk, amely ráadásul jelenlegi formályában nem is ér semmit, mert nem jó semmire (de erről majd lejebb írok pár gondolatébresztő mondatot).

Az Oroszlános-kapun áthaladva beértünk az Oroszlános-udvarra, ahol rengeteg rendőrautó sorakozott a határoló falak alatt. Dóri megkérdezte, hogy ezek miért vannak itt, amire azt feleltem, hogy kérdezzünk meg erről egy rendőrt. Így tehát ha szégyellősen is, de odamentünk az egyik rendőrautó mellé, ahol egy illedelmes köszönés után Dóri feltehette a kérdését:

- Rendőr bácsi, miért van itt ilyen sok rendőrautó?

Az autóban ketten ültek, akik megmosolyogták a kislány kérdését. Gondolom még nem volt ilyenben részük, hogy egy négyéves forma nekik szegezzen egy ilyet.

Az egyikük elmondta, hogy ők a készenléti csapat, s ha baj történik a rendezvényen, akkor ők mennek rendet tenni vagy épp megvédeni a tömeget. Csak miután továbbhaladtunk, akkor mondtam el Dórinak, hogy ahol ennyi ember van, ott bármiféle veszély előfordulhat, de persze a robbantásos merénylőkre nem tértem ki, mert azt hiszem az kiborította volna. Ugye kétség sem fér hozzá, hogy emiatt volt ennyi rendőr az udvaron, viszont Dórinak azt mondtam, hogy ha tűz van, vagy baleset, vagy verekedés, akkor itt vannak ezek a nagyszerű rendőrök, akik megoldják a problémát. Dórinak nagyon tetszett, hogy egy igazi rendőrrel beszélgethetett, és azt hiszem felnéz rájuk, mint az embereket megóvó, bátor és erős hősökre. 

Az udvaron ismét magasba emelte a zászlót:

És a nap legjava csak ezután következett, a Budapest Történeti Múzeum.

Bevallom töredelmesen, nagyon régen jártam itt, ami akkor nem tetszett és gyanítottam, hogy most sem fog, de ennek megvan a különleges oka. Elárulom: nagyon gagyinak tartom mindazt, amit az utóbbi évtizedekben a Királyi-palotában műveltek. És itt ejtek pár mondatot arról, hogy miért. 

Mint tudjuk, a palotát a második világháborúban szinte porig bombázták, aminek romjait a komcsik le is akarták bontani, de végül a romokat mégsem takarították el, hanem csináltak belőle egy furcsa kinézetű valamit. Ez a valami egyrészt korhűtlen (ennyi pénzből az eredetit is helyreállíthatták volna), másrészt pedig nem alkalmas kiállítások szervezésére - mert ugye mi mást is várhatnánk el egy királynak való palotától, ha azt eredetileg nem másnak, hanem a királynak szánták?  (A palota történetét lásd itt: Királyi-palota)

A totálisan átalakított belső térben több szintet hoztak létre (ahol maga a kiállítás látható), viszont ez alkalmatlan kiállításra, mert hiányzik belőle mindaz, ami egy múzeumban megvan. A jelenlegi palotában tulajdonképpen kiakasztottak a falra néhány képet, majd azt mondták rá, hogy ez a Nemzeti Galéria. Közben pedig elpuszították a történelmünk egy fejezetét azzal, hogy szétbarmolták a korabeli palotát. 

Persze-persze, azt a király nélküli királyi palotát, amelyben a király egyetlen napot töltött el; ennek is a jelképe. Hauszmann neobarokk palotája már a maga idejében is avítt volt, viszont betöltötte funkcióját, mert arra találták ki. Horthy épp ezért sem épített hozzá semmit, meg nem is alakította át, hanem meghagyta egy király nélküli királyság királyi palotájának.  

A jelenlegi palota annyira szánalmas, hogy a turistákat sem érdekli: a budai Vár külső terein évente körülbelül 3,5 millió látogató fordul meg, és kevesebb mint 10 százalékuk lép be a palotában lévő kulturális intézményekbe, vagyis a palota nem kínál olyan látnivalót, ami érdekelné a turisták döntő többségét. Biztos vagyok benne, hogy egy palotamúzeum - amelynek termei vetekedtek a világ bármelyik nagy uralkodói rezidenciájának pompájával - sokkal több látogató számára lenne vonzó. Hiába nincs az újjáépítéshez megfelelő szakember, mégiscsak arra kéne törekedni, hogy a fellelhető fényképek alapján rekonstruáljuk a hajdani palota termeit. 

