Telefon

Dórival 20-án ismét összejöttünk egy hétvégi randira, amely nemcsak új kapcsolattartási formát nyitott meg számára, hanem egyúttal az első erőpróbát is jelentette.

PÉNTEK

Miután érte mentem pénteken, első utunk az áruházba vezetett, ahol a pénzkiadó automatánál feltölthettem a telefonkártyáját. Dórival erre már régóta készülődünk, hiszen már legutóbb is lényeges pontja volt a kapcsolatunkban, hogy legyen egy saját telefonja. 

Ezen néhány fontos telefonszámot állítottam be: a szüleiét, a segélyszámokat, valamint a nagyszülőkét és nagynéniét is. Minden telefonszámhoz egy-egy képet csatoltam, hogy Dóri könnyedén értelmezni tudja, hogy kit kell hívnia, ha úgy adódik alkalom. 

Ezen az estén végül azzal telt a programja, hogy a telefonját próbálgatta és örülgetett neki :)

Azt hiszem ez sokat jelentett neki, hiszen feljebb emeltem őt a felnőttek közé és elismertem vele az egyenrangúságát. Mint korábban már írtam, Dórit nem csak a lányomként, hanem a legjobb barátomként is kezelem, akinek a lehetőségeimhez mérten megpróbálok minél több dolgot megadni és megtanítani.

Vacsira héjában főtt krumpli volt

SZOMBAT

Másnap délelőtt megjött a rossz idő: beborult az ég, feltámadt a szél, majd fokozatosan hidegebbé vált a hőmérséklet. Eredetileg egy 15-18 kilométer hosszú gyalogtúrát terveztem mára, de ilyen körülmények között végül elálltam tőle. Viszont nem is akartam a négy fal közt maradni még annak ellenére sem, hogy a koronavírus miatt most mindenkinek ezt javasolják. Nem akartam tömegbe menni, de nem is akartam otthon tölteni az időnket, ezért végül délelőtt 11-kor úgy döntöttem, hogy átsétálunk Piliscsabára a nagynénihez. Ez a főúton 7 kilométeres távot jelent, amiről úgy véltem, hogy Dóri a rövidebb útvonalon, az erdőn és hegyeken át képes azt maga alá gyűrni, s mint később kiderült, ebben nem kellett csalódnom.

A túra elejét autóval tettük meg (lakóövezeten belül), vagyisl felhajtottunk az erdő széléig. Ugyanis nem akartam azzal növelni az utunk hosszát, hogy naponta látott házak között sétálgatunk.

Telefon a kézben

Dóri már az első 100 méteren a nyakamba akart ülni, mert nem volt hozzászokva, hogy ilyen sokat sétáljon. Ettől határozottan elzárkóztam. Azt mondtam, hogy a túra arról szól, hogy sétálunk, s nem arról, hogy cipeltetjük magunkat, s mivel elég nagy lány a túrához, ezért birnia kell. Ráadásul a játszótéren is kilométereket rohangál, csak hát ugye ott nem veszi észre. Kiemeltem, hogy meg kell tanulnia leküzdeni az akadályokat, valamint muszáj megerősödnie, hogy később könnyedén lépján át a nehézségeken. Ezt végül elfogadta, s jó kedvűen sétált tovább.

Telefonon beszélget a nagynénivel

Vadlesen

Dagonyázó szélén

Pihenő közben a térképet próbálja értelmezni

Utunk egyharmadánál Dóri megálljt parancsolt, mert pihenni szeretett volna. Ezt pár percre engedélyeztem is, majd szép lassan tovább indultam. Dóri követett is meg nem is, ő inkább lehevert volna a földre. Mondtam neki, hogy sietnünk kell, ha még időben haza is szeretnénk érni, s felhívtam rá a figyelmét, hogy még ugyanez az út vár ránk visszafelé is. Ettől egy kicsit ledermedt, de azzal próbáltam meg bíztatni, hogy ezzel megedződik és legközelebb már meg se fog neki kottyanni egy kis séta.

Úgy döntött, hogy inkább hazamegy, ezért megállt és búcsút intett nekem. Erre azt feleltem, hogy mehet nyugodtan, vagy meg is várhat itt, mert úgyis erre jövök vissza. Amikor viszont majdnem eltűntem a szeme elől, hangosan kiabálni kezdte a nevem, meg hogy nehagyjam ott, mert inkább jön velem.

