2020. júniusi nyaralás - Triglav

És elérkezett az idő, amit már tél óta vártunk, a triglavi nyaralás...

Az esős időjárás miatt az utolsó napig hezitáltunk rajta, hogy elmenjünk-e nyaralni, ugyanis még az indulás napjára is esőt jósoltak Magyarország egész területére. Ez így is történt. A nyaralásunk első napján is esett, és ezt mutatták ki az ezt követő napokra is. Ezzel szemben viszont Szlovéniában sütött a Nap, ezért fél perc alatt el is döntöttem, hogy a Balaton helyett a Triglavra megyünk, amiről már annyi mindent meséltem Dórinak.

Az elmúlt télen sok képet nézegettünk róla, ami eléggé felspanolta őt. Épp ezért az a kép alakult ki benne, hogy magas, sziklás hegyeken fogunk csatangolni, amit tovább is adott az anyjának, aki aggódva hívott fel telefonon, hogy miért oda megyünk, amikor az veszélyes. Erre elmagyaráztam mindkettőjüknek, hogy a Júlia-Alpokat járjuk körbe - amelynek része a Triglav -, de nem szándékozunk felmenni magára a Triglavra, hiszen Dóri még kicsi a kétnapos hegymászós túrához. Dóri erre meg is mutatott egy Pamkutya-videót, amin a két fickó megpróbálja megmászni Szlovénia legnagyobb hegyét - sikertelenül. Erre azért volt szükség, hogy magam is lássam, milyen nehéz azokon a sziklákon mászni, tehát Dóri és Anya már meglesték, hogy tulajdonképpen hová is megyünk. Az aggódás idén is megvolt, de megnyugtattam őket, hogy csak megkerüljük a hegységet, de nem megyünk rá fel. 

Az útvonal első szakasza:

Pilisvörösvártól Bledig

Dóri a tavalyi nyaralásunk által már tisztában volt vele, hogy ismét sokat kell utaznunk a célig, miáltal egész nap a kocsiban kell rostokolnia. Emiatt nyafogott egy kicsit, viszont lelkesítette a tudat, hogy a Triglávra megyünk. 

A Google szerint 523 kilométerre volt a cél, de nekem sikerült azt 510-re rövidíteni, mert több helyen is felesleges kitérőket akart velem megtetetni a navigáció. Az egyik ilyen kitérő említésre méltó, ugyanis nem értem, hogy egy nyilvánvalóan szabadon átjárható utat miért kell kihagyni, hosszabb kerülőre ítélve az utazót:

A Google a kék vonalon akart minket végigvezetni, míg én a zöld vonalat próbáltam beleerőszakolni a memóriájába, de nem sikerült. Megnéztem a StreetView-on, hogy mi van ott, amiért a Google sehogyan sem akaródzik minket elnavigálni arra, de semmilyen akadályt nem találtam. Egyszerű főútról van szó, ami lakóparkokhoz, telephelyekhez vezet. Mivel idegesített a dolog, végül a sárga vonallal jelzett úton keltünk át a határon, de ehhez külön be kellett jelölnöm Alsószölnököt, mint megállót. 

A határ előtt Dórival még megálltunk ebédelni egy csárdában, ahol egy nagy adag kaját bevágott:

A szemenyei Gulyás Csárda bejárata

Rántott húsból még egy szeletet kért a végén

Dóri egész úton azt kérdezgette, hogy mikor érünk már át a határon, majd amikor elmondtam, hogy most értünk át, akkor rákérdezett, hogy hol voltak a határőrök? Erre azt feleltem, hogy szerintem aludtak és nem vették észre, hogy jövünk. Dóri ettől megijedt, mert úgy volt vele, hogy mivel nem tudják, hogy náluk vagyunk, ezért visszafelé jövet majd elővesznek, hogy mi honnan a fenéből kerültünk elő.

- Apa, mit fognak csinálni velünk hazafelé?

- Hát Kicsim, nem engednek haza, mivel nem kaptunk engedélyt a belépésre, mi pedig mégis besurrantunk Ausztriába.

- És akkor hogyan jutunk haza?

- Majd felhívjuk a Külügyminisztériumot vagy a Nagykövetséget, hogy adjanak engedélyt hazajutni, de ez akár egy hétig is eltarthat. 

Dóri nézett, szóhoz se jutott.

- De Apa, akkor menjünk vissza és mutassuk meg az igazolványunkat! - fakadt ki Dóri, de addigra már egy falunyit eltávolodtunk a határtól. 

- Ne izgulj, Kislányom, nem lesz baj. Majd visszafelé is átsurranunk.

Dórit hatalmas izgalom fogta el, ami mindvégig kísérte. Csupán azért nem mondtam el neki, hogy szabadon átjárhatóak a határok, hogy több izgalomban legyen része. 

Pár kilométerrel odébb megálltunk egy faluban, ahol hatalmas játszóteret pillantottunk meg, szélén egy barátságos fagyizóval. Dóri örömmel állt meg, mert nemcsak meg tudta mozgatni az elgémberedett végtagjait, de ehetett egy akkora adag fagyit, amit végül én fejeztem be, mert ő eldugult tőle. Ebben a fagyizóban egy gombóc fagyi egy tölcsérnyi fagyit jelentett, ezért a fejenkénti két gombócunkra igencsak rácsodálkozott a fagyis csajszi, merthogy ez gigantikus adagot jelentett a szemében. Az enyémben is, de hát ki sejtette, hogy 1 euroért így megpakolják a tölcsért? Megjegyzem, hogy 1 euro volt, míg tavaly a tengernél 7-től indult a tarifa.

Fagyizás után bementünk még a játszótérre is, ahol egy órányit játszottunk. Dóri mindent kipróbált, amit talált, s alig akart visszajönni a kocsihoz. Csupán akkor indultunk tovább, amikor a Nap már elkezdte sárgássá varázsolni az eget. Az út tulajdonképpen innentől indult meg az Alpok magasabb hegyei felé.

Fél órányi autózás után megálltunk pihenni Pfarrdorfnál, ahol az esti szürkületben sétáltunk egyet az elcsendesült településen. Elmentünk az egyik templomig, ahol Dóri megismerkedett egy sünivel. E süni hagyta magát "megsimogatni", amitől Dóri olyan szerelmes lett a sünikbe, hogy kérlelni kezdett, fogjunk magunknak is egyet otthonra.

