Augusztusi nyaralás

Eljött az utolsó nyaralásunk, az augusztusi egy hetetünk ideje, amely a júniusihoz hasonlóan, ismét tartalmasra sikerült. A júniusi nyaralással szemben viszont most nem a városnézésé, hanem a pancsolásé volt a főszerep.

Eredetileg szándékomban állt beiktatni egy bécsi városnézést is, de végül időspórolás miatt lemondtam róla. Ezzel viszont rengeteg időnk maradt a fürdésre, amely Dóri kedvenc elfoglaltságát jelenti.

SZIGETKÖZ

Első napunkat a Szigetközben töltöttük, nagyjából 4 kilométerre Dunakilititől a Vadvíz Kempingben, ahol tartottam Dórinak egy bemutatót kenuzásból, hogy megismerkedjen ezzel a műfajjal is. Rettentően tetszett neki, s Anya félelmével szemben egyáltalán nem forgott veszélyben az életünk. Dóri kapott egy mentőmellényt, emellett pedig mindvégig azt csinálta, amit mondtam neki.

A parton várja a kenunkat

Miután beszálltunk a kenuba és elindultunk a vadonba, a saját kis evezőjével segített a hajtásban. 

Az indulásunk után nem sokkal

Régebben meséltem neki az örvényekről, amelyek lehetnek veszélyesek is, ha elég nagyok a kenuhoz képest, így amikor vízre szálltunk, elkezdett róluk faggatni, hogy mi történik, ha belemegyünk az egyikbe. Hiába nyugtatgattam, mert továbbra is benne volt a félelem, hogy hát bármikor elkaphat minket az egyik őrvény és lehúzhat a mélybe. Szerencsére egy víz közepén álló fa után találkoztunk is eggyel, amely tökéletes példája volt annak, hogy milyenek az őrvények és hogyan viselkednek a rajta áthaladókkal.

A fa és a piciny kis sziget, amely után az őrvényt láttuk

Próbáltam kikerülni az őrvényt, de oly nagy volt a sodrás, hogy mégiscsak magával ragadott minket. Meg is fordította velünk a kenut, majd gyors ütemben kieveztem belőle. Az őrvény egyébként nem volt veszélyes ránk nézve, de épp olyan hatásos volt, hogy Dóri megértse a jelentőségüket. Kár, hogy nem tudtam lefotózni, mert szép látványt nyújtott, amint elnyeli az arra sodródó ágakat és leveleket. 

Dóri boldogan konstatálja, hogy túléltük a kalandot

Ezután elértünk arra a pontra, ahol már árral szemben kellett eveznünk: itt jelentősen kiszélesedett a folyó, s akkora lett a sodrása, hogy képtelen voltam a közepén maradni. Akárhányszor nekifeszültem, hogy felküzdjük magunkat a nyugalmasabb részre, a két ág összetalálkozása kifogott rajtunk. Az egyik nekirugaszkodáskor visszasodort minket a víz vagy 100 méternyit, bele egy fatörzsekből és ágakból álló akadály kellős közepébe.

A víz olyan erővel nyomta neki a kenut, hogy evezéssel nem is mentem semmire

Dóri pánikba esett, hogy itt ragadtunk örökre, de amikor látta rajtam a nyugalmat és a magabiztosságot, maga is lecsendesedett. Olyanokat kérdezett, hogyha beleesne a vízbe, akkor utána mennék-e vagy, hogy hová vinné őt a sodrás, ha nem tudnám visszahozni? Mindenre kimerítő választ adtam, amelyekből megértette, hogy mellettem biztonságban van, valamint amiket kérdez, azok csak nagyon szélsőséges esetben történhetnének meg, stb. 

Küzd a sodrás ellen

Végül úgy jutottunk át a holtponton, hogy a fatörzset fogva, kézzel húztuk ki magunkat a folyó szélére, ahol már nyugodtabb volt a víz. 

