Sziklák

Sajnos a február végi kapcsolattartásról nem volt időm megemlékezni, ezért egy kéthetes kihagyás után most a március eleji találkozónkról teszek említést néhány mondatban.

Dórival februárban fürdeni voltunk a Vizes 8-asban, s kérte, hogy menjünk el most is. Viszont ezen alkalommal egy óvodás barátnőjét, Emíliát is magunkkal vittük, akivel elvileg nincs valami jóban, de szerettem volna őket összebékíteni. 

SZOMBAT

A barátnője egy évvel idősebb, mint ő, így valamivel komolyabb is, viszont egyfolytában beszél, mond valamit, ami Dórit kissé lefárasztotta. És bizonyos értelemben engem is, bár örültem, hogy tartalmas beszélgetéseket tarthattunk mindhárman, mert mindig volt valami téma.

A fürdőzés olyannyira jól sikerült, hogy a tervezett 2 óra helyett mintegy 5 órát áztattuk magunkat a medencében. A két gyerek elvolt egymással, én pedig hol az egyiket, hol a másikat dobáltam magam elé a vízbe. De tartottunk egy víz alatti búvárkodást is, hogy ki bír minél tovább lent maradni a mélyben - úszószemüvegben. Ezt nagyon élvezték, úgyhogy az időnk nagy részét inkább a víz alatt töltöttük, mint afölött. Egyébként Dóri 12, a barátnője pedig 16 másodpercig bírták ki odalent egy szuszra.

Fürdés után még beugrottunk hozzánk egy-egy sütire, majd Emíliát este 7-re vittem haza. Annyira jól érezte magát velünk, hogy alig tudott elszakadni tőlünk. 

VASÁRNAP

Másnap úgy döntöttem, hogy kirándulni megyünk Csobánkára, ugyanis Dóri előző nap - az uszodába menet - látott egy zászlót a hegy tetején, amit szeretett volna megnézni. 

A csobánkai Oszoly-csúcs

Csobánka tőlünk 10 percnyi távolságra van, ezért gyorsan teljesíthető kihívásnak tekinthettünk elébe. Dóri annyira örült a hegymászásnak, hogy nem is várt vele sokat, mert amint kikászálódtunk a kocsiból, gyorsan a meredek emelkedő felé vette az irányt. 

Kezében a plüss nyuszival rohant felfelé, s ha az útjába esett egy-egy szikla, ő pillanatok alatt felmászott rá, majd lehuppant a túlvégén, hogy folytassa az egyre nehezebbé váló utat.

Amikor elfáradt, lecsüccsent pár perce pihenni

Dórinak nem igazán jelentett akadályt a meredek kaptató. Kőre fel, kőről le, csak úgy kapkodta a lábait a csúcs felé.

Amikor a hegycsúcs tövébe értünk, egy meredek sziklafal tornyosult előttünk. Ez valamiféle sziklafalmászó hely, amit kötélzet nélkül igencsak nehezen lehetne megmászni. Dóri megkérdezte, hogy merre megyünk tovább, mire én beugrattam, hogy egyenesen felfelé a sziklafalon, ami az orrunk előtt magasodik. Ő ezt olyannyira komolyan vette, hogy bármiféle félelemérzet nélkül máris elkezdett rajta megkapaszkodni.

A fal tulajdonképpen függőlegesen magasodott előttünk, amit helyenként egy-egy kitüremkedés tarkított. Szerintem fel tudtunk volna rajta menni, de mivel nem vagyok hegymászó és csöppnyi gyakorlatom sincs benne, ezért Dórit le kellett parancsolnom a magasból. Mondjuk kapaszkodónk lett volna, amin feljebb evickélhettünk volna, de azért azt mindketten beláttuk, ha innen leesnénk, könnyen a másvilágban találhatnánk magunkat, vagyis a kötél nélküli falmászás ÉLETVESZÉLYES mutatvány.

Dórinak elmagyaráztam, hogy nem olyan egyszerű megtalálni a megfelelő fogást egy függőleges sziklafalon, amire az emberek hosszú éveket gyakorolnak, s még úgy is sokan lelik halálukat, amikor a mélybe zuhannak. Hozzátettem, hogy biztosítókötéllel is nehézkes a mászás, nemhogy anélkül, nyuszival a kezében.

Erre találtunk is példát az egyik fülkében, ahol emléktáblát avatott valaki egy lezuhant hegymászó emlékére:

Amikor felolvastam a tábla szövegét, Dóri megértette, hogy milyen nagy fájdalom elveszíteni valakit a szeretteink közül - főleg úgy, ha az a valaki egy értelmetlen dolog miatt halt meg, mondjuk úgy, hogy a hobbija áldozataként.

Így tehát leszedtem őt a magasból, majd egy könnyedebb, de csakugyan meredek útvonalon folytattuk utunkat az Oszoly-csúcs felé.

Ez az út csupán annyiban volt könnyebb, hogy volt némi dőlésszöge, valamint bokrok és kiálló sziklák csoportjai nyújtottak némi kapaszkodót.

Ami meglepett, hogy Dóri fáradhatatlanul tört előre, egyik szikláról a másikra lépdelve jutott feljebb és feljebb, s úgy kellett neki rimánkodnom, hogy végre megpihenhessünk egy kicsit.

Pihenő közben

A csúcsot nagyjából 15 perc alatt értük el. Innen olyan kilátás tárult elénk, amit hosszú percekig vizslattunk, megfigyelve az alattunk elterülő falut, valamint a dimbes-dombos tájon kanyargó utakat, amelyek Pilisvörösvárig vezettek. 

Dóri megnézte a zászlót és a keresztet is...

...majd jöhetett a kötelező "szelfizés" :)

Az események megörökítéséből természetesen a plüss nyuszit sem hagyhattuk ki, ezért Dóri kérésére őt is lefényképeztük:

Aztán persze indulnunk kellett visszafelé, mivel közeledett az ebédidő. Igazság szerint bolyongtunk volna még valamerre, de mivel mára csak ezt az egy útvonalat terveztem be és közeledett a kapcsolattartás vége, muszáj voltunk hazafelé venni az irányt.

A csúcs másik oldalán ereszkedtünk le

A lefelé vezető út is csupán negyed órát vett igénybe. Dóri nagyon nem akart még hazamenni, ezért az egyik helyen kitalálta, hogy inkább leül pihenni.

Míg ő a popsiján csücsült, én szedtem pár követ az otthoni sziklakertbe. Szerencsére a kocsink csupán egy kőhajításnyira volt tőlünk.

Mire hazagurultunk, Dóri el is aludt. Jó idő volt, kellemesen meleg, úgyhogy hagytam őt aludni a gyerekülésben. Nagyjából egy órát szunyókált, míg én az udvaron rendzetem a terepet a következő napok földfeltöltéséhez. 

Amikor felébredt végre, egy meglepetésben volt része: két héttel ezelőtt elhatároztam, hogy az egyik régi, de még nem használt telefonomat neki adom, amihez regisztrálok egy feltöltős kártyát. Dóri annyira megörült neki, hogy sokáig jajongott mellettem, hogy hát saját telefonja van. Kérte, hogy mivel még nem ismeri a számokat, ezért a PIN-kódot iktassam ki, de emellett beállítottam neki egy könnyen elérhető híváslistát is "APA" és "ANYA" fényképével, hogy adott esetben könnyedén elérhessen minket.

Mivel a kártya csak regisztrálva lett és még nem töltöttem fel rá pénzt, ezért egyelőre csak bejövő hívásokat tudott fogadni, viszont megígértem, hogyha legközelebb jön, már ő is használhatja a telefonját teljes mértékben.

Ez azért is fontos, mert ezzel neki is lesz saját térképe, amit kedve szerint böngészhet. Eddig ugyanis az én telefonomat kunyizgatta mindig, amit azért nem szeretek, mert mivel gyenge benne az akksi, csakhamar lemerül, ha egyfolytában be van kapcsolva a kijelző. 

Egy boldog kislány pillantása :)

Szerettem volna, ha Dóri magával viszi a telefont, amin bármikor elérjük egymást, de ő inkább nálam hagyta, mondván, hogy "Anya úgyis eltenné a polcra, ha fürdök", magyarán nem engedik meg neki otthon, hogy saját telefonja legyen. Szerintem Anya részéről ez nem szép dolog és nem is logikus, de egyelőre ráhagytam Dórira, hogy döntsön a saját belátása szerint. 

Dórival amúgy tervezek egy hosszadalmasabb túlélőtúrát a környéken: már régóta gondolkodom rajta, hogy Budajenőről kiindulva hazasétálok a Budai Tájvédelmi Körzeten át, mintegy lemérve a gyaloglási teljesítőképességem. Ez egy nagyjából 20 kilométeres gyalogtúrát jelent az erdőben, amit érdekesebbé tenne az, ha mindezt este, zseblámpa fényében tennénk meg. Mivel Dóri szeret az erdőben csatangolni, valamint folyton arra kér, hogy menjünk ESTE az erdőbe sétálni (zseblámpával), ezért jó kis túrának nézhetnénk elébe, ha nekivágunk. Persze Dóri képtelen volna ekkora távot legyalogolni, de ha a nyakamba veszem mondjuk félúton, akkor egy csudajó beszélgetős és izgalmas kalandban lehetne részünk. 

Szóval, elképzelhető, hogy így töltjük majd a következő hétvégénket...

(...mindössze két egy nap múlva, mivel olyannyira elhúztam a beszámolómat, hogy zsip-zsupp, már itt is van a következő)