Sajnos nem lehetett megtartanunk a kis barátját, mert az állatrablásnak számított volna. El kellett magyaráznom Dórinak, hogy ez a süni a szabadban él, nem vihetjük magunkkal a természetből, nem lehet elrabolni őt az otthonából, mert végtelenül szomorú lenne, s valószínűleg belehalna a bánatba, amiért kiszakítjuk őt a környezetéből. Ráadásul ő csak osztrákul tud, tehát nem értené, hogy mit magyarázunk neki, de még a többi sünit se értené meg, ha netán nálunk eresztenénk őt szabadon, hogy ismerkedjen meg a magyar sünikkel.

Közös kép Apával

Miután tovább indultunk Bled felé, út közben láttunk egy UFO-t (!!!!), aminek csupán a sugárhajtóműje látszódott ki a földből - gondolom azért, mert belefúródott a talajba becsapódáskor.

Megkönnyebbültünk, amikor megtudtunk, hogy ez a neuhausi Liaunig Múzeum épülete (még kimondani is szörnyű)

Végül szűk egy óra alatt értük el a határátkelőt Ferlachtól délre, ami egy viszonylag hosszabb alagút volt a hegy tetején. Az osztrák határőrök tojtak ránk, míg a szlovének már megállítottak. Az ablakunkhoz odalépő egyik őr odaszólt a társának, hogy "mágyárszká akármi...", mire az bólintott, hogy mehetünk, engedjen minket tovább. Még megkérdezte az úr, hogy hová megyünk, mire elmondtam, hogy a "bjútiful Triglávra három napra", amire mosolygott egyet, majd intett, hogy indulhatunk és jó utat. Így tehát átléptünk Szlovéniába, amit már mindketten vártunk.

A határt jelentő hegycsúcs alatt húzódó alagút

Ezután Dóri olyan mélyen elaludt, hogy csak akkor ébredt fel, amikor éjfélkor megérkeztünk Bledbe, de akkor is csak annyi időre, hogy pisiljen egyet. Itt eredetileg a helyi kempingben akartunk megszállni, ami viszont nem sikerült, ugyanis este 11-kor bezárt a recepció és csak reggel nyitott újra. Fasza.

Sajnos a mai esténket az út szélén töltöttük, többedmagunkkal együtt.

BLED

Bledet - gondolom - nem kell bemutatnom senkinek, ugyanis ismert turistaparadicsom. Ami viszont megér pár mondatot, azok a parkolási körülmények: a tó környékét mindenhol úgy építették ki, hogy sehol se lehessen megállni az út szélén, hogy ezzel minden odaérkezőt betereljenek a fizetős parkolókba. Az út szélén mindvégig tuskók, sziklák vagy korlátok állják útját az autóknak, miáltal egy olyan erdei utat találtunk a megálláshoz, ami ugyan sorompóval volt elzárva, de mégis volt annyi hely a sorompó és az út között, hogy elférjünk a kocsinkkal. Nem tudom, hogy ez mennyire volt szabályos, de sehol sem volt kitéve megállni tilos tábla (mivel az amúgy is lehetetlen volt), ezért megkockáztattam, hogy meg lehet állni. 

Piros pöttyel, ahol aludtunk, sárga pöttyel, ahol végül leparkoltunk pár percre

Dórival sétáltunk pár percnyit a tó melletti keskeny úton. Azt hiszem párját ritkító a környék szépsége, hiszen minden együtt van a tökéletes kompozícióhoz: egy tó, benne egy sziget, amin áll egy templom, a tó körül pedig hatalmas hegyek, ráadásul a hegy tetején (sziklaperem szélén) egy vár is van. Ennél semmi sem lehet tökéletesebb, annyira festői, annyira pazar. Már csak egy szomorú hercegnő kívánkozik a vár fokára (meg egy sárkány)...

Alább a képek:

A bledi vár napfelkeltekor

A "Pilgrimage Church of the Assumption of Maria" és a vár

És bár a látvány mindkettőnknek tetszett, Dóri elkezdett nyüstölni, hogy induljunk már tovább, mert ő a Triglavra akar menni. Ezzel egyetértettem teljes mértékben, ugyanis a panorámán kívűl nem volt mit nézelődni a környéken, s mivel nem tudtunk megszállni a kempingben és a második éjszakánkat sem akartam Bledben tölteni, ezért visszaültünk a kocsiba és elindultunk Stara Fuzina felé. 

A városka egyébként barátságos volt, de nem volt benne olyan jellegű épület vagy műemlék a váron kívül, ami indokolttá tette volna, hogy maradjunk. Dóri nem akart várat nézni, s mivel kettőnk döntése kell egy javaslat véghezviteléhez, inkább folytattuk az utunkat a mégmagasabb hegyek felé.

STARA FUZINA

Az utunk gyönyörű tájakon át vezetett:

A Száva fölött többször is átkeltünk valamely hídon

A víz olyan tiszta volt, hogy legszívesebben búvárkodtam volna benne egy keveset. Ettől csak az tántorított el, hogy a víz nagyon hideg, hiszen gyors folyású és a hegyekből ömlik, a Napnak nincs ideje felmelegíteni azt

Kötelező képek Apával :)

A Júlia-Alpok tulajdonképpen az út jobboldalán kezdődött, hiszen azt kerültük meg déli irányban. A "Sava Bohinjka" forrásvidékén az út sziklák között kanyargott:

Stara Fuzina előtt még megálltunk az azt megelőző dombtetőn, Jerekánál, amely tulajdonképpen a magasabb hegyek völgyében épült.

Érdekes volt a jelenet, hogy a helyiek tágra nyilt szemekkel lestek minket az elhaladó kocsikból, mert látszólag nem értették, hogy minek álltunk meg az út szélén fotózkodni, mintha valami különlegességet látnánk. Nos, a magyar viszonyokhoz képest mi látványként éltük meg a környéket.

A kép nem adja vissza az érzést, de azok a távoli hegyek 

megdöbbentően nagyra nőttek

Ezután leereszkedtünk Srednja vas v Bohinju-ra (ami annyit tesz, hogy "központi falu Bohinjban"), ahol sétáltunk egy órát. A faluról rengeteg képet lőttem, de képtelenség átadni velük a helyi atmoszférát.

Iható forrásvíz

A környék turisztikai térképe egy útszéli táblán

A központi falu után végre megérkeztünk Stara Fuzinába. Ezt a Mostnica szelte ketté, amelynek vize kristálytisztán csörgedezett a kavicsok közt.

Festői kép (ebben ki ne akarna megmártózni?)

A helyi boltban vettünk némi eleséget, majd lejebb ereszkedtünk a tóhoz.

