Rendelőben

Október 22-én történt, hogy - kénytelen-kelletlen - a pilisvörösvári rendelőben kerítettünk sort a következő láthatásra. Akkor már egy hete beteg volt a kislányom, de mivel nem mondták el, hogy mi a baja (csak annyit, hogy köhög és emiatt nem vihetem el láthatásra), kénytelen voltam elmenni a lakásukra, hogy megérdeklődjem a részleteket.

Ahogy az lenni szokott, a váratlan látogatásomat zaklatásnak vélték. Tök véletlenül anyósom épp akkor ért haza, mikor megérkeztem én is a ház elé, ezért csak kisebb perpatvar után tudtam a tudtukra adni, hogy márpedig én itt vagyok és látni szeretném a lányomat. Anyós ugyan nem engedett be a lépcsőházba, viszont szerencsére az ex épp akkor jött föl a pincéből, mikor épp rám csukta volna az ajtót. 

Csak mellékesen jegyzem meg: jelen pillanatban nincs bírósági végzés a gyermek lakhelyét megállapítandó és a felügyeleti jogot illetően.

Kérdőre is vontak gyorsan, hogy mégis miért állítottam be csak úgy, előzetes értesítés nélkül? Közöltem velük, hogy mivel az ex új telefonszámát nem ismerem és az email-ekre sem válaszol senki, ráadásul a múltheti láthatás elmaradt, ezért jogos aggodalommal jöttem elébük, hogy hírt szerezzek gyermekem felől.

10 percnyi lépcsőházi lármázás után végül megállapodtunk abban, hogy később értesítenek majd SMS-ben, hogy mikor viszik orvoshoz a gyereket, és ha nekem is jó, akkor ott láthatom a kislányom. Hát jó, legyen - gondoltam. 

Mivel viszonylag hamar elintéztem a dolgaim, délután 3-kor már az orvosi rendelő előtti parkolóban várhattam rájuk. Anyós fél 4-kor küldte az SMS-t, hogy fél 6-ra érnek a rendelőhöz. Csodás. Két és fél óra reményteli de unalmas várakozás.

Végül aztán 6-ra értek oda. 

Ahogy megláttam a kis csöppséget, levettem a kabátját és magamhoz öleltem őt :)

Kértem az anyját, hogy készítsen rólunk egy közös képet, de ezt megtagadta. Ennyi. Miért is csinálna? Nehogy már annyi kép legyen apáról és lányáról...

Nagyjából háromnegyed órát vártunk a sorunkra. Addig Dórival körbe-körbe sétálgattunk a rendelő várójában, megnéztük az előteret, megmutatta nekem a plafonon lévő lámpát, majd meglestük a parkolóban villogó autót, amely ütemesen és kitartóan irányjelzett nekünk. Mikor a gyerkőc megunta és már én sem tudtam szavakkal lekötni a figyelmét, megreptettem a székek fölött, mintha repülő volna. Dóri folyamatosan mosolygott és szemmel láthatóan élvezte a repülőzést. 

De egy idő után ezt is megunta. 
Mit is csináljunk? 

A sarokban volt egy gyerekasztal néhány játékkal, mondom jó, üljünk le oda és játszunk! Anyuci persze nem engedte. Szerine azért nem játszhat vele, mert elkapna valami bacit. A szokásos duma... 

Mi legyen, mi legyen...

Picikém szeretett volna kicsit kúszni-mászni a földön, de az annyira koszos volt, hogy nem tehettem le. Az anyja kinyírt volna ezért is. Aztán az ex kérésére végül rátettem őt a pelenkázó asztalra, ahol viszont önfeledten élhette ki négykézláb-mászós ösztöneit.

Igazi akadálypálya

Mivel az anyja folytonosan mellette strázsált, én pedig szerettem volna kicsit babrálni vele, így rövidesen levettem őt az pelenkázóról és óvatosan, gyanútlanul megközelítettük a játékkal teli asztalt. Anyuci először nemet mondott rá, de mikor végül Dórit betettem a gyerekszékbe az asztallal szemben, nem tehetett mást, mint engedélyezte a játékot.

Jöttek is a csúnya bacik szegény gyerek kezére, tenyerére, ujjacskáira. Gondoltam is, itt a vég, elkap majd valami fertőzést. Mi lesz így, mi lesz így...

Dórim persze játszott önfeledten: ledobálta a kockákat, csattogtatta a felépítmény ajtaját (a lenti képen), majd érdeklődve vizsgálta meg, hogy a mellettünk lévő kisgyerek mivel és hogyan játszik. Tetszett neki az asztalon magasodó építmény, szó szerint örült, hogy megfoghat mindent. Az anyja ettől az örömtől akarta őt megfosztani.


Dóri egy kis idő múltán megunva a játékot jelezte, hogy menni akar, így ismét kézbe vettem őt, hogy sétálgassunk a rendelőben. Persze ő nem a karomban ülve akart sétálgatni, hanem úgy, hogy leteszem a földre, s majd ő megszervezi magának a kalandokat. Mivel ezt nem lehetett, ismét repülőset játszottunk, majd pár kör után kikötöttünk a pelenkázón.

Itt az anyja elővette azt az undok és nedves kéztörlő kendőt, amivel jó alaposan letörölgette a gyerek kezeit, nehogy ráragadjon valami szar a játékokról. Nem is értem hogy lehet így élni. Mindegy, ráhagyom... Csak a gyereknek ne legyen agyrákja 6 éves korában.

De komolyan: nagy ezotériás, Sorskutató anyuka, aki a természet energiáit követi, és mégis vegyszerekkel kenegeti a gyereket: hol fertőtlenítővel, hol nedves kéztörlővel, a lényeg, hogy steril legyen a gyerek bőre, mert akkor minden oké. Hogy a szarba lehet ennyi vegyszert rákenni egy gyerekre?!

Nemsokkal később szóltak, hogy mehetünk, mert sorra kerültünk. Mivel a gyerek az én ölemben volt, egyértelműnek tűnt, hogy magam viszem be az orvosi szobába. Az anyja természetesen nem így gondolta. Kérte, hogy adjam át a gyerkőcöt, mire mondtam neki, hogy nem adom, beviszem én. Ő rám förmedt, hogy mégis minek? Azt feleltem azért, mert a gyerek apja vagyok és tudni szeretném, hogy mi a baja a kislányunknak. 

Az ex feje főni kezdett dühében, de hát Istenem, szedjen bogyókat, ha ennyire nincs önuralma maga fölött. Képtelen megérteni a tényt, hogy a gyerek az én gyerekem is, akihez ragaszkodom, és csinálhat bármit, én mindvégig az életük része leszek, tetszik neki vagy sem.

A dühét sem értem. Nem ám örülne, hogy nem az a fajta apuka vagyok, aki szarik a gyerekére, inkább a közelében se szeretne tudni. Azt kívánja, bárcsak ne is lennék, púp vagyok a hátukon, mert milyen féreg is az az apuka, aki zaklatja az anyukát, mert látni szeretné a saját kölkét! Immáron nyolcadik (!) hónapja! 

Hát persze, ő egyelőre csak azt látja bennem, hogy gyűlölni kell ezért meg azért, de még csak fel sem fogja, hogy a kislányunk életében milyen értéket képvisel egy apuka, aki majd megtanítja őt az élet nehéz dolgaira. Igen, a nehéz dolgokra, mert arra ne is számítsunk, hogy egy olyan nő, aki azt se tudja hány volt van a konnektorban, majd megtanítja a gyermekét a mindennapi életre. Lesz majd nála szellem, meg sors, meg energiarezgés, de ha én nem lennék, a gyerek azt se tudná hogyan készül - mondjuk - a kenyér. Lefogadom, ha anyucit megkérdezném most, nem tudná rá a választ.

Hát ez van.

Az orvosi vizsgálat után, szokásunkhoz híven hajba kaptunk, majd hangos veszekedést követően ki ki ment a maga útjára. Beszélhetnék erről vég nélkül, de nem teszem. Nem ér annyit a történet, hogy felhúzzam magam így estére.

Jahh, nincs is este: délután 5 óra és korom sötét van. Hogy én mennyire utálom a telet...

És mennyire rühellem a hülyéket, Istenem.





Megjegyzések