8/3

Március 2-án ismét találkozhattam a lányommal a pilisvörösvári Családsegítő Szolgálat olvasótermében. Gyönyörű napsütéses idő volt, így jókedvvel érkeztünk mindnyájan. 

Mielőtt elmesélném e napot, szeretnék köszönetet mondani az Apák az Igazságért Egyesület tagjainak, akik elláttak engem néhány jó ötlettel, hogy milyen játékkal illetve foglalkozással készüljek a gyermekemmel való találkozásra. Többek között javasoltak nekem mondókát, zenebonát, bábozást, táncolást, rajzolást, labda vagy lufi dobálást, autópályát, felhúzós autót, beszélő kutyust, gyurmát, rajztáblát, zenehallgatást, építőkockát, toronyépítést és még sok-sok mindent, de ajánlottak még egy olyat is - idézem: "ha rámolni szeret, pakolj tele egy bőröndöt mindenfélével (legyen benne sok ruha, de labda, lufi, könyv - felnőtt is lehet, nem olvasni kell - és kisautó is) és rámoljatok. Látványos teátrális mozdulattal borítsd ki a tartalmát a szoba közepére, és mehet a rumli". 

Sokat gondolkodtam mi legyen a program, és végül a lehetőségekhez mérten kellett megszerveznem mindent. Annyi jó ötletet kaptam, hogy azok jó előre lefedik az elkövetkezendő pár hét időtöltéseit, feltéve, ha ezt az idő- és az anyagi keret megengedi. Nem költhetek el olyanra pénzt, amellyel végül nem foglalkozik, mert nem érdekli. Ilyen például a diavetítő, ami nem csak drága, de nem is köti le a gyermekem figyelmét a koránál fogva - szerintem. Ha felépül az új házam, akkor oda berendezhetek neki egy vetítő alkalmasságot és diázhatunk együtt, de jelenleg úgy érzem, ennek még nem jött el az ideje. 

Nem mintha nem jutott volna eszembe pár jó dolog nekem is, de be kell látnom, hogy nem tudva mi kelti fel majd a másfél éves kislányom érdeklődését, jól jött néhány tapasztalatból származó ajánlás a hasonszőrű apukáktól és anyukáktól is. Köszönöm még egyszer!

Emellett elmondható, hogy a gyermekemet lassan egy éve az anyja neveli egyedül, s ahogy emiatt a kislányomnak is fel kell fedeznie engem lépésről-lépésre, ugyanúgy nekem is meglepetésként hat minden egyes találkozásunk, amikor észreveszem rajta, hogy mennyi mindenben változott.

Minden egyes héten meglepődöm, hogy mennyi új dolgot tud az előző héthez képest. Az anyja - gondolom - már nem is veszi ezt észre, hiszen minden nap 24 órát töltenek el együtt, ezért az átalakulás nem olyan feltűnő nála, mint az én esetemben, amikor is csupán hetente egyszer lehetek vele.

Hogy mi az az új dolog, amit korábban még nem tapasztaltam meg a kislányomban?

Az egyik dolog az volt, hogy amikor megérkeztünk a Családsegítő ajtaja elé, ő odatipegett hozzám, majd átölelte a lábamat jelezve, hogy vegyem őt fel a karomba. Ilyet korábban még sosem tett, s jelen pillanatban még nem is tudtam eldönteni, hogy ezért jött e oda hozzám vagy csak úgy tipeg-topog a lábam körül.

A másik dolog az volt, hogy amikor felemeltem őt és az orcájára adtam egy puszit, kérésemre ő is odacuppogott az arcomhoz egy nagyot. Tehát már tud puszit adni!

Mondtam is az anyjának, hogy Felícia adott nekem egy puszit, mire ő csak annyit válaszolt (meglepett arckifejezéssel), hogy "igen, szokott", ami számomra nem volt valami meggyőző: az exem vagy azon csodálkozott, hogy a kislányunk már tud puszit adni, vagy azon, hogy NEKEM adott egy puszit, miután azt kértem tőle. 

Kissé ledöbbentem, hogy a másfél éves lányom milyen szellemi fejlődésen esett át az utóbbi időkben. Ahogy én tapasztalom, ő már mindent megfigyel a közvetlen környezete kapcsán: tudja, hogy a telefont a füléhez kell tartani (és amikor így tesz, belemondja, hogy "ajjóó"), felismeri a kulcsot és tudja, hogy azt hová kell helyezni az ajtóban, emellett megért minden szót és (ha kedve tartja) úgy is cselekszik, ahogy mondják neki. 