A Bohinjsko-tó látványa

Miután leparkoltunk, főztünk egy kávét és egy forró csokit a kempingfelszerelésünkkel. Itt vettem észre, hogy az otthonról hozott krumpli berohadt, aminek a bűzös leve ráfolyt a konzervekre és beterítette a szagával a csomagtartót. Így tehát tartottunk egy mosogatást, amibe Dóri is besegített.

Végül végre lepihenhettünk a parton: levittük a pokrócot, majd leheveredtünk rá. Persze Dóri nem sokáig bírt megmaradni egy helyben, ezért felpattant, majd megmászta a part menti követ.

Végül a kötelező közös képek:

Volt egy templom a tó előterében, amit meglestünk, majd átsétáltunk a szemközti partra, ahol gyerekek játszottak a homokos részen.

Stara Fuzina után ismét útra keltünk, hogy Tolmin érintésével megnézzük a híres Tolminska Koritát. Erről annyit meséltem Dórinak, hogy már nagyon várta. Tulajdonképpen ő kért meg rá, hogy induljunk el mielőbb, mert kíváncsi rá, hogy milyen a beharangozott "szurdok".

TOLMINSKA KORITA

Tolminba is gyönyörű tájon át vezetett az út. Annyira szép volt minden, hogy a képekkel is lehetetlen lenne visszaadni a látványt. Dóri a hőségtől bealudt, úgyhogy egyedül csodálkoztam rá egy-egy dologra, ami a szemem elé tárult.

Az út meredeken emelkedett felfelé, majd hosszasan tekergőzött keskeny nyomvonalon a hegygerinc mentén, szakadékokkal övezve. 

Itt alig fért el egymás mellett két autó

(jobb szélen meredek rézsű, szakadékban végződve)

Fogalmam sincs merre jártunk

Végül átértünk a hegyen, s megkezdődött egy hosszú ereszkedés a völgybe. Nagyjából húsz percen át csak a fékpedált kellett nyomnom. Amikor Dóri felébredt, megálltunk pihenni egy helyen, ami amolyan motoros találkozóhelynek bizonyult.

A Brunarica Slap nevű pihenőhely, ahol időnként rengeteg motoros állt meg

Érdekesség, hogy ezen a nehezen járható fel-le úton ötpercenként húzott el mellettünk egy-egy bringás

Dórinak nagy dolga akadt, ezért keresnünk kellett egy helyet, ahol elintézheti. Épp ezért elindultunk felfelé az egyik ösvényen, ahol egy átszakadt fagátat találtunk, picinyke patak társaságában. Mivel annyira meleg volt, hogy szakadt rólunk a víz, ezért csapattunk egy gyors fürdést is :)

A víz rettentő hideg volt, talán 10 fokos vagy annál hidegebb, de ha magunkra fröcsköltük, viszonylag hamar meg lehetett szokni. Sajnos itt minden vízfolyás ennyire hűs, de végülis a lényeget elértük, sikerült alaposan lehűsíteni magunkat. Pár motoros turista vécézni indult az ösvényen, majd meghökkenve torpantak meg a látványunkra, hogy ebben a "medencében" fürdünk. Percekig álltak tátott szájjal, mert nem hitték el, hogy vannak emberek, akik belemerészkednek a vízbe. Nem is értettem őket igazán: vagy azon lepődtek meg, hogy a hideg vízben fürdenek, vagy azon, hogy valakik egyáltalán merészelnek fürdeni a helyi Szent Vízben.

Ezután olyan utakon vezetett sorunk, amelyről elképzelni se tudtam, hogy lakható. Ugyanis az építésre szánható telkeket meredek hegyoldalak, szűk átjárók, folyók, patakok szegélyezték. Épp ezért az utcák, telkek nagyon szűkre vannak szabva, ahol igencsak oda kell figyelni a forgalomra. A házak szinte egymás seggében állnak, s helyenként megszűnik a két sáv is (amit eleve erős túlzás két sávnak nevezni), hogy aztán egyetlen sávvá szelidüljön, mindezt főúton, a térkép szerint. 

Az előző pihenőhelytől Postajáig a Baca nevű folyam mellett haladt az út, amit még egy keskeny vasút is követett. Ennek nyomvonala hol viadukton, hol alagúton át haladt.

Amikor leértünk a Baca di Modreju nevű útelágazáshoz és elnéztünk balra

Itt mi jobbra kanyarodtunk, így nem láthattuk, hogy van egy strand a főút hídja alatt.

A Google képén látni, hogy miről maradtunk le (a távolban strandolók vannak)

Pár kilométerrel odébb a folyó tóvá szélesedett ki, ami a megítélésem szerint valamiféle turistaparadicsom volt. Ez a szakasz Most na Soci és Modrej közé tehető. Tulajdonképpen ezzel értük el az Isonzót, amelynek egy felduzzadt tó-szerű részén jártunk. A víz tengerkék színe szinte magára vonzotta a tekintetet (kár, hogy nem sikerült megörökítenem). 

Végül egy útépítésből adódó forgalmi dugó után értük el Tolmint, majd Zatolmint, ahol - kikerülve a turistaözönt - egy faluvégi, erdei út mellett parkoltunk le (muszáj volt kerülnöm, mert a navigáció hatalmas dugót jelzett a szurdokig, aminek a végét láttuk is, jópár kilométerrel errébb). A térkép szerint ez a hely állt a legközelebb a szurdokhoz, ahol nem kellett fizetni a parkolásért.

Itt volt egy apró játszótér, ahol Dóri kikapcsolta magát.

S míg ő hintázott, én egy arra járó, kutyát sétáltató csajszitól megkérdeztem, hogy merre érjük el a szurdokot. Ezt elvileg tudtam, mert a térkép szerint egy erdei út vezetett odáig, de az informátorunk szerint oda tilos behajtani kocsival, viszont tízpercnyi sétával könnyedén elérhetjük gyalog is. Így tehát a kocsit lezártuk, majd Dórival elindultunk gyalog az erdőbe.

Ami annyira volt erdő, hogy 100 méter után ez a táj fogadott minket:

Az úton egyébiránt több helybéli járt kocsival, annak ellenére, hogy a felvezető sarkon egy behajtani tilos tábla volt kitéve. Ennyi erővel mi is felhajthattunk volna, s akkor nem kellett volna tíz percet sétálni. Mert ugye, mi van akkor, ha mi épp ebbe a házba tartunk??

