Hülyéknek áll a szerencse

Még a nyár elején határoztam el, hogy a kislányom közelébe költözöm, ugyanis szó szerint szenvedtem itthon a távolság miatt, meg attól, hogy kínoznak a vele kapcsolatos emlékek.

Mennem kellett, és ez nem volt kérdéses. Itthon olyannyira nyomasztottak a kislányommal kapcsolatos emlékek, hogy képtelen voltam jól érezni magam. Üres ház, üres szoba... tök egyedül voltam. 

Vajon mennyiért tudnám eladni a házam? - tettem fel magamban a kérdést.

Körbenéztem az ingatlanpiacon, majd összehasonlítottam a kínált házakat az enyémmel. Négyzetméter-árak, készültségi szint, hasznos alapterület, forma, kert és egyéb lehetőségek. Elővettem a régi számlákat, majd összeadtam, hogy mégis mennyibe került az otthonom megteremtése, s ebből mennyi az, amit a családom és egy nagyon kedves barátom dobott össze. Kijött egy összeg, amire rátettem még néhány milliót, mondván, hogy a háznak van egy valamiféle eszmei értéke is, hiszen nem raklapon van a termék. 

Úgy érzem jó összeget gondoltam ki, így meghirdettem.

Négyen jelentkeztek az első héten, abból kettő jött el megnézni. Az egyiknek az volt a baja, hogy cserepeslemez tetőm van, ami kopog az esőben, a másiknak meg az nem tetszett, hogy nincs bevakolva a ház. Szigetelés ugyan van, de még nincs rajta szín. Ez volt az első héten.

A második héten két ember jelentkezett: az egyik alkudni akart egymilliót, de nemet mondtam rá, úgyhogy el is ment. A másik jelentkezőnek viszont tetszett minden, úgyhogy jó alaposan körbe is néztek. Egy fiatal párról van szó, akik imádják Horányt és megfogta őket a házam hangulata. Volt olyan része, amely ugyan nem tetszett nekik, de végül nagyrészt mindenben meg voltak elégedve.

A látogatásuk után egy hét múlva jöttek vissza a lány szüleivel, akik jó alaposan körbeszimatoltak a házban. Az egyik szülőnek tetszett a ház, a másiknak kevésbé. Utóbbi azt kifogásolta, hogy még van mit befejezni rajta, valamint hangoztatta, hogy a lánya nagyon elzárva fog élni a szigeten, és ez - mondjuk úgy - szomorúvá fogja őt tenni. Ebben természetesen van némi ráció, hiszen az exemnek is az volt a kifogása mikor még együtt éltünk, hogy túl magányosnak érzi magát Horányban, és túl távol lakik tőle az anyja, de úgy érzem ez egyén függő inkább, és nem biztos a vevőim is ugyanúgy fognak érezni, mint a volt párom.

Tehát a ház nagyjából tetszett mindenkinek, úgyhogy megállapodtunk egy gondolkodási időben. Teltek a napok és a hetek, én pedig aggódni kezdtem, hogy a vevőjelöltjeim már más ház után járnak.

Azért is volt fontos számomra, hogy eladjam az otthonom, mert mielőbb a kislányom közelébe akartam költözni. A 65 kilométeres távolság és az emlékek sora nem hagyott élni... hiányzott nagyon. 

De a költözésnek racionális okai is voltak: a hetenkénti egyszeri láthatás alkalmával közel 4000 forintot költöttem el utazásra, amely egy hónapban 16.000 forintot jelentett. És ekkor még csak az utazásról beszélünk! Erre az összegre jön rá az az összeg is, amelyből a későbbiekben majd elviszem a lányomat ebédelni vagy szórakozni valamelyik étterembe és játszóházba, stb... Képtelen lennék a jövedelmemből kigazdálkodni ennek árát.

Tehát mennem kel, nem volt kérdéses.

És mintha isteni sorscsapás ért volna: a vevőjelöltjeim közölték, hogy megveszik a házat!

Hallelujahh! :)

A hirdetéstől számított két héten belül jelentkezett a vevőm, majd ezután két hónappal fizették ki a foglalót. Ennél gyorsabban azt hiszem nem is mehetett volna!

Azt azért még tudni kell a történethez, hogy a kislányom anyjával még pár hónappal ezelelőtt közöltem a tényt, hogy eladom a házam, s remélhetőleg ezt meg ezt az összeget meg is kapom érte. Az ex akkor nem kommentálta különösebben. Tudomásul vette és kész. Majd ezután, a következő találkozás alkalmával jól kiröhögött, mondván, hogy az árat igencsak eltúloztam, mert örülhetek, ha ennek feléért is elviszik (árat nem írok, de az általam megjelölt ár felénél kétmillióval mondott többet).

Az ex úgy mondta ezt, mintha értene az ingatlanokhoz, főleg a Szentendrei-szigetiekhez, amelyekről köztudott, hogy a közlekedési bonyodalmak miatt valamiféle speciális kategóriába esik. Gondolom az történt, hogy otthon elmondta a családjának mennyiért árulom a házat, akik jól kiröhögtek engem és okoskodtak magukban, hogy márpedig ezt az általuk elképzelt összegnél többért nem fogom tudni eladni. Az ex pedig a családja okosságait magáévá téve odavágta nekem, hogy "annyit senki nem fog érte adni".

Hát benézték, mert adtak...

De, hogy végre rátérjek a történet lényegére: néhány nappal ezelőtt az általam lefoglalózott telken jártam, amikor a kocsimhoz sétálva út közben az exék háza előtt haladtam el. Benézve az udvarukba látom, hogy valamit nagy szorgalommal pakolgatnak az ablak alatt. Társasház révén odaslattyogtam hozzájuk, majd szóba elegyedtünk (hogy az ex nem nagyon akarta a beszélgetést, azt most nem részletezem). Megkérdezte tőlem, hogy mit keresek náluk, mire azt feleltem, hogy a telkemen voltam méricskélni, és erre jövet láttam, hogy tűzifát pakolnak a ház előtt. Az ex megkérdezte, hogy miért építkezek? Annak ellenére, hogy értettem mit akar kérdezni, én szigorúan csak a kérdésére válaszoltam: - Azért, mert a horányi házamból befolyt összeget el kell költenem az új házamra, hiszen nem akarom felesleges dolgokra elszórni a pénzt. 

Ezután elmondtam neki az összeget (amit korábbról már amúgy is tudott), mire csak ennyit tudott hozzászólni: - Hülyéknek áll a szerencse.

Ennyit.

Nem azt mondta, hogy bocs Máté, de igazad volt. Neeeem... dehogy, ő ilyet sosem mondana. Tőle nem is várhattam volna el ilyesmit, mert a tévedéseit soha az életben nem volt képes beismerni. 

Most engem nézett hülyének, holott én voltam az, aki jó előre megmondta neki, hogy a ház ennyit ér és ennyiért is fogják elvinni. És lám, el is vitték, amit ő nemes egyszerűséggel le is szólt a fent idézett módon. Én voltam a hülye a szemében, holott én mondtam meg a frankót. Holott akit hülyének lehet nézni az ő maga, hiszen úgy mondott árat a házamra, hogy az árakról halvány lila gőze sem volt. Egész egyszerűen azért, mert nem ért hozzá. Sem a horányi ingatlanokhoz nem ért, sem az aktuális négyzetméterárakhoz. Emellett pedig nem a szerencsén múlott, hogy ennyiért el tudtam adni, hiszen a házat jó áron kínáltam (amit a hozzáértő ember meg is vett). Ha már szerencse ért, akkor az azért volt, mert a vevőmre nem kellett hónapokat várni, hanem a hirdetéstől számított két héten belül meg is érkezett!

Tehát az ex benézte, mint megannyi dolgot a kapcsolatunk alatt. És az ehhez hasonló dolgokra mondta mindig, hogy okoskodom, és folyton mindent kimagyarázok.

Most mit mondjak erre? 
Mondjam azt, hogy az ész nálam van és nem nála?

Ha netán eljut az agyáig valamikor ez az eset, akkor jó lenne, ha átgondolna szépen sorjában mindent, ami az elmúlt hónapokban történt, s végre odafigyelne rám, hiszen épp a tudatlansága miatt szív a kislányunk, aki jelenleg a hetedik hete nem láthatta a saját édesapját. 

Hülyének áll a szerencse?

Kétlem...




Megjegyzések