Dóri a víz fölé nyúló faágak alatt hülyéskedik

A nyugalmas szakasz után ismét egy kis vadvízi evezés következett, ahol sziklák terelték be a vizet a folyó közepére. Itt a sodrás miatt szintúgy nem tudtam felevezni az akadály mögé, így tehát ismét a part felé vettem az irányt, hogy annak szélén húzzam fel a kenut.

Dórinak nagyon tetszik az izgalmakkal teli túra

Miután túljutottunk a nehezén, kikötöttünk pihenni egy mocsaras kis szigetre.

A sásban nyest és annak tollas áldozatának nyomaira bukkantunk

Dóri boldogan tekint körbe

A pár percnyi szünet után folytattuk utunkat nyugati irányba...

Navigátorként

A kenutúránk nagyjából két órán át tartott, mialatt csupán egy nagyobbacska szigetet kerültünk meg. Jó lett volna bemenni a Szigetköz szigeteinek közébe is, de mivel estére már az Alpok lankáin akartam aludni, ezért muszáj volt indulnunk. A kempingben vettünk egy alapos zuhanyt, majd elindultunk Ausztria felé.

STUBENBERGSEE

Már sötétedett, mire a Stubenberg-tóhoz értünk. Dóri boldogan ugrott ki a kocsiból, hogy megmártózhasson benne, de egy rövid séta kivételével nem engedtem a csábításnak. Ugyanis mindketten fáradtak voltunk, s ideje volt lefeküdnünk aludni. 

A Stubenbergsee partján

Este 10-kor még a játszótéren nyüzsögtünk

Reggel 5-kor arra ébredtem, hogy valaki szórólapot tesz a kocsink szélvédőjére, majd emberek nézegetnek be a kocsi ablakán, hogy ki alszanak a kocsiban. A szórólapból kiderült, hogy a hely amúgy fizetős és ha időnk engedi, akkor legyünk szívesek kifizetni a belépőt. Ekkor vettem észre, hogy a parkoló bejáratánál van egy kis portásfülke, ahol egész komoly kocsisor torlódott fel. És bár odamentem, hogy kifizessem a belépőt, de a portás manus legyintett, hogy most már hagyjuk a csudába és érezzük jól magunkat, de legközelebb ne jöjjünk be fizetés nélkül. Rendi volt tőle.

Egyébként azért jöttünk be csak úgy, mert a portásfülke mellett egyetlen tábla sem figyelmeztetett minket a belépődíjra, valamint sorompó sem volt, ami utunkat állta volna. Később kiderült, hogy ez egy hatalmas szabadidőpark játszótérrel és meseparkkal, amely amolyan Vidámpark-féle helyet jelent. A mesepark részbe be se mentünk, mert csak akkor vettük észre, amikor indulás után felhajtottunk a főútra.

Ébredés után

Szóval a belépőt most megúsztuk, így Dóri boldogan szaladhatott a vízbe. 

E képet miután megosztottam a Google térképén, 

már abban a pillanatban 5 látogatója volt

A vízicsúszdát is birtokba vettük, ahonnan egy tucatszor csúsztunk le. És bár Dórinak nagyon tetszett, azért félt tőle egy kicsit, mert iszonyú gyorsan siklottunk le rajta. 

A parkot reggel 8-ra birtokba vették a népek; családok, gyerekek zaja töltötte meg a tó partját. Míg Dóri a homokozóban vagy a vízben töltötte az idejét, én a füvön elnyúlva napoztam. 

Stubenbergsee, Schiffstation

RIEGERSBURG

A Stubenberg-tónál nagyjából délelőtt 10-ig töltöttük időnket, majd elindultunk Riegersburg felé, amely déli irányban, egy 46 kilométeres utat jelentett. Viszont mivel éhesek voltunk, ezért út közben még megálltunk a Feistritz partján falatozni.  

A biztonságot jelentő szekerünk szellőztetés közben

A Nap egyre melegebben sütött ránk, ezért sietnünk kellett, hogy ne égjünk oda, ráadásul félő volt, hogy a kajánk is megromlik a kocsiban. A Feistritz-ből hoztam pár nagyobb méretű követ, amelyre a wokot raktam, így el is készült a konyhánk. 

Festői kép a Feistritz partján
  

  

Készül a hús

  

Ebéd közben

   Ebéd után bementünk a vízbe fürdeni, amely igazi felfrissülést nyújtott. A folyamnak akkora sodrása volt, hogy alig tudtunk megállni benne, holott gyakorlatilag csak bokáig ért a víz. Az alját mindenhol kisebb-nagyobb kövek borították, amelyek szintúgy nehezítették a járást.

Dórival átsétáltunk a folyam túloldalára, majd építettünk egy terelőgátat:

Egy órai munkával hoztuk össze

A terelőgátunk olyan erős sodrást csinált, hogy a visszafelé vezető út nehezebbé vált, mint amilyen az odavezető volt. Persze azért csak-csak átértünk (bukdácsolva a köveken), majd leheveredtünk egy sziklán pihenni. 

Miközben Dóri heverészett, én elmosogattam a wokot és az evőeszközeinket. Ekkor történt meg, hogy az újonnan vett ikeás késsel megvágtam az ujjam hegyét. De olyan mélyen, hogy hosszú percekig szinte el se lehetett állítani a vérzést. Dóritól kértem segítséget, aki rendületlenül tépkedte nekem a kéztörlő papírt, miután az előző átázott a vértől. Közben persze nagy érdeklődéssel nézegette a vágást, amiből csillapíthatatlanul folyt a vér. 

Dórit egyébként nagyon érdekli az ilyen. Nem tudom miért, de folyton kéri, hogy nézegessünk balesetes, orvosos videókat. A mai sérülés előtt például arról kérdezősködött, hogy milyen ízű a vér, amit szeretne megkóstolni, ha lehet. Most, hogy ennyi vért látott szétspriccelni a dobozainkra, élénk érdeklődést mutatva kötözgette a sebet, s még a ragtapaszt is ő bontotta ki majd ragasztotta rá az ujjamra.

Ebből a csajsziból vagy orvos lesz, vagy vámpír...

A kalandunk tehát mára is megvolt, úgyhogy izgalmakkal telve folytathattuk utunkat Riegersburg felé. 

A fellegvár látványa Kropfberg felől

Tudtam, hogy Dórival nem lehet huzamosabb ideig sétálni (főleg hegynek fölfelé), ezért a legrövidebb és könnyebb utat választva, a hegy oldalában futó siklóval mentünk fel a várba. 

Rettentő hőség volt, úgyhogy amint kiléptünk a liftből, első dolgunk volt meginni valami hideget. Dóri vizet kapott, de miután azt megitta, rácuppant az alkoholmentes sörömre is. 

Jaj, ez a fejecske :D

És nem viccelt, amikor azt mondta, hogy szomjas

A hűsítő ital után újult erővel lépkedett fel a várba. 

A vár déli lejtői

Az a tó ottan a strand, na

Lefelé menet sólyomröptetést is néztünk:

A panoráma bár lélegzetelállítóan szép volt, mégis indulnunk kellett, ha még érdemben fürdeni akartunk a helyi tóban. Ez a tó ugyan kisebb volt, mint a stubenbergi, de mégis volt olyan klassz, ha nem klasszabb annál. Itt rengeteg ember élvezte a nyarat, köztük sok magyar is. A belépő kettőnknek mindössze 3 euro volt, ami abnormálisan olcsónak számít a magyar árakhoz képest. 

A tavon volt homokozó, vízicsúszda, trambulin, stég és számtalan étterem, emellett pedig bárki elvehetett magának egy-egy úszógumit vagy gumicsónakot/gumimatracot a tárolóból, ha akart. Dórival egy kenu-szerű csónakot hoztunk, amivel eveztünk egyet a tóban, a velünk átellenes parton pedig magasugró terasz is volt, ahonnan a gyerekek élvezettel ugrottak a mélybe. 

A vízbe futó homokozó

A PÉNZ

Fontos megemlítenem, hogy Dóri meghívott engem egy fagyira. Ugyanis saját pénze van, amit zsebpénz formájában kapott tőlem az elmúlt hónapok alatt. Ez nagyjából 12ezer forint összegig gyűlt össze, amit most kedve szerint költhetett el. És hát - lány lévén - borzasztóan imádja a pénzt, ezért úton-útfélen arról faggatott, hogy mi mennyibe kerül és, hogy amit vettem, az drága volt-e. 

Szigetközben ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse a kávémat (mert "olyan drága apa vagy"), majd a tónál ő fizette a fagyit, de később a Balatonnál is magának vette meg az úszógumiját, mivel a júniusban vásároltat otthon felejtettük. Tehát Dórinak saját pénze volt, amit tök büszkén magával is hordott mindenhová.

Ezzel kapcsolatban megemlítendő még az is, hogy Anyától nem kap zsebpénzt, ráadásul mindig azt harsogják neki mindenhol, hogy egy ekkora gyereknek nem való még pénz. Hogy miért nem, azt nem egészen értem, hiszen Dóri ezzel talán megtanulja a pénz értékét és a vele járó munkát. Mindezt az bizonyítja a legjobban, amikor az egész évben gyűjtögetett pénzecskéjét el kell költenie: ugyanis a Balatonnál leszögeztem, hogy nem veszek neki úszógumit, mert arra való a zsebpénze, hogy megvegye magának azt, ami kell. Dóri pedig amikor megtudta mennyibe kerül egy úszógumi, rögtön rávágta, hogy nem veszi meg, mert drága. Eleinte nem is vette meg, de végül annyira sóvárgott egy gumiért, hogy kénytelen volt. Hogy mi mennyibe kerül, ezután is megkérdezte, de érezhetően takarékosabban bánt a pénzével. 

Igazság szerint nem értem, hogy a felnőttek miért tiltják meg egy majdnem ötéves kislánytól a saját zsebpénz meglétét. Akárkinek szóba hoztam eddig, hogy Dóri zsebpénzt kap tőlem, kívétel nélkül mindenki ellenezte, mondván, hogy nem való még neki. Ezzel szemben úgy gondolom, hogy nemcsak könnyebben tanulja meg a pénzhasználatot és a matekot, hanem éreztetem is vele, hogy nem degradálom le őt holmi kisgyereknek, akinek nem való még ez meg az meg amaz. Dóri a lányom mellett egyúttal a legjobb barátom is, akivel mindent megbeszélek, ami velünk kapcsolatos. A saját zsebpénzzel elismerem, hogy ugyanolyan partnere az életemnek, mint bárki más - és ami természetesen bizonyos fokú felelősséggel is jár.

Dóri kávét és rántott husit fizet Dunakilitin

Amikor a második szelet már nem fért belé, akkor nem dobta ki a maradékot, hanem gondosan becsomagolta, merthogy drága volt és később még jó lesz

Tehát szerintem téves beidegződés a felnőttek részéről az, hogy egy óvodás gyermeknek még nem jár a pénz, hiszen az ezzel járó felelősségvállalást, valamint az érték, az arányok megismerésének lehetőségét veszik el tőle. 


VELEMÉR

Nem sokkal sötétedés előtt indultunk el Velemérre Édesapámhoz, aki a Cserépmadár Szállást vezeti, s akinél tavaly is megfordultunk pár napra. Sajnos a mostani két napunkról nem készültek képek, aminek az okát nem is tudom megmagyarázni. Mindig lefotózok mindent, míg ez most kimaradt. Hogy miért, arról fogalmam sincs.

Dórival leginkább csak sétálgattunk a környéken, kecskéket etettünk, elhagyott házakat nézegettünk, megnéztünk egy esküvőt a veleméri templomban (kép lent) vagy a nagypapival beszélgettünk a házikójában.

Egy elhagyott ház Veleméren

Eredetileg az újjonnan készült vendégházban lettünk volna elszállásolva, de mivel ott még nem száradt meg a lakk a frissen festett fán, ezért kénytelenek voltunk a kocsiban aludni. Így tehát ismét a kocsiban aludtunk két éjszakán át, amihez tulajdonképpen már hozzászoktunk.

Bár meleg volt hajnalban is, azért mégiscsak bebugyoláltam Dórit a törülközőmbe

A nagypapi ágyából nézi a mesét

Velemérről a második éjszaka után indultunk el a Balatonra, mert Dóri már fürdeni akart. Így tehát szedelőzködtünk, majd útnak indultunk a magyar tenger felé.


BALATON

A Balaton déli partján beugrottunk egy ismerősömhöz a balatonszemesi kempingbe, ahol meghívtak minket ebédre...

Dóri focizik

...majd a tihanyi komppal keltünk át az északi partra...

Fagyizás a kompon

...hogy folytassuk az utunkat Balatonakali felé.

Tavaly is és az idei júniusi nyaralásunk alkalmával is Balatonakalin szálltunk meg, mert ezt a kempinget ismerjük, amely maradéktalanul elnyerte a tetszésünket. Sajnos idén csupán az utolsó nap találkoztunk egyetlen gyerekkel, így Dóri a harmadik balatoni napunkon tudott haverkodni. Addig pedig bizony velem kellett beérnie, de szerintem egy csöppet sem bánta. 

Első napunkon reggeltől estig fürödtünk. Ragyogó időnk volt hozzá, így nem is volt kérdéses, hogy mivel üssük el az időt. Dórival aznap kiugrottunk Zánkára úszógumit venni (amit a saját zsebpénzéből vett meg), majd benyomtunk egy-egy lángost, de azután ismét csak fürödtünk és fürüdtünk.

Lángosozás Zánkán

Dóri megtanult stégről ugrálni is: eleinte még úszógumival együtt, majd végül anélkül. Ezt úgy valósítottuk meg, hogy amikor beugrott a vízbe, lemerült a víz aljára, ahonnan erős karcsapásokkal felevickélt a felszínre. Innen már én emeltem ki őt a vízből a karjaimba, majd mehetett a menet előről. Csak sötétedéskor fejeztük be a pancsolást.

Másnap délelőtt elmentünk olajat venni a kocsiba, majd sétáltunk egyet a parton. A Balatonakali strandja felé vezető sétányon halakat bemutató táblasorra leltünk:

A dévérkeszeg táblájánál

A Halösvény sétány

A ponty táblájánál

A balin táblája

Aznap délután Dóri megismerkedett egy kislánnyal, akivel estig a vízben pancsolt. Aranyosak voltak együtt, de sajnos el kellett egymástól búcsúzniuk, mivel a kislánynak haza kellett mennie. 

Este megnéztük a Dumbo című filmet a kocsiban, majd álomra hajtottuk a fejünket.

Mivel másnap reggel kisebb hidegfront és szélfúvás tett be a nyaralásunknak, ezért Dórival arra az elhatározásra jutottunk, hogy haza kellene menni, hogy még nálam is aludjunk egy éjszakát. Így tehát mihamarabb összepakoltam, majd Pilisvörösvár felé vettük az irányt.

Út közben még megálltunk Pátkán a helyi víztározónál (mert kíváncsi voltam rá), majd nemsokára otthon henyéltünk a kanapén. 

A pátkai víztározó

Az augusztusi nyaralásunk szerencsére jól sikerült, bár tény, hogy kevesebb látnivalóban volt részünk, mint júniusban. A korábban tervezett, de végül elmaradt bécsi városnézést átraktam az őszi szünetre, ahová valószínűleg busszal megyünk majd, mert az egyrészt olcsóbb lenne, másrészt pedig nem kell a parkolással vesződnöm.

Hát ennyi a lényeg :)