Sajnos a 45 utáni „demokratikus szellemű átalakítás” során szisztematikusan elpusztították a magyar építészet, szobrászat és iparművészet remekműveit, ezért nincs egyetlen fellelhető darab sem, amit eredetiként mutathatnánk be. 

Dórival úgy léptem be a Budapest Történeti Múzeumba, hogy közben mindvégig forgott a gyomrom attól az ocsmányságtól, amit a történelmi palotával műveltek. Mű-vacaknak tartom az egészet, és ezért is dícséretes a Kormány törekvése az eredeti állapot helyreállítására. Persze Dóri másképp szemlélte az elébe táruló látványt, ezért érdeklődve rohant előre.

(sajnos a telefon lencséje elmaszatolódott valamitől, ezért a felvételek kissé homályosak)

A mai Budapest területén sok-sok őskori leletet találtak, amelyeket itt mutatnak be

Dórikámnak megmutattam pár dolgot, amit az ősemberek használtak. Talán a pattintott kőszerszámok voltak a legérdekesebbek, mert el sem tudta képzelni, hogy hogyan lehetett egy kődarabbal lenyesni egy vadállat bundáját, de megcsodált egy lyukacsos agyagkorsót is, ami szerintem valami szita-féle használati tárgy lehetett anno. Még egy előkerült csontvázat is megfigyelt, amivel kapcsolatban meg kellett mutatnom, hogy melyik része micsoda, mert a "szétszóródott" csontokból nem tudta megállapítani, hogy melyik a feje, melyik a lába és hasonlók. 

Elmondtam, hogy ez egy föld alól előkerült emberi csontváz
(ez is egy példa rá, hogy bizony a koporsóban embereket temetnek el)

Hogy mindezt miért a palotában kell bemutatni, nem tudom. Anno, amikor a Bálnát felépítették, nem tudták eldönteni, hogy mi legyen benne, de valahol egy fórumon felvetődött, hogy a Történeti Múzeumot lehetne elhelyezni a falai közt. Sajnos nem vált valóra az ötlet, holott nem is találhatnának neki jobb helyet nála - szerintem. 

A kiállítás többi részét csak átfutottuk, mert Dórit nem nagyon érdekelték a képek

A Történeti Múzeumot tehát elég hamar letudtuk, amit nem bántam. A Nemzeti Galéria valamivel érdekesebb volt, de hasonló érzések keringtek bennem, mint az előző helyen.

Amikor beléptünk a Galériába, Dóri zászlaját elkobozták, nehogy kárt tegyen vele valamelyik festményben. Dóri mindezt nem vette jó néven, ezért karba tett kézzel bevágta a durcát, majd leült a lépcsőre.

Ha durcás, akkor mindig összerakja a karjait...

...majd elmagyarázza, hogy amit csináltak, az miért hülyeség

Szinte hallom a hangják a kis cukinak :)

Elmondtam, hogy amint végeztünk, visszakapja a zászlót, de csaknem nyugodott meg, hanem továbbra is dúlt-fúlt mérgében. Még a híres Buda visszafoglalása című festmény előtt sem akart pózolni.

Ekkor döntöttem úgy, hogy leülök mellé és elmondom miért fontos, hogy betartsuk a szabályokat. Itt megemlítettem, hogy ezek a festmények nagyon régen készültek és sok-sok hétbe/hónapba került, amíg megfestette a festő, valamint elmondtam, hogyha véletlenül megböki a zászlórúddal és kiszakad a vászon vagy megkopik a festék, akkor akár börtönbe is kerülhetek, ha nem tudom kifizetni a kárt, márpedig ezek a festmények olyan sokba kerülnek, amit egy ember egy életen át se tud megkeresni. A hangsúly a képek értékén volt, amiről elmondtam, hogy nemhiába őrizgetik ezeket egy ekkora épületben, hiszen fontos festményekről van szó. Azt hiszem végre kapizsgálni kezdte a lényeget, minek után már érdeklődve figyelt rám velük kapcsolatban.

