Csak egy puszi

Tegnap Pilisvörösváron jártam az Édesapámmal, hogy megmutassam neki azokat a telkeket, amelyek vásárlás céljából számításba jöhetnek. Reggel 7 órától délután fél 4-ig jártuk a címeket, s közben még az Építésügyi Hatósághoz is bementünk a lehetőségekről érdeklődni.

Unalmas nap volt, és a hivatali nyitva tartás miatt volt két olyan óránk is, amikor nem volt időpontunk egy házhoz sem. Az üres idő alatt viszont beültünk a Gondola Étterembe ebédelni, amely az anyósom lakásától mindössze egy percnyi sétára van. Miközben vártuk az ebédet, folyton az utcájuk torkolatát bámultam az ablakon át, hátha meglátom a gyermekem anyját babakocsival sétálni. Már öt hete nem láttam a kislányom, így érthető, ha minden gondolatom körülötte forog. Sajnos őket nem láttam csak anyósomat, aki a kocsijával fordult be épp az utcasarkon. Szívem szerint odamentem volna hozzá, hogy beszélgessünk a köztünk lévő ellentétről, de nem láttam értelmét egy olyan emberrel vitázni, aki a pszichopátia jegyeit mutatja. Egyszer már megpróbáltam (lásd: Rendelőben), de csak újabb rágalmakat kaptam tőle, valamint egy gondosan felállított csapdát, amelybe szépen bele is sétáltam: történetesen azt, hogy előadta nekem, valaki rongyot dugott a kéményükbe (lásd: Rongy). Azóta veszek fel minden beszélgetést diktafonnal, mert az exem épp a bizonyítékaim hiánya miatt hisz el mindent az anyjának, s tiltja el tőlem a gyermekem. 

Na, ebből a szívásból nem kérek még egyszer, mert anyósom úgy veri át a negédességével az embert, hogy a vele gyakorlatlan személy simán belesétál a csapdájába, s még csak azt sem veszi észre, hogy az orránál fogva vezetik. Úgy érzem, nekem anyósommal semmi beszélgetni valóm nincs, mert az a nő erkölcsileg zéró, aki szemrebbenés nélkül meghazudtolja az embert. 

Miután megebédeltünk apámmal, a Hivatalba siettünk, hogy érdeklődjünk bizonyos telkek beépíthetősége felől. Egész kedvező válaszokat kaptunk, úgyhogy az általam kiszemelt telekkel kapcsolatban csupa pozitív fejlemény történt. Kiderült például, hogy a telek illeték ellenében belterületbe vonható, valamint a rá építendő ház a telekhatárra is építhető, ami által növelhető a szabad területek aránya. Majd három hónap keresgélés után úgy tűnik megtaláltam azt a kicsiny földet, amelyre az új otthonom épül majd. 

A Hivatal után apámmal megnéztünk egy másik telket is, majd fél 4 körül elindultunk hazafelé. Út közben megálltunk egy útszéli kis boltban, mert apámnak tollat kellett vennie a jegyzeteihez. Én eközben a bolt lépcsőjén várakoztam.

Ahogy nézelődöm jobbra-balra látom, hogy az asszony tolja a babakocsit a járdán, egyenesen felém. Hirtelen nem is tudtam mitévő legyek. Szóba elegyedjek vele? Lépjek elé? Álljak félre? Mit kellene csinálnom?

Csupán másodperceim maradtak, hogy eldöntsem, hiszen az Asszony egyre csak közeledett felém és nem akartam vele egy újabb konfrontációba bocsátkozni feleslegesen, de az sem volt járható út, hogy hagyja őt szó nélkül elsétálni mellettem a gyerekemmel, akit öt hete nem láttam. Végül úgy döntöttem, hogy megállítom őket, hiszen a kislányom apjaként jogomban áll felvennem a kapcsolatot a lányommal, főleg úgy, hogy nincs még bírósági végzés a felügyeleti jogunkról.

Így is lett.

Az ex úgy akart elillanni mellettem, mintha ott se volnék. Mikor már köszönési távolságon belül voltak, leléptem a bolt lépcsőjéről a járdára úgy, hogy a babakocsival már körülményes lett volna kikerülni. A gyerek anyja egyből rám förmedt, hogy engedjem őt tovább. Azt feleltem, hogy szeretném egy pillanatra megnézni a kicsit. Ő megtagadta ezt, mondván, hogy időpontja van és sietnek tovább. Persze-persze, a szokásos duma. Én is sietek, sőt, van egy kislányom, aki az én vérem, aki a saját gyermekem, s aki egy karnyújtásnyira van tőlem, s akit öt hete nem láttam.

Közben Édesapám is kijött a boltból, így szemtanúja volt annak, ahogy az ex beszél velem. Kérte az Asszonyt, hogy Karácsony másnapján, azaz 25-én hagy vigye el a gyereket hozzájuk, hogy együtt ünnepelhessen a család. Ezt az ex megtagadta, majd kihangsúlyozta, hogy nem adja a gyereket és kész, meg különben is, apám nem tudja miről van szó (ezért ne szóljon bele a dolgainkba). 

Ahogy álltunk a járdán, Asszonyban ment fel a pumpa. Kérdeztem tőle, hogy most úgy tűnök, mint aki agresszív? Merthogy legutóbb a rendőröknek ezt mondta: "Nem vagyok hajlandó őt beengedni, mert félek tőle. Nagyon agresszív, nagyon indulatos és nem először fordult elő, hogy idejön és megfélemlít bennünket, nem vagyok hajlandó felengedni a lakásomba. Bírói végzés még nincs". (lásd: Rendőri védelem)

Erre nem válaszolt, csak hajtogatta tovább, hogy engedjük őt az útjára. 

Ezután közöltem vele, hogy az ő jóindulatán múlik csak, hogy a gyermekem közelébe enged e, és az én jóindulatomon, hogy nem viszem el a kicsit most, ebben a pillanatban, pedig megtehetném a szülői felügyeleti jogom jóvoltából. Arra céloztam ezzel, hogy két embernek, két szülőnek nem kellene így viselkedniük egymással, hiszen a közös gyermekükről van szó. Idegenekkel sem viselkedik így az ember, nemhogy a saját gyermekével. Leesett volna a gyűrű az ujjáról, ha pár percre a kislányommal lehetek?

Ebből ő egy szót sem értett meg, különben lehiggadt volna. Míg én jóindulatú voltam hozzá, ő mindvégig a Rendőrséggel fenyegetett, és természetesen leszarta, hogy apuka és lánya öt hét elteltével találkozhatnak végre. Ráadásul Édesapámnak is joga van a gyerekhez, amit ő szintúgy leszart.

Végül mondtam az exnek, ha adhatok a gyermekemnek egy puszit, akkor simán továbbmehetnek és lezárhatjuk ezt a veszekedést. Ő rábólintott, én pedig lehajoltam, hogy megpusziljam a kislányomat. A könnyeimmel küszködve hajoltam a kicsim fölé, aki édesen aludt a babakocsiban. Amint összeért az arcunk, s megéreztem a bőre illatát, vettem egy nagy levegőt, hogy minél többet magamba szippanthassak belőle. Igen... ő az én kislányom...

Mindennél jobb volt ez az illat.

Dórim ekkor felébredt, s álmos tekintettel nézett körbe, hogy kik ezek az emberek a babakocsi előtt. Nézett rám is, de nem ismert fel engem. Szólítottam a nevén (ahogy az anyja szokta), de nem reagált rá. Vagy álmos volt még, vagy csak nem értette a zűrzavarban. Mindenesetre elszomorító volt látni, hogy szegénynek fogalma se volt róla, hogy az édesapját látja maga előtt.

Miután a puszi megtörtént, az ex közölte, hogy a Bíróság ideiglenes végzése alapján majd engedélyezni fogja a láthatást, de addig szó sem lehet róla. Az említett iratot egy hete meg kellett volna kapjuk, de ezidáig semmi sem jött. És hamarosan Karácsony. Lehet, hogy a lányom nélkül?

Nincs mit tenni, mint várni...



A kép csak illusztráció





Megjegyzések