Kétkeréken

Fura volt ez a két nap. Dóri mintha megkergült volna, ugyanis nem igen akaródzott nekem szót fogadnia...

Péntek

Péntek délután mentem Dóriért. Rögvest utána elmentünk az áruházba vásárolni, de mivel május elseje volt, ezért azt zárva találtuk. Valahogy megfeledkeztem róla. Viszont nem estünk kétségbe, mert szerencsére több hónapnyi kajatartalékom van otthon, így könnyűszerrel összedobhattam egy carbonárás cuccot - "rugós tészta" helyett - rizzsel. Dóri kérte a rizst, ezért most azzal kapta. 

Vacsora után Dóri valamiért nem akaródzott nyugton maradni, s mindenképp menni akart valamerre. Annyi kikötése volt csupán, hogy ezt este tegyük, mert szeretne a sötétben zseblámpázni. Múltkor megígértem neki, hogy legközelebb elmehetünk valamerre sétálni, ezért most kénytelen voltam eleget tenni a kérésének. Kezébe adva a zseblámpát, felkerekedtünk az esti sétának.

De merre is menjünk?

Dóri végül felvetette, hogy menjünk be a temetőbe, ezért az utca alján átvágtunk a patakon, majd rátértünk a temető felé vezető útra. Odabent síri csend és vak sötét fogadott minket, s egyedül néhány mécses fénye törte meg a temetőkre jellemző sajátos magányt. Nem tudom mi zajlott le Dóriban, de nagyon boldog volt, hogy az apjával ilyet is lehet csinálni. 

Megérkezésünk után pár perccel elkezdett egy történetet, amiben mi voltunk a túlélők egy idegen, ellenséges, veszélyes tájon. Dóri suttogva osont a sírok közt, miközben a zseblámpájával kereste az idegen lényeket. Amikor megpillantott egyet, a képzeletbeli sugárvetőjével le is lőtte azon nyomban, mielőtt az ránk támadt volna. 

Amikor az alien-vadászatot meguntuk, bujócskáztunk egy keveset, ahol én voltam a rém, Dóri pedig az emberiség utolsó túlélője. Mintegy órányit járkálgattunk a sírok között fel s alá, majd megbeszéltük, hogy sétálunk még egyet a városban is. Így tehát irányt váltottunk a kiürült és elcsendesedett utcák felé, hogy aztán még másfél órányit lődörögjünk valamerre. 

Dóri magán kívül volt: dalolászott, füttyögött, kiabált, zseblámpázott mindenfelé, amely egy ponton átcsapott egy szélsőséges engedetlenségbe.

Egy idő után semmiben se hallgatott rám, hanem előre rohant és messziről osztotta az utasításokat. Ez odáig fajult, hogy amikor több kilométer megtétele után elkezdtem hazafelé terelgetni, ő minduntalan kiráncigálta magát az ujjaim közül, majd menekülőre fogta. Korábban már tanítgattam őt, hogy mit kell tennie, ha valaki elkapja őt az utcán és el akarja cipleni: sikítson amennyire csak bír és rángassa ki magát a szorításból, harapja meg a támadóját, vagy csak üljön le a földre és ölelje át szorosan a rabló lábát, hogy az ne tudjon vele elszaladni. Ez utóbbi kivételével Dóri mindent jól csinált: sakálként üvöltve tudatta az alvó néppel, hogy "segítség, elraboltak, segítsééééég!". Ezt olyannyira jól csinálta, hogy a kívülálló szemében tényleg úgy tűnhetett az egész, mintha valaki épp elrabolna egy gyereket - késő este, a kietlen utcán. 

- Dóri, ne kiabálj már! - szóltam rá, majd amikor utolértem és megfogtam a kezét, ő kirángatta magát, s futásnak eredt.

- Segítség, el akarnak rabolni! - kiabálta torka szakadtából, ami már elérte azt a szintet, hogy az emberek kinézzenek az ablakon, hogy mi folyik az utcán.

Ami meglepett, hogy senki se nézett ki, holott egyértelműen egy kisgyerek sikolyát vitte a levegő. Aki hallotta is odabent, az biztos felkaphatta rá a fejét, de nem nézett ki senki.

