Szeparációs szorongás

A gyermekem édesanyja a Családsegítőnél megjegyezte, hogy a kislányom mostanában ún. "szeparációs szorongáson" megy keresztül, ezért nehezen tűri az idegenek jelenlétét, s épp ezért az anyukájára van szükség a találkozók alkalmával. Valóban így van?

Február 22-én kint jártam a telken, hogy a leendő házam alapjának a helyét elkezdjem végre kiásni, mivel az esőzések miatt azt gépi erővel szinte lehetetlen kivitelezni. Megerőltető és hosszadalmas munkának néztem elébe, de hát Istenem, valahol el kell kezdeni, mert a föld magától nem fog kijönni a helyéről (lásd: Talajcsere). Mindössze két hónapom maradt a költözésig, úgyhogy igencsak bele kell húznom, ha addig otthont szeretnék teremteni magunknak.

Még a munka megkezdése előtt írtam az exemnek egy SMS-t, hogy egész nap kint leszek a telken, s ha kedve tartja, lenézhetnének hozzám a gyerekkel egy órácskára. Válasz csak dél körül jött, hogy (nem tud, mert) gyakorlaton van. Igen, ezzel tisztában voltam, mert korábban már említette, hogy hétfőn és csütörtökön a gyakorlati idejét tölti, de azt hittem ez maximum délutánig tart, s így láthatom egy kicsit a kislányomat.

Sajnos nem így alakult. 

Mikor a Nap már elindult lefelé, összepakoltam a dolgaim és elmentem vacsorázni a Gondola Étterembe. A vacsora befejeztével fölhívtam az exemet, hátha már hazaért és sikerül őket kicsalnom egy röpke találkozó erejéig. Mivel nem vette fel, ezért gyanítottam, hogy még nem ért haza. A kocsiban ülve azon tanakodtam magamban, hogy vajon megvárjam őt vagy elinduljak haza? Nagy volt a kísértés a maradás mellett, mert iszonyúan hiányzik a kislányom, s ha csak egy fikarcnyi esély is nyílik rá, hogy láthassam őt, akkor órákat is képes volnék rá várni. 

Nagyjából negyedórás közökkel próbáltam elérni az exemet, de nem vette fel a telefont. Ilyen sokáig van gyakorlaton? Pár héttel ezelőtt már délután 2 körül hazaért, így arra számítottam, hogy ez most sem lesz másként, de tévedtem. Végül írtam neki egy SMS-t, hogy hívjon fel, ha az lehetségessé válik. 

Épp indulni akartam, amikor látom, hogy anyósom kikanyarodik a kocsijával a házuk udvaráról, majd elindul a főúton ki tudja merre, hátsó ülésen a kislányommal. A szívem ilyenkor kicsit hevesebben ver a szokásosnál, ezért nagy izgatottság lett úrrá rajtam: - Utánuk menjek, hogy láthassam a kislányomat pár percre? - tettem fel a kérdést magamban. Nem tudtam mi tévő legyek. Utánuk menjek? Ha váratlanul beállítok hozzájuk, akkor tuti balhé lesz belőle, hogy hát mit keresek ott, miért mentem oda hívatlanul, stb... Feleslegesen nem akartam borzolni a kedélyeket. De mégiscsak a kislányomról van szó, a véremről, a saját gyermekemről..! Kinek lehet nagyobb létjogosultsága vele lenni, mint a saját szüleinek??

(Megjegyzem, hogy épp ezért is támogatom a váltott elhelyezés széleskörű bevezetését, mert ezzel mindkét szülő egyenlő mértékben kapna részt a gyermekéből, nemkülönben a gyermek is ugyanannyit lehetne jelen mindkettejükkel. Ha elismerjük azt a tényt, hogy a gyermek az anya és az apa véréből származik, akkor vajon kinek lehet nagyobb joga a gyermekhez, mint a szülőknek? A gyermekhez a szülők állnak a legközelebb, ezért ha ők nincsenek eltiltás alatt (mert bűnöző, erkölcstelen életet élnek), akkor alapjáraton úgy kéne rájuk tekinteni, mint egyenlő félre, akik egyenlően kell osztozzanak a gyermeknevelés során)

Tehát járt az agyam, vajon utánuk menjek e. Balhézni fognak? Beengednek? Ki tudja...

Mintegy negyed óra tanakodás után, az apai érzéseimet követve végül elindultam utánuk. Végig azon járt az agyam, vajon mit szólnak majd hozzá, hogy hívatlanul állítok be hozzájuk. Nyugtatgattam magam, hogy max bezárkóznak, de attól még nem omlik össze a világ. 

Mivel összesen egyszer voltam ott ezidáig, így pár kanyart le kellett írnom a kocsival, míg megtaláltam a pontos címet. Miután meglett a telek, leálltam az út szélén, majd leállítottam a motort.

A kocsiban ülve láttam, hogy az anyósom a kislányommal játszik az udvaron. Mikor megálltam a házuk előtt ő rám nézett és beszólt valamit a házba. Azt hittem, hogy eltűnnek a szemem elől, de végül nem tették.

Odasétáltam hozzájuk. A találkozás abszolút csendben és nyugalomban zajlott, úgyhogy megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy lehet ezt normálisan is csinálni. Pár hónappal ezelőtt még rendőrt hívtak rám, most pedig egyetlen egy rossz szó se hagyta el a szájukat.

Nem is tudom miért nem képesek leülni velem beszélgetni. A régi problémákról. A régi sérelmekről. Azt tudom, hogy az exemnek mi a baja velem, de engem sosem hallgattak meg se a szülők, se a barátnők, ezért meglehetősen egyoldalú a véleményük velem szemben, hiszen csak is félinformációkból tájékozódhattak korábban.

Mindegy, ez van. Majd csak lesz valahogy. Maximum hamarosan lesz majd egy új kapcsolatom, miáltal már nem fog érdekelni a régi. Az, hogy mi miért ment tönkre. Tönkrement és kész. Egy éven át próbáltam rendbe tenni az egészet, amit ők mindenféle hülye indokkal semmibe vettek. Jó, legyen. A kislányunk szívta meg ezáltal. Ez van.

Ahogy anyósom és a kislányom előtt álltam, elöntötte a szívem a boldogság. A kicsim néhány hónappal ezelőtt még egyáltalán nem tudott járni, most pediglen már szalad :)

Leguggoltam elé és magamhoz hívtam őt, de nem jött, hanem szégyellősen elbújt a nagymamája mögé. Hívtam megint, ő kikukucskált anyósom lába mögül, majd szégyellősen ismét elbújt. Mondtam neki, hogy adok egy puszit és már itt sem vagyok, de hajthatatlan maradt.

Anyósom mondta, hogy mostanában mindenkivel ezt csinálja. Mondta, hogy szégyellős. Nem tudtam erre mit feleljek, mert úgy vélem, hogy mindez csak nevelés kérdése. A szakirodalmat ismerem, de nem hiszem, hogy olyan nagy problémával állunk szemben, mint amit az exem erről állít. Szégyellős. Na és? Érdekes, hogy anyósom, a pasija és a gyerekük elől nem bújik el, csupán az édesapja tekintetét kerüli. Vajon miért? 

Csak nem most válik valósággá az elmúlt három hónap eltiltásának eredménye??? 

Fáj, hogy mindez így történt. Azért "fél" tőlem a gyermekem, mert az exem és annak családja mindenféle szart rám kentek, csakhogy megpróbáljanak engem ellehetetleníteni a Bíróság előtt. Ráadásul két lábon ugráltak a jogaimon (és a gyermekem jogain), amelynek az lett az eredménye, hogy a kislányom elbújik előlem.


Talán sarkítottnak tűnik mindez, de mégiscsak ez az igazság. Állítom, ha találkozhattam volna vele normális körülmények között (vagyis nem lett volna elzárva előlem hosszú hónapokon át), vagy netán kibékültünk volna az anyjával, akkor a gyermekem kiabálva rohanna felém a mai napig, hogy kapjam fel őt és vigyem el játszani! Úgy vélem, nincs szeparációs szorongás, csak tehetetlen anyuka, aki nem tud eleget, és nem tud a megfelelő minőségben foglalkozni a gyermekével... Nekem ez a véleményem.