Mondjuk nem mintha berepedt volna a sarkunk, de rohadt meleg volt és Dóri igencsak el volt fonnyadva. Folyton fel akart kéredzkedni a nyakamba, de bíztattam, hogy attól lesz erős, ha a saját lábán gyűri le az akadályokat. A képen szereplő ház után 100 méterrel egyébként rá is leltünk a szurdok bejáratára, tehát az út a mi tempónkban kb. 15 percnyi lehetett. 

Itt 6 eurot kellett leperkálnunk a belépőért. A faépület mellett sétáltunk le egy keskeny ösvényen, majd a balra látható aszfaltozott úton jöttünk le, két és fél kilométernyi gyaloglás után. Ez csak annyiból dühítő, hogy ez az út egy kisebb településre vezet odafent, ahonnan simán lemehettünk volna belépő nélkül is a szurdokba. Hogy érthető legyen a lényeg, bejelöltem térképen a helyet:

Az autóút vonala magától érthetődő, a kék vonal pedig a "fizetős" szurdok-féle útvonal. A "Tolmin Gorges"-nél kell fizetni, viszont a kijárat a kék színnel jelölt vonal fenti végén van, ahonnan simán lesétálhattunk volna a szurdokba, ingyen. Tehát tök felesleges volt 6 eurot fizetni, ami ugyan nem egy ördöngős összeg, de mégiscsak egy fél kemping ára. Szóval, aki spórolni akar, az inkább sétáljon fel az aszfaltúton (fent nincs hely parkolni) és ereszkedjen le a kijáraton, ami egy egyszerű lépcső a fák között.

A kék vonal egyébként csak egy felületes jelölés, mert a völgy alján az ösvény több irányban ágazik szét. 

És itt jött el a CSODA, maga a szurdok a kékes-zöldes, kristálytiszta vízzel:

Az ösvény, amely a szurdokba vezet

A hely durván klasszul néz ki! Dóri annyira felpörgött, hogy előre-hátra rohangált, ujjongott, sikítozott, s minduntalan szólítgatott, hogy menjek már, mert mutatni akar valamit. Még egy rövidke alagúton is átmentünk.

A szurdok tulajdonképpen néhány rövidebb zsákutcából áll, aminek végén vissza kell fordulni a központi elágazáshoz, majd folytatni az utat egy másik zsákutcába. Az egyiknek a végén volt egy barlang, amibe tilos volt bemenni, de ezt csupán egy tábla jelölte, mert amúgy simán bemehetett bárki, nem volt lezárva. Dóri megfűzött, hogy menjünk be a sötétbe, ezért be is mentünk zseblámpával a kezünkben. Viszont alig pár lépésnyire a bejárattól a barlang beszűkült, majd egy szakadékos, tátongó lyukban folytatódott. Dóri tovább akart menni, de mutattam neki, hogy ez életveszélyes, mert lám-lám, alig két lépésnyire előttünk a talaj egy sötét homályba vész, amin látni, hogy az egy üreg vagy szakadék. Kicsikém roppant sajnálta a dolgot, de muszáj volt visszafordulnunk.

Ennek ellenére még sok-sok látványosságban lehetett részünk:

Egy függőhídon azon nevetgélt, hogy a híd föl és le hullámzik minden egyes lépésnél

Amikor a túránk véget ért és felértünk a korábban már említett közútra, végre fellélegezhettünk, ugyanis eddig a pontig sok-sok emelkedőn, meredek lépcsőn kellett felkapaszkodnunk. Tulajdonképpen ekkor tudatosult bennem, hogy akár innen is lemehettünk volna a szurdokba.

Látvány a közútra

Ilyen szűk úton zajlik a forgalom

Aznapra már nem terveztem más programot, hiszen közeledett az este, nekünk pedig még találnunk kellett egy táborhelyet, ahol vacsit kellett főznöm. Mivel az Isonzó mindenhol alkalmas táborozásra, ezért a telómon megnéztem a térképet, hogy hová is volna érdemes mennünk, ami a közelbe esik. Így akadtam a Gabrje-i kempingre, amely alig pár kilométerre volt tőlünk. Gabrje nevű település amúgy van mégegy Stara Fuzinától délkeletre is, ami könnyen megzavarhatja a navigációt. 

Amikor megérkeztünk a kempinghez, meglepetten vettem észre, hogy az tömve van emberekkel. Rengetegen voltak, úgyhogy mielőtt bementünk volna, tovább hajtva leparkoltam egy tisztáson a kemping mellett. Ekkor vettem észre, hogy tulajdonképpen csak a kemping elején van kerítés, mert annak túlvégét nem zárták le semmivel, hanem nyitva áll az Isonzó felé. 

A táborhelyünk, háttérben pedig a kemping

Az egyik szomszéd

Rajtunk kívül többen is a vadkempinget választották, ezért nyugodt szívvel láttam hozzá a főzésnek. Miután kipakoltam, Dóri segített krumplit pucolni.

Ami zavaró volt, hogy a szél folyton kifújta a lángokat a bogrács alól, így a kaja főtt is meg nem is. Sajnos a bogrács viszonylag magasabban állt, ezért a hő nagy része elillant a huzatban. Emellett hiba volt a részemről, hogy csupán gyújtóst hoztam magammal, mert arra számítottam, hogy találunk majd az erdőben megfelelő rőzsét, de nem így volt. Akárhol álltunk meg út közben, sehol sem volt lehullott gally vagy ág vagy bármi más, ami éghető lenne. Az erdők mindenhol fel voltak pucolva, úgyhogy a magunkkal cipelt két csomag gyújtóssal kellett főznöm, ami viszont nagyon hamar elégett. 

Látni, ahogy a szél elfújja a lángokat

Végül úgy tartottam helyben a lángokat, hogy a ponyvával elálltam a szél útját, így az ebéd viszonylag hamar elkészült, mi pedig teletömhettük vele a bendőnket.

Dóri már az érkezésünkkor le akart menni a folyóra fürdeni, de mondtam neki, hogy majd evés után, mert úgyis tök füstösek és izzadtak leszünk, amit jó lesz lemosni magunkról, majd tiszta ruhát öltve bújni be a kocsiba. 

Vacsi után végre eljött ennek az ideje is.

A folyó hihetetlenül tiszta volt, tele szebbnél szebb kövekkel. És természetesen igencsak hűs, amiben nem is volt kedvünk megmártózni, de persze azért lelögyböltük magunkat vízzel, miután tusfürdővel alaposan megmosakodtunk.

