2016. január 11., hétfő

3 dolog

Az utóbbi héten három dolog is történt a családkámmal kapcsolatban, amelyek bár külön-külön megemlítve nem tűnnek olyan fontosnak, de úgy érzem, hogy egyben elmesélve, már érdekesek lehetnek. Íme:


Furcsa telefonhívás

A minap, január 6-án betértem a gumishoz, hogy lecseréljem a kocsin a nyári gumijaimat, mert már igencsak csúszkáltam vele bizonyos helyzetekben. Ahogy várok a soromra s bambulok ki a fejemből, gondoltam egyet, hogy felhívom telefonon a gyermekem édesanyját azzal a céllal, hogy az idióta SMS-ek helyett végre szót válthassak vele a gyermekünkről.

(Ehhez tudni kell, hogy hónapokig nem értem őt el rajta, mert egész egyszerűen nem tudtam a telefonszámát, de Karácsony előtt kaptam egy SMS-t anyósomtól, hogy találkozhatok a lányommal, mert az ex úgy döntött "megengedi" (részletek itt: Vele vagy nélküle). Azóta - úgymond - már tudom a számát, mert az anyósomét használja mostanában, amin SMS-ben esetenként el tudom őt érni (lásd: Ez a vonat elment). 

Tehát felhívtam. A telefon csörög, csörög... és csörög... de senki nem veszi fel. Egy idő után meguntam, ezért letettem.

Pár perc múltán hívásom van: az ex az!

- Vajon mit akar? - futott át a gondolat a fejemben, majd pár másodpercnyi hezitálás után felvettem. Az ex volt az, bemutatkozott és várta a reagálást. Mondom neki, hogy "Szia, Máté vagyok... tudunk beszélni?" - kérdeztem, de válasz helyett lerakta. Gondolom nem tudta, hogy a telefonszámomon én vagyok. Fasza... Én meg már örültem, hogy beszélgetni tudok vele egy kicsit.

Na, de ezután jött a meglepetés: mintegy negyed óra múltán ismét csörög a telefonom, és ismét az ex hívott rajta!

Wáááh! MIÉRT?!

Az előző hívása után mit akarhat tőlem megint?!

Mindegy, felvettem...

- Tessék... - szóltam a telefonomba, miután nyitottam a vonalat, de nem szólt bele senki. Mondom megint: - Hallóóó... Máté vagyok, mondjad!

De senki nem szólt, pedig a vonal élt, s hangokat lehetett hallani a túlvégen. Kicsit fülelek, fülelek, erre meghallom az ex hangját a lakás túlvégében, aki hangosan kiabál a kislányommal, miszerint "...miért nem tudsz végre rendesen viselkedni?!".

Paff... Döbbenet! 

Mi van?

Az ex kiabál a gyermekemmel? Miért is? 

"Miért nem tudsz végre rendesen viselkedni"??? 

Ez most komoly? Számon kéri a 16 hónapos kislányomat, hogy miért nem tud rendesen viselkedni? Miért, mit csinált? Nem mosott kezet reggeli után? Mi adhat rá okot, hogy így beszéljen egy csöpp kislánnyal az édesanyja? 16 hónapos, az ég szerelmére!

Tudom, tudom... nem én nevelem őt nap mint nap, így nem tudhatom min megy keresztül a család, de képtelenségnek tartom azt, hogy én bármilyen szituációban is kiabáljak a kislányommal! Azzal a kislánnyal, akitől én inkább elolvadok, minthogy felerősödjön vele szemben akár csak a hangom is!

Persze, belátom, nem könnyű egy gyermeket kordában tartani, főleg abban a korban, amikor mindent megfog, felvesz, megrág, lenyel, kiköp, feldönt, kiborít, benyálaz, stb... de Istenem, hát ilyenek a gyerekek! Miért kell őt rendreutasítani azzal, hogy "...miért nem tudsz végre rendesen viselkedni?"???

Hát nem tud! Mert gyerek! Mert 16 hónapos, mert még baba, még ha félig-meddig önjáró is!

