20 perc

Ennyi volt a Karácsony. Igen, 20 perc. A parkolóban.

Mivel a kislányom anyja nem válaszolt az SMS-ben feltett kérdésre, miszerint velem tartanak e 25-én édesapámékhoz (lásd: Vele vagy nélküle?), ezért kénytelen voltam elmenni hozzájuk, majd délelőtt 10-kor becsöngetni.

Picit várnom kellett, mire valaki kinézett az ablakon. Az ex volt az. Írtam neki egy SMS-t, hogy hoztam neki két levelet, és jöjjön le érte. Azt hittem nem fog rá reagálni és megint kihívja rám a zsarukat, de tévedtem, mert a legnagyobb meglepetésemre egyszer csak kinyílt a társasház ajtaja, majd álmos szemekkel megjelent. 

Odaadtam neki a két levelet, majd pár percre szóba elegyedtünk egymással. 



A két levél közül az egyik, amit a kislányomnak írtam
(Vajon ezeket a leveleket elteszi neki az anyja, hogy később is elolvashassa azokat?)

Kérdeztem tőle, hogy jönnek e karácsonyozni apámékhoz, de mondta, hogy nem, viszont pár percre le tudja hozni a gyereket, ha úgy jó. Majd hozzátette, hogy odaadhatom neki az ajándékokat odalent.

Elsőre valahogy nem tudtam megemészteni a hallottakat, de még másodjára sem. Komolyan gondolja?! Adjam oda neki az ajándékokat a parkolóban? Kábé 5 fok volt, párás, ködös idő... mégis hogy képzeli? A lányommal a parkoló nedves kövén fogok karácsonyozni???

Mondtam neki, hogy ez nem így megy, mire tök nyugodt hangon közölte, hogy ő megírta nekem válasszak a három nap közül egyet, amikor is elmehetek meglátogatni a gyereket és ők eljönnek velem sétálni (!) valamerre a környéken! A gyanúm beigazolódott: ezek tényleg eljátszanák velem azt, amit szeptemberben a gyerek születésnapján (amikor a Gondola Étterembe voltunk kénytelenek beülni ajándékokat bontogatni).

Pfff... na neeee! Ez nem láthatás, hanem Karácsony, az ég szerelmére!

Közölte, hogy nem jön el apámékhoz és kész. Megkérdeztem tőle, hogy akkor az ajándékokat mégis hogy adjam így oda a kislányunknak? Itt fogja kibontani? Itt fogom őt lefényképezni? 

(Gondolom ő is így képzelte el a Karácsonyát gyerekként, ugye? Egy hideg, lucskos parkolóban. Nincs is annál jobb)

Megkérdeztem tőle, hogy ugye ezt te sem gondolod komolyan? Ő pedig visszakérdezett, hogy ugye én sem gondolom komolyan, hogy eljön velem apámékhoz?

Nem tudtam mire vélni az egészet. 

Az oké, hogy nem jön el, hiszen apámék neheztelnek rá a viselkedése miatt (okkal) és így nem mer a szemükbe nézni, de hogy a parkolóban karácsonyozzunk, az azért túlzás. 

Hiába kértem, hajthatatlan maradt. Azt mondta, hogy a mai nap neki nem jó, de nem volt hajlandó elmondani, hogy miért nem. Más programja van és kész. Hiába magyaráztam neki, hogy a gyerek érdeke az első, és ez az érdek minden mást felülír, nem igazán hatotta meg. Egyáltalán nem érdekelte, hogy Karácsony van és a gyerekünknek az lenne a legjobb, ha néhány órát eltölthetne végre az édesapjával - két hónap kihagyás után. 

Mondta, hogy szerinte is az lenne a legjobb, ha együtt lehetnénk, de nem fog beülni a kocsimba, mert nem érzi magát biztonságban velem. Itt arra utalt, hogy a nyáron az ígéretem ellenére nem vittem őket haza egy vidéki utunkról (a kuplung meghibásodása miatt), és ezért kénytelen volt velem eltölteni egy éjszakát Horányban, amit pedig utál. Olyan rossz lehetett kicsit Apuval lenni abban a házban, amit akkor már három hónappal azelőtt hagyott a háta mögött. Borzalmas...

Nyugtatgattam őt, hogy nem rabolom el a gyereket tőle, de nem bízott bennem. Végül is igaza van, mert ha úgy döntök elviszem őket valahová és a gyereket magamnál tartom, akkor nem nagyon csinálhat velem semmit, s kénytelen volna megvárni a bírósági végzést, mint ahogy én is teszem ezt mostanában. Ennek a kockázatnak nem akarta kitenni magát, úgyhogy tökéletesen megértem őt... de azt már nem, hogy ennek ellenére nem enged fel a lakásba. Még mindig fél és retteg?