Meglepetésemre szolgált az is, hogy ismeri a haj természetes tulajdonságait, így amikor találkozott az enyémmel, rácsodálkozásában szóhoz sem jutott! Tudvalévő, hogy zselézem a hajam (a Grease volt a kedvenc filmem tinédzser koromban), ezért annak tapintása más, mint amit eddig tapasztalt. Kikerekedett szemekkel fogta meg és nyomkodta az apró ujjacskáival az egyik összeragadt hajtincset a homlokom előtt. Az első tapintás után elengedte, mert nem értette az miért ilyen kemény, majd amikor ismételten megfogta, a szemeit tágra meresztve csodálkozó arckifejezéssel mondta: oo..ohoo..! 

Nézte-nézte, s közben kérdőn tekintett rám egy pillanatra, hogy választ kapjon erre az érdekes jelenségre, hiszen az anyja haja (és az összes többi haj a környezetében) nem ilyen. Azok puhák és hullámosak voltak, míg az enyém azokhoz képest kemény és egyenes.

Szóval, sok-sok apró dolog van benne, amely meglep, mikor találkozunk. Amikor a puszit adta elgondolkodtam, vajon ő miképp éli át a puszilkodást? Csupán leutánoz minket, vagy szeretettel adja, amit ad? Úgy vélem, hogy egyelőre az első dologról lehet szó. Viszont felmerül a kérdés bennem, hogy ezt hogyan tanulta el? Hogyan jött rá, hogy a szájával milyen mozgást kell végeznie (a megfelelő levegőmozgással együtt), hogy az cuppogó hangot adjon? Mennyire figyelhet ránk ez a gyermek, hogy szinte észrevétlenül sajátítja el a környezetében látott és hallott dolgokat? És vajon, ha ilyen erős megfigyelési és utánzási képességekkel rendelkezik, akkor mennyire emlékszik majd vissza az ezen hónapok alatt történtekre? Lesznek halovány emlékei rólam?

Sokan nem hiszik el nekem, de magam rengeteg csecsemőkori, valamint 1-2 éves koromból származó történésre emlékszem. Például egy rossz álmomra (magára az álmomra is), amely után felsírva kiemeltek engem a kiságyból és megitattak vízzel. Még egy-egy mondatra is emlékszem innen:

- Mi baja lehet? Rosszat álmodott?
- Adjunk neki inni, hátha szomjas...
- Csak szomjas volt. 

De emlékszem a pelenkás időszakomra is, amikor egyszer édesanyám karját lepisiltem, miközben épp a tiszta pelenkát igyekezett feladni rám. Mondta is nekem, hogy miért most pisilek, hiszen most vette le rólam az elhasznált textilpelenkát, és mehetett volna abba a pisi. És közben mosolygott rám, ahogy az édesanyák szoktak a babájukra. 

Emlékszem még arra is, hogy négykézláb mászok a földön és mérges vagyok, amiért nem tudok felállni, mint a felnőttek, de felkapaszkodni a székhez vagy anyukám lábára sem, pedig milyen jó volna velük együtt lenni. Nem csak képek, de érzések is fel-felsejlenek bennem, és tökéletesen emlékszem rá, hogy mindent hallottam és értettem, ami a környezetemben zajlott. 

Emlékszem az összes védőoltásra is meg arra, hogy hajcsatot dugtam a konnektorba, ami miatt megrázott az áram. Már képes voltam járni, és csak felnőtt fejjel tudatosult bennem, hogy amíg anyám elfoglalta magát valamivel, én akár meg is hallhattam volna alig kétévesen egy hülyeség miatt. 

Vajon a kislányomnak is megmarad némi emlékkép a kis fejében a korai az időszakából? Lesznek majd dejavu érzései velem kapcsolatban? Úgy vélem, hogy jó géneket kapott tőlem, ezért minden lehetőség adott hozzá...

Tehát ott álltunk a Családsegítő bejáratánál és épp a tőle kapott pusziból próbáltam felocsúdni. Azt hittem, hogy ezután ő járkálni akar valamerre, de amikor megkérdeztem letegyem-e a földre, ő megfogott engem jelezve, hogy a karomban akar maradni.