Órákig a parton voltunk, s csak sötétedéskor vonultunk be a kocsiba. Dóri kapott maga alá egy vastag paplant, ami puhává és egyenessé tette alatta az ülést, majd egy vastag gyapjú pokróccal takartam be. Annak ellenére, hogy a hegyekben voltunk, mégis meleget mutatott a hőmérő: 23 fokot. Én csak egy vékony pokróccal vontam be magam, ami bőven elegendő volt éjszakára.

Egyébként én már rég aludtam, mikor Dóri még a tabletjét nyomkodta, éjjel egyig. Arra ébredtem fel, hogy kikapcsolja és jóéjszakát kíván nekem.

A bebugyolált Dóri másnap reggel

Másnap viszonylag korán keltünk, mert elkezdett szemerkélni az eső. Muszáj voltam kipattanni a kocsiból, hogy az ázós cuccokat bepakoljam a csomagtartóba. Ennek zajára Dóri is felébredt.

Tanakodtunk, hogy mi legyen. Az eredeti elképzelés szerint a mai napot is itt töltöttük volna, de mivel az előrejelzés szerint mára végig esőt jósoltak, ezért amellett tettem le a voksot, hogy menjünk el Bovecbe, aztán majd meglátjuk mi legyen. Mivel Dóri egyetértett velem, ezért rövidesen Bovec felé vettük az irányt.

BOVEC

Az utunk kedves és barátságos településeken át vezetett az Isonzó völgyében. A Kamno nevű település:

Az eső egyre erőteljesebben zuhogott, majd mire Kobaridhoz értünk, már szó szerint özönvíz zúdult ránk az égből. Itt átmentünk egy kőhídon az Isonzó fölött, ahol gyönyörű kilátásban lett részünk. Muszáj voltam megállni és készíteni pár képet:

A tábla szerint a folyó neve Soca, míg a Google azt mondja, hogy még ez is az Isonzo

Ezután az Isonzó jobb partján haladtunk tovább egy lezárt, frissen épített mellékúton. Ki volt ugyan táblázva, hogy zárt terület és behajtani tilos, de ez rövidebb volt, mintha a főúton haladtunk volna, ráadásul innen rálátás nyílt a folyóra, ami érdekesebbnek bizonyult. 

Rettentően esett az eső, ami azzal járt, hogy amikor a lezárt útszakasz végén félre kellett tolnom az útakadályt (útjelző bólyákat), ez a röpke fél perc is elég volt hozzá, hogy bőrig ázzak. 

Az út a Zaga nevű településen vezetett át, amely a megérzésem szerint a magasabb hegyek kapujában fekszik. Itt volt egy híd, amely az Isonzóba ömlő Ucja fölött vezet át. Ez annyira hűdeklassz-típusú híd volt, aminél muszáj voltunk megállni pár kép erejéig.

Amikor azonban megálltunk, az eső hirtelen abbamaradt, s tökéletes sétaidő köszöntött ránk. Szuper!

Dóri örömmel pattant ki a kocsiból, hogy meglesse velem a hidat és a Zaga völgyét.

A Boka híd

A Zaga völgye annyira kísérteties volt, hogy felvetődött bennünk a kérdés, vajon érdemes-e felmenni oda belesni egy csöppet. A táv egy-másfél kilométer volt csupán, amit könnyedén elérhetünk a hídtól. Dórinak volt kedve, úgyhogy bevágódtunk az egyik ösvényre.

A Zaga látványa lefelé, a hídról nézve

Ahogy haladtunk előre, az erdő egyre sűrűbbé vált, míg az ösvény egyre keskenyebbé, majd végül ismét eleredt az eső, mi pedig tanácstalanul álltunk az erdőben, hogy akkor most tovább menjünk előre vagy sétáljunk vissza a kocsihoz? 

Dóri tanácstalanul szemléli, hogy miképp döntök a séta felől

Dóri ment volna tovább, de mivel nem tudtuk, hogy az ösvény pontosan hová vezet és mit találunk a szurdok bejáratánál, ezért lefújtam a túrát. Dóri rám bízta: azt mondta, ahogy döntök, ő elfogadja. 

A visszafordulás mellett az is a döntött, hogy eszembe jutott a tavalyi medvés élményünk. Nem tudtam, hogy mennyi medve él a környéken, s ha él, akkor vajon összefutunk-e valamelyikkel. Szóval az volt a legokosabb, ha visszamegyünk a kocsihoz, mert nem volt nálam semmilyen fegyver, amivel megvédhetnénk magunkat, de emellett senki se volt a közelünkben, aki a segítségünkre siethetett volna, ha kiabálunk. 

Az olasz határ amúgy innen alig két kilométerre volt (onnan pedig Udine), úgyhogy akár az Adriára is leugorhattunk volna egy óra alatt, ha a tengerre vágytunk volna.

Végül elértünk Bovecbe, ahol a szemerkélő esőben sétáltunk egyet.

Dórival benyomtunk egy-egy fél szelet pizzát

Sajnos valami ünnepnap miatt minden bolt zárva volt, ezért csak egy albán pékséget találtunk nyitva, ahol méreg drágán adtak egy fél szelet pizzát (darabját 3.5 euroért), ami ráadásul szar is volt. Mindegy, Dórinak ízlett és befalta, én meg legyűrtem valahogy. 

Bovec amúgy szép hely, tele túristákkal, s annak ellenére sem érződött, hogy a világ végén vagyunk, hogy amúgy a világ végén voltunk, minden civilizációs gócponttól távol. 

TRIGLAV

És végül elérkeztünk az utunk lényegéhez, a Triglavhoz.

Az eső továbbra is esett, hol erősebben, hol csak épphogy, viszont mindvégig érezhető volt, hogy a felhők hasánál járunk. Az út ugyancsak szép volt. Bármerre néztünk, mindenhol meredek sziklafalat, sűrű erdőt vagy köves, türkizkék színű folyamot láttunk. Az egyik kanyarban mesébe illő részt sikerült lencsevégre kapnom:

Egy helyen Dóri is kiszállt a kocsiból, hogy megnézzen egy függőhidat.

Amikor tovább mentünk az úton, pár kilométer múlva elállt az eső, s ki-kikukucskált a Nap a felhők közül. Megjegyzendő, hogy ahhoz képest, hogy 1500 méternél magasabban voltunk, meglehetősen meleg volt. 

Trenta előtt pár kilométerre ismét megálltunk, hogy főzzek egy forró teát. Szerencsére az idő megenyhült és kellemessé vált. 

Trenta innentől már csak egy karnyújtásnyira volt. Ez egy picinyke falu, ahonnan keskeny erdei út vezet fel a Triglav tövébe. Nem akartunk hegyet mászni, de szerettük volna a tövéből megtekinteni a szlovén óriást. 

A Júlia-Alpok-körüli útvonalunk

(Trentától jobbra van a Triglav)

Trenta hegy felé vezető útja sorompóval van lezárva, tehát autóval nem lehetett felhajtani az erdőbe. Korábban a Google műholdképén néztem a környéket, ahol felfedezni véltem pár ösvényt. Az eredeti elképzelés szerint itt aludtunk volna valahol a kocsiban, s igyekeztem valamiféle vízlelőhelyet is találni, ahol fürödhettünk volna, de erre utaló nyomokat nem találtam a térképen. Abban viszont biztos voltam, hogy bizonyára itt is lesz valami patakocska, hiszen eddig az összes hegy között, azaz minden völgyben folyt valami lé, kisebb-nagyobb kiszerelésben. 

Mivel az utat lezáró sorompóról nem tudtam, ezért le kellett mondanom az erdei, Triglav-tövi alvásról. Viszont mindenképpen meg akartuk nézni magát a hegyet, ezért Dórival elindultunk gyalog az erdőben, gondosan a GPS-re támaszkodva. Sok-sok ösvény és utacska szabdalta a környéket, ezért nem akartam még véletlenül se, hogy lekanyarodva valamerre, feleslegesen gyalogoljunk kilométereket.

A sorompó után

A hegyen egyébként lakhattak páran, mert hébe-hóba elhaladt mellettünk egy-egy autó. Az út mellett jobbra pedig egy patakocska zúgolódott:

Az egész hely tobzódott az élettől. A növények társulása, élénkzöld színük, változatos kompozíciójuk mutatta meg, hogy egy szinte érintetlen őserdőben járunk, ahol még minden aszerint működik, ahogy azt az Erő kialakította többszázezer évvel ezelőtt.

Dóri kicsit fáradtan bandukol felfelé

Friss forrásvízből ittunk

A hegyekből amúgy mindenfelé csordogált valami. Rengeteg forrást és kövek között folyó vizet láttunk, amolyan bonzai-hoz méretezhető mini vízeséseket, tavakat, akármiket. A páratartalom meglehetősen magas volt, amit a fákon és sziklákon megtelepedő moharengeteg is mutatott.

A hegyek csúcsait beborították a felhők

Mohával borított fa

Moha-dzsungel

Az egész hegy maga volt a lélegző természet. Olyan vadonban jártunk, amely párját ritkítja Európában. Nem is értettem, hogy miért nem olyan "ismert" a Júlia-Alpok a túrázók körében, illetve miért nem hallani róla annyit, mint az egyéb tengerparti turistaparadicsomokról. 

Ki akar tengerpartra menni, amikor itt van ez?!

Dóri nagyon élvezte a vadont

Ismét egy folyás csak úgy, a semmiből

Útelágazás szabályokkal

Az egyik elágazásnál házikóra bukkantunk, s mivel ismét eleredt az eső, behúzódtunk az eresz alá:

A jelekből ítélve itt egy boszorkány élt, viszont veszélytelen volt ránk nézve, mert jóságos volt. 

Viszont ennél tovább nem jutottunk, mivel ismét sűrű felhők burkoltak be minket, amit az előrejelzés még két napig jósolt, tehát hiába gyalogoltunk volna fel a Triglav tövébe, ha nem láthattuk volna az óriás csúcsát...

Ez mindkettőnket elszomorított, mert csupán félórányi kényelmes gyaloglásra voltunk tőle.

Az alábbi térképen látni, hogy meddig gyalogoltunk fel az erdőbe:

A vékony kék vonal jelöli a gyaloglásunkat
(ettől jobbra, kb. 2 kilométerre magasodik Szlovénia csúcsa)

A felfelé vezető út a lassú tempó és a meg-megállás miatt nagyjából egy óránkba került, míg a leereszkedés alig 10 percbe. Tehát a táv nem olyan hosszú, így aki erre jár és szép az idő, az feltétlenül sétáljon fel a Triglav tövébe, mert garantáltan gyönyörű lehet a táj.

Miután Dórival lesétáltunk a kocsihoz, szomorúan vettük tudomásul, hogy sajnos nem láthattuk az úticélunkat magát, ráadásul maradni se volt értelme, mert az előrejelzés szerint folyamatos esőre lehetett számítani még két napig. 

Megkérdeztem Dóritól, hogy volna-e kedve maradni valami helyi kempingben, de nem volt, mert hát esik az eső, és ő fürdeni akar, napozni, ilyesmik, nem pedig egy kocsiban ülni napokon át. Tökéletesen igaza volt, ezért egyetértésben vázoltuk fel a következőket, hogy elindulunk haza. 

Ismét a sorompónál

Egyébként gyanítom, hogy ha utána jártunk volna, akkor elintézhettük volna, hogy felhajthassunk a kocsival a Triglavig, de mivel így is, úgy is esett volna az eső, nekünk pedig nem maradt elegendő száraz tűzifánk, nem volt értelme erőltetni a dolgot. 

Így tehát beprogramozva a navigációt, elindultunk az osztrák határ felé. Méghozzá egy olyan úton, amit elképzelni se tudtam volna, hogy járható lehet!



KRANJSKA GORA

Trenta és Kranjska Gora között csupán 25 kilométer a táv, de annyira megterhelő, hogy sokkal többnek tűnik. Az út ugyanis a hegyeken át vezet, szinte átkapaszkodik rajtuk, úgy küzdi fel magát rajta. Gépkocsi legyen a kerekein, amelyik meg tudja járni. 

Mivel szikla- és kőmániás vagyok, ezért a kocsi rejtett zugaiba mindenhová köveket pakoltam, az otthoni sziklakert javára. Ezek plusz 20-25 kilót nyomtak, amit már megérzett a kocsink is. Volt olyan szakasz, ahol csupán kettesben tudtam felmenni, kanyartól kanyarig. Ugyanis annyi a kanyar a szerpentinen, hogy nem is lehetne feljebb váltani, hiába gyorsulna még az autó. A kanyarokban muszáj voltam lassítani, majd visszaváltva, egyesben/kettesben folytatni az utat.

A szakasz térképe mindent elárul:

Ezeket a navigáció kezdetben nem jelölte ilyen részletesen, csupán akkor, 

amikor le kellett lassítanunk és ráközelített a zoom.