Ezután elmondta, hogy ártottam nekik korábban és ezért nem lesz karácsonyozás sem apáméknál és sem náluk, majd mikor megkérdeztem tőle, hogy mégis mivel ártottam, nem adott rá egyenes választ. Közölte, hogy nem akar már veszekedni velem, mert elege van belőle, ennek ellenére mégsem volt képes megtenni a békülés irányába akár csak egyetlen egy lépést is. Felhozta az állítólagos email-feltörési sztoriját, hangoztatva, ha akkor én nem töröm fel a levelezését, akkor a mai napig is felmehetnék hozzájuk és láthatnám a gyermekem. 

Phahh, na persze. Erre csak azt tudom mondani, hogy ha korábban meghallgatott volna engem is, akkor egész másképp látná a dolgokat erről. Elmondtam neki, hogy ezért kértem őt, üljünk le beszélgetni egy kicsit, mert az egész rágalom, amivel engem illetnek, úgy ahogy van marhaság. Mindenkire hallgat a környezetében, csak épp arra nem, akiről az egész ügy szól?Miért is? 

Még mindig nem érti, hogy amit művel, azzal nem velem szúr ki, hanem a lányunkkal. Nem nekem árt vele, hanem a kislányunknak. Tök nehéz lehet megérteni, de tényleg... és szemmel láthatóan őt inkább az átkozott bosszúja vezérli, mint a józan ész. 

Kérdeztem tőle, hogy nem lehetne ezen változtatni valamit? Azt felelte, hogy nem, mert olyan dolgok történtek, amik túlmennek mindenen. Hát jah, gondolom az egész bonyodalom a ruandai mészárláshoz hasonlítható, azt pedig tényleg nem lehet megbocsátani. Ilyen az élet, csupa nehézség. 

Elmondtam, hogy nekem is nehéz megemésztenem azt a sok szart, amit leírtak a legutóbbi beadványukban (lásd: Háború a Bíróságon), mégis szemet hunyok fölötte, mire közölte, hogy márpedig ő nem hazudik, és minden amit abban leírt, csupa igazság. 

Na ja. Vajon melyik része? Az, amelyben feltételezi, hogy megrontanám a lányomat, ha nálam aludna a kapcsolattartás ideje alatt? Vagy az, hogy lusta vagyok? Hagyjuk már ezt...

Elmosolyogtam magam, mire ő megerősítette az előzőeket, miszerint a beadványuk csupa igazságot tartalmaz. Erre csak annyit tudtam válaszolni, hogy persze, a csúsztatásaikkal, az ellentmondásaikkal és a félremagyarázásaikkal együtt. Mondtam neki, hogy olvassa el a válaszomat a blogon, amit a beadványára írtam. Kérdezte, hogy azt beadtam a Bíróságra? Mondtam, hogy nem, mert nem alacsonyodom le arra a szintre. Majd hozzátettem, hogy nem azért vagyok itt, hogy Karácsony napján ismét erről vitatkozzunk. Igazság szerint nekem is elegem van a felesleges magyarázkodásokból, mert szemmel láthatóan egy egész más világban él, és képtelen felfogni mi zajlik körülötte. 

Ezután elmeséltem neki, hogy miért is adtam el a horányi házam és építek majd a közelükben egy újat (Lásd: Káposztaföld), de hozzátettem azt is, hogy én nem az ellensége vagyok és nem az a szándékom, hogy ártsak nekik. Hiába mondtam neki, hogy ki kéne békülnünk, hogy minden a rendes kerékvágásban haladjon, ő a bírósági végzéshez kötötte a kapcsolattartások lebonyolítását. Még mindig köti az ebet a karóhoz. 

Szerencsétlen eb...

Innentől kezdve már nem emlékszem miről beszélgettünk, mert sok kis hülyeségről volt szó: a családomról, az ezelőtti karácsonyozásokról, a fiamról, az ajándékokról, a hajléktalanságomról, stb... majd - érthetetlen okból - megjelent az ex húga a lépcsőfordulóban, s felhívta rá az ex figyelmét, hogy a kislányom felébredt és meg kéne etetni. Azért nem értettem a jelenetet, mert nem omlik össze a világ, ha a kislányom felébred, hiszen a húg is tud vele foglalkozni, s nem feltétlenül kell az ébredéshez a gyerek anyja. Pár percig még biztos nem.

Az ex ezután elindult fölfelé, hogy hát ő most megy etetni (éhenhalás ellen kell is, másodpercre pontosan), majd a húg ekkor felajánlotta, hogy addig lent marad (velem), amíg megeteti a gyereket. Mondom magamban: Minek?! Miért akar lent maradni?

Szerintem már jó előre megbeszélték, hogy negyed óra múlva lejön szólni, hogy hát fel kéne menni ezért meg azért, de hogy miért maradna lent, amíg az ex megeteti a gyereket, rejtély maradt a számomra. Dumcsizni akart velem? Kétlem, hiszen kétszer köszöntem neki, mikor lejött, de egyszer sem válaszolt rá. Akkor miért is kell lent maradnia? Terelés volt az egész, ehhez nem fér kétség.

De mindegy. Felajánlotta, hogy az etetés után lejönnek, s ha akarom, várjam meg őket. Persze, hogy akartam, hiszen immáron két hónapja nem láttam a kislányomat! Fél óra várakozási időt kért. Addig beültem a kocsimba.

20 percnyi várakozás után kaptam egy SMS-t, hogy lent vannak az udvaron a gyerekkel. Hm. Igazán gyorsak voltak. A szerető addig kimászott a hátsó ablakon? :D

Mindegy...

Miután odamentem hozzájuk, átvettem a gyereket az anyjától. Dórim nem nagyon akart rám nézni, de amikor véletlenül mégis, akkor tisztán láttam rajta, hogy fogalma sincs róla ki vagyok. 15 hónaposan azt se tudja ki az apja. Gratulálok...

Ennél szarabb érzést nem kívánok senkinek!

Azért is szar az egész, mert olyannyira kívülállónak számítok jelenleg, hogy a gyerek nevelésébe sem szólhatok bele, mert ugye neki van egy felügyeleti joggal bíró édesanyja, aki az egész élete fölött rendelkezik "kizárólagosan"! Tehát kiestem a pixisből, s mint apa, nem mondhatom meg majd ezután, hogy minek kellene történnie a kislányommal kapcsolatosan. Igaz, itt még nem tartunk, de az anyuci viselkedéséből következtetve elmondható, hogy hamarosan fogunk. Az én nevelési szándékom csupán a kapcsolattartás idejére fog korlátozódni, úgyhogy vajmi kevés idő fog a rendelkezésemre állni ezután, hogy a kislányomat "elrontsam", az "anyuci ellen neveljem", meg hasonlók... Mert ugye ez lesz, már látom magam előtt az eseményeket, hogy miket fognak kitalálni a későbbiekben.

Tehát szar az egész. A kislányomnak fogalma sincs, hogy ki az apja.

Mikor az ölemben ült, hiába szólongattam, ő nem akart rám tekinteni. Adtam neki egy puszit, megszagolgattam az arcát, magamhoz szorítottam a kis testét gyengéden, de valahogy nem akart közeledni felém. Mondtam neki, hogy Apa vagyok, s minden kisgyereknek van egy anyukája és apukája - s ebből az utóbbi vagyok én, de nem reagált rá. Nem tudom mennyit értett meg belőle, de biztos vagyok benne, hogy minden szavamat hallotta és értette, csak magával az apa-kérdéssel nem tudott mit kezdeni. 

Ha magam emlékszem csecsemőkori történésekre és álmokra, akkor egészen biztos ő is. Okos kislány Ő.

Kicsit sétáltunk a parkolóban, majd megnéztünk egy nyávogó cicát a kerítésnél, ezután elővettem a zsebemből egy ajándékot, amit a kocsimban található ajándékkupacból vettem ki. Hiába, mégis csak Karácsony van, és bár nem akartam a parkolóban ajándékozni, mégsem mehettem oda hozzá üres kézzel.

Kibontottuk együtt a picinyke csomag végét, s kihúztuk belőle az ajándékát: egy cifra, népies ruhába felöltöztetett játékbabát. Na jó, megmutatom. Erről van szó:

Egy ajándék a sok közül

A kislányom arca felragyogott, s láttam rajta, hogy az ajándékában felismer egy apró ember-mást, egy kisbabát, amelynek szemei vannak, szája van, s pont úgy néz ki, mint egy apró kislány. Sokáig nézte, nézegette. Mosolygott, s mindeközben súgtam neki, hogy ez az ő kis barátja, és nevet kell majd adnia neki.

Ezután nézegette, forgatgatta, vizsgálgatta az apró termetű kisbabát, s közben néztem az arcát, hogy milyen reakciót vált ki belőle a találkozás élete első játékbabájával kapcsolatban. Nekem úgy tűnt, hogy megérintette a dolog, bár éreztem azt is, hogy mint játékot még nem tudja értelmezni, mert nem alakultak ki még benne a babákkal való babázás érzelmi szálai. Nem tudja mit kezdjen vele; tetszik neki, mert egy emberi hasonmásról van szó, de ennyi, nem tudja mit kell vele kezdeni. De nem is annak szántam, hogy babázzon vele, mert ahhoz még tényleg kicsi, de biztos voltam benne, mint "makett vagy modell ember", bizonyos szinten érdekelni fogja. Talán majd hosszasan elücsörög vele az ágyon és vizsgálgatni fogja, nem tudom.

Sajnos erről nem nyilatkozhatom, mert ugye nem élünk együtt. Ha egységes család lennénk, akkor minden nap elővenném neki a babáját (is) és játszanék vele közösen. Kis otthont építenénk együtt, kitömnénk vattával egy fadobozt és elmondanám a lányomnak, hogy a kis barátnője ebben alszik, ha beáll az est. Beszélgetnék vele, megsimogatnám a haját, megfognánk a kezét, az ölébe ültetném, stb... Sosem babáztam, így nem tudom pontosan hogyan kell babázni, de biztos rájönnénk együtt, hogy mi benne a lényeg. Aztán vennék hozzá házikót is, meg kis maci barátot, akiket minden este elrakunk a helyükre - akarom mondani az ágyukba... elköszönünk tőlük és jó éjt kívánnánk nekik. 

Fogalmam sincs milyen lehet játszani a kislányommal, mert ilyen szinten még sosem játszottam vele. Már-már abba a korba lép hamarosan, amikor a játékokkal a dobálózáson kívül ténylegesen játszani is tud... és fáj, hogy ilyenkor nem lehetek vele. Ha az anyja tudná, hogy milyen fantasztikus apja lennék a lányomnak, akkor egész biztosan nem így viselkedne velem. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy el sem hagyott volna.

Csak hát... rosszkor döntött úgy, hogy elhagy. 

Korán, nem jó időben jött a kislányunk: előbb a horányi házamat kellett volna felépítenem, majd azután kellett volna gyereket vállalnunk, mert így mindkettőnket lefoglalt valami fontos tevékenység egymással párhuzamosan, ami végül az elhidegülésünkhöz vezetett.

Az a legrosszabb az egészben, hogy az egymás iránt érzett megnemértésünknek a kislányunk issza meg a levét. Ő lesz a legnagyobb szenvedő alanya...

Ki játszik majd vele minden nap?
Hol lesz így az apakép az életéből?  
Hol lesz így a példakép?

Sehol, ugye?

Majd a pótapu pótolni fogja az igazit?
Kötve hiszem...

Az ilyen és az ehhez hasonló kapcsolattartási szokások miatt a kislányom nem kapja majd meg a későbbiekben azt a teljességet, amit egyébként egy egységes családban megkaphatna mindkét szülőjétől. Lehet ennek ellenkezőjéről mindenféle demagóg szöveget nyomatni, de a gyerekben egyszer úgyis felsejlik majd a gondolat, hogy van valahol egy igazi apukája is... aki - az anyja mondókájával ellentétben - nem is olyan rossz ember, mint ahogy neki azt korábban mondta mindenki.

Mit fog az anyja mesélni rólam, ha majd a kislányom elkezd kérdezősködni mindenféléről, vagy ha egyszer csak megkapja a valódi bizonyítékokat rólam, amelyek engem felmentenek? Képeket, leveleket, hangfelvételeket, stb... Azokat a tárgyi bizonyítékokat, amelyek ellentmondanak az anyja állításának. Amikor majd megtudja, hogy én nem is tettem azokat a dolgokat, amelyekkel az anyja vádolt engem. Mit mond majd neki az anyja, mikor kiderül, hogy hazugságra épült az egész gyerekkora?

Mit fog az anyja mondani, amikor a kislányom megkérdezi tőle, hol voltam a Karácsonyok alkalmával? Hogy miért nem jöhetett át hozzám éveken át?

Mit fog neki mondani az anyja az idei Karácsonyról? Azt, hogy hát mégiscsak találkoztatok kislányom? Ezt?

20 percre.

A parkolóban...


Boldog Karácsonyt Kislányom!




Megjegyzések