A legjobb barátom kisfia picivel idősebb, mint a kislányom, de mégsem bújik el előlem, ha meglát. Sőt! Tökre kedvel engem, ezt a barátom mondta. Havonta egyszer-kétszer jelenek meg náluk, de a kis srác mégsem bújik el előlem, s még a nevemet is tudja.

Vajon mi történik?

Szeparációs szorongás, mi?

Vajon ez úgy jön, mint ahogy az ember haja nő? 
Vagy netán a hiányos nevelés eredménye?

A kislányomnak mi a jobb? Ha anyósommal és a nagybátyával van éjt-nappallá téve, vagy inkább az édesapjával? 

Mondtam is anyósomnak, hogy ez azért van, mert hosszú ideig nem látott a gyerek, és mostanában is hetente csak két órát, amivel ő teljes mértékben egyetértett. De valahogy mégsem akarnak ez ellen tenni. Ha akarnának, akkor felhívnának néhanap, hogy menjek velük sétálni, hiszen mégiscsak a gyerek apja vagyok. Ha az erkölcsi oldalát nézik, akkor leszarnák a bírósági döntést, mert tudnák, hogy a gyereknek szüksége van az apjára. De nem nézik, mert tesznek rám magasról. Szerintem nekik az lenne a legjobb, ha én mindörökre kikopnék az életükből és az exem találna magának egy sportkocsis, menő, jó anyagiakkal rendelkező pasit, aki majd eltartja őt és a segge alá tesz mindent. És még tán majd a szellemekben is hisz, mint ők...

Nos, ez már legyen az ő gondjuk.

Szeparációs szorongás. Valamiféle civilizációs betegség, egy egészségtelen társadalom végterméke. Szegény gyerekek. 

De miről is van szó?

A szakirodalom azt írja, hogy a gyerekek nagyjából 10 hónapos korukban kezdenek el "szorongani", ha az anyjuk nincs a közelükben, s ilyenkor ijedtté és zaklatottá válnak. Néhány baba nagyon erősen kötődik az anyjához, így a "szeparációs szorongás" dühkitörés vagy hiszti formájában is jelentkezhet. A kislányomnak is vannak néha ilyen kitörései, amiket a kétórás találkozókon tapasztalok is. Úgy vélem, ezt a periódust előbb-utóbb mindenképpen kinövi, így aggodalomra semmi ok: majd megtanulja, hogy az anyján kívül vannak más személyek is a családban.

Sajnos eddig összesen mintegy öt hónapig tartották őt elzárva előlem, így nem alakulhatott ki benne a tudat, hogy mit jelent az apa, aki ugyanolyan fontos része az életének, mint az anyja. Azt ugyan már tudja, hogy én vagyok Apa, de e szó jelentésével még nincs tisztában. Erről beszéltem nemrég, amikor a kislányom kimondta a "nevem" (lásd: Apa).

Hogy mi lehet a megoldás?

A gyermeket egész egyszerűen rá kell szoktatni arra, hogy a hisztivel nem ér el semmit. Ezáltal kénytelen lesz megszokni majd más személyek jelenlétét is. Ha már ebben a korban hagyjuk, hogy a nyöszörgésével letegyem őt a földre, akkor a későbbiekben is alkalmazni fogja ezt a módszert a céljai eléréséhez. 

Igen, nyöszörgött. Ugyanis, amikor felkaptam, hogy adjak neki egy puszit, akkor kicsapta a hisztit. Elhúzódott tőlem és elfordította a fejét, amit akkor persze nem csinál, ha az anyja hozza oda hozzám a találkozók alkalmával. Akkor engedi magát ölelgetni, míg most nem.

Nem jó ez így. Meg kell jegyeznie, hogy én vagyok az oroszlán, ő pedig csupán egy kölyök, akinek még rengeteget kell tanulnia a Világ dolgairól - például azt, hogy néha bizony nem az van, amit ő tenni akar. Be kell állnia a sorba és el kell sajátítania a kötelező dolgokat, különben enélkül nehezebb lesz beilleszkednie a társadalomba. És ehhez az kell, hogy néha apával legyen kettesben s kibújjon az anyja szoknyája alól. Ilyen az élet.

Úgy vélem most kell gátat szabni a hiszti kialakulásának, különben a gyermek élni fog a lehetőséggel, hogy adandó alkalommal rákényszerítse a szüleit a saját akaratára. Itt lehet elrontani a gyerek nevelését, s épp ezért fontos, hogy ne engedjünk neki. 

A baba másfél éves korában kezd el igazán kötődni bizonyos személyekhez, mint például a nagymamához, nagybácsikhoz, nagynénikhez vagy a testvérekhez, és épp ezért lenne nagy szüksége rá, hogy én is mellette legyek (és nem heti két órát!!!), hogy a kötődése az apja felé is kialakulhasson. A jelenlegi ideiglenes végzés épp ennek a kötődésnek szab gátat, hiszen nem engedi, hogy heti két óránál többet a kislányommal lehessek! Az anyja engedhetné, de magasról tesz rá. Magától nem keres meg, amikor pedig rákérdezek, hogy netán lehetne e, akkor ő azzal hárít, hogy most fáradt a gyerek, meg már éhes, már aludnia kellene... Hát persze, ha hazaviszi és berakja az ágyba, akkor kénytelen elaludni, de ha picit hintázna még velem a kétórás találkozó után, akkor tuti nem lenne semmi baja. Max az egész éjszakát végigaludná majd a fáradtságtól. 

Úgy vélem, ha a kislányom képes volt megszokni az anya nélküli időszakot akkor, amikor az az iskolában van, akkor azt is meg tudná szokni, hogy az apjával legyen. És épp ezért lenne jobb megoldás az, ha az ilyen időszakokban inkább az apjával volna együtt, mint mondjuk a nagymamájával. Miért nem lehet?

Abszurdnak tartom, hogy a nagymama fontosabb a gyerek számára, mint a saját édesapja, és úgy gondolom nincs olyan élethelyzet, amikor a nagymama felügyelete indokoltabb, mint az édesapáé. Mint fentebb már kifejtettem: a gyermekhez legközelebb az anya és az apa állnak, tehát kizárólag ők rendelkezhetnek a gyermek sorsa felől, és senki más! - legalábbis így kellene működnie a dolognak a természet adta (isteni) törvények alapján. Ha az anya nem ér rá, akkor automatikusan az apának kellene beállnia a gyerek mellé, ha pedig ő is elfoglalt (mondjuk a munkája miatt), akkor jöhetne a nagyi.

A szeparációs szorongás azért jelentkezik nála, mert a csecsemőben tudatosul, hogy a szülő különálló személy, ami viszont a normális fejlődés velejárója, s épp ezért illetlenség erre való hivatkozással valakit kizárni a gyermek életéből. 

A váratlan találkozó végül úgy ért véget, hogy a kocsimból behoztam egy világító, bégető bárány-figurát, amit akkor adtam oda neki, ha odajött érte. 

És odajött :)

Megmutattam neki a figura működését, amikor is megnyomtuk együtt az oldalában lévő gombot, mire a bárányka idétlen bégetésbe kezdett szapora villogással kísérve. Máris elmúlt a "szeparációs szorongás". Felemeltem őt és magamhoz öleltem. Néztem az orcáját, miközben melegség gyúlt bennem. Olyan édes volt, ahogy a báránykát vizsgálta. Azok az apró kis mandula szemek, a pici kis húsos ajkak... hosszú hosszú szempillák :)

Megérte megkeresni őt, mert ezután már nyugodtan tértem haza. 

Este felhívtam Dinát és elmeséltem neki az esetet, ő pedig ismét elmondta nekem, hogy szeretné már megismerni őt. Mondtam neki, hogy ez sajnos még nem rajtam múlik, amit a gyatra magyar nyelvtudása miatt szerintem nem értett meg teljesen. 

Nem is baj, mert sok mindent én sem értek meg, főleg az emberekben. Minden olyan egyszerű, de mégis bonyolulttá teszik...





Megjegyzések