2016. február 10., szerda

Apa

Február 5-én ismét találkozhattam a lányommal. A dolog úgy történt, hogy a telken jártamkor felhívtam a gyermekem anyját és megkérdeztem tőle, ráérnek-e kicsit sétálgatni a környéken? És lám, ráértek...

Mivel egész nap nem ettem egy falatot sem, ezért estére már igencsak éhesnek éreztem magam, így beültem a Gondola Étterembe vacsorázni. A kislányomat és az anyját is odahívtam az étterembe, hogy amíg eszem pár falatot, addig is a melegben beszélgethessünk egy keveset.

Mire kihozták a vacsorát, ők is megérkeztek, s leültek az asztalhoz velem szemben. Még le sem vették a kabátot, mikor én már a kincsem előtt guggoltam köszöntöttem őt, széles mosollyal a számon: - Szia Kicsim, itt van apa - mondtam neki.

Ahogy beszéltem hozzá, a lányom mélyen a szemeimbe nézett. Átható tekintete mögött látható volt, hogy épp tanulmányoz engem. Igaz, már ismerős voltam neki ugyan, de mint mindig, most is vizsgálgatta az arcom. Nem tudom mire gondolt épp, de láthatóan jártak a kis gondolatocskái velem kapcsolatban.

Miután adtam neki egy puszit és eltávolodtam tőle, ő elmosolyogta magát majd megszólalt: 
- Papa!

Erre én is elmosolyogtam magam, majd mondtam neki, hogy nem papa, hanem apa. Pár másodperc múlva ő is kimondta: - Apa...

Ebben a pillanatban szétáradó öröm lett úrrá a szívemben, s elöntött a boldogság. A kislányom most először mondta ki, hogy "Apa"! És nem maga elé dünnyögve csak úgy, hanem célirányosan - nekem! 

Odamentem hozzá, s leguggolva adtam neki egy puszit.
- Igen. Apa... - mondtam, majd megsimogattam a buksiját.

Ezután visszaültem az asztalhoz és nefogtam a vacsorának. Természetesen az első falat pizza a kislányomé lett volna, de nem kért belőle, mert alig egy órával ezelőtt vacsorázott. Kérdeztem az anyját, hogy ő kér e valamit, de nem kért, viszont a személyzettől rendelt pár pogácsát a gyereknek. Miután a pogácsákat kihozták, a kicsim nekifogott falatozni. Nem volt éhes, de élvezettel majszolgatta azokat.

Vajon melyik a finomabb?

Bele-bele harapott, majd letört belőlük egy-egy kisebb darabkát. Az egyik ilyet felém nyújtotta, majd berakta a számba. Addigra én már a pizza felét megettem, a másikat pedig becsomagoltattam elvitelre, így jeleztem a lányomnak, hogy nem kérek többet, mert tele vagyok. De ő csak folytatta az etetést, én meg hagytam, amit ő nagy örömmel fogadott, hiszen jó játék volt megetetni az apját.

Miután befejeztük a vacsorát, kifizettem a számlát és elindultunk sétálni. Sötét, hűvös idő volt, de mi nagy örömmel sétáltunk kézen fogva az elcsendesedett utcákon. Boldog voltam, hogy a kis tipegő kislányommal végre, kéz a kézben járhatunk amerre csak kedvünk tartja. Közben az exemmel beszélgettünk csip-csup dolgokról, a házépítésemről, s a jövőbeni elképzeléseimről vele kapcsolatban, stb. Végre valahára vitatkozás nélkül lehettünk együtt erre a másfél órára.

Hazafelé menet betértünk a boltba is

Mindent egybevetve szép este volt, s immáron a kislányom is tudja, hogy én vagyok az az ún. APA. Úgy vélem, hogy e szó jelentését még nem érti, de azt igen, hogy engem kell apának szólítania. Vajon az anyja őelőtte hogy szólítana? Apának vagy Máténak? Fura, mert ezidáig erre még kísérletet se tett.

Ha a kapcsolattartások ilyen zavartalanul folytatódnak majd a későbbiekben is, akkor nyárra a gyerek már egészen bizonyos, hogy tisztában lesz az ANYA és az APA fogalmával. Csak legyen elég időm foglalkozni vele, mert a rendelkezésemre álló heti két óra semmire se lesz elég. És kétlem, hogy az anyjától ezeket az összefüggéseket megtanulhatná valaha. Hogy miért? Lehet, hogy tévedek, de szerintem otthon nem szokott rólam mesélni neki. Kétlem, hogy valamikor is mondta volna neki, hogy most apával találkoznak, meg hogy apa is ott lesz, meg hogy apa már vár minket, stb. A gyermekem anyja oly mértékben gyűlöl engem, hogy kerül minden témát, amely velem kapcsolatos - hacsak épp nem a szidalmazásom a cél. Persze mindezt nem tudhatom, de a logikus következtetés ez. Ha nem így lenne, akkor nem jegyezne meg néhányszor ezt-azt még mindig.

Mindegy. A lényeg, hogy a kislányommal tarthassam a kapcsolatot.

A legjobb viszont az volna, ha a magyarországi törvények alapból a váltott elhelyezést részesítenék előnyben (mint ahogy az Nyugat-Európában már működik), s akkor ugyanannyi időt lehetnék a kislányommal, mint az anyja. Ez a gyereknek is jobb lenne, de hogy miért, erre e bejegyzés keretein belül most nem térek ki.

Az utóbbi idők olyan mozgalmasak, hogy egyfolytában pörögnek a gondolataim a megoldatlan feladatok körül: szombatonként iskolába járok, ahol készülni kell a soron következő vizsgákra, emellett egyeztetnem kell az ablakgyártókkal, a tervezővel és a kivitelezővel is a leendő házam miatt, valamint megoldást kell találnom az alapozás problémájára, amely a nemsokára esedékes költözésem miatt égetően fontossá vált. 

Hogy miért? Kiderült, hogy oly nagy a talajvíz a telken, hogy arra csak nagy költség árán lehet alapot helyezni (vagy megmaradni a korábbi elképzelés mellett, amelyet viszont az építész nem támogat teljes mellszélességgel). Nagyjából másfél hónapom maradt a költözésig, ezért minél előbb fel kell építenem a házam. Maga a ház szerkezetkész állapota mintegy 5 nap alatt érhető el, feltéve, ha kész van már az alap. A nyílászárók megrendelése és legyártása is kábé 5 hetet foglal magába, tehát úgy kell megrendelnem az ablakokat és ajtókat, hogy épp addigra készüljenek el, mire a faház építése elkezdhetővé válik. Ha március végéig nem fejezem be a házépítést, akkor költözhetek egy barátomhoz Szentendrére, vagy a telken lévő, víz és fűtés nélküli, 25 négyzetméteres faházba, amely viszont a gyermekem szempontjából nem jó, hiszen ott még nem állnak rendelkezésre a szükséges feltételek a fogadására.

Mindeközben az iskolával kapcsolatos gyakorlati képzésre is be kellene járnom (mintegy 400 órányi még hátra van), össze kell számolnom a felhasználandó faanyag költségeit, el kell cuccolnom a dolgaimat Szentendrére, be kell járnom dolgozni is... valamint készülnöm kell az április 6-ai bírósági tárgyalásra.

A legfontosabb viszont az, hogy a gyermekem anyjával mielőbb megállapodhassak a kapcsolattartás mikéntjéről. Jobb lenne, ha magunk írnánk alá a közös megállapodást, minthogy a Bíróság hozzon egy akármilyen döntést.

Az általam felvázolt elképzelés a következő:

Az ex ugyebár ragaszkodik hozzá, hogy a gyermek 5 éves koráig csakis az ő felügyelete mellett láthassam a kislányomat. Ezt később 3 éves korára módosította. Eleinte nem akartam, de végül már a múlt héten közöltem vele, hogy rendben, legyen úgy ahogy akarja, de csak akkor, ha a kapcsolattartás alatt semmibe sem szól bele és semmiben se korlátoz engem, magyarán ha én mondhatom meg minden egyes alkalommal, hogy a gyermekemet hová viszem és miképp foglalkozom vele. Szerintem ésszerű és logikus az ajánlatom, de egyelőre ő még kivár. 

Ha a Bíróság az ő javára dönt, akkor elmondható, hogy érdemes volt várnia. Ha viszont nem az ő felére dől a mérleg nyelve, akkor már késő lesz sajnálkoznia. Előbbi lehetőségnél a kapcsolattartás lebonyolítása 100%-osan az én kompetenciám lesz, max az ex részvételével, míg utóbbi döntésnél minden ugyanígy marad, csak éppen nélküle. A gyermekemtől eltiltani nem fognak, ebben holt biztos vagyok, hiszen nem tettem olyat, ami alapján a Bíróság meglépné ezt, viszont ha az ex-szel nem sikerül megállapodnunk a feltételekről, akkor az utóbbi döntésnél ő mindenképp megszívja.

És hagy mondjam el ismét: felőlem jöjjön el a kapcsolattartás idejére velünk, csak ne szóljon bele a dolgaimba, s a költségek rá eső részét is fizesse ki. Igen, a költségek rá eső részét, hiszen nem várható el tőlem, hogy a játszóház belépőjét én fizessem ki neki is. És persze nyelje le, ha épp az Édesapámhoz vagy a barátaimhoz viszem el a gyereket, vagy netán az újdonsült barátnőmhöz... hiszen a kapcsolattartás ezzel jár. Ugyanis apának is vannak rokonai, barátai és ismerősei, de ami a legfőbb: különálló élete. Nem én akartam így, de ha már így alakult, akkor az ezzel járó dolgokat mind el kell fogadnia. Tehát eljöhet velem, de bizonyos esetekben várakozhat majd a kapu előtt.

Ez van. Szar ügy a válás, szar. Főleg, ha még felebeznek is vagy perújrafelvételt kérnek a felek. Évtizedekig húzhatják-halaszthatják az ügyet, s közben a gyerek felnő, és csak az Isten a megmondhatója, hogy a hosszú évek alatt mennyire lesz sérült.

Azt tudom, hogy én mindenben a gyermekem érdekeit fogom szem előtt tartani. Mindenben. Remélem elegendő időt ad majd a Bíróság, hogy érdemben foglalkozni tudjak vele. Tanítani, okítani... és szeretni.

Hiszen én vagyok az apja.
...ahogy azt ő ki is mondta.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése