Jégvarázs

A január igazi jégvarázsos eseményekkel zárult: köztudott ugyanis, hogy Dóri mennyire imádja a Jégvarázs című mesefilmet és főhöseit, amelyet ráadásul még azzal is tetézett, hogy... hogy is mondjam... megtanult jégkorizni?

PÉNTEK

A péntek esténk úgy indult, hogy nem az oviból vittem el, hanem a helyi művelődési házból, ahol az ovisoknak tartottak jelmezbált, azaz farsangot. Dóri az alkalomra Elza hercegnőnek öltözött, amely bár nagyon édesre sikerült, de mégsem volt akkora öröm, mint ahogy erre számított.

Eleinte még jól indult a buli: a gyerekek felvonultak, énekeltek a teremben, majd kis rohangászással, kergetőzéssel folytatták a mókát.

Dóri és a barátnője, mint Elza és Hófehérke

Viszont ezután Dórinak - és a kicsiknek - el kellett hagyniuk a parkettet, mert a "nagyok" előadtak egy táncot. Dóri bármennyire is szeretett volna ezen részt venni, sajnos nem lehetett, mert ez kifejezetten a nagyobb gyerekek előadása volt. Állítólag az oviban is csak ők gyakoroltak rá, úgyhogy leülve a székre, Dóri búskomorságba esett.

Szomorúan nézi a többieket

Kérdeztem tőle, hogy mi a baja, miért nem örül a mulatságnak, de nem válaszolt. Olyannak tűnt, mint aki nekem sem örül, mintha csak zavarnám őt a rendezvényen.

Amikor sértődött vagy mérges, 

olyankor mindig keresztbe teszi a karjait

Próbáltam odahúzni, odahívni magamhoz, de nem jött, hanem inkább felállt, s a zenekar színpada elől nézte a többieket.

A nagyok előadását nézi

Aztán leült a színpad lépcsőjére és lógatta az orrát

A nagyok műsora nagyjából fél órán át tartott, ami elég sok idő volt ahhoz, hogy Dóri tényleg nélkülözve érezze magát. Próbáltam őt vígasztalni, de erre mindig idegesen, utasítólag reagált, miszerint hagyjam őt békén.

Aztán egy pillanatban odajött hozzám, felült az ölembe, s elsírta magát. Ekkor megtudtam, hogy nagyon szeretne táncolni járni, de Anya nem engedi neki. Mondott még valamit erről, de a zsivaj miatt nem hallottam tisztán. 

Végül sikerült az ajkaira mosolyt csalnom:

Megemlítettem neki, hogy jövőre lehetne lovagkirálynő, hiszen a felszerelése megvan hozzá otthon, s csupán köpenyt és páncélt kell készítenünk, hogy tényleg úgy nézzen ki, mint egy lovag. Ettől belelkesült és megígérte, hogy jövőre annak fog öltözni. Nem túl lányos, ez igaz, de épp ezért különleges is: Jeanne d’Arc is lehet példakép, amely alapján lovagkirálynő akarhat lenni, ráadásul még "divatos" is lenne a mai ideálok alapján.

Ami a farsangi buliban nekem nem tetszett, hogy a gyerekek nem mutatták meg külön-külön, hogy minek öltöztek be. Szerintem jó lett volna, ha egyesével kimennek a kifutóra és meghajolnak a közönség előtt, ami mellé mondjuk egy-egy tréfás kis költeményt is elmondhattak volna, de semmi ilyesmi nem történt.

A nagyok műsora után következett a tombola, amelyre öt jegyet vettünk:

...egyiket sem húzták ki

Dóri izgatottan várta, hogy mikor húzzák ki a mi számainkat. Egymás után kérdezgette, hogy "a mi számunkat húzták, Apa?", de minduntalan nemmel kellett feleljek. Szegénykém egyre jobban aggódott, majd a vége felé emiatt is szomorú lett, hogy tombolán se nyert semmit.

Ekkor a mellettünk lévő apuka átnyújtotta az egyik sorszámát, hogy adjam oda Dórinak, mert ők eddig az összeset megnyerték, amit vettek. Elmondta, hogy mivel így rengeteg játék gyűlt már össze, ezért ez már sokkal több, mint kéne, úgyhogy adjam oda a lányomnak, hogy ő is örüljön egy kicsit. És tényleg: Dóri örömmel rohant ki a színpad elé bemutatni a kapott sorszámot, majd ugyanilyen örömmel vette át a nyereményt. Ez egy rajzfüzet volt zsírkrétákkal. 