Azt figyeli, hogy vajon tényleg otthagyom-e az erdőben

Dóri végül felfogta, hogy nem adjuk fel és mindenáron tovább megyünk a célunkig, ezért felvéve a tempót, közösen folytattuk az utunkat. Ez pedig kezdett egyre nehezebbé és meredekebbé válni.

Pihenés közben

Nagyjából félúton a széles út keskeny ösvénnyé zsugorodott, majd el is tűnt, amellyel egy erdei vízfolyás kiszáradt medrében találtuk magunkat. Ez a lépcsőzetes struktúrák, valamint a bedőlt, belógó ágak, fatörzsek miatt nehéz terepnek bizonyult, úgyhogy Dórit ezen a kétszáz méteres szakaszon az ölemben vittem fel a csúcsra. 

A csúcs előtt már ő kapaszkodik fel

A hegygerincen végül visszatért belé a szusz, úgyhogy jókedvre derülten folytathattuk az utat.

Nem akart megvárni - lefelé könnyebb a menet

Végül alig kétórányi gyaloglás után elértük Piliscsaba határát, ahonnan még nagyjából két kilométert kellett gyalogolni a nagynéniék házához, szerencsére lejtős utcákon haladva.

Náluk megebédeltünk, beszélgettünk, mesefilmet néztünk. Dóri nagyon kedveli őket, mert érzi, hogy tiszta szívből szeretik őt. Akkor indultunk el tőlük, amikor az udvarról láttuk, hogy sötét fellegek gyülekeznek Pilisvörösvár irányából: mivel gyalogolnunk kellett hazáig, ezért tartanunk kellett attól, hogy lecsap ránk az ég. Mielőbb szednünk kellett a sátorfánkat, hogy ne a hideg cúgban kelljen taposnunk a kilométereket.

A visszafelé vezető utat más nyomvonalon terveztem meg, így tehát Piliscsaba központjából elsétáltunk az egyetemig, majd az azt követő dombtetőnél lekanyarodtunk balra, ahol egy széles szervizúton haladtunk tovább a hegygerincen át (itt tűnt fel, hogy az egyetemig nincs járda, mintha nem számoltak volna gyalogosokkal Piliscsaba felől - Dórival épp ezért az árokparton botorkáltunk a főút mellett). 

Miután letértünk a főútról és az erdő felé vettük az irányt, hirtelen feltámadt a szél, amely havasesőt zúdított a nyakunkba. Dórit eleinte a nyakamban vittem, hogy tartva az esernyőt, mindketten fedezékben legyünk alatta, de a meredekebb hegyoldalba érve már letettem őt a földre, hogy maga is kimelegedjen egy kicsit a sétától. Ugyanis elkezdte mondogatni, hogy fázik, pedig egy atlétatrikó, egy póló, két pulóver és egy télikabát volt rajta, fején egy kapucnival és egy meleg, kötött sapkával. 

Az első domb alján

A szél olyan erősen fújt, hogy Dóri nem tudott tovább haladni. Mivel ő fogta az esernyőt, ezért az vitorlaként fogta a szelet, visszatartva őt a haladásban.

Itt majdnem elrepült az esernyővel együtt

Szegénykém nagyon el volt csigázva, de tudta, hogy tovább kell mennie, ha minél előbb melegben akar lenni. 

Gondoltam rá, hogy esetleg busszal menjünk haza, viszont mivel a kocsit az erdő szélénél hagytam, ezért mindenképp gyalogolni kellett volna érte a buszmegállótól, ha beérünk Vörösvárra. Úgy voltam vele, hogy inkább ma tudjuk le a távot, minthogy másnap kelljen érte menni, ami szintúgy több kilométeres távot jelentett volna.

Megkérdeztem Dóritól, hogy mit csinálna akkor, ha mondjuk most elájulnék és elterülnék a földön?

- Akkor felhívnám a rendőrséget! - felelte.

- És mit mondanál nekik? - kérdeztem.

- Azt, hogy jöjjenek értem, mert apukám elájult.

- És mit mondanál nekik, hogy hová jöjjenek?

- Az erdőbe.

- Hm. Az oké, hogy az erdőbe, de melyikbe? Itt mindenhol erdő van, Kicsikém.

Dóri gondolkodott. Próbált rájönni, hogy milyen tájékoztatást adhatna a helyzetéről a rendőröknek.

- Milyen erdőben vagyunk? Mi az, ami feltűnő ezen a helyen? - kérdeztem, rávezetve őt arra, hogy hol keresse a talányt.

- Azt mondanám, hogy piros a föld! - harsant fel Dóri, mutatva az útra, amin épp jártunk.

- Így van! - dicsértem meg, majd megsimiztem a buksiját. - Nézd csak! - mutattam a távolba, a főút túloldalán lévő kőfejtő irányába. - Ott egy kőfejtő, aminek fehér a köve. Itt a környéken minden kőfejtőben fehér a kő, kivéve ezen a hegyen, ahol vörös. Ha a rendőröknek azt mondod, hogy vörös talajon jársz és egy erdei úton haladsz, akkor tudni fogják, hogy hol keressenek, hiszen a környéken csak itt vörös a kő.

Dóri erre nagyon megörült, én pedig boldog voltam, hogy 5 éves korára ilyen leleményes. Ezután elmagyaráztam neki ismét, hogy ezért is fontos, hogy figyelje a környezetét, mert adott esetben sokat segíthet, ha tudja, hogy épp merre jár. 

Vörös út és fehér kőfejtő

Amikor felértünk a domb tetejére, a távolba mutatva magyaráztam, hogy milyen formákból és jelekből tájékozódhat a kirándulás során.

A megtett út térképen (autóval, odafelé, visszafelé)

Az előttünk álló út kétharmada, távolban Pilisvörösvár házaival
(az út végén balra kanyarodva érjük el a parkolót, mintegy másfél kilométer után)

A hegy tetjén állva Dóri elhűlt a tudattól, ahogy meglátta az előttünk álló út hosszát, vagyis hogy még rengeteget kell gyalogolnia. Szegénykém annyira elfáradt, hogy erőtlenül és kedvetlenül dobálta maga elé a lábait. A szél és az eső eközben kissé felerősödött, amitől a kirándulásunk túlélőtúrához kezdett hasonlítani. Épp ezért Dórit ismét felkaptam a nyakamba, s a domb aljáig vittem. 

A völgyben viszont ismét sétálnia kellett a dombnak felfelé, hogy mielőbb kimelegedjen, ugyanis Dóri a nyakamban ülve elkezdte mondogatni, hogy fázik. Mivel sajnos felfelé sétálva is fázott, egy hirtelen ötlettől vezérelve azt tanácsoltam neki, hogy kezdjünk el szaladni, mert attól csakhamar kimelegszik. Így tehát gyakorlatilag fogócskáztunk egyet dombnak fölfelé, miközben Dóri kacarászni kezdett, merthogy farkasember módjára, vicsorogva rohantam utána.

Az elképzelés bejött, mert Dórit sikerült kimelegítenem, csakhogy a futás által egyúttal a maradék energiáját is elfogyasztotta. 

Az újabb domb tetejére érve Dóri felkéredzkedett a nyakamba. Mivel láttam rajta, hogy nem bír többet gyalogolni, ezért felvettem, majd egy perccel később éreztem, hogy a fejemre hajta a fejecskéjét, majd aláhullanak a karjai, mivel csakhamar álomba szenderült. Méghozzá olyannyira, hogy azt se vette észre, amikor beteszem őt a kocsiba. Nem akartam felébreszteni, ezért elfektettem a hátsó ülésen, majd óvatosan hazahajtottam vele.

Épp szürkületre értünk haza. Olyan mélyen aludt, hogy észre se vette, amint beviszem őt a házba és lefektetem a kanapéra. Csupán a csizmáját és a kabátját vettem le róla, majd betakartam egy pokróccal. 

Nagyjából 2 óra múltán, este 10-kor tért magához. Az álmosságtól kábultan kérte, hogy menjünk el fürdeni. Vacsizni nem akart, viszont az izzadságtól mielőbb szeretett volna megszabadulni. A kádban rezzenéstelen arccal nézett maga elé. Annyira kimerítette őt a 13 kilométeres túra, hogy semmi mást nem lehetett leolvasni az arcáról, minthogy "hagyjatok aludni". Fürdés után gyorsan ágyba bújtunk, majd pillanatok alatt mindketten álomba szenderültünk.

VASÁRNAP

Dóri általában hajnali 5 és 6 óra között szokott felkelni, majd a tévé előtt ébredezik tovább. Ma ugyanezt tette: fél 5-kor felült az ágyban, majd kérte, hogy kapcsoljak be neki valami mesét. Így tehát lemásztunk a galériáról, majd elnyúltunk a kanapén. Odakint épp csak kezdett világosodni. Azt hittem Dóri a tévét nézi, de mikor pár perc múltán odanéztem rá, ő ismét aludt.

Délig aludt. Olyan sokat, mint még soha! 

Ennek őszintén örültem, mert ez azt jelentette, hogy sikerült őt megmozgatnom, ami számára végülis egy erős edzésnek felelt meg. Viszont egyúttal volt bennem némi sajnálat is, hiszen így alvással telt el a napunk, és ugye vasárnap lévén ma már haza kell őt vinnem, addig pedig csak 4 óránk maradt hátra.

Ez a 4 óra arra volt elég, hogy megebédeljünk, majd megnézzünk egy filmet. Ezután Dórival azon kezdtünk el tanakodni, hogy mi legyen a telefonjával: itt hagyja nálam vagy vigye magával haza?

Dóri nálam akarta hagyni, míg én azt javasoltam, hogy tartsa magánál. Amikor végre belement, hogy jó jó, elviszi, akkor azon kezdtünk el agyalni, hogy titokban vigye fel Anyához, vagy mutassa meg neki még a kapuban. Ezt a döntést ráhagytam, de megjegyeztem, hogy Anya nem fogja megengedni, hogy használja, ezért tartok tőle, hogy már a kapuban vissza fogja adatni.

Az egész akciónk arról szólt, hogy bár mindketten tudjuk, hogy Anya tiltja tőle a telefont, ezzel a lépéssel mégis a tudtára adjuk, hogy nem zárkózhat el azelől, hogy Dórinak saját telefonja legyen (amin tarthatja a mindennapos kapcsolatot az apjával). 

Anya Dóri korára hivatkozva még korainak tartja a telefonálgatást (legalábbis erre hivatkozott korábban), de tartok tőle, hogy valójában inkább arról van szó, hogy a gyerek ne beszélhessen velem annyit, amennyit akar (és akkor, amikor akar), azaz Anya nem akarja, hogy a kötelező kéthetenkénti kapcsolattartáson túl tarthassa velem a kapcsolatot. Ha nem így volna, akkor engedné, hiszen amúgy Dóri már elég nagy ahhoz, hogy saját telefonja legyen. 

A világ olyannyira előrehaldt e téren, hogy a gyerekek már óvodás korban ismerik a tabletet, a telefont és a számítógépet, amit olykor jobban is kezelnek, mint a szüleik. Úgy vélem, hogy ész-szerű keretek közt a gyerek javára válik, ha maga is rendelkezik ilyen ketyerével, hiszen elkerülhetetlenül dikitalizálódik a világ, amelynek részese lesz minden ember a Földön. Aki ebben nem vesz részt vagy hátráltatva van benne, azt hatalmas hátrány éri a beilleszkedésben. És bár magam ellenzem a digitális világ minden téren való erőltetését, azért azt beláthatjuk, hogy egy saját telefon megléte még nem jelent veszélyt senkire - főleg, ha azt csupán a kapcsolattartásra használjuk - mondjuk - a különélő szülővel.
Úgy vélem, hogy a kapcsolattartás joga elsősorban a gyermeket illeti meg és ahhoz is joga van, hogy szülei minden lehetséges támogatást megadjanak számára ehhez. 

Végül úgy történt minden, ahogy sejtettem: Dóri félszegen, kis boci szemekkel nézve az anyjára mutatta meg az új telefonját, aki ellentmondást nem tűrő hangon utasította őt, hogy adja vissza nekem, mert nem viheti fel magával a lakásba. 

Dóri számított erre, bár volt benne némi remény, hogy másképp alakulnak a dolgok. 

Ha beszélni tudnának ezek a szemek! - gondoltam magamban.

