Utolsó esély

Január 11-én a kislányom édesanyja megtörve a jeget, találkozót ajánlott fel nekem annak érdekében, hogy a gyermekemmel való kapcsolattartást megbeszéljük. Nem mondtam neki nemet, de mindvégig fenntartásokkal kezeltem a közeledését, hiszen az elmúlt három hónapban mindennemű megkeresésem elől elzárkózott, most pedig 180 fokos fordulatot véve, maga ajánlotta fel a lehetőséget. Miért?

Az ez utáni napok hosszas SMS-ezgetése során végül 16-ára beszéltük meg a találkozót, amelyet vártam is meg nem is. Nem voltak illúzióim afelől, hogy az ex ugyanazt fújja majd, mint azelőtt, ezért már szkeptikus voltam vele szemben. 

Fél 12-kor találkoztunk a Kálvin téren, majd beültünk egy Fővám téri gyorsétterembe, ahol viszonylagos nyugalomban tölthettük el az adott időt. Bár meglehet, hogy egy ennél nyugodtabb helyen szerettem volna lefolytatni a beszélgetést, de jelen esetben ennek is örülnöm kellett, mert csak erre futotta a lehetőségekből. 

Mikor elfoglaltuk a helyünket az asztalnál, feltettem neki a kérdést: - Miről szeretnél velem beszélgetni?

Az ex ekkor elmondta, hogy lehetőséget lát rá, hogy a kislányommal találkozhassak, de szigorúan csak az ő felügyelete mellett, vagyis nélküle továbbra sem vihetem el sehová a gyermekem. Milyen nagylelkű, de komolyan...

A megérzésem ezzel kapcsolódóan beigazolódott, hiszen semmit se volt hajlandó engedni a korábbi elképzeléseiből, s hiába nincs még semmiféle bírósági végzés, hiába vagyok én a gyermekem apja, az anyja továbbra is ragaszkodik a hülyeségéhez, miszerint ő az a személy egyedül, aki dönthet a lányunk sorsa és jövője felől. Agyrém. Ő maga az az egyszemélyes megmondóember, aki az elképzeléseiből egy jottányit sem hajlandó engedni.

Tök felesleges volt találkoznom vele, mert ugyanazt fújja még mindig, mint hónapokkal ezelőtt. Képtelen megérteni a dolgok erkölcsi és jogi oldalát. Képtelen! Mit lehet ezzel kezdeni?! Szerintem semmit.

Hiába írtam neki korábban megannyi levelet az ésszerűségről, erkölcsről és emberségről, s szónokoltam neki a gyermekünk érdekeiről, ha mindezidáig nem jutott el belőle semmi a tudatáig, és még mindig mereven ragaszkodik ahhoz a piszkosul gusztustalan állásponthoz, amelyet a családjával együtt képvisel. Szerinte ő az igaz szülő, a megtestesült jóság és becsület, s én vagyok az, aki folyamatosan kárt akar neki okozni, valamint hátráltatom őt minden tevékenységében.

Közöltem vele, hogy egy pillanatra se higgye azt, hogy majd most leborulok elé azért, mert hajlandó engem a kislányom közelébe engedni, mivel eleve jogomban állt volna eddig is találkozni a gyermekemmel, amit ő folyamatosan korlátozott. Kihangsúlyoztam, hogy ne ringassa magát abban a tévhitben, hogy ő most jót cselekszik, hiszen olyan dologban akar nekem kedvezményeket adni, amely eleve jár!

Megkérdeztem tőle, hogy az elmúlt három hónapot, majd az azt megelőző másfél hónapot hogyan szeretné bepótolni? Mert ugye 2015. augusztus elejétől kezdve szeptember közepéig nem láthattam a gyermekem, majd két hét "engedélyezés" után végül október végétől a mai napig szintúgy nem. Ezeket az elveszett időket hogyan kívánja részemre pótolni? Erre azt a feleletet adta, hogy nem tudja.

Hát persze, hogy nem. Hogyan is tudná? 

Gondolom örülnöm kéne a lehetőségnek akadékoskodás helyett, de úgy gondoltam, nem adom meg neki az örömöt, hogy ezzel a húzásával kimossa magát a Bíróság előtt. Ugyanis nem fog tudni magyarázatot adni rá, hogy vajon milyen okból tiltott el a gyermekemtől önhatalmúlag az utóbbi három hónap során.

Viszont a kérdéssel kapcsolatban volt egy használható elképzelésem: felvetettem neki, hogy kössünk megállapodást az általa, visszamenőlegesen követelt gyerektartásról, miszerint, ha lemond azon összegről, akkor én sem indítok ellene személyiség jogi pert, amelyben sérelemdíjat kérek tőle a nekem és a gyermekemnek okozott kárért cserébe.

Megjegyzem, hogy az ügyvédem ellenezi e per megindítását mondván, hogy amíg nincs ítélet, addig nem indíthatok eljárást emiatt. Persze cáfolnom kellett, hogy ez úgy ahogy van hülyeség, hiszen a kapcsolattartásom korlátozása ítélethozatal nélkül is több jogot sért: 

1: Magyarország Alaptörvényének L cikkelyének első bekezdését, amely kimondja, hogy "Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony". 

2: A Római Egyezmény 9 cikkelyét, vagyis a Magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog azon passzusát, amely kimondja, hogy "Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák". 

3: Sértette a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény mondatát, amelyben leírják, hogy "A család akkor tölti be szerepét, ha az anya és az apa tartós és szilárd kapcsolata a gyermekek iránti felelősségben teljesedik ki", de megsértette e törvény 9. §-ának első bekezdését is, miszerint "A családban az anya és az apa a szülői felelősség alapján - külön törvényben foglalt eltéréssel - azonos kötelezettségekkel és jogokkal bír". De megemlíthetem még a második bekezdést is, amelyben arról írnak, hogy "A szülő köteles és jogosult arra, hogy kiskorú gyermekét családban gondozza, felelősen nevelje, és a gyermeke testi, szellemi, lelki és erkölcsi fejlődéséhez szükséges feltételeket, valamint az oktatásához és az egészségügyi ellátásához való hozzájutását biztosítsa". 

Ezek alapján elmondható, hogy az anya felelőtlen magatartása miatt engem és a gyermekemet kár ért, amely alapján személyiségi jogi pert indíthatok a sérelemdíj megállapítása végett. Az anya semmilyen jogomat nem tartotta tiszteletben, valamint akadályozott benne, hogy a gyermekemmel való kötelességeimet gyakoroljam. Tiszta sor, úgy vélem. Ki tudja megmondani, hogy a sorozatos tiltások milyen negatív hatással lesznek a későbbiekben a lányom szellemi képességeinek a fejlődésére? Milyen károkkal jár vajon az édesapja "elvesztése"? Vajon gondolt erre az ex, amikor döntött az eltiltás felől? Kétlem...

A gyorsétteremben elmagyaráztam neki, hogy eltekintek a per megindításától, ha kompromisszumot tudunk kötni: magyarán nem indítok pert az elmúlt hónapok jogsértései miatt, ha cserébe ő is eltekint az általa követelt elmaradt gyerektartástól. Az igaz, hogy engem anyagi kár nem ért, de úgy érzem nem kell elmagyaráznom senkinek, hogy milyen fájdalom volt látnom a kislányom arcán, hogy másfél évesen se tudja ki vagyok, s egyáltalán nem ismer meg engem. Ennek a fájdalomnak vajon mi az értéke? Ki lehet fejezni pénzben az elmaradt hónapokat és azt, hogy a kislányom jelenleg azt se tudja ki vagyok?

E feljelentésben engem nem a pénz és a nyereségvágy motiválna, hanem az a fajta példamutatás, amelyet a Jog által szeretnék kifejezésre juttatni egy olyan személy ellen, aki áthágva mindenféle erkölcsi normát, bosszúvágytól fűtve vette semmibe a hatályos magyar törvényeket.

A maga sorsa kovácsa...

És elhiheti a kedves olvasó, hogy nem miattam történt mindez, hiszen én az anyjával való különválásunk óta folyamatosan látogattam és szerettem volna látogatni a gyermekem, ha az nem korlátoz ebbéli tevékenységemben.

Persze erre a felvetésemre az ex csak elképedt, mondván, hogy ő idejön kedvezményeket tenni, mire én csak harcolni tudok ellene, s milyen gonoszság van a lelkem mélyén. 

Phhh, szegény anyuka. Szegény anyuka, akit az apa üldöz és baszogat már hónapok óta, pedig ő milyen kedves és engedékeny velem, hiszen mostantól engedi látnom a kislányomat, ami márpedig normális esetben nem járna nekem, mert annyira de annyira gonosz vagyok velük.

Az az igazság, hogy erre a mélységesen mély primitív megnyilvánulásra már nem is tudok mit mondani. Szerintem minden épeszű embernek nyilvánvaló, hogy kinek van defektje. 

Ezután rátértünk azon bűneimre, amelyek miatt korlátozva vagyok a kapcsolattartásomban. Ezek azok a bűnök, amelyek tartalmazzák az ő és a testvére levelezésének a "feltörését", a kéményük felgyújtását, valamint a személyigazolványának az ellopását (és még ki tudja mit). 

Mivel nem akart nekem a jelen helyzetben (és régebben sem) magyarázatot adni a vádaskodásaira, miszerint ezeket a blőd hülyeségeket honnan veszi, ezért közöltem vele, hogy néhány nappal ezelőtt feljelentettem őt a Rendőrségen Hamis Vád alapján. Erre az ex kikerekedett szemekkel és ledöbbent arccal nézett rám, hogy milyen szemét alak vagyok, amiért folyamatosan harcolok ellene. Közöltem vele, hogy nem ellene, hanem a jogaimért harcolok, s e két dolog között - úgy gondolom - azért van némi különbség. Közöltem vele, hogy hónapokon át kértem a magyarázatot a rágalmaira, de nem volt hajlandó feleletet adni, ezért kénytelen voltam a JOG, mint védőeszköz felé nyúlni, hiszen e rágalmak okán korlátozott engem az alapvető jogaimban, megsértve ezzel a gyermekem jogait is. Nem tehettem mást. Ha velem nem hajlandó társalogni és nem hajlandó alátámasztani az igazát, akkor majd megteheti azt az ügyésszel.

Különben is: honnan tudtam volna, hogy ő közeledni akar, amikor a feljelentésem napjáig mereven elzárkózott bárminemű megkeresésem elől? 

Felelevenítettem neki a legutóbbi SMS-ét amelyben azt írja: "Ez a vonat elment" (lásd ITT). Ezek után lettem volna vele kedves? Hány meg hány alkalommal kerestem őt fel a békülés céljával? Hányszor? Már fel se tudom sorolni fejből. És mit kaptam érte? Kihívta a Rendőrséget zaklatás miatt, megvádolt vele, hogy a fiammal manipulálom őt, kitalálta, hogy nem is szeretem a kislányomat, szétkarmolta az arcom, feljelent a Rendőrségen nem tudom minek alapján, stb, stb... Sorolhatnám vég nélkül. 

Holott, én csak találkozni szerettem volna a lányommal... Ennyi. Ok és okozat, nemdebár?

Ahogy hüledezett a kijelentésemen, miszerint feljelentettem őt Hamis Vád alapján, feltettem neki a kérdést: Oké, rendben, tegyük fel, hogy jönni akarsz velem minden kapcsolattartásra, mert nélküled nem mehetnék el a gyerekemmel sehová... de mi van akkor, ha nem az utcán szeretnék vele találkozni és órákon át sétálgatni a környéken, hanem mondjuk el szeretném őt vinni a Normafához, vagy fel Visegrádra? Akkor beülnél a kocsimba és eljönnél velünk? Mi van akkor, ha a barátnőmmel mennék el kirándulni, ahová a gyereket is vinni szeretném? Majd megyünk négyesben? Oda is eljössz? Ha apámékhoz viszem a gyereket, akkor majd megvársz a kocsiban? Ugye nem gondolod komolyan?

Csak nézett, de nem válaszolt.

Abszurd, amit követel (miszerint nélküle nem vihetem el a gyereket sehová), és épp ezért nem is tudott a kérdéseimre feleletet adni. Mert nem tudott mit. Talán rájött, hogy igazam van?

Annyit azért kinyögött, hogy nem áll meg a "hamis vád" ellene. Erre felsoroltam neki a bizonyítékokat, miszerint saját maga írja le a Bíróságnak, hogy nekem állt egyedül szándékomban felgyújtani a kéményüket, hiszen ha ellehetetlenítem vele a lakhatásukat, akkor reményeim szerint visszajönne hozzám. Hozzáteszi, hogy ez egy "gyilkossági kísérlet" (véletlenül se érdekli őt a kéményseprő jelentése, miszerint a kéményük a vastagon lerakódott koromtól gyulladt ki). Majd folytatja a rágalmait, hogy feltörtem a levelezését, és biztos benne, hogy én tettem. Vádaskodik, de bizonyítani nem tud semmit. Akkor ez mi? Hát a hamis vád, azaz hamisan vádol. Vagy nem? Mivel magyarázza a beadványában írottakat?Súlyosbító körülmény, hogy a hamis vádak alapján tilt el engem a gyermekemtől, valamint a Bíróságot is befolyásolni akarja a hazudozásaival abban a reményben, hogy a Bíróság majd korlátozni fog engem a jogaim gyakorlásában. Tehát a hamis váddal előnyre szeretne szert tenni velem szemben.

Azért tettem meg a feljelentés, mert az elmúlt három hónap alatt egyszer sem vett rólam tudomást. Vádaskodott (lásd: Meghiúsult megismerkedés), rám hívta a Rendőrséget (lásd: Rendőri védelem), ordibált és fenyegetőzött velem az utcán (lásd: Csak egy puszi), szarba se vett Karácsonykor (lásd: 20 perc), de még csak azt se közölte velem, amikor a gyermekem kruppos beteg lett (lásd: Orvosi rendelőben). Úgy viselkedett velem szemben, mint egy féreggel, akit el kell taposni. Hamisan vádolt meg olyan dolgokkal, amelyek ellen bizonyítékokkal szolgálhatok, de ezekre egy szemernyit sem volt kíváncsi. Nem érdekelte a "vergődésem", mert szent meggyőződése volt arról, hogy minden úgy jó, ahogyan teszi. 

Szó szerint könyörögtem neki!
Könyörögtem a kislányomért...

De nem, egyszerűen képtelen volt rá, hajthatatlan maradt, s mindvégig ragaszkodott az elképzeléseihez. Még január 6-án is írtam neki egy postai levelet, amelyben felvázoltam neki a békülés (és egy esetleges újrakezdés) lehetőségét. Ebben szerepeltek az elképzeléseim a gyerekkel és az épülendő házammal kapcsolatban, felsoroltam az érveimet kettőnk (illetve hármónk) mellett. Szerintem szívhez szóló levél volt, mert őszintén írtam benne az érzéseimről, aminek át kellett mennie a tudatába (mert nem hiszem el, hogy ne értette volna), de ennek ellenére hallgatott. Mikor SMS-ben kértem rá, hogy a karácsonyi ajándékokat hagy adjam át a kislányunknak odafönt náluk, csak arra volt képes, hogy közölje velem: "Ez a vonat elment".

El, igen. Ezután döntöttem a feljelentés mellett. Ha velem nem volt hajlandó megbeszélni a konfliktus forrását, hát mesélje majd el az ügyésznek. Sajnálom, őszintén.

Sokan most biztos felteszik a kérdést, hogy minek teregettem ki a lapjaimat az exnek a feljelentéssel kapcsolatban, de arra csak azt tudom mondani, hogy azért, mert úgy gondoltam, a jelenlegi engedékenységére válaszul szarul jönne ki, ha pár héttel később kapna egy idézést az Ügyészségtől a feljelentésem miatt. És bár a feljelentésem előbb megtörtént, mint az ő megkeresése, mégiscsak úgy néz ki a dolog, hogy az ő közeledésére egy feljelentés a válaszom. Nem akartam képmutató lenni, ezért közöltem vele, hogy mire számíthat. Talán belátja a tévedéseit és hajlandó lesz a megoldás érdekében leülni velem beszélgetni a lehetőségeinkről.

Mivel az álláspontjaink nem közeledtek egymáshoz egy tapodtat sem, ezért felálltunk az asztaltól és elindultunk az iskolába. 

Őszintén sajnálom, hogy így alakult a találkozónk.

Aznap este még írtam neki pár SMS-t, hogy másnap üljünk be a Gondola Étterembe beszélgetni, de csak arra a válaszra volt képes, hogy közölje: én vagyok az kettőnk közül, aki a harcot választja, pedig ő békülni jött. Hát persze, mert ő csak ennyit lát az egészből. Semmit nem ért még mindig...

Azt hiszem megvolt rá az esély, hogy a soron következő bírósági tárgyalás előtt megegyezzünk, de képtelen volt rá. Engednem kellett volna neki? De miben? Abban, ami jogszerűtlen és csak az ő érdekeit szolgálja? Abban egyeztünk volna meg, amit ő már az első tárgyalásunkon is szajkózott, miszerint nélküle a gyereket nem vihetem el sehová? Ez volna a megegyezés?

Sokan azt mondhatják erre, hogy hát az események fényében mégiscsak láthattam volna a kislányomat, de erre csak azt a választ adhatom, hogy a kapcsolattartásom joga nem engedékenység kérdése, hanem a jogszabályoké és az erkölcsi magatartásé. Nem lehet egy alapjogot semmibe venni csak azért, mert valakinek úgy áll érdekében. Nem lehet egy gyermek jogát elvenni attól, hogy a különélő szülőjével legyen. Nem lehet egy gyermeket eltiltani az apjától a vélt sérelmek alapján, se egy embert félreállítani a saját gyermeke mellől azért, mert az anyukának problémái vannak azzal a bizonyos emberrel. Nem lehet és kész - legalábbis addig, amíg azt a Törvény megalapozottnak nem találja. Viszont jelen esetben ez a helyzet nem áll fenn, mint ahogy ezt a Felperesnek már többször is elmondtam. A vélt vagy valós sérelmeit meg is kell tudnia indokolni, mely sérelmeket az utóbbi hónapok eseményei viszont egyáltalán nem támasztanak alá. 

A Felperes jelenleg az SMS-eimre egyáltalán nem válaszol, és a telefonhívásaimra sem reagál. Megpróbáltam egyezkedni vele, de ő az utolsó esélyt is elszalasztotta. 

Nincs mit tennem immár, minthogy a Bíróság jogszerű ítéletében bízzak.

Még 3 nap...


Kapcsolódó:



Megjegyzések