Mindenképp jófejség volt az apukától, hogy adott nekünk egy kihúzott számot, de azért felvet egy kérdést ez a tombola-dolog: vajon mennyire keverték össze jól a számokat a kosárban, ha ő megnyerte az összes megvásárolt számot, míg mi egyet sem?

A tombola lezárultával a farsangi buli számunkra véget is ért. Dórinak már nem volt kedve tovább bulizni, úgyhogy elkezdhettük végre a normális kapcsolattartást.

Hazafelé tartván Anyát is elvittük hazáig, aki út közben elmondta, hogy azért nem járhat Dóri táncolni, mert időben nem fér bele. Ugyanis ő 4-ig dolgozik és csak 5-re ér az oviba, amikor már vége van a táncnak, amit 3-tól 4-ig tartanak. És ez ugyan az oviban van megtartva, de valami hülye szabály szerint azok a gyerekek, akik 3-ra táncolni mennek, azokra ezután már nem vigyáz az óvoda, hanem a szülőnek érte kell jönnie, és hát ugya Anya csak 5-re ér oda. Mivel én meg állandó éjszakás vagyok, ezért nekem 3-kor el kell indulnom dolgozni, tehát én sem vigyázhatok Dórira, míg Anya érte jön. 

Szót érdemel még egy nagyon fontos dolog: Dóri e napon mindvégig ingerült és szemtelen volt. Velem és az anyjával is utasítóan, lekezelően beszélt. Nem tudom miért volt ilyen, de már a farsang előtt észrevettem, hogy eléggé szemtelen velünk. Mikor hazaértünk, ugyanezt folytatta, mire erélyesen rámordultam, hogy most már elég legyen a stílusából, különben összeakasztjuk a bajszunk. Dóri ezen meglepődött, de láthatóan megértette az üzenetet, úgyhogy visszafogta magát.

Vajon az otthoni dolgok miatt gyűlik össze benne valami, ami miatt ilyen volt ma? Vagy otthon ezt a példát látja, ami alapján maga is így viselkedik? Fogalmam sincs. 

Este sokat törtem rajta a fejem. Azt tudom, hogy az anyja hogyan beszél másokkal - amiről írtam is korábban eleget -, de nem biztos, hogy emiatt ilyen a viselkedése velünk. 

Aznap már nem volt más különösebb programunk. Dórit lefürdettem, majd kicsit tévéztünk. Mivel eléggé álmosak voltunk, ezért este 9-kor már a galériáján aludtunk mindketten. 

Dóri amúgy egyedül akart aludni. Azt mondta, hogy azért, hogy "megtanuljon egyedül aludni", amit állítólag Anya mondott neki. Hogy ezt nálamra értette, vagy nálukra, nem tudom, de a vége az lett, hogy végül nem akart egyedül lenni, ezért felhívott magához, hogy aludjak vele.

SZOMBAT

Másnap el kellett mennünk vásárolni, hogy főzni tudjak valamit ebédre. Dóritól megkérdeztem, hogy mit szeretne enni, mire azt válaszolta, hogy "olyan rugós tésztát és husit, ami az oviban szokott lenni". Hát, volt némi sejtelmem, hogy az milyen lehet, de nem egészen sikerült kideríteni. Az áruházban mutattam neki pár tasakot, zacskót és üveget, hogy a rajtuk szereplő kép alapján eldöntse, hogy mi az, amit enne, de nem tudtunk rájönni, hogy mit adnak nekik az oviban. Se a sajtos, se a tejszínes szószos kaja nem az volt, ezért Anyától kértünk telefonos segítséget, hogy adjon némi útmutatót. Végül a spagettiben maradtunk, ami viszont nem volt fehér, hanem piros. Épp ezért "rugós tészta" helyett "hosszú tésztát" vettem, meg sajtot és darált húst. Emellé azért betettem egy-egy zacskós sajtos/tejszínes port is, hátha legközelebb ez lesz a megfelelő választás.

Ezután még betértünk az autómosóba, hogy megszabaduljunk attól a hónapos kosztól, ami a kocsira tapadt. Ez még külön mókának is elment, mert mint kiderült, Dóri még sosem járt ilyen helyen, s mivel nagyon szeret locsolni, ezért lelkesítette a feladat, hogy egy hatalmas erejű vízipuskával lőjje szét a kocsit.