Íme, ezzel jár, ha anyuci úgy dönt, hogy mostantól különválik apucitól. Igen, ez ezzel jár: míg én a gyerektartáson és az önfeledt láthatásokon túl nem igen foglalkozom a gyerekneveléssel járó gondokkal (a későbbiekben), addig anyuka egész nap takarít, mos, főz és etet... meg pelenkázik, ruhát tereget, bevásárol, intézi a számlákat, oszt és szoroz, idegeskedik és a többi. Sorolhatnám napestig.

Amíg én új barátnő után kajtatok és megpróbálom újraszervezni az életem, addig ő fejre áll az idegeskedéstől, mert nem győzi a teendőit betartani. 

Ez van, sajnálom. Elhiheti, nem én akartam így.

Immáron tizedik hónapja könyörgöm neki, hogy gondolja át és kezdjük újra, de ő szóra se méltatott, közben meg majdhogynem odavág a gyereknek, mert nem bírja cérnával. 

- Ez normális? - kérdem én. Mert szerintem nem az!
Lesz majd úgy is, hogy netán megüti őt? Elfenekeli vagy rácsap a kezére?!

Nem én akartam elhagyni a gyermekem, hanem az anyuka döntött úgy, hogy jobb lesz neki nélkülem. Hát hajrá! Szurkolok neki, őszintén, hiszen ha neki nem jól mennek a dolgok, akkor a gyereknek se fog. Ha már velem nem akarja újrakezdeni, akkor legalább keressen magának egy pasit, aki eltartja és megfelezi vele a teendőket, mert ez az állapot, ahogy a kislányommal viselkedik, nem mehet a gyermekem rovására. Ismétlem: nem mehet a gyermekem rovására!

Szóval ledöbbentem a hallottaktól, hiszen a mai napig úgy véltem, hogy otthon minden csupa béke és harmónia, erre kiderül, hogy mégsem.

Hát jahh, milyen jó is lenne, ha lenne egy apuci. Mondjuk lekötné a gyerek figyelmét, amíg anyuci süt, főz, most vagy takarít. Vagy csak tanul, vagy csak szundít. Mert én élvezném, arra megesküszöm! 

Amíg anyuci tenné a dolgait, én elmehetnék a gyerekkel a játszóházba, vagy csak a parkba hintázni, de még azt is el tudnám képzelni, hogy a nappali szőnyegén gurulnánk órák hosszat és nevetgélnénk egymáson. Mint mondtam neki anno: egy-másfél éves korában lehetnék igazán a kislányom szülője, s nem akkor, amikor a gyerek egész nap csak alszik-eszik-alszik-kakil-eszik-alszik. Mert ugye anyucinak az volt az egyik problémája a gyermekünk fél éves korában, hogy nem foglalkozom vele eleget. Igen, mert nem tudtam (meg még sok más is).

Hát tessék, most itt volnék, de tiltva vagyok tőle - hát igya meg a levét.

Nem lehetek apa? Hát akkor legyen ő duplán anya.
Nem megy?
Mégis mit csináljak vele?
Ő akarta így, nem én... elhihetik...

Fogalmam sincs mit tegyek. Menjek el hozzá és vonjam őt kérdőre? Jah, persze, aztán megint rám hívja a Rendőrséget. 

Elegem van ebből, torkig vagyok a veszekedéssel.

Majd' egy évig próbáltam javítani a helyzetünkön, de nem ment. Nem akarta. Innentől kezdve tehetetlen vagyok. Innentől kezdve csak a Bíróság ítéletében bízhatom.




Némaság

Mint tudjuk, az exemmel egy suliba járok. Igen, beiratkoztam, mert beszélni akartam vele a kapcsolattartási jogomról, illetve rólunk. Próbáltam megmenteni a nemlétező kapcsolatunkat, hátha remény van még arra, hogy újrakezdjük. Hiányoztak, mindketten.

Az első két napon kiakadt, hogy abba a suliba járok, amelybe ő jár, ráadásul osztálytársak is vagyunk. Hetente egyszer van tanítás, 10 hónapon át. Úgy véltem, ha már másfél hónapja nem áll velem szóba és nem engedni látnom a gyermekem, akkor majd kénytelen lesz ezen változtatni, ha osztálytársak vagyunk, hiszen egy helyen bukkanunk fel minden héten 10 órányi időtartamra, amit nem tölthet el úgy, hogy leül a sarokba és nem néz rám. 

Az első két tanítási napon ment is neki a dolog, de végül belátta, hogy nem fordíthat nekem hátat. Pár hét után aztán olyan jól kijöttünk végül, hogy egymás mellé ültünk le a padba és rendszeresen viccelődtünk valamin. Beszélgettünk, nevetgéltünk, s még azt is megengedte nekem, hogy a kislányommal találkozzak. VÉGRE!

Majd egyszer csak borúsra fordult az idő, és ismét ellenségessé vált velem szemben. Történt egy nem túl felkapó incidens is köztünk (lásd: Karmolós kiscica), amelynek az lett a vége, hogy feljelentett a Rendőrségen, majd ismét eltiltott a gyermekemtől.

(Január 20-án lesz harmadik hónapja, hogy nem láthatom a saját kislányomat!)

A részletekbe nem mennék bele, de mindeddig azon törtem magam, hogy kibéküljünk és jobb belátásra bírjam. Nem ment. Hiába ültünk egy padsorban, hiába voltunk osztálytársak, ha egyszerűen leszarta a fejem és kikerült, mert meggyőződésévé vált, hogy én csak ártok neki: feltöröm a levelezését, felgyújtom a kéményüket, megfenyegetem őket, ellopom a személyigazolványát, meg ilyenek. Hiába próbáltam neki bizonyítani az ellenkezőjét, leszarta.

Belefáradtam. Ennyi.

Az elmúlt tanítási napon odáig jutottam (január 9-én), hogy már abszolút nem akartam tőle semmit. Még kilenc nap és jön az újabb bírósági tárgyalás, s úgy voltam vele, ha velem nem akart szóba állni eddig, akkor kénytelen lesz majd a Bírósággal, s magyarázhatja majd a Jognak, hogy miért is korlátozott engem ismételten a kapcsolattartásban. Magyarázkodjon, mert lesz mit.

Tehát, a múlt szombati sulis napon csak leültem a padba (tőle egy széknyire, az első sorba), s úgy ahogy van, levegőnek néztem. Nem érdekelt. Direkt nem néztem rá, mert nem akartam. Bevallom, azért féltem attól is, ha rá nézek, akkor akár el is érzékenyülök, úgyhogy kizárólag a feladataimra koncentráltam, ami nélküle is toronymagasan állt előttem: nemsokára vizsga, így rengeteget kell rá tanulnom, miközben szerveznem kell a házépítésemet is (lásd: Káposztaföld), szerveznem kell a költözésemet, s nem mellesleg, helyre kell tennem a magánéletemet, élni kell tovább valahogyan az életem. Tovább kell lépnem, ki kell másznom a gödörből, amelybe a gyermekem elvesztése miatt kerültem. Élnem kell, mert az utóbbi hónapokban csak árnyéka voltam önmagamnak (milyen szépen írtam).

Tehát nem szóltam hozzá. Ő is ezt tette, amit mindeddig: kizárt teljesen az életéből. Hát legyen.

Csak ültünk egymás mellett a padban, s ki-ki a maga dolgával volt elfoglalva. 

Pedig van egy közös gyermekünk. Egy csodaszép kislány. 16 hónapos. 

De ezt senki se mondaná meg rólunk, ha ránk nézett volna, mert úgy ültünk egymás mellett, mint két idegen. Jó, mi? Elhihetik, nem én akartam, hogy így legyen...

Némaság van.


Véletlen találkozás

Aztán, a mai napon (január 11-én) úgy alakult, hogy Pilisvörösvárra kellett mennem egy építészhez, hogy az elképzelt faházam tervezéséről kérjek árajánlatot. Már mennie kellene a projektnek, de még csak most készül az ajánlat. Viszont, végre-valahára nem a családom tölti ki minden gondolatom. Végre van valami feladat, amely leköti a gondolataim!

Az építésszel való megbeszélés után kimentem a telekre, hogy képzelődjek egy kicsit, vagyis megálmodjam magam elé az életem újabb színterét. Jártam-keltem föl s alá a vizes füvön, s közben magam előtt láttam az épülendő házamat, a teraszt, a gyerekmedencét... és a kislányomat, akivel önfeledten focizunk majd a füvön nyaranta. Ha lassan is, de beindul a project. Hamarosan új életet kezdek egy új helyen. Furcsa váltás lesz, de bizonyos okok miatt a jelenlegi lakóhelyemen nem maradhattam.

Miután körbemerengtem a telket és megjelöltem bizonyos pontokat, beültem a kocsiba és elindultam hazafelé. Vizes cipőben nyomtam a pedálokat, s azon aggódtam, hogy a hülye fűtés miért nem akar rendesen menni. Kikanyarodtam a főútra Budapest felé, s eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor meg-megpillantottam a gyermekem anyját babakocsival a járdán. Olyankor mindig megálltam és utánuk szaladtam, hogy láthassam a kislányomat, de mindig csak veszekedést és haragos szemeket kaptam, meg a vádat, hogy zaklatom őket. Ilyen szempontból az utóbbi három hónap maga volt a pokol: három hónapig nem láthattam a lányom, s épp ezért folyton-folyvást rimánkodtam érte, hogy legalább akkor láthassam őket, amikor elhaladok előttük az úton. Sokszor persze nem láttam, mert marha nagy véletlennek kellett összejönnie, hogy így legyen...

És lám, ma így lett!

Ahogy közeledtem ahhoz a ponthoz, amelyről már belátni a kapujukhoz, fürkészni kezdtem az utat szegélyező járdát, hátha felbukkan rajta a családom. Enyhe kanyar után jött a CBA, majd a butikok sora, ahol általában az exem felbukkanhatott a babakocsival. Néztem, néztem...

...egyszer csak ott voltak, előttem a járdán, kék kabátban, az utcájuktól alig ötven méternyire!

Gondolatok felgyorsulnak, láb felemel a gázpedálról... kocsi lassul.

Mit csináljak?

Ott a kislányom alig két és fél autónyira, de nem mehetek oda hozzá, mert az anyja akkor egyből házisárkánnyá válik, aki tüzet okád rám. 

Másodpercek voltak csupán, de mint egy filmes lassított felvételen, úgy zajlott le előttem minden. Mi a Szent Szart csináljak??? Megálljak? Utánuk rohanjak?

...

...

...nem. Nem akarok.

Szeretem a lányom, de nem akarom látni az anyja haragos tekintetét. Elegem lett belőle és a helyzetekből. Utálom, hogy megtűrt, mellőzött, lenézett, megvetett, idegen és semmitmondó apukát kell játszanom. Majd' egy évig próbáltam, de már nem megy. Pedig szerettem volna békét és emberi hangot.

Így hát ráléptem a gázpedálra és gyorsítottam.

Az exem persze tök véletlenül épp meglátta a kocsit és felismert engem. Néztem őket, ahogy elhaladok mellettük alig 15 méternyire, majd felemeltem a karom és integettem neki. Ő mindvégig nézett engem, még akkor is, amikor távolodni kezdtem tőlük, de nem intett vissza. 

Gondolom nézte, vajon megállok e és lekanyarodom e az útról, de nem ez történt. Fájt, hogy nem mentem oda a kislányomhoz, de belefáradtam a küzdelembe, amit az anyjával kellett hónapokon át lefolytatnom. Egyszerűen nem akartam látni őt, mert csak a gyűlöletet sugárzó szemeit láttam benne. Nem akartam ezek tüzébe kerülni, mert torkig lettem vele. 

Mikor száz méternyire visszanéztem rá, ő még mindig ott állt és nézett a távolodó kocsi után. Kicsit úgy tűnt, mintha nem azt nézné a kocsin, hogy az mikor kanyarodik le az útról, és mikor megyek utána veszekedni megint, hanem olybá tűnt, mintha azért várná, hogy megálljak, mert mondani szeretne valamit. 

Nem álltam meg. Nehéz volt, de túléltem. Majd egy év után... végre.

A legutóbb azt állította az apósomnak, hogy nem is szeretem a gyermekem, hanem csak azért hivatkozok rá, mert az ex közelébe akarok férkőzni általa (lásd: Ellentmondások). Hát nem adtam meg neki az örömet, hogy a cselekedetem esetleg ezt támassza alá. Eddig próbáltam vele dűlőre jutni, de nem ment, így hát nem maradt más reményem, mint a Bíróságot kérni, hogy hozzanak ítéletet. Döntsenek ők, hogy mennyit érdemlek meg a kislányomból. Döntsenek a Bírák, döntsön a Törvény.

Tehát szép lassan elhagytam a városhatár jelző táblát, majd egy óra múltán hazaértem.

-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-

De nem lett vége a napnak: alighogy ledobtam a kabátom, csörög a telefon. Odamegyek, ránézek... és paff... az ex az!

Fél éve nem tudom őt elérni, erre az utóbbi alig egy hét alatt többször is hív vagy ír telefonon.
- Mit akarhat?

Ennek nincs semmi értelme. Eddig a Bírósági tárgyalásra várt, vagyis a Bíróság ítéletére, arra a rohadt végzésre, most pedig egyszer csak néz, mintha akarna tőlem valamit (tehát jól láttam a kocsiból, hogy beszélni akar velem), pedig 9 nap múlva megkapja a várva-várt végzését, s boldog lehet tőle, hogy kimondják a kapcsolattartások időpontját. Addig már csak 8-at kell aludni. Nem bír ki annyit?

Persze, titkon azért örültem magamban, hogy felhív, de azért féltem is, hiszen az ilyen beszélgetések általában mindig veszekedve, balul sültek el.

- Mit akarhat?

Felvettem.

- Mondd... - szóltam a telefonba.
- Szia. - válaszolt.

(másodperces szünetek)

- Mit szeretnél? - kérdeztem.
- Láttam, hogy integetsz a kocsiból, és gondoltam felhívlak, mert beszélnünk kéne.

Köpni-nyelni nem tudtam. Igazából azt se tudtam mit mondjak, mert erre aztán nem voltam felkészülve. Eddig én rimánkodtam neki a beszélgetés végett, de ő folyton elutasított engem. Erre felhív, hogy beszéljünk.

Nem tudom felidézni szóról-szóra, de nagyjából arról volt szó a továbbiakban, hogy megkérdezte tőlem, mikor járok ismét a környékükön. Mondtam neki, hogy építésznél voltam és nem tervezem, hogy ezen a héten kimegyek ismét (6000 forint az út). Erre megkérdezi, hogy suliba megyek e a hétvégén, mert ott is beszélhetünk. Azt feleltem rá, hogy nem megyek szombaton suliba, mert más dolgom van. Erre ő, hogy de vizsgafelkészítő órák lesznek. Megnyugtattam, hogy tudom, de dolgom van és nem tudok elmenni.

Közölte, hogy ő tett egy ajánlatot a beszélgetésre (de ha nem akarok vele élni, hát nem kell - pontosan nem emlékszem a szövegre). Azt feleltem neki, hogy felmehetek hozzájuk és akkor ott beszélhetünk (a melegben), de azt válaszolta rá, hogy hozzájuk nem mehetek fel az biztos, tudom miért... (hát ja, a "kémprogram" miatt). 

De átfutott egy gondolat a fejemben: mi van, ha van egy új pasija, aki már odacuccolt hozzá és nem akarja, hogy lássam? Vagy talán csak szimplán a tesói miatt nem mehetek fel, akikkel egy háztartásban él? Phhhh... ha ez fontosabb neki, hát legyen, de az biztos, hogy nem fogok ebben az időben az utcán sétálgatni vele, mint ahogy azt be is jelentette: 
- Elmehetünk sétálni a környéken és beszélgethetünk.

Hát nem fogok. És nem "büszkeségből", egyáltalán nem azért. Hanem mert nem fogok vele a nyirkos, zúzmarás, ködös, párás, nyirkos-zúzmarás és ködös-párás hideg időben kóricálni a környéken. Sétáljunk?

Különben is: én kerestem a kegyeit hónapokon át, s én mentem el hozzá mindig. Leszarta. Most, hogy beszélni akar velem, miért én menjek el hozzá (mintegy csettintésre), s miért nem ő jön el hozzám, vagy kér tőlem egy köztes helyet valahol félúton a fővárosban?

Nem... nem, tényleg nem. Nekem perpill most nincs ehhez türelmem. Vagy azért, mert fáradt vagyok agyilag, vagy mert már tényleg a kilencnapmúlvaítéletethozó Bíróságra hagyom a sorsom... a sorsunk. 

Persze, persze, azért járt egy kört a fejemben a Gondolat, de nem tudtam dönteni. Nem tudom mi lehet az oka, hogy az ex hirtelen "beszélni" akar velem. Talán azért, mert:

1 - rájött, hogy szarul fog kinézni a Bíróság előtt, hogy halott indokkal tiltott el engem - immáron másodjára - a gyermekemtől három hónapon át (a Karácsonyt is beleértve), így megpróbál javítani valamit a helyzetén;

2 - kapott a Rendőrségtől idézést, ami által felfogta végre, hogy nem jó a Törvénnyel packázni;

3 - tényleg békülni akar, aminek most jött el az ideje (érdekes lenne);

4 - el akarja mondani a feltételeit, mert valamit tartogat ellenem a zsebében, s jó alkalom lehet a beszélgetés, hogy a falhoz állítva kizsaroljon tőlem pár dolgot;

5 - na, ezt inkább hagyjuk. Nem jönne vissza semmi pénzért.

Én mindenesetre összeszedtem a gondolataim a beszélgetés kapcsán, hogy ha tényleg egyezkedni akar, akkor milyen lapokat terítsek a számára. Mert lapjaim azok vannak, méghozzá olyanok, amiket tényleg jobb lenne megbeszélni.

Még alszom rá egyet.

Azt hiszem jó ötlet a beszélgetés, de még nem tudom hol és mikor.

Mindenesetre az alábbiakat jól az eszébe kell vésnie, ha netán a gyerekről szeretne velem diskurálni:


Ez a lényeg, és más semmi!


Frissítés:

Még lefekvés előtt írtam az exnek egy újabb SMS-t, amelyben megkérdeztem tőle, hogy mégis miért szeretne velem beszélgetni? Azt válaszolta, hogy a kapcsolattartás miatt, majd rögtön utána azt, hogy "nem a per miatt kerestelek". 

Ezek szerint rájött, hogy elszúrt valamit az eddigiekben, ami szarul jöhet ki a Bíróságon a soron következő tárgyalás alatt.

Hát igen: harmadik hónapja korlátoz engem a kapcsolattartásomban. Úgy, hogy a Karácsonyt sem ünnepelhettem meg a kislányommal. Az ajándékai azóta is egy kartondobozban várják, hogy átadhassam őket neki. Jó, mi?

Mégis mitől gondolta meg magát ily hirtelen? Mitől gyulladt be? Vagy csak elérzékenyült? Mert azt kétlem.

Mellesleg, ha tényleg beszélgetni szeretne a gyerekünkről, akkor miért nem írja meg emailben az elképzeléseit? Vázolja fel, hogy mit akar, ezután majd eldöntöm, hogy elfogadom e azt vagy sem. Persze, szívesen leülök vele diskurálni, de az nekem hatezer forintomba kerül az utazás miatt, emellett pedig ha ott ugyanazt adja elő nekem, mint amit már korábban is, akkor tök felesleges volt odautaznom és kidobnom az ablakon egy rakás pénzt. Igen, egy rakás pénzt, ugyanis 82.000 forintot keresek! Inkább a lányomra költöm az utazási költséget, minthogy beletankoljam a kocsimba (megjegyzem, hogy tömegközlekedéssel is ennyibe kerülne az út).

Tehát az ex tett egy lépést a megállapodás felé. Ennek örülök, de valahogy mégiscsak valamilyen hátsó szándékot érzek a megkeresése mögött. És ez nem paranoia a részemről, hanem nagyfokú bizalmatlanság. Látni kellett volna az arcát, amikor a családjával karöltve engem basztattak, gyűlölettel teli tekintettel. Ezt nem tudom elfelejteni, legalábbis egy ideig biztosan nem. Mitől gondolkodna másképp alig egy hónap elteltével? Megszállta a Szent Szellem? (azokkal úgyis jóban van)

Egyelőre kivárok.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése