Ez a vonat elment

December 25-e óta próbálom elérni az exemnél, hogy valahol, nyugodt körülmények között adhassam át a kislányomnak a karácsonyi ajándékait, de ő mindvégig hajthatatlan maradt. Hiába minden erőfeszítésem, ő mindvégig kötötte az ebet a karóhoz...

Előzmény: Ellentmondások

Január 3-án kérdeztem meg tőle SMS-ben, hogy mikor engedi meg a számomra, hogy odaadjam a gyermekemnek az ajándékokat? Válasz nem jött. Két nap múltán ismét feltettem a kérdést: "Mikor láthatom a lányomat? Nem gondolod, hogy abba kéne hagynod végre ezt a játékot?".

Mintegy 20 percnyi várakozás után jött a válasz, miszerint közterületen vagy vendéglátóegységben láthatom őt - ha akarom. Hozzátette, ha ez nem felel meg nekem, akkor a bírósági döntésig várnom kell. 

Nem tudom, hogy a normális beidegződésű emberek ezt hogyan tudják épp ésszel elfogadni, de kétlem, hogy nyugodtan. 

A 2015. november 12-ei bírósági beadványában nagyon szépen leírta, hogy miért nem akarja, hogy a lányomat elvigyem magamhoz láthatásra (lásd: Háború a Bíróságon): a sok-sok mocskolódás és primitív szenny között egész egyszerűen azt állítja, hogy én felelőtlen vagyok, hanyag, lusta, tolvaj, s képtelen arra, hogy vigyázzak a gyermekemre (stb), amit megtold még azzal, hogy valószínűleg még jól meg is rontanám szegénykét, amit ő nem akar megkockáztatni. Ezt még meg is értem valahogy, mert véleményem szerint alaposan fel lett cukkolva a családja részéről és totálisan elvakították őt a bosszúvágy démonai (ami által nem mondhat mást, mint ezt), de azt már nem tudom épp ésszel felfogni, hogy hogy mondhat valaki ennyire ellent magának?

A bírósági beadványa amúgy is hemzseg az ellentmondásoktól, valamint minden ésszerűséget nélkülöz, de ezt folytonosan megtoldja még olyannal is, minthogy "nem viheted el a gyermeked, mert megrontod őt, de ha a Bíróság kimondja majd, akkor üsse kő, legyen". 

Szóval, ő alapból fél az elviteltől (retteg!), de ha a Bíróság kimondja, akkor már semmi gond nincs vele, vihetem. Az SMS-eiben foglaltak szerint, legalábbis. 

Nincs ebben némi ellentmondás? (mint ebben)

Egyértelműen arra hajt, hogy a kislányomtól elidegenítsen, hiszen azért húzza az időt a kapcsolattartásban, mert arra számít, hogy majd a Bíróság a beadványa alapján rövid úton elmeszel engem, s búcsút inthetek bárminemű láthatásnak. Ez a célja és semmi más. Addig pedig egy tapodtat sem moccan, semmit sem enged az apának: amit ő egyszer kimondott, úgy is lesz. Vagyis az, hogy nem találkozhatok a gyermekemmel, csak az ő felügyelete mellett, az ő vezényletével. 

Eltűnődöm rajta, hogy miért voltam vele ennyi ideig? 7 évig.
A választ nem tudom, hiába töröm magam.

7 év múltával derül ki valakiről, hogy nincs a megfelelő tudat és erkölcs teljes birtokában. Nem is a szakítás viselt meg ennyire, hanem a csalódás, hogy valaki, akit szerettem egykor, hogy lehet ennyire buta?

Buta, igen. Mert képtelen felfogni, hogy ezzel a kislányunknak árt leginkább. Nem nekem, hanem a kislányunknak, akinél idővel egész biztosan megjelennek majd a mentális sérülés egyéb jelei, ami az apa hiánya miatt jelentkeznek. 

Hogy egy példát is felhozzak rá: nemrég olvastam egy anyuka kétségbeesett levelét, amiben ezt írja: "Rettenetes dolgon megyek keresztül, azt hiszem nem bírom tovább. A kislányom, aki most 17 éves, szerelmes lett egy 31 éves férfibe. Mióta megismerkedtek, az ujja köré csavarta a lányomat. 3 hónapja járnak, de a családjánál is fontosabb Neki. A hétvégén sokat veszekedtünk és már nem bírtam. Gondoltam pár napra az apjához küldöm, hogy megnyugodjunk. A férfi megfenyegetett, hogy az ellensége vagyok és becsapta az ajtót, remegett az egész ház. Utána kiugrott a kerítésen, vagyis megrongálta. Most az apjával összefogtak ellenem és bosszút forralnak, pedig azelőtt látni sem akarta az apját sem a lányom, sem a barátja. Most már teljesen ellenem és a testvére ellen fordította a lányomat, szinte szóba sem áll velem, találkozni pedig nem akar. Azt hiszem örökre elvesztettem. Mit tegyek, adjatok tanácsot, mert én már nem tudom. Lehet soha többé nem fogom látni a kislányomat. Alig bírom elviselni ezt a lelki gyötrődést. Segítsetek!"

Szép, ugye? Ez csak egy példa, hogy milyen lehet egy lány gyermek, ha apa nélkül nő fel. A fenti levélben az anyuka segítséget kér az olvasóktól, de kétlem, hogy egy pillanatra is elgondolkodott volna azon, hogy hogyan jutottak el idáig...

Az exemnek egy csöpp gondolata sincs arról, hogy a jelenlegi viselkedése miképp fogja befolyásolni a lányom személyiségfejlődését a későbbiekben. Ezt ugyan még senki sem tudhatja előre, de rengeteg esetet ismer az ezzel foglalkozó tudomány. Lehet majd belőle céltalan fruska, elszökdöső tinédzser, füves, drogos kölyök, aki teherbe esik az első idegentől, vagy aki elszökik majd a pasijához... vagy... vagy... akár az édesapjához, mert elege van az anyja hazudozásaiból és terrorjából. Ezzel együtt elege lehet az anyja élettársából is, aki mostanában olyan furcsán néz rá, mióta kamaszodik. Ki tudja.

Minden bizonnyal ezek szélsőséges esetek csupán, de a nagy számok tükrében elmondható, hogy nem ritka jelenségről beszélünk. 

Hiába fejeztem ki korábban az aggodalmamat emiatt, az ex csak annyit tudott odaböfögni (bocsánat, de a buta megnyilvánulásokat nem tudom másként jellemezni), hogy mindenki magából indul ki - tudniillik azért, mert félek, hogy az ex új pasija esetleg megrontaná a lányomat a későbbiekben. Igen, ez elég gyakori jelenség, ezért van okom félni, persze az ex szemében alaptalan a felvetés, és szerinte egész biztosan azért mondom ezt, mert nekem jár valami hasonló a fejemben (!) - gondolom - a lányommal kapcsolatban. Mindezt el lehet olvasni az ex bírósági beadványában a fent már belinkelt hivatkozás alatt.

Tehát ott tartottunk, hogy az ex a bírósági ítélettől teszi függővé a gyermekemmel való találkozást. És mondom: semmi erkölcsi érzék, semmi. Hidegvérrel írja le, mert ő az igazság és az ítélet, és márpedig ő úgy ítéli meg, hogy nekem se jogom, se erkölcsi alapom nincs arra nézve, hogy a lányommal legyek. Kész. Ennyi. Ha kell, majd a Bíróságnak is megmondja. Ő az anya, ez az ő lánya (és nem az enyém), ezt ő így rendelte el.

Január 6-án ismét megkérdeztem tőle SMS-ben: "Elvihetem neki ma az ajándékokat? Fent nálatok kibontanám és játszanék vele egy kicsit. Nem balhézok, jó leszek ígérem. Csak szeretnék vele normális körülmények között eltölteni egy kis időt. Enélkül honnan tudnád milyen apa vagyok? Hogy ismerheti meg enélkül a saját apját? Mit szólsz hozzá?".

Úgy írtam ezt, mintha bármikor is balhéztam volna velük, s félniük, rettegniük kellene tőlem (mint ahogy azt már párszor kinyilatkozták itt-ott). Az ex még arra a kérdésemre se tudott reagálni, minthogy: "Enélkül honnan tudnád milyen apa vagyok?". Ugyanis az utóbbi hónapok alatt épp ő volt az, aki esetlen, semmit sem érő apának titulált engem, mint aki nemis akar foglalkozni a gyermekével. Mint tudjuk, nem én nem akarok foglalkozni a gyermekemmel, hanem ő nem engedi meg nekem, hogy foglalkozzak. Tudja ezt jól ő is, és épp ezért nem válaszol. mereven várja a bírósági döntést. Az óra pedig ketyeg.