Az említett festményről például hosszasan magyaráztam, hogy épp mit is lát: Savoyai herceg belép a kapun, előtte hevernek a halott törökök és zászlóik, oldalt foglyok állnak megkötözött kézzel, hátul jönnek a dicső lovagok és hasonlók. Egy másik festménynél ugyanez volt a lényeg: a híd közepén ütközik meg a török és a magyar, némelyek lovastul fordulnak a patakba, a másik kivont karddal tör az ellenségre, véres turbánt visz a víz, stb., stb.

Sok-sok apró részlet került elő a képekről, amely felett Dóri elsiklott volna, ha nem hívom fel rájuk a figyelmét. És mivel korábban csatát akart nézni filmen, ezekkel részben sikerült kielégítenem az óhaját, hiszen ez valahol annak egy képkockájának volt mondható. 

Az egyik terem ablákán át megtekintettük a várost

A Lilaruhás nő kihagyhatatlan látnivaló

Az egyik teremőr kioktatja Dórit elővigyázatosságból

Volt egy szobor, ami nagyon tetszett Dórinak. Ezen Toldi épp agyoncsap egy farkast... egy farkassal (érted: egy farkast a farkassal, magyarán: szétveri a támadó farkast egy másik, lábánál megragadt farkassal!). Nemcsak én döbbentem le rajta, de Dóri is. Elképzelni se tudom, hogy mi járt a fejében, miközben a szobrot nézte. 

Kissé morbid...

Klasszikusok előtt

A Galériát is hamar bejártuk, mert nem volt annyira érdekes, hogy sok időt eltöltsünk benne., bár Dóri itt már több mindenre figyelt, mint a Történeti Múzeumban. Talán annak is volt köszönhető, hogy sok képhez odavittem őt, hogy alaposabban nézze meg. 

Mivel viszont ki akart menni a szabadba, ezért a múzeumok után sétáltunk egy hatalmasat a Várban.

Lélegzetelállító panoráma

Savoyai herceg lovas-szobránál

A palota körül, meg úgy az egész Várnegyedben rengeteg turista volt. Még sosem láttam ennyit, így számomra is kalandos volt a várbeli sétánk. Az utóbbi években alig tettem be a lábamat a városba, így furán hatott a szembejövő változás. 

A Sándor-palota előtt megnéztünk egy őrségváltást, ahol Dóri csak úgy furakodott előre, hogy az eseményen jelen lehessen. A végén még pózolt is egyet:

Egy büszke magyar lány a magyar katona előtt :)

Az őrséget látva elmondtam, hogy ők őrzik a kaput, amin senki sem léphet át az engedélyük nélkül. Dóri most úgy tekintett rájuk, mint akiket halálosan komolyan kell venni. A mellettük tébláboló rendőrök viszont elkeserítő látványt nyújtottak a lezserségükkel, akikről Dóri meg is kérdezte, hogy ők is a házat őrzik? Elmondtam, hogy igen, mire Dóri, hogy a háborúban a rendőrök is megvédenek minket? Erre azt feleltem, hogy a rendőrök is vigyáznak a rendre. 

Szerintem nem értette, hogy miért van külön rendőr és katona, ha egyszer mindegyik a rendre vigyáz.

A Sándor-palota mellett ugrabugrált egy kicsit a romokon

Kutyát simogatott a Honvéd-emlékmű előtt

...majd megnézett egy igazi harckocsit

Ennyi esemény után mégis a huszárok bemutatója volt a nap fénypontja, akik elsütötték a puskájukat is! Bizony, igazi lövöldözés tanúi lehettünk.

Sajnos ennek csak a végére értünk oda, de a lövéseket még így is láthattuk és hallhattuk. Ezek olyan hangosak voltak, hogy ijedtemben majd eldobtam Dórit, de ő is úgy megugrott az ölemben, hogy azt hittem elborulunk mindketten. Dórit annyira meglepte a rettentően hangos durrogás, hogy a döbbenettől legalább egy percig nézett maga elé némán. 

