Önjáró baba

3 és fél hónap nem sok idő, de mégis egy örökkévalóság akkor, ha a kislányomra való várakozásról van szó. Három és fél hónappal ezelőtt még éppen hogy megállt a saját lábán, míg a tegnapi napon már-már körbeszaladta a helyiséget. Igen, az exem valamilyen oknál fogva végre megengedte, hogy találkozhassak vele...

Esett az eső, így sajnos be kellett ülnünk valamilyen fedett helyre. Bár örülök, hogy adódott ez a lehetőség, de szánalmasnak tartom, hogy egy apa ennyire lehetetlen helyzetbe kerülhet az anyával szemben, mert az nem engedik neki, hogy normális elfoglaltságot keressen a gyermekének. Hozzáteszem, hogy bírósági végzés nélkül teszi mindezt, holott ugyanolyan jogokkal bír mindkét fél!

Történetesen arról van szó, hogy az ex a többszöri kérlelésem ellenére sem akart beülni a kocsimba, hogy elvihessem őket a pesthidegkúti játszóházba - mert fél. Hogy miért, azt ugyan elmondta már korábban, de annyira hülyeség az egész, hogy az külön posztot érdemelne. A lényeg, hogy tavaly nyáron tettünk egy egész napos kirándulást a jásszentandrási termálfürdőben, ahonnan aztán - az ígéretemmel ellentétben - nem vittem őket egyenesen haza, hanem a Trabantom kuplunghibája miatt (és takarékossági okokból) kényszerpihenőt kellett tartanunk a korábbi otthonunkban, Horányban. Este volt és a hibás kuplunggal nem akartam kockáztatni: ha a pilisi hegyekben robban le a kocsi, akkor ott ragadtunk volna az erdei út szélén, s ki tudja mikor juttatom őket haza (és a kocsit). A félelmem másnap be is igazolódott: reggel ugyan még haza tudtam szállítani őket Horányból, de amint tovább indultam a munkahelyem felé tőlük, a kocsi megadta magát a Vörösvári úton, s ott kellett hagynom pár napra, míg el nem vontatták. Ennyi a lényeg.

Tehát az ex emiatt nem hajlandó beülni a kocsimba, mert attól fél, hogy az ígéretemmel ellentétben nem vinném őket haza. Megértem őt, de a félelmében nincs logika. Miért ne vinném őket haza? Eddig se ragadtam el tőle a gyereket, most miért tenném? És megismétlem: jogomban állna, mert az apja vagyok, de nem teszem.

Na mindegy, ebbe nem megyek bele ismét...

A lényeg, hogy tegnap találkozhattam a kislányommal, s bár nem a legjobb körülmények között lehettünk együtt, mégis jól sikerült az együttlét.


Induláskor :)

Sajnos esett az eső és viszonylag hűvös volt az idő, így hát séta helyett inkább beültünk Pilisvörösvár egyik közkedvelt kávézójába. Magam a Gondola Éttermet választottam volna, amely ráadásul ott van a gyerekemtől 50 méternyire, viszont az ex valamilyen oknál fogva nem szeret bejárni. Mindegy.

A kávézóig tartó úton picit megáztunk, de szerencsére nem volt vészes. Odabent leültünk a fotelokba, majd lekerültek a kabátok is.

A kislányommal ezelőtt két héttel találkoztam, mikor is megmutattam neki a telket (lásd: Egy szép nap), de mivel akkor a csípős hideg miatt rajta maradt a sapka, így nem láthattam, hogy milyen szépen megnőtt a haja.

Most viszont szinte elállt a lélegzetem, amint megpillantottam a szőke fürtjeit. Tavaly szeptemberben csupán néhány pihe volt a kobakja tetején, de most igazi hajköltemény pöndörödött a tarkója mögött.


Fürtök

Az édesanyja haját örökölte, hiszen neki vannak ilyen hullámos szőlőkacs-szerű fürtjei. Mindig is reméltem, hogy olyan haja lesz a gyereknek, mint neki, úgyhogy ez bejött. Még egy ok az örömre.

A másik ok pedig az volt e napon, amikor megláttam a kislányomat egyedül lépkedni a kávézó asztalai között! Három és fél hónappal ezelőtt még erős imbolygás közepette is csak éppen megállt a lábán, most pediglen már határozott léptekkel kereste a lehetőséget a lógásra. Három és fél hónap, ennyi kellett hozzá, hogy egy merőben más kislány fogadjon engem.

Mondtam is az anyjának, hogy ez a baba most már teljesen önjáró. Automatán működik, jár s kel, amerre kedve szottyan.

Magasabb is lett valamelyest, amellyel már kézen fogva sétálhatunk, ha úgy adódik rá alkalom. A kávézóban meg is fogta az egyik ujjamat és húzott maga után, hogy alaposan feltérképezzük a helyet. Először eltologatta a székeket, utána megnézte az üvegajtós hűtőt, amelyben annyiféle színes fémdoboz volt elhelyezve.

Mivel a hűtő ajtaját még nem tudta kinyitni, ezért rásegítettem kicsit. Ettől azt hitte, hogy ő az, aki kinyitotta, úgyhogy minden egyes fordulónál serénykednem kellett, hogy ebbéli hitében meg is tartsam őt :)

Tetszett neki a hűtő, úgyhogy pár percet eltöltöttünk a nyitogatásával, majd amikor az anyja megelégelte és ránk szólt, muszáj volt valami más elfoglaltságot találnunk. Na de mit lehet csinálni egy kávézóban? Sok mindent nem...

Eleinte bújócskázott az anyjával, de azt - a paraván borogatása után - szintén abba kellett hagynia, majd jött az ablakból kinézünk az utcára játék, amit reluxamadzaghuzogatás követett.


Itt vagy anya!

Jó volt kicsit vele lenni, de azért volt a találkozóban egy adag szánalom is. Tényleg ilyen helyen lehetek a saját lányommal, amikor ugyanolyan jogokkal bírok, mint az anyja? Végzés nélkül még a Törvény se korlátozhat meg benne, hogy elvigyem őt máshová. A mai napig ugyanolyan jogok illetnek meg engem a gyermekemmel kapcsolatban, mint az anyját, mégis egy szerencsétlen kávézóban kell pusmognunk, ahelyett, hogy a játszóházban dobálhatnánk a labdát.

Persze örülök, hogy ez a lehetőség is adódott, de mégis megalázó helyzet magamra nézve, hogy hagyom. Hagyom, igen. Mert nem akarok balhét. Mert nem vagyok olyan.

Bárkinek felhozom a kérdést, rögtön rávágják, hogy ők bizony ha kell, erőszakkal is elvinnék a gyermeket. Talán ez lenne rá a megoldás, de kerülni akarok bárminemű konfliktust a "jó kapcsolat" fenntartása végett. Na meg úgy érzem, hogy belefáradtam a harcba, és ahogy látom az exem is. Hagyok neki időt, hogy átgondolja a helyzetet, hogy megértse a történések lényegét: magyarán azt, hogy a gyermekünknek árt vele, ha engem kizár az életéből.

Bár gyanítom, hogy a mostani enyhüléséhez a Bíróságnak is köze van (jogi oldalról nézve) és esetleg annak, hogy egy hónappal ezelőtt feljelentettem őt a Rendőrségen Hamis Vád miatt.

Na igen, még ez is.

Amikor a feljelentést megtettem, akkor ő még mereven ellenállt mindenféle közeledésemnek és békülési szándékomnak, s így más eszköz nem lévén, végső elkeseredettségemben fordultam a Hatósághoz, hogy tegyenek igazságot, ha már a józan emberi ész nem képes rá. Úgy néz ki belátták, hogy a Hamis Vád nem játék, mert azóta egyetlen szóval sem hivatkoznak a kéménytűzre (sem a személyigazolvány ellopására), s engedik végre, hogy a tulajdon gyermekemmel lehessek néhány órára alkalomadtán. Persze még ez sem tökéletes, mert ahhoz az kéne, hogy apaként tiszteljenek engem és betartsák a jogaimat (és a gyerek jogait), s megszüntessenek velem szemben mindenféle korlátozást a kapcsolattartást illetően. Ez a béke alapja, mert enélkül csorbát szenved bármiféle próbálkozás!

Igen, jó volt látnom a kislányomat, és jó volt átölelni őt, de mégiscsak kevés annak tükrében, hogy ezt a napot sokkal gazdagabb programmal is eltölthettük volna.

Nem csak játszóházba mehetnénk, hanem az Állatkertbe is, vagy rossz idő esetén valamely interaktív kiállításra, amit az ilyen pici gyermekek is élvezni tudnak már. De járhatnánk a környező hegyeket is, kirándulhatnánk egyet a friss levegőn. De még egy egyszerű csúszda is jobb annál, minthogy a kávézó székeit tologassuk. Csúszda pediglen van a játszóházban is.

Mindegy, így alakult.

A fokozatosság elvén haladva elmondhatom, hogy ha kis lépésekben haladunk előre, akkor előbb-utóbb az exem is belátja majd, hogy alaptalan a félelme, így engedni fog. De nem csak azt fogja belátni, hogy nincs oka félnie tőlem, hanem rájön majd, hogy alaptalanul vádoltak engem megannyi szarral, s hogy jobb édesapja vagyok a kislányunknak, mint ahogy ő azt korábban feltételezni se tudta.

Jövőhéten megkezdődik a leendő házam alapjának készítése, úgyhogy két hónapon belül már én is pilisvörösvári lakó leszek. Akkor más lesz a felállás, hiszen a kávézó helyett akár nálam is eltölthetünk egy napot, ha úgy adódik alkalom. 

Elvileg a héten jön meg az ideiglenes végzés, majd április 6-án a harmadik tárgyalás, ahol reményeim szerint lezárják a pert.

Viszont addig is a lehető legjobb kapcsolatot kell kialakítanom a lányommal és annak édesanyjával, hogy a per után végre az új feladatokra koncentrálhassunk: harc helyett a gyermekünk felnevelésére. 

Hazafelé beugrottunk a boltba is, ahol a kicsikémet beleültettem a bevásárlókorsárba, majd úgy toltam végig a polcok között. Láthatóan élvezte, de sajnos a kerekes kosártartó borulásveszélye miatt abba kellett hagynunk. Ki néne találnom neki valami hasonlót, hogy azzal szórakoztassam őt a bevásárlások alatt :)



Próbáltam valami tartalmat adni a találkozásunknak, de egyelőre így sikerült. Az esemény a borús idő ellenére is jól telt el, hiszen láttuk egymást. Én ölelhettem és szagolhattam őt, míg a kislányom ismét láthatta az apját, amelynek hatására egyre inkább emlékezni fog rám a közeljövőben.

Talán bepótolhatjuk még az elveszett hónapokat és kialakulhat benne a kötődés, ami - köszönhető az anyjának - jelenleg nincs.

Nagy lépést tettünk meg, s ez bizonyos értelemben köszönhető az exemnek. 

Elmondható, hogy a kislányom már nem egy kisbaba, aki folytonos segítségre szorul, hanem egy önjáró nagybaba, aki egyre inkább igényli a törődést és a foglalkozást, s elmegy maga is oda, ahová a kedve tartja. Csak győzzük őt követni :)







Megjegyzések