8/1 (avagy, Karácsony februárban)

Tegnap előtt volt az első olyan kapcsolattartási napom, amely az ideiglenes végzés alapján a pilisvörösvári családsegítő központ berkein belül kellett, hogy történjen - felügyelet mellett.

A korábban megbeszélt módon el is foglaltuk a szobát, ahol rajtunk kívül jelen volt még a családsegítő vezetője, valamint a gyermekem édesanyja is, aki ugyan nem jött be a szobába, de a nyitott ajtón keresztül nézte, ahogy a kislányommal játszom. 

Igen, ez az egész úgy ahogy van szánalmas. Olyannak tűnt, mintha egy rettegett pszichopata volnék, akit csak kísérettel engednek a gyermeke közelébe. Alig láthatom a kicsikémet, erre még ez is. Hetente két órát lehetek vele. 
Hetente kettőt,  
A  S A J Á T  K I S L Á N Y O M M A L  (!), 
és azt is felügyelet mellett!

M I É R T ?

Mit követtem el, hogy ezzel a szétszakítással büntetnek minket? Érdekes, hogy a gyermekem születésénél nem bábáskodott felettem senki, most pedig nem tölthetek el a gyermekemmel két órát úgy, hogy kettesben legyünk nyugodt körülmények között.

Persze-persze, értem én: a Bíróság azért rendelte el a felügyelt kapcsolattartást, hogy megbizonyosodjon róla mennyire vagyok jó apa, s hogy a gyermekem mennyire fogad el engem úgy, hogy az anyukája nincs jelen. Tökéletesen értem az eljárás lényegét, és épp ezért tudom, hogy ez nem egy büntetés, hanem a Törvény előtti megmérettetésem, amikor is bizonyítanom kell a rátermettségemet a szülői feladatok ellátására. 

Úgy gondolom, hogy a Bíróság helyesen jár el, amikor a beszoktatási periódus mellett dönt, de valahol mégiscsak megalázó az egész procedúra, hiszen nem egy bűnözőről beszélünk, hanem egy példás életet élő, dolgos, adózó szülőről, aki csupán szeretne egy kis időt eltölteni a lányával.

Heti két óra (ezen mindig kiakadok!)

Melyik anyukának lenne elég ennyi???

Tegye szívére a kezét a Bírónő, a Családsegítő vezetője és a gyermekem édesanyja, és mondják meg őszintén: Önöknek / neked elég lenne hetente két óra a gyermekedből? Ugye, hogy nem...

Valahogy ezzel a szemlélettel kéne meghozni azon döntéseket, amelyekkel az édesapákat sújtják. Csak gondolkodjanak el ezen. Egy fordított felálláson. Vajon mennyire fogadnák be?

Mindegy. Hamarosan túl leszünk ezen is.

Viszont elmondható, hogy a felügyelet ellenére is jól éreztük magunkat! Az első negyed órában a kislányom még szokta ugyan a helyet és a Felügyelő személyét, de fél óra múltán már szinte fel sem tűnt neki, hogy nem egyedül vagyunk a szobában.

Megjegyzendő, hogy anyuka az első percben szóvá tette, hogy a gyermekemről készített fényképeket nem tehetem fel semmilyen nyilvános helyre az ő beleegyezése nélkül, tehát meg se próbáljam, különben törvénysértést követek el. A Családsegítő vezetője megerősítette ebbéli hitében mondván, hogy megkérdezte a jogászukat, és valóban így van. Erre én kétségemnek adtam hangot, hiszen nincs róla egyetlenegy bírósági végzés sem arról, hogy magam nem rendelkezhetnék a gyermekem fényképeivel, de megígértem, hogy ennek alaposan utána járok a későbbiekben. Az alábbiakban felvázolom a jelenlegi jogi tényállást:


A gyermek törvényes képviselőjeként úgy gondolom, hogy megmutathatom a gyermekemet mindazoknak, akinek akarom. A 2013-as polgári törvénykönyv 2:54.§-ának második bekezdése rendelkezik erről:

"(...) A cselekvőképtelen személyiségi jogainak védelmében törvényes képviselője léphet fel"

Hogy ki a Törvényes Képviselő?

A Wikipédia erről így ír:

"A jogtudományban a törvényes képviselő fogalma összefoglaló elnevezés, amit a polgári jog és a közigazgatási jog használ.

A polgári jogban a törvényes képviselő

- a szülői felügyeletet együttesen gyakorló mindkét szülő,
- a szülői felügyeletet egyedül gyakorló egyik szülő,
- a gyám,
- a gondnok.

De nézzük a Polgári Törvénykönyv erre vonatkozó részét:

"2:48. § [A képmáshoz és a hangfelvételhez való jog]
(1) Képmás vagy hangfelvétel elkészítéséhez és felhasználásához az érintett személy hozzájárulása szükséges. (mivel a gyermekem még kicsi, azaz "cselekvőképtelen", ezért az ő nevében a törvényes képviselője járhat el)
(2) Nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához tömegfelvétel és nyilvános közéleti szereplésről készült felvétel esetén". (tehát, ha a gyermekemmel - vagy bárkivel - valamilyen rendezvényen veszünk részt, s ott a rendezvényt kiemelvén közzéteszem a képet, akkor az nem ütközik jogszabályba)

A továbbiakban pedig...

"A gyermek törvényes képviselője a családról, házasságról és gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (Csjt.) 71. §-ának (2) bekezdése szerint alapvetően a szülő, méghozzá mindkét szülő, akik a szülői felügyeleti jog részét képező törvényes képviseletet ellenkező megállapodásuk hiányában együttesen gyakorolják [Csjt. 72. § (1) bek.].

Kivételesen a törvényes képviselő csak az egyik szülő, ha a családjogi szabályok szerint az egyik szülő szülői felügyeleti joga a szülők különválása (házasság felbontása) esetén vagy más okból (pl. a gyermek veszélyeztetése), a szülők megegyezése, vagy a bíróság döntése alapján megszűnik vagy szünetel (a házasság felbontása esetén nem feltétlenül szűnik meg az egyik szülő szülői felügyeleti joga)".

A fentiekkel összefüggésben tisztázandó fogalom az is, hogy ki tekinthető gondozónak:

"Gondozó az a személy, aki a vétőképtelen személy tényleges felügyeletét ellátja, magatartását ellenőrzi, s őt irányítani köteles és képes. Gondozók alapvetően a szülői felügyeletet ellátó szülők vagy szülő, illetve bármely személy (pl. családtag) vagy intézmény (pl. iskola, óvoda, kollégium), akire a szülők a gyermek nevelését, felügyeletét bízták".

Megjegyzendő, hogy a Törvénykönyvek nem rendelkeznek egyértelműen: ha például az exem kizárólagos felügyeleti jogot kap, akkor vajon az én "részleges" felügyeletei jogommal lehetek még teljes értékű Törvényes Képviselő? Ugyanis egyetlenegy paragrafus sem rendelkezik arról, hogy egy szülő milyen esetben veszíti el a képviselőségét. Sehol sincs szó arról, hogy a felügyeleti jog és a törvényes képviselet között lenne bármilyen kapcsolat is. 

Az 149/1997. (IX. 10.) Kormányrendelet a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról ezt írja az általános rendelkezések alatt: "törvényes képviselő: a szülői felügyeletet közösen gyakorló mindkét szülő, a szülői felügyeletet egyedül gyakorló egyik szülő, a gyám és a gondnok".

Ennek alapján vagy mindkét szülő a törvényes képviselő, akik együtt gyakorolják a szülői felügyeletet, vagy csak az az egy szülő az, aki ezt a felügyeleti jogot megszerezte ("egyedül gyakorló egyik szülő"). 

4:186. § [A szülői felügyeleti jog szünetelése] alatt sem írnak arról, hogy a felügyeleti jog kit illet meg, csupán arról értekeznek, hogy az milyen esetben vonható meg. A harmadik pontban ugyan írnak valami szülői felügyelet rendezése iránti perről, de mivel az exem a keresetét a kapcsolattartás és a gyerektartás megállapítása miatt indította, ezért feltételezem, hogy mindkettőnknek megmarad a szülői felügyeleti joga (kisebb-nagyobb jogkörrel). 

Ha a Bíróság erről külön nem rendelkezik, akkor mindketten felügyeleti joggal bírunk majd?

Azért lényeges ez a kérdés, mert a közös szülői felügyeletet csak a szülök közös megegyezése alapján állapítja meg a Bíró, máskülönben a gyermekét nevelő félnek ítéli azt meg. Legalábbis, ha jól értelmezem a Törvénykönyvet. 


A helyzet egyelőre labilis, de annyi azért bizonyos, hogy a bírósági döntésig ugyanolyan jogkörrel rendelkezem a gyermekem felett, mint annak édesanyja. Remélem a gyerekelhelyezési per alkalmával majd ennek a végére is pont kerül.

Most, hogy nagyjából felvázoltam a jogi tényállást, lássuk hogyan alakult az első felügyelet mellet lezajlott kapcsolattartás:

Ajándékbontogatás közben
Mivel a gyermekem anyja nem járult hozzá, hogy a gyerekről készült fényképeket feltöltsem ide és megmutassam azokat az amerikai nagybácsimnak (akinek nincs email-je, viszont éjt-nappallá téve a Neten lóg és szörfölget a blogomon), ezért a fényképek alapján készítettem pár élethű (nagyon élethű) festményt 38-as döntött ecsetvonással, csakhogy színesebb legyen a beszámoló (talán a gyermekem megbocsát majd érte egyszer)

Elsőként a karácsonyi ajándékait bontogattuk ki, mert ugye azokat a megfelelő alkalommal, azaz két hónappal ezelőtt nem sikerült átadnom neki (lásd: 20 perc). 

A kicsikém nem nagyon volt rákattanva a dologra, sőt. Valahogy egyáltalán nem érdekelte ez az ajándékosdi, talán mert a csomagolópapír látványára még nem indult be eléggé (lévén, hogy még nem tudja mi ez az ajándékozási őrület, így a csomagolópapírt se kötötte össze a Karácsony, vagyis az ajándék fogalmával). Nem tudom.

Először a legnagyobbal kezdtük: abban egy felhúzhatós gyerektévé volt, amelyben egy vászonra rajzolva fülüket remegtető nyuszik mentek körbe-körbe a képernyő előtt. Szerintem cuki volt. Emlékszem, amikor megvettem, hosszú percekig néztem és mosolyogtam rajta. Mennyit készültem erre a napra, hogy majd beleadok apait és apait, s meglepem a kislányomat minden jóval (lásd: Karácsonyi készülődés). Próbáltam kitalálni, hogy mely ajándék lesz kedvére való a gyermekemnek, de nagyon nehezen jutottam dűlőre. 

Ez a tekerős tévé nekem nagyon bejött, a kislányomnak pedig a legnagyobb sajnálatomra csak pár percig. Inkább a hangja kötötte le és a feltekerője, semmint maga a lényeg, a körbefutó képek. Sebaj. Nézzük mi van még...

Másodjára elővettem neki egy plüssmajmot, aminek idétlenül hosszú karjai és lábai voltak. Emlékszem, ahogy ránézett, nem tudta eldönteni mit lát. Nézte nézte, de... Hát nem dobott tőle hátast. Szerintem nem látott még majmot, ezért nem tudta mihez kötni a plüssfigurát. Megpróbáltam vele bohóckodni, de nem nagyon érdekelte.

Hát jó, van ilyen. Nézzük a többit. 

Szép sorjában végignéztük, hogy mit rejtenek a kis csomagocskák: volt bennük népi ruhába öltöztetett kis leányka, felhúzós zenedoboz (aminek a tetején két zöld manó forgott körbe körbe - gondolom valami mágneses korong segítségével), egy csörgő-zörgő kukacka (aminek a belsejében színes golyócskák futkároztak), s végül egy zenélő-beszélő-világítós akármi, amely utóbbi végül elnyerte a tetszését, s gyakorlatilag az időnk lejártáig azzal játszott mindvégig.

Na jó, most már megmutathatom milyen ajándékokat kapott:

Ajándékok, 2015.

A zenedoboz lefoglalása után labdáztunk egy kicsit, majd bújócskáztunk a fotelok körül, amit roppantul élvezett. Szeretett volna könyveket dobálni a polcokról, de azt már sajna nem engedhettem meg, mert mégis csak "vendégségben" voltunk.

Másfél óra múltán úgy megizzadtunk, hogy muszáj volt levennem a pulcsiját. Itt egy picit gondban voltam, mert a pulcsi gallérja kissé szűk volt, ezért a lányom elkezdett nyöszörögni, én pedig megijedtem, hogy a Felügyelőnk vajon miképp értékeli majd mindezt. 

"Erőszakos apa, aki nem volt tekintettel a gyermeke nyöszörgésére, s csak azért is lehúzta róla a pulcsit"?

?

Ki tudja. Talán azért ennyire nem voltam rémes.

Ami megmelengette a szívemet az a következő volt:

A lányom imádja, ha felmászhat a kanapéra, de mivel annak támlája elég magas volt, ezért annak meghódításához még egy kis apai segítségre volt szüksége. Ilyenkor ő az erőlködések közepette a nevemen szólongatott: "apa"... "apaaa"... Én pedig a pospsija alá nyúlva, feltoltam őt a háttámla tetejére :)

Tehát a kislányom már tudja, hogy engem úgy hívnak: APA

Mi mást mondhatnék erre, minthogy repestem az örömtől? :)

A kapcsolattartás tulajdonképpen zökkenőmentesen zajlott, de nem teljesen úgy, ahogy az jó lett volna. Hogy mire gondolok?

Nos, a gyereknek jó volt a játszadozás és viszonylag hamar megbarátkozott az új körülményekkel is, ráadásul velem se volt semmilyen gondja, mint ahogy azt korábban az anyja a falra festette. De... a két óra túl sok volt a gyereknek arra, hogy egy 5x5-ös helyiségben legyen bezárva.

Azt már az elején levágtam, hogy a játékok nem nagyon érdeklik. A könyvek dobálása és a fotelokon való mászkálás ugyan jó volt, de - ahogy magam észrevettem - nem kötötték le azon játékok a figyelmét, amelyeket arra a napra kaptunk. Nem tudom miért, de kissé úgy tűnt unatkozik. A bújócska is jó volt ugyan, de mennyivel jobb élmény lett volna, ha kint a szabadban, mondjuk egy erdei séta alkalmával "tombolhatjuk" ki magunkat. 

Úgy érzem, hogy a kislányom figyelmét inkább a környezetének a felfedezése köthetné le a leginkább, nem pedig olyan játékok, amelyekkel kezdeni vajmi keveset tud. Szó szerint érdektelenül állt a különféle játékokhoz. Mennyivel érdekesebb lenne megmutatni neki a rügyező fákat, kavicsokat gyűjteni a Duna partján... vagy akár csúszdázni egy játszóházban, ahelyett, hogy a négy fal közé legyünk bezárva? Elmehetnénk akár egy termálfürdőbe is, ahol kedvére verhetné a vizet, mint ahogy azt az elmúlt nyáron már bizonyította a Balatonban. Egy meleg vizes medence is jobb annál, mint amit ezen két óra alatt tehettünk. 

Sajnálom, hogy egy gyermeknek ilyen körülmények között kell lennie az édesapjával. És ebből még hét alkalom lesz, mert csak ezután dönt a Bíró az apa jogai felől. 

Ha ennyi új és szupi játékkal se tudott mit kezdeni a gyermekem már az első felügyelt "kényszerláthatás" alkalmával, akkor mi lesz majd az ezután következendő találkozók alatt? Mivel kössem le a figyelmét? Dobáljunk könyveket? Esküszöm, a poén kedvéért megérné: bár könyveket borogatni nem illendő dolog, de a Felügyelőnk is láthatja ezáltal, hogy mindent megtettem a gyermekem jókedve érdekében :)

Mit lehet kezdeni egy 5x5 méteres szobában két órán keresztül??

Futkározni?
Birkózni? 
Szőnyeget felcsavarni? 
Zenélni?

Hm... Legközelebb vigyem el a gitáromat? Végül is nem rossz ötlet. Egy ideig lekötheti őt a pengő húr hangzása. De azután? 

Mit lehet kezdeni egy szobában két órán keresztül?



A találkozó végét vártam is meg nem is.

Azért vártam, mert szabadulni akartam az érzéstől, hogy tehetetlen vagyok a körülményeket illetően. Láttam a gyermekemen, hogy menni akar arról a helyről, mert nem találja meg a magának való elfoglaltságot. A bújócska ugyan érdekelte, de nem akartam a Felügyelőnk előtt játszóteret alakítani a szociális otthon olvasóterméből. Úgy vélem, hogy nem jó hozzászoktatni a gyermeket, hogy egy ilyen helyiségben a bútorokon való ugrándozás és a polcokról való könyvdobálás van olyan természetes dolog, mint ugyanez az otthoni hétköznapokban. Az anyja otthon is rászól, ha ugrándozik a bútorokon, hát akkor én miért ne tenném meg ugyanezt egy szociális otthon olvasótermében?

Édesapám annak idején rengeteg helyre elvitt engem, s a mai napig jól emlékszem rá, hogy már a legelején megtanított rá, miképp kell viselkedni, ha "vendégségben" vagyunk. Megtanította, hogy nem ugrálunk a székeken, nem hangoskodunk társaságban, majd a későbbiekben azt is, hogyan kell tartani magam a szabályokhoz, ha közösségben vagyunk. 3-4 éves lehettem talán, de megtanultam az alapvető illemszabályokat. 

Vajon mikor lehet ezt a legkorábban megtanítani?

Úgy gondolom, hogy az első felügyelt kapcsolattartásom egy olyan kényszerhelyzetet teremtett, amelybe a kislányomat is bele kellett kényszerítenem, mintegy kiragadva őt a természetes életkörülményeiből. A legjobb lehetőségek ellenére egy mesterséges helyzetben kellett boldogulnunk, mert a jogrendszer ezt írja elő. 

Sok minden megállapítható rólam / rólunk már ebből a helyzetből is, de kétlem, hogy a valóságot látná rólunk a minket tanulmányozó közeg.

A kapcsolattartás lejárta után kértem a gyermekem anyját, hogy menjünk el sétálni egy kicsit, de ő kitartott amellett, hogy megvolt a két órám, ne akarjak többet, s különben is, neki dolga van.

Jogilag valóban így van. De emberileg?

(heti két óra... nem fér a fejembe)

Másnap az iskolában nem átallott megjegyezni, hogy látta rajtam, már alig várom a találkozó végét, hogy végre lepasszolhassam a gyereket. Bár ez részben igaz, mint ahogy azt feljebb már írtam is, de csak részben!

Ugyanis nem a gyermekemet akartam már "lepasszolni", hanem a helyzetet. Nem tudom érthető e. A gyermekemmel töltött intimitást (bizalmasságot, bensőségességet, meghittséget) vesztettem el azáltal, hogy valaki folyton figyelt minket, s ennek tetejében még jegyzetelt is arról, hogy hogyan művelem mindezt.

Vajon, ha csókokat nyomok a gyermekem orcájára, kifejezve ezzel a szeretetem, hogyan értékeli mindezt a Felügyelőnk? Amikor egy hét elmaradt csókjait kell bepótolnom egyetlen két óra alatt? Mit szól hozzá a "JOG"? Azt, hogy az Apa túlzott szeretete netán beteges?

Hogy lehetek APA egy olyan helyen, ahol épp az apai minőségemet kérdőjelezik meg? Hogyan beszéljek meg "titkokat" a kislányommal, ha folyton a módszereimet analizálják?

Igen, valahol már vártam, hogy leteljen a két óránk, de e két óra múltán szerettem volna még együtt lenni a kislányommal. Kértem az anyját, de a halaszthatatlan dolgai miatt menniük kellett. 

Tehát nem igaz az állítás, hogy én le akartam passzolni a gyereket, mert untam. Egyáltalán nem erről van szó. Csak szülő akarok lenni végre, aki a gyermekével olyan elfoglaltságot talál, amely a hasznára válhat a későbbiekben. Tanítani szeretném őt olyan kalandos játékokon keresztül, amelyek lekötik a figyelmét és valóban érdeklik őt. Az apja szeretnék lenni, a szülője, akire felnéz majd és akiben megbízik feltétel nélkül, mert tudja, hogy mellette biztonságban van. Tartalmat szeretnék adni az életének, amit az édesanyja - a szabadidő hiánya miatt - nem tud számára megfelelően biztosítani.

Persze lehet, hogy ezt ő vitatja, de egyszerűen (csupán a józan paraszti logikával is) megmagyarázható mindez: mely esetben kapja meg a gyermekünk a maximális odafigyelést? Egy szülő által, aki nap mint nap a háztartást vezeti és képtelen minden pillanatban a gyermekünk fejlődésére koncentrálni, vagy mindkét szülő által, akik együttesen veszik ki részüket a gyereknevelésből? 

Épp ezért mondom neki még a mai napig is, ha csak egy fikarcnyi kis esélyt lát arra, hogy félretéve a sérelmeinket újra tudjuk kezdeni, akkor érdemes lehet belevágni. A mai napig hangoztatom, hogy - meglátásom szerint - nem történtek olyan mélyreható problémák közöttünk, amelyek miatt soha többé nem lehetnénk együtt, mint egységes család.

Ha a gyermekünk biztonságos és boldog jövőjét az egységes család jelenti, akkor nem volna érdemes elgondolkoznunk azon, hogy újrakezdjük? Mert mi lehet annál jobb a gyermekünknek, minthogy Anya és Apa mellett nevelkedjen fel a saját vér szerinti szülei gondozásában?

Egy egyedül élő anyával jobb? Minden feltétel adott a boldogsághoz?

Ha anya mosogat, főz vagy takarít, vagy netán a hivatali ügyeit intézi, akkor mi lehet ennél a legjobb: ha apával játszik közben, vagy épp a gyerekágyban téblábol a nagybácsi / nagynéni felügyelete alatt? Nem jobb az, ha az apuka ekkor kiveszi a részét a gyermeke neveléséből?

Nem jobb az, ha Apa minden este mesét mond neki? Ha minden reggel elkészíti a kedvenc reggelijét és megeteti? Ha ott van vele minden nap az édesapja, aki védelmezi őt minden gyanús környezeti behatás ellen? Aki ott van vele MINDEN NAP és védelmezi őt, aki felfedezi vele a Világot...

Egy nevelőapa jobb lenne? 
(a kérdés tisztázásához azt hiszem mindenkinek megvannak a saját tapasztalatai)

Van esély újrakezdenünk a gyermekünk érdekében?

Az erre adandó válaszomat a következő bejegyzésemben foglalom majd össze...



Megjegyzések