- Látod Kicsim, milyen hangos a lövöldözés? Képzeld el a csatatéren milyen hangos lehet, ahol többezer fegyvert sütnek el egymás után - mondtam.

Dóri szóhoz sem jutott, annyira lesújtotta a tapasztalat. Szerintem erre még ő sem számított igazán. Ráadásként még egy kisebb ágyút is elsütöttek, amitől hallani lehetett, hogy megremegnek a közeli házak ablakai. Azt hiszem a háborús filmeket 5.1-ben lehet élvezni igazán.

Magyar huszárok a csata után

Ekkor tudtuk meg a szervezőktől, hogy 13:30-kor megismétlik a bemutatót, amihez volt még bő egy óránk. Mivel Dóri éhes lett, ezért úgy gondoltam, hogy addig ugorjunk le a Széll Kálmán térre ebédelni. Fogalmam se volt, hogy mit tömjünk magunkba, de úgy volt voltam vele, hogy majd csak találunk valami étkezdét, ami mindkettőnknek megfelel. Így tehát elsétáltunk a buszmegállóba, ami levitt minket a térre.

Közös kép a buszon :)

A Széll Kálmán téren nem kellett sokáig menni, mert a Meki melletti török büfébe ültünk be Gyros-tálat enni. Magam nem voltam annyira éhes, ezért csak egyetlen tálat vettem, aminek a javát Dóri ette meg.

Nem tudom evett-e már gyros-tálat, de mivel volt benne minden, amit szeret (hús és a sültkrumpli), ezért nem okozott számára gondot. 

Sokáig nem tökölhettünk vele, mert vissza kellett érni a Hadtörténeti Múzeum elé, de szerencsére időben érkeztünk a bemutató elejére. A helyszínen már népes sereglet figyelte az eseményeket, ami nem volt más, mint a magyar és az osztrák csapatok összecsapása, amolyan kisiskolás módon. Először az egyik, majd a másik fél lőtt bele a levegőbe (igen, a levegőbe, gondolom a balesetveszély elkerülése végett), majd a magyarok letolták az ellenfélt a terület szélére. Amikor az egésznek vége lett, a magyar zászlót felemelték a magasba, a közönség pedig hangos üdvrivallgásban tört ki. Jópofa műsor volt, de kissé gyermeteg, amolyan tessék-lássék hadakozás. 

Az egyik huszár a lövés után elterült a földön, amire Dóri azt hitte, hogy meghalt. Meg is kérdezte tőlem, hogy "Apa, a magyar katona meghalt?". Erre azt feleltem, hogy nem. "De akkor miért fekszik a földön?" - kérdezte ismét, mire én, hogy csak úgy tesz, mintha meghalna, mert el kell játszania a szerepét. Hozzátettem, hogy ez nem igazi csata, csak eljátszanak egy régi csatát, hogy tudd hogyan zajlott egy akkori ütközet. 

Sajnos annyira szar a telóm, hogy képtelen voltam időben elindítani a felvételt, de azt hiszem ennyiből is látható, hogy mi zajlott le előttünk:

Mondjuk nem vártam el egy Rettenthetetlen stílusú csatajelenetet, de azért ennél a taszigálásnál egy kicsivel jobban odatehették volna magukat a srácok. Végülis Dórinak tetszett a műsor, úgyhogy élményektől felcsigázva indulhattunk el haza.

A nézők még megcsodálhatták a korabeli fegyvereket, míg Dóri ismét huszárokkal pózolt:

Annyira odáig volt a mai nap rendezvényeitől, hogy egyfolytában a '48-as szabadságharcról faggatózott: hogy milyen volt egy csata, mennyien sérültek meg, milyen ruhájuk és fegyverük volt, milyen ágyúk voltak, stb., még felsorolni is nehéz. Közben persze minden ágyúra ráült, ami az útjába került:

A nagy ágyúnál elmondtam, hogy képzelje el, ha az előbb az a kicsi ágyú ilyen nagyot szólt, akkor milyen hangos lehet ez, ha eldördül? Dóri agyalt rajta, mert ismét némán nézet maga elé. Ez még számomra is ijesztő, nemhogy egy ilyen apró kis embernek...

Végül visszasétáltunk a Vérmezőhöz és beültünk a kocsiba. Dóri még menni akart valahová, de hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet a jó program, meg hogy egyáltalán érdemes-e elindulnunk napnyugta előtt. Ugyanis nemcsak a helyszínt kellett volna megtalálnunk, de még parkolót is találnunk kell, ha bemegyünk a Belvárosba szétnézni. 

Viszont mivel este még E.T.-t is szeretnénk nézni és szombat regel 7 órára haza kell vinnem Dórit, ezért úgy döntöttem, hogy elegendő volt mára a csatangolásból és ideje hazatérnünk. 

Már elindultunk a kocsival, amikor eszembe jutott még egy lehetőség, ami ráadásul Dóri javára is válhat. Pár héttel ezelőtt kerestem a fiam anyját, hogy megkérdezzem otthon vannak-e, hogy meglátogathassam a fiamat, de nem vette fel a telefont, így a gondolat megrekedt a gondolat szintjén. Ugyanez történt az előtte, meg az azt megelőző telefonálásomkor is, aminek nem tudtam az okát. Hiába hívtam őt, nem vette fel a telefont. Most viszont úgy voltam vele, hogy meg se próbálom felhívni, hanem - mivel útba esik a lakhelyük - egyszerűen csak becsöngetek hozzájuk, hátha otthon vannak és beszélgethetünk egy kicsit.

Megkérdeztem Dóritól, hogy szeretné-e látni a testvérét, amire értetlenül nézett rám:

- Istvánt? - kérdezte.
- Nem, nem az Istvánt - feleltem.
- De az István a testvérem.
- Kicsim, az István nem a testvéred, mert ő Anya testvére. 

(Anya anyjának, vagyis az ex-anyósomnak az új kapcsolatából van egy kisfia, akivel Dóri rendszeresen találkozik. Anya és a féltesója között elég nagy a korkülönbség, és ha igaz, hogy Dóri őt a testvérének tekinti, akkor valszínűleg ezt is adták be neki. Talán az egyszerűség szerint, nem tudom, mindenesetre elmagyaráztam neki, hogy ő Anya testvére és nem az övé, az igazi testvérét Máténak hívják, akit már látott a második születésnapján. Erre persze nem emlékezhet, mert kicsi volt, de kedve volt találkozni vele)

Dórit tehát felvilágosítottam, hogy ki kinek a milye, s mivel kedve volt a találkozáshoz, a Budakeszi út felé vettük az irányt.

Rég jártam erre, talán legutóbb a másodfok ítélete előtti hetekben, az pedig nem mostanában volt. Két éve talán?

Félve bár, de becsöngettem. A fiam anyja nem hitt a szemének, hogy én állok az ajtajuk előtt, de mikor magához tért a meglepetésből, beinvitált minket. Dóri illedelmesen bemutatkozott, majd helyet foglaltunk a nappaliban. Először is elnézést kértem a hivatlan látogatásért, majd elmagyaráztam, hogy többször kerestem őt telefonon az egyeztetés végett, de nem vette fel, ezért bátorkodtam beállítani. Az ex-ex-exem elmondta, hogy nem szokta felvenni az ismeretlen számokat, amiből rájöttem, hogy nincs meg neki az új számom, amiről viszont úgy tudtam, hogy már megadtam neki. Mindegy, lényeg, hogy tisztáztuk a kérdést.

A kellemetlen perceket a kutyájuk mentette meg, aki rendületlenül kefélte a kispárnáját a földön, elvonva a témáról a figyelmet.

Nagyjából fél órányit maradtunk, mert nem akartunk hivatlanul beállítani és feltartani őket, viszont jó volt látni, hogy a két testvér egymásra talált. Bár az is igaz, hogy Dóri inkább a tévében bámult valami rajzfilmet, de úgy vagyok ezzel, hogy a találkozást most megejtettük, aztán legközelebb már nem lesznek idegenek egymásnak, ha közösen szervezünk valamit. 

Testvérek 16 év korkülönbséggel

Jó volt látni a fiamat is, akit - be kell vallanom - sajnos alig ismerek. Amikor 5-6 éves forma volt, rendszeresen vittem őt ide-oda, de utána úgy elsodort az élet, hogy megszakadt vele minden kapcsolatom. Mindez rajtam állt, tehát minden bűnöm az enyém, és sajnos nem tudom hogyan lehet felvenni ismét a fonalat. 

A fiam még kikísért minket a kocsihoz, ahová hozta a kutyájukat is:

Dóri megpróbálkozott a kutyasétáltatással, de a blöki szinte magával húzta

A rövidke találkozó után, élményekkel gazdagon tértünk meg az otthonunkba. 

De azt kell mondjam, hogy bármennyire is fárasztó volt ez a nap, simán megbirkóznék bármennyi ilyennel, ha mondjuk Dórival kéne élnem minden áldott nap. Anno Anya azt tálalta a bíróságon, hogy nem vagyok képes kielégíteni a lányom szükségleteit, nem tudok rá kellőképp vigyázni, amely elmélete azóta számtalan módon megdölt. Nemcsak megállom a helyem, de élvezem is minden egyes percét a lányommal való együttlétnek, s ő is viszont. Abszolút nem terhel le semmilyen téren, nem inog meg a kedvem, mert Dóri számomra nem csak a lányomat jelenti, hanem a legjobb barátomat is. És bár Dóri még kicsi a felnőttes témák kitárgyalásához, de mivel mindig megbeszélek vele mindenféle kérdést, ami körülöttünk zajlik, ezért érezheti, hogy az apukájára minden téren számíthat. Sosem titkolóztam előtte semmiről, így a bírósági hercehurcától kezdve a legutóbbi barátnőmig bezárólag mindig mindenről tájékoztattam őt. Ő pedig megbízik bennem annyira, hogy elmond nekem mindent, ami történik vele, és talán a későbbiekben még olyan dolgokba is beavat, amiket amúgy nem mondana el senkinek. Legalábbis remélem, hogy nem lesznek titkai előttem, mert csak így tudok rá vigyázni. 

A kapcsolattartásunk még ezután sem ért véget, mert a fürdés után leültünk a tévé elé E.T.-t nézni. A múltkori kapcsolattartás alkalmával ugyan már megnéztük egyszer, de Dóri tegnap óta kérlel, hogy nézzük meg ismét, ezért nem tehettem mást. Amikor a film elindult, örömében fel-le pattogott a kanapén, majd ujjongva adott egy puszit.

- Apa, annyira örülök, hogy megnézzük az E.T.-t!!! - harsogta egymás után többször. 

Ezután a tekeintete úgy tapadt rá a tévére, amilyet még sosem láttam ezelőtt. Többször megígértette velem, hogy legközelebb is megnézzük a bályos kis földönkívüli történetét, ezért elhatároztam, hogy egy E.T.-s pólot kinyomtattatok neki, hogy legyen meg az öröme (magam anno Alf-ért voltam ugyanígy oda, szóval vágom milyen az érzés, ami a lányomat ledöntötte a lábáról). 

Hihetetlen, hogy milyen lelkesek tudnak lenni a gyerekek, ami a felnőttekből már kiveszett, úgy érzem. Öröm látni, hogy ennyire örül, és azt hiszem egy szülőnek nincs is fontosabb a gyermeke öröménél. 


Szombat

Sajnos a szombatunk csupán annyiból állt, hogy Dórit felkeltettem reggel, majd hazavittem Anyához. Az estétől estig tartó kapcsolattartást most reggeltől reggelig tartó kapcsolattartásként bonyolítottuk le, mert nekem szombaton dolgom volt, és Anyának is le volt már szervezve valami program. 

A szombatról talán még elmondható, hogy éjjel Dóri felriadt álmában és kiabálni kezdett. Ugyanis kaptam egy e-mailt, ami felcsöngetett álmomból, és ahogy a telefonomat nézegettem, a fénye olyan hatást gyakorolhatott Dórira, amelytől megrémült. Nem a fényére ébredt fel, de a fényében valami furcsának tűnhettem, mert olyanokat mondott, minthogy "Apa, mi lett belőled", meg hogy "A fényben vagy, a fényben más vagy", vagy valami ilyesmi. 

Kis rémálom, előfordul néha.

Remélem nem az E.T.-től :)