8/2

Február 26-án volt a második felügyelt kapcsolattartásom a pilisvörösvári Családsegítő Szolgálat erre a célra kijelölt termében. Nagyon vártam már e napot, ugyanakkor ugyanolyan csalódott voltam az esemény végére, mint az első ilyen találkozó alkalmával.

Hogy miért? Mert nem jó ez az egész, ahogy van...

Az oké, hogy a gyermekemmel együtt lehetek végre, de többet érne ennél egy egyszerű hintázás a játszótéren, minthogy belekényszerítsük őt egy 5x5-ös méretű szoba lehetőségei közé. Hiába tudja ezt mindenki, akkor is ezt a "játékot" kell játszanunk, amelyben semmiféle kibontakozási lehetőség nincs. Nem tehetünk mást, ott kell lennünk és kész.

Amúgy direkt készültem a mai napra: útban a találkozó felé megálltam egy áruházban, hogy vegyek pár dolgot a gyereknek: kosárba került egy dobásra villogó színes kis labda, nagyméretű rajzlapok 20 darabos színes filctollkészlettel, valamint egy zenélő, nyomkodós, tükrös kis akármi, amely sok-sok dallamot és villogó képeffektet ad ki magából a használója felé.

A kicsimmel előbb megpengettük a gitáromat, amelyre nagy érdeklődéssel tekintett. Még sosem látott ilyet: nagy, fekete, és fura formája van, ami ráadásul soha nem hallott hangokat ad ki magából. Picit gyanakvással tekintett rá, mert azért valljuk be, nem valami bizalomgerjesztő a látványa, s még a színe is fekete, de végül elmagyaráztam neki, hogy a húrokkal mit lehet kezdeni, s hogy miért vastagabb az egyik, mint a másik. Ő eleinte csak állt mellette félénken, majd lassan-lassan összeszedve a bátorságát maga is megráncigálta a húrokat. Micsoda hangok - figyelte. Nagyjából negyed órát töltött el vele teljes érdeklődéssel, majd továbbállt a szatyorhoz, hogy az mit rejteget még a számára.

Elsőként a meglepi csokitojást vette elő, amiről a csomagolást rögtön le is fejtette. Segítettem neki, hogy ne cincálja szét, mert akkor szedhettem volna össze a szőnyegről az apró csokimorzsákat. 
  
Majszolás közben

Szemlátomást ízlett neki a csoki, és a benne rejlő meglepetésre már rá sem hederített. Apró kis mütyürök ezek, amiket még nem ismer, illetve az ábrájukkal még nincs tisztában. Például az egyikben egy két részből összeilleszthető dinoszaurusz volt elhelyezve, de mivel a dinókat még nem ismeri, ezért nem is kötötte le a figyelmét.

Hát jó - gondoltam - menjünk rajzolgatni. 

Elővettem a nagyméretű papírlapokat, s kiborítottam melléjük a színes filctollkészletet. Na, erre már ő is lecsapott, hiszen mindegyiknek más és más színe volt, s talán még sosem látott ilyesmit. Nézte-nézte a színes akármiket, s csodálkozott, hogy ezek vajon mik lehetnek. Ekkor az egyik filctollat felkaptam, s levéve a kupakját rajzoltam a lapra egy fejet. A kislányom erre teljesen elámult, mert nem értette ez micsoda. Már nyúlt is a kezem felé, hogy kikapja belőle a filctollat. Ami meglepett az az volt, hogy ő olyannyira jól megfigyelte mit csinálok vele és hogyan, hogy rögvest leutánozta a mozdulataimat! A helyes kéztartás ugyan még nem jött neki össze, de rögtön tudta, hogy mely végével lehet csíkokat húzni és mire való a kupak. Épp ezért, teljes magabiztossággal tette vissza a kupakot a filctoll hegyére, mert megfigyelte, hogy az onnan lett levéve.

Ezen kívül még egy meglepetéssel szolgált a számomra: a filctoll kicsit összefogta az ujjacskáit, amitől teljesen elhűlt, hogy hát micsoda fantasztikus dolog lehet ez (majd csak ezután kezdett el csíkokat húzni a lapra, hiszen rájött, hogy az a vége az, ami fog). Miután az ujjacskáit összefogta a toll, mutogatni kezdett a mosdó felé, hogy le kéne mosnunk, hiszen az koszos lett. Mondtam neki, hogy hát igen, ezért is kell vigyázni a filctollal, mert az ember könnyen összefirkálja magát, ha nem a jó végét fogja meg - majd megnyugtattam, hogy könnyen lejön vízzel, úgyhogy majd később megmossuk a kezét. 

Fog a hegye Apa! :)

Ezzel nagyjából negyed órát játszadozott. A kezdeti nagy érdeklődése a filctollak iránt hamar alábbhagyott, ezért továbbállt, hogy körbenézzen a szobában.

Ekkor vettem elő azt a villogó-zenélő kis ketyerét, amely ugyanolyan nagy tetszést váltott ki belőle, mint a múltkori, hasonszőrű zenedoboz. Természetesen ez a doboz nagyobb volt és szebb, és több dallamra volt képes, úgyhogy a zenét akkor is elindította rajta, amikor már más játékot találtunk magunknak.

A mosolyán látni, hogy mennyire elégedett az ajándékkal


Az első óra után viszont már egyik-másik játék se kötötte le a figyelmét. Inkább járkálni, pakolni... öhhm... mondjuk úgy, inkább "rendetlenkedni" támadt kedve, ezért követnem kellett őt mindenhová, hogy még időben megakadályozzam ebben.

A könyvek könyvespolcról való leborogatása kézenfekvő kalandnak bizonyult, amit persze nem hagyhattam neki, úgyhogy maradt a sakk-készlet kiöntése a padlóra, valamint a bekukkantás a szomszéd szobába lehetőség. 

Na igen, a szomszéd szoba. Itt a szociális otthon kerekes-székeit tárolják, amit rögtön ki is kellett próbálnunk: miután beültettem az egyik székbe, tettünk pár dodzsem-szerű kört a helyiségben. Ez nagyon tetszett neki :)

A Felügyelőnk természetesen már nem örült a játéknak annyira, hiszen ő felel az intézmény javaiért, de azért hagyott minket 10 percig dzsemborizni, mert látta, hogy a lányom egész jól érzi magát az új elfoglaltságával. 


Miután a dodzsemezést abbahagytuk, muszáj voltunk visszamenni abba a helyiségbe, ahol eredetileg voltunk. Próbáltam még a gyerekkel rajzolni egy kicsit, de ő nem akart a rajzolással foglalkozni. Ehelyett rámoltuk egy kicsit a könyveket, majd kilestünk Anyára (aki az ajtó előtt várt), hogy minden rendben van e, ezután bújócskáztunk a kanapé körül, s ettünk egy kis túró rudit is. 

A Felügyelőnk szólt ránk a két óra lejárta után, hogy "Apuka, sajnos lejárt az ideje".

Ennek csak részben örültem, mert úgy gondoltam, hazafelé úgyis hintázunk még egyet a játszótéren, amelyre anyuci persze nemet mondott. Méghozzá azért, mert "a gyerek már fáradt és aludnia kell". Holott szemlátomást nem volt az, és meg mertem volna rá esküdni, hogy egy órát még simán el lettünk volna odakint a napsütésben. 

De nem lehetett...

Tehát két órát lehettem a kis bogyómmal. Ennyi jutott erre a hétre.

A második felügyelt találkozó után is ugyanazon a véleményen voltam, mint amit már az első találkozón is mondtam: vagyis, hogy a gyereknek kalandokra van szüksége a találkozók alkalmával és nem egy két órás kényszerfoglalkozásra a szociális otthon olvasótermében. Őt ilyenkor ki kellene vinni a szabadba, hogy meglesve a környezetét, újabbnál újabb dolgokat mutathassak meg neki. A felgyülemlett energiáit és a dolgok iránti érdeklődését nem lehet zárt térben levezetni, ezért e találkozók szerintem csupán az én vágyaim kielégítésére alkalmasak, de a gyermekemére már semmiképp. Én láthattam őt, ölelhettem őt és érezhettem őt, amelynek nagyon örültem, de fordítva már nem mondható el ugyanez. Úgy gondolom, hogy a kislányom még nem kötődik hozzám úgy, mint gyermek az édesapjához, hiszen hónapokig nem láthatott engem és most is csak két-két órára lehetünk együtt, ezáltal csupán egy érdekes személynek tarthat, akivel néhanap el kell mennie egy furcsa helyre, ahonnan nem mehet el, mert valamilyen oknál fogva nem engedik.

Abban biztos vagyok, hogy már megismer és elfogad engem, de a kötődése a ritkán megvalósuló találkozások miatt még nem alakulhatott ki benne. Ezt érte el az anyja a három hónapig tartó eltiltással, aki még most is képtelen meglátni az összefüggéseket a két dolog között.

Az exem ugyanis még mindig úgy hiszi, hogy a gyermekemnek szeparációs szorongása van, amely miatt szükséges az ő jelenléte a kapcsolattartások alatt. Belátom, részben igaza van, de az már fel sem merül benne, hogy ez a "szorongás" hogyan alakulhatott ki a gyermekemben (lásd: Szeparációs szorongás). A közvetlen környezetével nem szorong, csak velem? Marhaság! Ha többet lehetnénk együtt, akkor hetek alatt elmúlna a "félelme" az édesapjával szemben, nemkülönben akkor, ha netán még együtt is élnénk rendes családként. 

Vajon ennyire lehetetlen a megbékélés?

Tudom-tudom, rajtam kívül senki sem osztja a véleményem, miszerint látok esélyt a kibékülésre, de talán azért nem, mert nem ismerik az előzményeket az én szemszögemből is. Ennek leírásával még tartozom a publikumnak.

Tehát ekképpen alakult a második felügyelt kapcsolattartásom. 

Még hat ilyen alkalmunk lesz együtt, majd jön a bírósági tárgyalás harmadik felvonása, ahol elvileg döntenek majd a sorsom/sorsunk felől. Kíváncsi vagyok, hogy a Felügyelőnk milyen jellemrajzot írt rólam az első két találkozó során, hiszen ennek alapján dönti el a Bíróság, hogy mennyire vagyok alkalmas a gyermekem nevelésére.

Még nincs veszve semmi. Van egy két jó ötlet a tarsolyomban :)


Lásd még: 8/1 (avagy, Karácsony februárban)


Megjegyzések