Erre mondtam neki még a múlt év nyarának elején, hogy örülhet neki, hogy magam nem az a fajta pasi vagyok, aki rárúgja az ajtót és elragadja tőle a gyereket. Örülhet, mert mások ezt teszik! Persze mit értett meg ebből: azt, hogy én vagyok az agresszív, aki fenyegetőzik és akitől félni, rettegni kell. 

A január 6-ai SMS-emre 40 perc múltán jött a válasz: "Ide soha többé nem jössz fel". Ennyi.

Tökre nem érdekli őt a gyerek érdeke és joga. Egyáltalán nem érdekli, leszarja. Nem lehet erre mit mondani, mint ezt. Anyuci eldöntötte, hogy apuka tök felesleges a gyermek életében, s majd ő mindent megad neki, s ezáltal lesz tökéletes az élete. Nem, nem azt mondja, hogy apára is szüksége van, hanem azt, hogy nincs. Tehát kifejezi ezzel, hogy apa nélkül tökéletes az élete, hiszen melyik szülő nem akarna tökéletes életet a gyermekének? Ha az ex szerint a jelenlegi helyzet a tökéletes, akkor az elképzelése szerint nincs szükség rám.

4 perc múlva válaszoltam neki: "Miért a bosszú és a harag vezérel még mindig? Így van eleged a veszekedésből? Nem tudnál végre túllépni a sérelmeiden és csak a gyerek érdekeit szem előtt tartani?". 

Válasz nem jött, hiszen nem tud mit válaszolni, ez nyilvánvaló. 

Mintegy 10 óra múlva, este fél 9-kor írtam meg az utolsó ez irányú SMS-emet: "Nem próbáljuk meg mégis? A gyerek miatt. A békesség miatt".

Csak ennyi telet tőle válaszként: "Ez a vonat elment".

A kislányom vonata tehát elment, apuval a fedélzetén. És nem az apuka akart elmenni, ezt mindenki elhiheti. Anyuka volt az, aki feltette a vonatra apukát és elindította azt.

Ez a vonat elment, vagyis nincs több esély a békére, valamint arra, hogy a kislányommal játsszak egy kicsit fent, a meleg lakásban. Semmi esély rá. Még a gyerek érdekében se.

Milyen anya az ilyen? - tehetjük fel a kérdést.

Miért nem enged fel a lakásukba kibontani az ajándékokat? Miért? Bántottam őt valaha? Megvertem őt valaha? Loptam tőle? Zsaroltam? Mit vétettem ellene, hogy kitilt engem abból a lakásból, ahová évekig feljártam? Övék a lakás, ezzel semmi gond, de mégsem egy leprás tolvaj vagyok, aki az életükre tör. Ha az volnék, már rég megkapták volna tőlem, abban biztos vagyok. De nem így történt.

Nem vagyok én drogos, sem alkoholista... nem is ezzel van bajuk, ezt tudjuk mindannyian. Csupán egy kémprogramot telepítettem a számítógépére (szerinte), ami már "mindenen túlmegy" (gondolom azért, mert ez egyenértékű a gyilkossággal), s amire még a helyi zsaruk is azt mondták, hogy hülyeség. Tök mindegy ki mit mondott, oka van tartani attól, hogy bekémlelem az egész kéróját holmi poloskák vagy ki tudja mik segítségével, majd ezek által figyelemmel kísérném a ténykedésüket (hiszen mint állította azt a Bíróság előtt, én folyton követem őt és figyelem). 

Ez van.

Sajnálom kislányom, a vonat elment. Kérdezd meg anyádat, hogy miért. És azt, hogy miért nem... miért nem akart engedni, mikor te annyira szerettél volna egy picit az apukáddal lenni, s annyira szeretted volna megkapni a karácsonyi ajándékaidat.

Elment a vonat, sajnálom.
De majd meglátjuk, hogyan jön vissza...






Megjegyzések