Megpróbáltam elkapni Dórit, de ő valahogy mégis egérutat nyert, majd vad rohanásba kezdett, bele a vakvilágba. 

- Dóóóóri, állj már meg! - kiabáltam utána, de ő befordulva egy sarkon, csak szaladt bele a vakvilágba.

Végül elegem lett belőle, s teljes iramba kapcsolva utolértem és lefogtam. Dóri szinte őrjöngve sikoltozott torka szakadtában, hogy segítsenek neki az emberek, mert épp el akarják rabolni. Még a kezembe is beleharapott, ami több volt, mint sok. Végül lefogtam, majd egy gyenge, de tiszteletparancsoló seggberugást kapott (mivel a kezeim el voltak foglalva). Erre ő megszeppent és abbahagyta a kacarászást, de folytatta a küzdelmet. Mivel továbbra is kerge volt, ezért ismét kapott egy fenékre billentést, amit viszont már sértőnek talált. Elkezdett sírni.

- Kicsim, meghülyültél, vagy mi? - kérdeztem tőle.

- Hagyjál békén!!! - sírta Dóri, s megpróbált kiszabadulni a szorításomból.

- Fejezd már be! Mi bajod?

- Hagyjál békén! - ismételgette egymás után.

Végül feladta a küzdelmet, de a sírást folytatta tovább. Még akkor is, amikor az ölembe véve vígasztalni kezdtem.

- Figyelj már oda mit csinálsz! Úgy rohantál át a kis utcán, hogy körbe se néztél! Mi lett volna, ha jön egy autó és elüt?!

Dóri sírva mondta: - Ne haragudj, Apa! - majd belebújt a nyakamba.

A bocsánatkérés és a megbocsátás megtörtént, de Dóri csaknem nyugodott meg.

- Most miért sírsz? - kérdeztem.

- Nem tudom.

- Tudod, hogy butaságot csináltál, ugye?

- Igen.

- Akkor miért sírsz? Nem bánt senki.

- Nem tudom.

Szóval Dóri nem tudta, hogy miért sír, de gyanítottam, hogy azért, mert megalázva érezte magát.

Amikor sikerült lecsillapodnia, s kézefogva, teljes nyugalomban folytattuk az utat hazafelé, elkezdte mondogatni, hogy ő egy rossz gyerek és nehezen lehet vele bírni. Megkérdeztem, hogy ezt honnan veszi és miért mond ilyeneket, amire valami olyasmi volt a válasz, hogy az anyjától sokszor kikap, mert szófogadatlan és - nem is tudom - ő egy hülyegyerek. Nem pont ezzel a szóval, de a lényege az volt, hogy otthon folyton lekorholják őt, amiért nem teszi azt, amit mondanak neki.

Valószínűleg tényleg az van, hogy Dóri rettentően akaratos és nem fogad szót az anyjának, aki néha oda-odacsap neki. Dórit ez rettentően frusztrálja, mert a korábban megszokott dícséret és szeretet helyett néhanap leszidják és kikap. Dóri szerint ez mindennapos dolog, merthogy "nem lehet velem bírni", s olyasmit érez magában, hogy ő egy semmirekellő kisgyerek. Aztán hozzátette, hogy "Anya szerint te rosszakat tanítasz nekem és butaságokat mondasz".

Ez mondjuk nem lepett meg, mert a születése óta ezt vágják hozzám, viszont az aggasztott, hogy otthon mikkel tömik a gyerek fejét velem és saját magával szemben.

Dóri elmondta, hogy nem tanítok neki rosszakat és jó apa vagyok, amire azt feleltem, hogy Anya azért üthet néha oda, mert tényleg szófogadatlan. Megemlítettem, hogy most se volt rá semmi szükség, hogy engedetlen legyen és elszaladjon, s ha nem viselkedik így, akkor nem billentem én sem fenéken. Képzelem, hogy az anyja mit él át nap mint nap, ha Dóri minden nap ezt csinálja.

Persze azért azt hozzátenném, hogy nálam még sosem csinált ilyet, s nekem olyannak tűnt a viselkedése, mintha otthonról hozná magával ezt az egészet. Vajon mi lehet náluk odahaza? Vajon az anyja rendszeresen üti-vágja a gyereket? Tényleg olyanokkal támadja, miszerint ő egy rossz és semmirekellő gyermek? Bár nem vagyok olyan biztos ebben, de abban igen, hogy Anyának sokszor lehet véges a türelme, amit részben megértek. De azért csak részben, mert a kialakult helyzetnek ő maga is a felelőse: ugyanis, ha több időt engedne Dórinak az apjával, ha engedné neki, hogy BÁRMIKOR felhívhasson telefonon, amikor csak akar, akkor Dóri se viselkedne vele így.

Dóri elmondta, hogy sose mennek el kirándulni és nem szeret otthon lenni (talán azért, mert kicsi a lakás és nem elég ahhoz, hogy ő gyermek lévén kellőképp kitombolhassa magát). Nálam az udvaron kiugrálhatja magát, mászkálhat, játszhat, biciklizhet (stb.), ami mellett én is folyton elmegyek vele valamerre. Mi folyton utazunk, és ez a mozgás teljes mértékben kielégíti Dóri igényeit. Talán eddig ezért se csinált még nálam olyan hajmeresztő dolgokat, mint amit ma este megtett. 

Anya azért is mondhatta neki azt, hogy Apa hülyeségeket tanít neki, mert vele szemben én elviszem őt késő este a temetőbe (vagy csak sétálni a városba), amiben ugyan nincs semmi botrányos, de mégiscsak nem átlagos elfoglaltság. Az igaz, hogy Dórit nyitottabban, lazábban nevelem, de emellett rengeteg hasznos infót adok át neki a világról és a társadalomról, s ugyanúgy átadom neki a normákat, mint bárki más. Csak másképp.

Ennek ellenére nem hinném, hogy én vagyok az oka Dóri otthoni viselkedésének. Mivel nem látok rá az életére minden nap, ezért csak találgatni tudok, hogy mi zajlik le benne. Annyi viszont biztos, hogy náluk túl sok a korlát, emellett iszonyatosan keveset találkozhat velem, a saját édesapjával. Ha több időt tölthetnénk együtt, akkor minden bizonnyal másképp viselkedne, bár Dóri elmondása szerint, ha tőlem megy haza, akkor "nem lehet vele bírni", tehát náluk is megy a szokásos mantra, amikor a kapcsolattartó szülőt teszik felelőssé a gyerek viselkedésének változásaiban. 

Dórival egész hazáig erről beszélgettünk, amit végül azzal zártunk le, hogy illendő lenne hallgatnia az anyjára és szót fogadni, mert ha minden rendben megy otthon, akkor Anya sem csap rá a fenekére - amit ugye Dóri roppant megalázónak tart. Ezért is kezdett kétségbeeső sírásnak, amikor kétszer fenéken billentettem, ami arra utal, hogy Dóri kis lelke már sérült bizonyos fokon.

Szombat

Másnap váratlanul kisütött a Nap, úgyhogy Dórival elmentünk Tökre, hogy az ottani repceföldön fotózkodjunk. Azért is választottam ezt az utat, mert múltkor elkezdtünk forgatni egy videoklipet kettőnkről, amihez kellettek még felvételek, s amihez e repceföld tökéletes hátteret adott.

Előtte persze még elmentünk az áruházba vásárolni, majd megreggeliztünk otthon. Dóri pizzát akart, amihez vettem más finomságokat is: sonkát, paradicsomot, uborkát és sajtokat. Dóri még nem evett camembert és Pálpusztai sajtot, ezért belevittem őt a kulináris titkok ezen világába is.

Tejet csak Apnál iszik

A Pálpusztai nagyon büdös

Dórinak magyarázgattam keveset a penészes, baktériumos sajtokról. A Pálpusztai sajtról elmondtam, hogy olyan baktériummal oltják be a sajtot, ami elkezdi megemészteni a sajt anyagát, aminek végül ez a "kakiszagú" bomlásterméke van. Érdekessége a dolognak, hogy ez a baktérium él az emberi bőrön is, és részben ettől lesz büdös az ember teste pár napos mosdatlanság után. 

Dóri ettől furán nézett a sajtra, de ez sem tántorította el őt attól, hogy megkóstolja. Azzal nyugtattam meg, hogy az emberi belekben is baktériumok bontják le a kaját, amitől ugye olyan büdös lesz a kaki, de ezt a sajtot nyugodtan megeheti, mert tele van értékes tápanyaggal (például aminosavval, ami a baktérium emésztésének mellékterméke). Szóval sajtoztunk egy kicsit, és a camembert jobban ízlett neki. 

Ezután készültünk a forgatáshoz:

Felvette a szebbik ruháját

A kertben nézegeti a telefonját

A repceföldet fél órányi autókázás után értük el. Itt - ameddig a szem ellátott - sárgállott a vidék minden irányba. Jaj de kár, hogy nem fotóztam le!

Miután egy mellékúton megálltunk, Dórinak osztogatni kezdtem az információt, hogy mit csináljon, merre menjen, hogyan mozogjon. Ez nem igazán tetszett neki, mert nem értette, hogy miért nem bohóckodhat és grimaszolhat felhőtlenül. Pár felvétel után visszaültünk a kocsiba és elmagyaráztam neki, hogy milyen a modellek és a filmszínészek élete, azaz maga a forgatás. Erről tudni kell, hogy Dórit nagyon érdekli a filmforgatás maga, ezért volt pár alkalom, amikor werkfilmeket nézegettünk otthon, amelyek magát a forgatás körülményeit taglalták. Ettől teljesen elkábult, mert sok esetben csak kék vagy zöld hátteret látott, míg a filmen egy egészen más környezet jelent meg. Most elmeséltem neki, hogy egy-egy jelenetet akár egész nap forgatnak: - Oké, Joe! Most indulj el és nézz enyhén balra... Neeeem, nem jó! Állj! Vissza! Kezdjük előről!

Beszéltem neki a rendező és az operatőr feladatáról, a világosítókról, sminkesekről, stb. Elmondtam, hogy nem könnyű felvenni a megfelelő jelenetet és sokszor meg kell ismételni ugyanazt, mire azt veszik fel, amit a rendező megálmodott. 

Szóval Dórival filmeztünk, azaz forgattunk, bár az erős szél és a vakító Napsütés miatt nem volt könnyű feladat állni a helyünkön és meglátnom, amit kell. Szó szerint semmit nem láttam a kamera kijelzőjén, így vaktában rögzítettem valamit, amiről azt hittem jó lehet. Sajnos a videok használhatatlanok lettek, de pár fénykép azért sikerült:

Ezután megpillantottunk egy romot a szándóföld közepén, túl a repceföldeken, ami a térkép szerint egy régi domonkos templom romja:

A töki templomrom
(A források alapján a templom a XIII. század második felében épülhetett 

és a domonkos rendi barátokhoz tartozó plébániatemplom volt)

Dóri út közben figyeli a tájat:

A sivár pusztaság és a rom felvillanyozta Dórit, aki boldogan szaladgált oda s vissza:

Igazság szerint nagyon szereti az ilyen utazós kalandokat. Szereti a nem megszokott helyeket, a természetet, a messzeséget, a nem hétköznapi és távoli dolgokat. 

A repceföldi kalandunk végül véget ért, így indulnunk kellett haza. Mindketten éhesek és fáradtak voltunk. Mivel útba esett a nagynéni háza, ezért hazafelé még benéztünk hozzá. Dóri itt játszadotott, gödröt ásott, sarazott az udvaron:

Meglepően szép gödröcske

Ami meglepett, hogy jó érzékkel kente ki a gödröcske belsejét és szélét iszappal, mintha épp egy agyagból készült kemence oldalát simítaná szépre. 

Kábé egy órát voltunk náluk, majd hazamentünk. Aznap délután már nem is csináltunk semmi mást, csak heverésztünk a teraszon és beszélgettünk, tableteztünk.

Dóri néha kéri, hogy meséljek neki valamit elalvás előtt, ezért egyik alkalommal a híres régészről, Indiana Jonesról tartottam mesét. Azóta nagyon szereti őt, mint a rendíthetetlen, hős kincskeresőt, akinek mindenféle izgalmas kalandban van része. Ezen az estén megnéztük a Frigyláda fosztogatóit, amelynek során rengeteg kérdése volt felém. Érdekelte például, hogy ki kicsoda, kik a németek, harcoltunk e az amerikaiakkal, mit jelent a Frigyláda és hasonlók. Anya épp filmnézés közben hívta Dórit, s aggódva konstatálta, hogy megint egy "félelmetes" filmet nézünk. Ezzel szemben az történt, hogy Dóri egyáltalán nem félt, hanem hatalmas kíváncsisággal izgulta végig a régész professzor történetét. A film után megígértette velem, hogy a többi részét is megnézzük majd valamikor, majd elmentünk aludni.

Vasárnap

Az utolsó napunkon az anyai nagypapához készülődtünk látogatóba. Mielőtt azonban elindultunk volna, Dórinak - a saját kérésére - elmagyaráztam, hogy hogyan működik a mobiltelefon és mi a különbség a telefonálás és a walkie talkie között. Azt hiszem egy elég részletes rajzon ábrázoltam a mobiltornyok hálózatát, a lefedettséget, a térerőt és minden apró részletet, amely a megértéséhez szükséges. Dóri szó nélkül hallgatta az egészet, majd a végén a kérdéseimre is egyértelmű és helyes választ adott. Pédául a lefedettség kapcsán ő jött rá magától, hogy ha a hegy tetejére nem teszünk adótornyot, akkor a hegy leárnyékolja az adást, ami miatt a túloldalon lévő telefonhoz nem jutnak el a hullámok. Ő mondta ki, hogy a hullámok körkörös, egyenes irányban terjednek. Természetesen a befolyási tényezőket, a visszaverődés, refrakció, diffrakció, abszorpció, polarizáció és szórás jelenségéről nem beszéltünk. Egyedül a térerőt nem értette igazán, amit úgy tettem érthetőbbé, ahogy az emberi hang terjed: ha torkom szakadtából kiabálok, azt a szomszéd ugyan meghallja, de a város szélén már semmit sem hallani belőle. Tehát a telefonoknak is van ereje, hogy meddig képesek szórni az adást. Ezután a telefonközpontokról is szót említettem, mint amelyek segítenek nekünk abban, hogy a Föld túloldalán is megtalálhatóak legyünk. Mindehhez sok-sok rajzot kellett készítenem. A walkie talkie-val kapcsolatban hasonlóan jártam el, amely által Dóri megérthette, hogy mi közöttük a különbség.

Dórit nagyon felvillanyozta ez az egész, ami abból a szemszögből érdekes, hogy még csak 5 és fél éves. 

Délelőtt 11 óra után indultunk el otthonról. Az autóban megkért rá, hogy meséljek neki az indiánokról. A nagyjából 45 perces utunk alatt ezért mindvégig az indiánok élete volt a téma. John Dumbar és Custer tábornok élete ámulattal töltötte el, megértette mit jelent a Vadnyugat, ki volt Ülő Bika és Winettou, de rávezettem őt arra is, hogy mit jelent a "természeti népek" kifejezés. Elmondtam, hogy az indiánok nem zsákmányolták ki a természetet, hanem csak annyit vettek el belőle, amennyire szükségük volt. Például csupán annyi bivalyt ejtettek el, amennyi kellett a táplálék és a ruházkodás biztosításához. Dóri itt nem hitte el, hogy a bivaly bőréből készültek a ruhák, ezért nagy csodálkozás volt, amikor a bőrművesség történetéről beszéltem. 

Az indiános téma nagyon érdekelte. Megkérdezte, hogy ha fegyver nélkül menne oda az indiánokhoz, akkor történne-e vele valami? Erre azt feleltem, hogy már más korban élünk, és az indiánok is uganolyan emberek mint mi, akikre ugyanúgy vonatkoznak a törvények: a rablásért, verekedésért, gyilkosságért ugyanazt a büntetést kapják, mint mi. Tehát az indiános filmekben látottak már nem az, mint ami napjainkban van.

Az utóbbi hónapokban észrevettem, hogy Dóri még nem érti, hogy mi az a múlt, hogy mi volt régen. Például eddig még nem sikerült megemésztenie, hogy száz évvel ezelőtt még ritkaságszámba ment az autó, ami ráadásul nem úgy nézett ki, mint most, de voltak olyan korok is, amikor sem autó, se repülő, se vonat nem volt, s a legfontosabb közlekedési eszköz a ló volt - amivel utaztak, cipeltek, szántottak és harcoltak. Az emberiség fejlődésének menetét még nem egészen érti.

Szót ejtettünk még a rezervátumokról és a "fehér ember" kizsákmányoló életmódjáról is. Köpni-nyelni nem tudott. A vége az lett, hogy elmondtam, a világ ugyan nagyon szép és érdekes, de rettentő veszélyes hely lehet, mert az emberek többsége gonosz és buta. Épp ezért kell tanulnia, hogy később fenn tudja tartani magát és a családját.

Szóval Dórikám fokozatosan nyílik ki a világra és egyre több dolog érdekli.

Mivel nagyon érdekli őt a csillagászat is, ezért megígértem neki, hogy kap a szülinapjára egy csilagászati távcsövet, HA (!) addigra megtanulja az ABC-t és el tud olvasni pár egyszerű szöveget. Ebbe belement, de gyanítom, hogy nem fog neki menni, mert valamiért nem akar megtanulni olvasni. Azt hiszem a játék jobban érdekli, mint a tanulás.

Egyébként egy óvónő ismerősöm nem érti, hogy miért kéne megtanulnia Dórinak olvasni, amikor arra ott lesz majd az iskola, aminek eleve az a feladata, hogy tanítson. Erre azt feleltem, hogy ismerek két olyan kiscsákót, akik - mivel már tudtak olvasni - egyből második osztályban kezdhettek. Nem azt mondom, hogy Dórinak is osztályt kéne ugrania, de miért ne tanítsak meg neki dolgokat, ha amúgy eleve érdeklődik mindenféle ismeretanyag iránt? Ha a lányomat érdekli valami, akkor ne adjak rá anyagot? Dórinak korábban már meséltem a Rendőrség, az Állam és a Honvédség működéséről, ami érdekli és rengeteget kérdez az ehhez hasonló dolgokról is, míg az említett ismerősöm kisfia még nem is hallott ezekről, merthogy még kicsi hozzá. Na persze...

Szóval szeretném, ha Dóri minél előbb megtanulna pár dolgot, mert az csak az előnyére fog válni. Ha ő keresi a tudást, akkor én miért ne adjam meg? Persze a betűket még nem akarja tudni, de majd megszereti, ha megérzi az ízét: az "APA" és "ANYA" szavakat már büszként írja le, tehát egy karnyújtásnyira van tőle, hogy megtetszen neki a dolog.

De visszakanyarodva a beszámolómhoz: lassacskán megérkeztünk Fótra, az anyai nagypapa házába. Dóri itt találkozhatott Gegivel, akit nagyon szeret. Gegi ugyan fél évvel fiatalabb nála, mégis a nagybácsijának számít, ugyanis Anya féltestvéréről van szó.

A nagybácsi és Dóri

A két gyerkőc egész délután játszott: labdáztak, hintáztak és bicajoztak. Ami meglepett, hogy Dóri kis bizonytalanság után egész bátran tekerte a kétkerekűt. Míg nálam pótkerékkel járt, apósoméknál már anélkül. A fordulás és az indulás ugyan kicsit labilisan ment az elején, de mire indulnunk kellett haza, ő már született bicajos kiscsajszinak számított. 

Pimpa?

Úgy néz ki, hogy lassacskán tervbe vehetem a kerékpáros nyaralásokat is. Dóri kétkeréken hasít :)

Hát így telt a hétvégénk :)