A mosófej olyan erővel nyomta ki a vizet, hogy Dóri az első lövésnél majdnem dobott egy hátast. Ezután már óvatosabban, de még mindig erőtlenül irtotta a koszt; hol előre, hol hátra tántorodott, néha még a levegőve vagy a szomszéd boxba is átlött egy-egy adag permetet, így idővel át kellett tőle vennem a munkát, hogy még az idő lejárta előtt végezzünk a takarítással. 

Mindössze 6 percet voltunk a mosóban, majd hazamentünk ebédelni. Míg elkészítettem a spagettit, Dóri tabletezhetett egy kicsit. A végeredmény pedig annyira ízlett neki, hogy szinte bezabálta az egész adagot, amit eléje tettem. Jó volt látni, hogy ilyen jóízűen eszik. 

Ebéd után el kellett döntenünk, hogy szunyókálunk egy kicsit vagy elmegyünk inkább valamerre csavarogni. Mentünk is volna meg nem is.

Az ebéd

Dóri végül rábólintott a kirándulásra, így gyorsan felöltöztünk és elmentünk a pilisszentiváni Jági-tóhoz, amelyről korábban láttam pár képet. Ez a tó tulajdonképpen egy gáttal visszatartott időszakos patakocska, amely sáros, mocsaras tóvá alakult az évek során, s mindössze 10 percnyi sétával elérhető Pilisszentiván határától.

Amennyire lehetett, felmentünk az úton

Bűbájos kiscsaj :)

Dóri nagyon lelkendezett érte, hogy az erdőben bandukolunk, s amikor meglátta a befagyott tókát, semmi sem tarthatta őt vissza attól, hogy csúszkáljon egyet.

A tavon ekkor már sokan korcsolyáztak, bár a jég minősége hagyott némi kétséget maga után. Ugyanis annyira göröngyös és morzsalékos volt, hogy cipőben nem is lehetett rajta csúszkálni. Kicsikém szeretett volna korizni, de mivel nem volt hozzá eszközünk, ezért nem tudott. Így tehát átsétálva a tavon, felmentünk a mögötte lévő erdőbe.

A térkép alapján nem messze volt tőlünk az ún. Ördög-szikla. Dóri megkérdezte, hogy miért hívják így a sziklát, mire elmondtam, hogy bizonyára egyszer erre járt az Ördög és megpihent rajta, vagy esetleg valamelyik varázsló sziklává varázsolta őt, mialapján később elnevezték róla. A válaszomat természetesen nem hitte el, ezért mondta, hogy ez biztos nem igaz. Dóra azt felelte, hogy ördög nem is létezik.

- Hm... - hümmögtem. - Ha Isten létezik, akkor Ördög is. Nem így van?
- De igen - felelte Dóri.
- Ha létezik Jó, akkor létezik Gonosz is. Ha nem létezne, akkor honnan tudnád, hogy mi a jó és mi a rossz?

Dóri elmélázott ezen, de nem szólt egy szót sem.

- Kicsikém, mindennek van párja, s mindennek van ellentéte. Ha van fehér, akkor van fekete is. Ha van világos, akkor van sötét is - magyaráztam. 

A manapság kutatott sötét anyagra már ki se tértem, mert magam is alig fogom fel, de próbáltam rávezetni őt arra, hogy többféle dolog, anyag, szemlélet, vélemény létezik. Ez talán elég filozófikus volt a számára, de tetszett neki a fejtegetés, ami iránt láthatóan érdeklődött.

Az Ördög-szikláig végül nem mentünk el, mert egy végeláthatatlan kerítés állta utunkat, s a szikláig vezető út le volt zárva. Szerencsére azonban azt ki lehetett venni a csupasz fák között a távolban, úgyhogy felemelve Dórit a fejem fölé, láthatta maga is az ördögszerű formát a hegy tetején.

A szikla látványa fentről (nem mi fotóztuk)

Visszafordulván a tó felé, Dóri megkérdezte tőlem, hogy miért van itt ez a sok fa, miért van itt erdő? Ez egy elég meglepő kérdés volt, amire beugratós választ adtam. 

- Tudod Dórikám, egyszer régen, amikor Anyával megismerkedtem, erre kirándultunk a hegyekben. Mentünk, sétáltunk az ösvényen, amikor egyszer csak félelmetes lovagsereg támadott ránk. Ekkor elővettem a varázspálcámat, s egy szempillantás alatt fává változtattam mindenkit.

Dóri erre elnevette magát.

- De Apaaaaa, ez butaság! Nem is vagy varázsló! - felelte Dóri széles mosollyal a száján.
- Látom nem hiszel nekem. Hidd el, ez mind igaz. Bárkit megkérdezel a környéken, mindenki tudni fogja az igazat.

Dóri ebbe annyira beleélte magát, hogy alig várta, hogy visszaérjünk a tóhoz, ahol megkérdezhet valakit a híres varázslatomról.

Miután elértük a tó partját, odamentünk az első utunkba eső emberhez.

- Apa, menj oda és kérdezd meg - súgta nekem Dóri.
- Én kérdezzem meg?? - húztam fel a szemöldököm. - Te vagy kíváncsi rá, nem én. Én tisztában vagyok az igazsággal, s csak téged mételyeznek a kételyek. Eredj oda és kérdezd meg magad...

Dóri még megpróbált megfűzni, hogy menjek vele, de miután látta, hogy nem vagyok rá hajlandó, ezért végül bátorságot gyűjtve megszólított egy kutyáját sétáltató embert.

- Bácsi! - szólt hangosan.

Az ember ránézett Dórira, majd mosolyogva várta, hogy mit akar mondani. 

- Bácsi! Apukám azt mondja, hogy ezt a sok fát ő ültette el... ő csinált belőlük fát.

Az ember nem értette a kérdést, ezért visszafogott lélegzettel várta, hogy mi sül ki ebből az egészből. Azt látta, hogy nagyon akarunk valamit, mert én és Dóri úgy álltunk ott, mintha ő lenne valaminek a kulcsa.

Dóri összeszedte a bátorságát, majd nyelve egyet nekiveselkedett ismét:

- Apukám azt mondta, hogy ő varázsolta a lovagokat fává és ezért van itt sok fa.

Az ember rájött, hogy itt egy tréfás apukáról van szó, aki megviccelte a lányát, de nagyon helyesen nem állt bele a tréfába maga is, hanem egész komolyan rávezette Dórit az igazságra:

- Szerinted miből vannak a fák? - kérdezte. - Hogyan nőnek a fák, miből bújnak elő?
- A magból! - harsant fel Dóri.
- Igen, a magból. Előbb csíra lesz belőle, majd hatalmas fa.
- Tudtam én - mosolygott Dóri, hogy végül az ember igazolta az ő tudását.
- Okos kislány vagy - felelte az ember. 

Dóri ekkor felsorolt még pár érdekeset a fákról, amire az emberünk megkérdezte tőle, hogy honnan tud ilyen jó dolgokat. Erre Dóri azt felelte, hogy az oviban tanulta ezeket... meg... meg az apukájától, aki annyi mindent tanított neki.

Erre a kijelentésre büszkén húztam ki magam, Dóri pedig együttérzően pillantott rám. Azt hiszem ő is büszke volt az apukájára, hogy ennyi mindent tanulhatott tőlem.

Miután elbúcsúztunk az embertől, megdícsértem Dórit, hogy nem hagyta magát becsapni és mindvégig hitt abban, amit tanult. Elmondtam neki, hogy az életben sokat kell még tanulnia és résen kell lennie a csalókkal szemben. Itt eszembe jutott az eset, amikor a varázskövekről magyarázott Dóri, én pedig lerántva a leplet elmagyaráztam, hogy varázskövek nem léteznek. Ezt most eszébe juttattam, mire ő emlékezett rá és maga is helyeselt, hogy márpedig a varázskő az butaság. 

A kocsihoz érve még elkanyarodtunk egy ösvényen felfelé, mert érdekelt, hogy annak végén, a közeli dombtetőn milyen kilátásban lehet részünk. 

Nem kellett sokáig mennünk, mert alig húsz méter múlva fel is értünk a tetejére. Itt egy hatalmas szántóföldet láttunk. 

A szántóföld falu felőli szélén pedig egy hatalmas farakás állt. Mondtam Dórinak, hogy az nyer, aki előbb odaér, mire Dóri sikongatva, kacarászva kezdett el a farakás felé futni.

- Úgyis utolérem a lányom és én leszek a legjobb! - kiabáltam felé mindvégig mögötte szaladva, de csaknem sikerült beérnem, így ő lett a győztes.

Büszkén érte el a célt

Nem bírtuk kihagyni, hogy ne másszunk fel a farakás tetejére, ahonnan ez a panoráma fogadott bennünket:

A nyomokból ítélve sokan járnak errefelé, amely valamiféle kirándulóhely lehet a környéken. A térképen megnézve kitisztul előttem a kép, hogy innen (amerre a kép néz) el lehet jutni Tinnyére vagy akár Perbálra, amelyek mondjuk nincsenek olyan közel, de mégis elérhetőek az erdőn át. Kicsit balra pedig Nagykovácsi a legközelebbi település.

Dórival még szétnéztünk a farakás körül:

Végül visszamentünk a kocsihoz és elindultunk. Még épp az erdőből gurultunk lefelé, amikor egy anyukával és három gyermekével futottunk össze. Ők félreálltak a jöttünkre, mire mi megálltunk mellettük, s letekerve az ablakot, megszólítottam az anyukát.

- Elnézést kérek, hogy feltartom, de szeretnék kérdezni valamit.

Az anyuka és a gyerekek kíváncsian hallgattak. Dóri szintúgy várta, hogy mit akarok tőlük kérdezni.

- A kislányom szeretne kicsit korizni és láttam, hogy maguk koriztak fent a tónál. Nem tudnák esetleg megmutatni neki, hogy megismerje ezt is?

Az anyuka jófejségnek vélte a dolgot, így végül a lányaival megbeszélte, hogy aznap délután a solymári jégpályán megtanítják Dórit korizni. Ennek Dóri is nagyon örült, s miután továbbhaladtunk, lelkesen ujjongott a kocsiban.

Viszont még nem mentünk haza, mert meglátogattuk a nagynénit Piliscsabán, aki gyümölcslevessel látta vendégül Dórit. 

Kapott aszalt gyömbért is, ami csípte a nyelvét, majd a hamupipőkét kezdte el nézni, amit viszont nem tudtunk befejezni, mert délután 4-re a jégpályán kellett lennünk. 

Famászás a kapuban

A jégpályánál még várnunk kellett, mert a kislány, aki elvállalta Dóri tanítását, pár percet késett. Addig megittunk egy forró csokit, majd kibéreltünk egy kétélű korit. Miután az oktató és Dóri bemutatkoztak egymásnak, jöhetett az egy órányi jégvarázs. 

Hihetetlen élmény volt Dóri számára a jégen való korizás. Szerencsére az oktatója is türelmes volt vele, így könnyedén egymásra találtak. A lány felajánlotta, hogy legközelebb is szívesen tanítgatja Dórit, de elmondtam neki, hogy csak kéthetente lehet nálam, s nem biztos, hogy akkor még itt lesz a jégpálya. Az odaadó tanításáért cserébe adtam neki egy ezrest, majd elbúcsúztunk egymástól.

Aznap estére Dóri betaknyosodott. Főztem neki mindenféle teákat, de nem nagyon akart inni belőlük. Tulajdonképpen az esténket filmezéssel és tabletezéssel töltöttük. Mivel a nagynéninél nem fejezhettük be a Hamupipőkét, ezért most elkezdtük ismét, de Dóri végül a végére bealudt, így felvittem őt a galériára szunnyadni.



VASÁRNAP

Másnap reggel sokáig aludt. Gondolom a tegnapi kalandok alatt igencsak kimerült. Miután felébredt és megreggelizett, átmentünk Szentendrére egy ismerősömhöz, hogy kicseréljük a kocsiban az olajat, ugyanis csak neki van szűrőlehúzó fogója. Míg a kocsival babráltunk, Dóri a házban hintázott...

...majd megmászott egy hatalmas diófát a kertben.

Hopp! Erről nincs is kép :(

A délután ezután végig otthon töltöttük. Dóri nagyon akarta, hogy játszunk együtt, ezért órákig legóztunk a szobájában. 

Közben szólt a zene, egymás után rakosgatta be a régi lemezeimet. 

Dóri egyébként nagyon szomorú volt amiatt, hogy aznap már haza kellett mennie. Többször is mondta, hogy szeretne még maradni.

Amikor hazavittem őt, még mielőtt szóltam volna az anyjának, hogy megérkeztünk, mondogatta, hogy mondjam meg neki, hogy ma este még nálam akar aludni. Aztán mire Anya kiért a kocsihoz, Dóri ugyan meggondolta magát, viszont én mégis szóltam az neki, hogy szeretnénk, ha a ma este is együtt lehetnénk. Persze a hangsúlyból kiérződött, hogy ez vicc és én sem gondolom komolyan - hiszen Anyával nem lehet egyezkedni semmiről. Ő csak annyit felelt, hogy "elég a viccből".

Aztán Dórit bevitte a kapun.

Még annyit hallottam Dóri szájából - miközben előre nézve a háta mögé integetett -, hogy "szeretlek, Apa!", majd eltűntek a kapu mögötti térben.