Felhőkben utazunk:

Amúgy a nehéz terep, a szűk út és a zord időjárás ellenére nagy volt a forgalom. Ami meglepett, hogy rengeteg motoros és kerékpáros áztatta magát az esőben. 

Először Vršič-nél álltunk meg, ami egy pihenőhely, kilátópont és étkező egyben. 

A Vršič-en (Google SteetView)

Az út innen már csak lefelé vezetett, ugyanilyen szerpentines úton. Sajnos szakadt az eső, ezért az Orosz kápolnánál nem tudtunk megállni, na meg Dóri is elkezdett fázni (a párásodás miatt nyitva kellett hagynom az ablakot, emellett folyamatosan fűtöttem), egy idő múlva pedig be is aludt.

Felhőket nyaldosva

A hegyről leérvén, megálltunk pisilni a Jasna-tónál (Jezero Jasna). Ez egy szintén elképesztően jó helynek tűnt.

Jó lett volna még maradni, de sajnos az időjárás ezt nem tette lehetővé. Innentől kezdve mindvégig esett az eső, alig láttunk valamit.

A szlovén-osztrák határt Podkoren-nél léptük át, majd Villach és Klagenfurt érintésével haladtunk tovább Magyarország felé.

Esőben száguldozó motoros

BALATON

Az út mindvégig szorosan a szlovén határ mentén haladt. Rengeteg tök jó helyet láttunk, tavakat, kirándulóhelyeket, miegymást, de mivel ömlött az eső az égből, csupán egyetlen helyen álltunk meg, amikor felérve egy hegy tetejére, a felhők főlé kerültünk.

Dóri unalmában tabletezett egy órát, amikor pedig ismét lebuktunk a felhők alá, az eső csak esett és esett és esett...

Út közben Dóri többször is elaludt. Többször megálltunk pihenni, s amikor a szlovén határt átlépve közeledtünk a magyar határhoz, az eső is elállt - VÉGRE!

Viszont ekkor már beesteledett, ezért semmit se láttunk magunk körül. Az egyetlen cél már csak az volt, hogy mielőbb megérkezzünk a Balatonra.

Az út során két izgalmas dolog is kísértett minket:

Az egyik az osztrák határőrök voltak, akik ugyebár nem tudták, hogy átjöttünk idefelé a határon. Emiatt félő volt, hogy most kérdőre vonnak minket és nem engednek haza, viszont az egész kérdés rendeződött, amikor épp akkor suhantunk át Magyarországra, amikor azok ugyancsak aludtak. Dóri nagyon megkönnyebbült, ezért örömmel konstatálta, hogy nem kell a kocsiban aludnunk a határőrök őrizetében.

A másik aggodalomra adó ok az volt, hogy a benzinem is kezdett fogyni, s a mutató közeledett a tartalék-jelzés felé. Próbáltam megtankolni valahol, de este 10-kor már az összes üzemanyagkút bezárt. Több helyen is megálltam, mert mindegyik úgy volt kivilágítva, mintha nyitva volnának, de nem volt bent senki. Végül épphogy sikerült leérnünk Balatonakalira, ahol a kikötő parkolójában álltam meg, követve Dórit az alvásban. Éjjel 1 óra múlt.

Másnap reggel ragyogó Napsütés fogadott minket. Néztem a szlovén időjárást, és ott még mindig esett az eső, tehát jól tettük, hogy elindultunk haza. Miután Dóri felébredt, megkérdeztem tőle, hogy bemenjünk e két napra a kempingbe vagy induljunk haza? Erre ő azt felelte, hogy nem érdekli a Balaton, mert már nálam szeretne lenni. És ezt komolyan is gondolta.

Valószínűleg leterhelte őt a hosszadalmas utazás, s nem akart még napokat a kocsiban tölteni. Megértem.

Ha jó időnk lett volna, akkor egy Trenta-környéki kempingben is eltölthettük volna a szabinkat, s akkor jutott volna időnk kirándulásra, hegymászásra vagy fürdésre is, de sajnos az eső hazazavart minket.

Így tehát, mivel nem volt teljes az egyetértés, úgy döntöttem, hogy a hátunk mögött hagyva a Balatont, elindulunk haza.

Akalin még mászókázott egyet...

...majd szedtünk levendulát a nagynéninek

Egy gyors tankolás után végül el is indultunk, de Csopak után Veszprém felé megálltunk egy kalandparknál, hogy mégiscsak legyen valami mászkálós élménye Dórinak. Előtte megettük a maradék paprikáskrumplit, majd belevetettük magunkat a kalandba.

Hegymászó felszerelésben

Dóri egyébként már tavaly is ki akarta próbálni a kalandparkot, de akkor a korára való hivatkozással nem engedték fel. Most viszont olyan helyre akadtunk, ahol volt egy gyerekpálya is.

A karabiner használatát viszonylag könnyen elsajátította

A lesiklást imádta

Gyűri az akadályokat

Ezután kipróbálta az íjászkodást is, majd vasútaztunk egyet.

Az első saját lövése amúgy a középső piros pötty szélére sikerült, 

de mire lefotóztam volna, már ki is vette a nyilakat

UTOLSÓ NAPOK

A nyaralásunk utolsó két napját nálam töltöttük. Az egyik napon átjött a barátnője is, így elmentünk a dorogi bányatóra fürdeni. Végül felfújtam az otthoni műmedencét is, amiben szintúgy pancsikolhattak egy teljes napot.

Van egy dolog, amit Dóri kibökött az otthonommal kapcsolatban:

Amikor este rájön a vécézhetnék, olyankor mindig megkér, hogy kísérjem őt el a fürdőszobába. Ha megkérdezem tőle, hogy miért, akkor rendre azt feleli, hogy fél. Nos, az utolsó napunkon elárulta, hogy Anyáék otthonában sosem fél, mert ott kicsi a lakás (tehát hallható távon belül van mindenki), nálam pedig olyan nagy, hogy túl sötét van a ház másik felében. Aztán kibökte, hogy "Anya szerint azért félek nálad a vécén, mert rossz energiák vannak a házban". Igen, ezt.

Szóval, Anya szerint rossz energiák lepték el a házamat, jelentsen ez bármit. Az még véletlenül se jutott eszébe, hogy minden gyerek fél egyedül, főleg a sötétben, amihez semmi köze holmi rossz energiáknak. Tök szánalmas ezzel etetni a gyereket, aki azt se tudja mi az "energia". Dóri ezt meg is kérdezte tőlem, amire kimerítő választ adtam az elektromos áramtól kezdve a mágneses téren át az ezotériás baromságokig bezárólag. Persze Dórikám még így sem értette, de nem is erőltette tovább a kérdést (még Yodát is szóba hoztam).

Viszont később megkérdezte tőlem, hogy ha meghalok, akkor vele maradok-e, amire azt feleltem, hogy nem tudok rá válaszolni, mert az emberiség még nem bizonyította, hogy van-e reinkarnáció vagy szellemesdi, tehát ha meghalunk, akkor bizonyára örökre eltűnünk, de legalábbis az atomjainkat és nyomelemeinket felszívja magába a természet, tehát valamiben mégiscsak tovább élünk. A végén azzal zártam le a témát, hogy ha a halálom után sokszor gondol rám (és felidézi magában az emlékeinket), akkor tulajdonképpen azzal életben tart engem, hiszen benne élek majd a szívében és a szeretetében. 

Dóri láthatóan mélyreható gondolkodásba esett ezzel kapcsolatban, de nem firtatta tovább a kérdést. Vajon miért agyal azon, hogy mi lesz velünk, ha meghalok? Fél attól, hogy elveszít?



ÖSSZEGZÉS

Dóri

A hosszúra nyúlt utazás nagyon lefárasztotta, hiszen 10-10 órát kellett végigülnie oda-, majd visszafelé is. Hiába tartottunk rövidebb pihenőket, az autózás kétség kívül untatta. Ezen enyhített némiképp a tabletezés vagy a zenehallgatás. Kedvence lett a Republictól a Fényes utakon című szám, amit több tucatszor kellett végighallgatnunk a kedvéért. Ezen kívül nagyon bejött neki az Isonzo, a bográcsozás, a szurdok és az erdei séta. 

Én

Az ismeretlen tájakon való suhanás és a vadkempingezés mindennél jobb. Kint a természetben, távol a zsibongó forgatagtól, messze az elmebeteg társadalomtól...

Költségek

Az osztrák határ előtt 14.000 forintért tankoltam. A határon túl összesen 50 eurot költöttem (ebben 10 euronyi üzemanyag is van), majd ismét megtankoltam Magyarországon 14.000 forintért.

Érdekesség, hogy Ausztriában is, Szlovéniában is E5-ös a 95-ös benzin, míg nálunk, a környezetvédelemre hivatkozva emelték meg a benzin etanol tartalmát 10-esre. Ezt úgy adták elő, mintha egész Európában E10-es lenne a 95-ös benzin, de erre rácáfolt az elmúlt pár nap. Mindez azért fontos, mert az új 95-ös benzinnel nem megy a kocsim, elmegy az alapjárat, szar az egész, vagyis muszáj prémium üzemanyagot tankolnom, ami viszont jóval drágább! Valahol úgy érzem, hogy a MOL (és a Kormány) úgy akarja megfejni az embereket, hogy belekényszerítik őket a 100-as benzinbe. 

  

Ha az osztrákoknál és szlovéneknél lehet E5-ös 95-ös benzint kapni, akkor nálunk miért nem??? Amúgy odaát 1 euro volt 1 liter 95-ös benzin...

A költségeket emelte, hogy indulásun előtt vennem kellett egy telefont, mert a régi már túlontúl lassú volt, s az akksija is tönkrement, ami miatt folyamatosan tölteni kellett. Gyakorlatilag egy órát se bírt ki a zsebemben használat nélkül, így egy kalandtúrához kellőképp fel kellett készülni ezen a téren is. Az új teló szerencsére az utazás napjának reggelén érkezett meg. 37.000 forintba került (Ulefone Armor X5). Törhetetlen, strapabíró, vízálló telcsi, ami épp egy ilyen túrára lett kitalálva. TESZTVIDEO

Hangulat

Annyi a különbség Szlovénia és Magyarország között, hogy felsorolni is lehetetlen. Röviden? Magyarország egy szaros szemétkupac a déli szomszédunkhoz képest! És ez komoly.

Szlovéniában minden kertet ápolnak, minden út széle a legapróbb portól is fel van takarítva. Gyomot, sarat, útszéli szemetet, homokot, gazt sehol sem látni. Minden udvar és út olyan patent, amit nálunk még a "rendezett" helyeken se látni. Ezek alapján úgy vélem, hogy mi vagyunk a kontinens cigányai.

A szlovén táj emellett páratlanul szép és változatos. Annyira élénk a természet, hogy ilyen sosem lesz Magyarországon, míg az emberek mentalitása meg nem változik. Kétlem, hogy Szlovéniában azért lenne tiszta és ápolt minden, mert az emberek többet keresnek. Egy fenét. Odaát az emberek beleszületnek a természetbe, amire ösztönösen vigyáznak.

Nálunk az emberek az erdőbe hordják a szemetet, elszórják az utak mentén, hanyagul bánnak mindennel, míg odaát a három nap alatt egyetlen szemetet se láttam! Se rágógumit, se cukros papírt, se cigaretta csikket. Az utak úgy fel vannak nyalva, hogy akár aludni is lehetne rajta. Az utak minőségéről már ne is beszéljünk.

Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy odaát nincsenek kerítések, hanem minden porta átjárható. Minden porta rendezett, takaros, fűvel benőtt, amit gondosan nyírnak. Ez is nem az elkülönülést, hanem az összetartozást szimbolizálja vagy erősíti.  Szlovéniában az emberek együtt élnek, míg mi kerítésekkel határoljuk el magunkat. Persze ez érthető, mert valószínűleg nálunk van bűnözés, míg náluk nincs. Több helyen láttam, hogy az udvaron robot fűnyíró járja a ház körüli zöldet, domboldalakat, tehát az emberek adnak rá, hogy ahol élnek, az szép legyen. A fű nem is volt sehol 1 centinél hosszabb.

Az egész helyből árad a nyugodtság, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy ilyen szép környezetben élnek az emberek. Ahol rend van, ott tisztaság (a fejekben). 

Azt hiszem mindenkinek javallott ellátogatni Szlovéniába, ha szeretnék látni, hogy mik vagyunk mi. Ez egy fejmosásra is tökéletesen alkalmas, utána el lehet gondolkodni a "szaros" kis életünkön.

Számomra megdöbbentő volt látnom a két ország közti különbséget, holott ők is komcsi ország voltak, mint mi. Fényévekre vannak tőlünk előre, és ehhez már nem kell az osztrákokhoz mennünk, hogy lássuk.

Szóval döbbenet, egy igazi tanulmány.