Amikor Dóri tanácstalanul rám nézett - beletörődve a sorsába, szinte kérlelve engem, hogy tegyek valamit -, megkértem Anyát, hogy hagy tartsa magánál a telefont, de Anya határozott hangon utasított el. Hogy miért? Fogalmam sincs. Mint megannyi esetben, most sem adott rá magyarázatot, nem és kész. 

Szegény Kincsem, annyira szomorú lett.

Otthon már többször megvitattuk Anya viselkedését, amit egyikőnk sem ért. Dóri sem és én sem. Anya sok dolgot ok nélkül tilt, ha pedig azt mondja, hogy "kicsi még ehhez", azt nem lehet elfogadni, mert nincs semmi értelme. A zsebpénzhez is "kicsi" volt, amiről viszont bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem az, mert kitűnően kezeli a pénzét. Eddig bármit csináltunk kettesben, Dóri mindvégig állta a sarat. Ahhoz sem volt "kicsi", hogy megtudja hogyan kerül a baba egy anya pocakjába (erről még nem írtam).

Magam azt vallom, hogy egy gyermeket minél előbb meg kell tanítani a lehető legtöbb dologra, főleg, ha ezt maga a gyermek kéri! Dóri pedig egyfolytában kér és kérdez, ami elől nem térek ki, s megfelelő választ adok. Ha valamit pedig nem tudok, akkor megkeressük a választ a Neten. 

Vajon miért ne lehetne saját telefonja? Mi lehet rá az ok, hogy egy 5 éves gyermek ne tarthassa telefonon a kapcsolatot a különélő szölőjével? Szerintem semmi.

Amikor Dóri megkapta a telefonját, rögtön felhívta az anyját, hogy milyen számon érheti őt el a későbbiekben, aki eddig az én telefonomon kereste, míg mostantól már ugyanezt a saját telefonján teheti. Rém büszke volt rá!

Egy évvel ezelőtt - amikor Dórit először vittem nyaralni - Anya naponta többször kereste Dórit, hogy tudakozódjon a hogyléte felől. Pusztán féltésből. Én nem gördítettem elé akadályt, de például amikor nem volt a házban téreről (Vas megyében az országszélen), akkor már kérdőre vont, hogy miért nem lehet minket elérni. Idegesítő volt, de nem ellenkeztem, mert jogában állt tudni. Fordított esetben ugyanez pedig már nem működik, merthogy "nincs benne a bírósági ítéletben" vagy "ne hívogassam őt folyton". Naponta egyszer nem fér bele, hogy beszéljek a lányommal telefonon.

Ezekből már Dórinak is elege van. Elege van belőle, hogy az anyja egyfolytában nemet mond, így vannak dolgok, amelyekről már nem is számol be neki vagy megkér rá, hogy ne is említsem meg előtte. Kialakult Dóriban a titkolódzás, mert tudja, hogy mely szölőjénél mire számíthat. Kellett ez nekünk?

Magam mindig arra biztatom, hogy legyen velünk őszinte, mert csak így taníthatjuk, így védhetjük meg (bizalom), amit Anya azzal játszik el a szemében, hogy például nem engedi meg, hogy bármikor felhívhasson, ha úgy tartja kedve. 

(Ezzel szemben magam mindent elmesélek neki, nincsenek titkaim, s arra biztatom Dórit, hogy mesélje el otthon, hogy merre jártunk, mit csináltunk, s milyen új dolgokat tanult)

De megemlíthetem azt is, hogy amikor felhívom telefonon, akkor pár perc múltán már búcsúznia is kell, mert fürdés van vagy vacsi, vagy bármi. Épp akkor, alig két perc elteltével, amikor végre beszélgethetnénk egy kicsit. 

Annyira fáj Anyának az a pár pár perc beszélgetés?

Szóval Dóri szomorúan adta át nekem a telefonját, én pedig kelletlenül tettem azt a zsebembe. Úgy látszik náluk még mindig nem társként tekintenek rá, hanem csak egy gyerekként, akit - ki tudja meddig - még igazgatni kell, mint egy tárgyat. 

Én ezek miatt gyűlöltem gyereknek lenni.

Dóri vajon utálja a gyerekkorát? Valószínűleg nem telefonon fogjuk megvitatni...