Kis nyuszifül, a múltkor miért bújtál el tőlem, amikor elmentem meglátogatni téged?

Megemlíteném még azt a momentumot is, hogy az exem barátságosan "felajánlotta" nekem, a második órámban menjünk el sétálni, hiszen olyan szép idő van. Nem hittem a fülemnek: sétálni? Az én két órám alatt?! Hülyének néz engem?

Mondtam is neki, hogy a két óra leteltével elmehetünk, de most a gyermekemmel akarok lenni (méghozzá kettesben!). Vajon, ha azt mondom menjünk, akkor is kettesben lehettem volna a lányommal? Kétlem. Ez az én időm. A gyermekemé és az enyém. Ha lehet, akkor ne a heti egyetlen két órám alatt akarjon vele sétálgatni, ráadásul úgy tálalva mindezt, hogy ez milyen jó program lehetne a gyerekünknek. Az egész csak arról szólt, hogy ezzel egy kalap alatt letudná a kötelező sétát, s egy cseppet sem zavarta a tény, hogy ez az én két órám, szemben az ő végtelen ezermilió órájával!

Mindegy. Az ajtónyitás után elfoglaltuk a helyünket az olvasóteremben, Anyuci pedig az előtérben várakozott. Két órát kaptam ismét, hogy a lányommal legyek.

Két szatyorral érkeztem: az egyikben a múltkori játékai voltak, a rajzpapír a filctollakkal, a villogó gumilabda és a zenedoboz, valamint azok a játékok, amelyeket a különféle ötletek alapján összeállítottam: a gyurmakészlet és a buborékfújó (valamint különféle zenés dolgok, de azok a másik szatyorban voltak). Nem sok, de egyelőre ezek a lehetőségek adottak.

A másik szatyorban a laptopom és egy hangszóró volt, amelyre feltelepítettem egy szintetizátor szimulátort. Úgy gondoltam, hogy ezáltal megpróbálom őt bevezetni a hangok világába, mert elképzelésem szerint az anyja még nem mutatott neki ilyesmit. E napot a hangok felfedezésére szántam, s épp ezért a tabletemre is letöltöttem egy dob, egy gitár és egy zongora szimulátort is (sok egyszerű gyerekjátékkal egyetemben), de ezeket végül nem próbáltuk ki.

Elsőként a telefonomat adtam a kezébe, mert azzal nagyon szeret babrálni, s azon is volt egy egyszerű de jó hangú zongora szimulátor. Csodálkozott rajta, hogy a telefonomon ilyet még nem látott, majd kézbe vette és telefonálást imitált vele: "ajjóó" - mondta, s miközben a füléhez tapasztotta a készüléket, akaratlanul is lenyomva rajta a zongora billentyűit. Ettől a hangok a füle mellett szólaltak meg közvetlen. 

- Ajjóó... - mondta egymás után.

A Felügyelő és én mosolyogtunk rajta, mert annyira édesen "telefonált". 

Mondtam neki, hogy nézze meg még miket hozott neki Apa, erre ő letette a telefont és odament a szatyrokhoz. Az egyiket megfogta és elkezdte kiborítani, de nem nagyon sikerült neki, hiszen a fülek visszafogták a megmozduló tárgyakat. Inkább odahúzta nekem, hogy segítsek egy picit.

Én egyesével kivettem belőle a dolgokat és felsoroltam, hogy miket hoztam neki. Kicsikém észrevett egy pici tárgyat a sokaság között, amit még sosem látott ezelőtt: egy buborékfújót. Ezt ő maga vette elő a szatyorból, miután szétnyitotta annak száját. Szemrevételezte az ismeretlen tárgyat majd rájött, hogy nem tud vele mit kezdeni, így tehát odaadta nekem, hogy mutassam meg mi az.

Én lecsavartam a kupakját és elmondtam, hogy az apró kis henger mire képes. Volt is utána öröm! :) A felbukkanó buborékok hatására a kislányom hangosan felnevetett, majd széttárt karokkal, nevetve szaladt a kisebb-nagyobb lebegő gömböcskék után. Annyira édes volt, hogy a Felügyelőnkkel együtt nevetésben törtünk ki.

A felügyelőnk látta, hogy a fényképezőgép után nyúlok, ezért felajánlotta, hogy amíg fényképezek, addig segít nekem a buborékfújásban. Az alábbi képek ekkor készültek:



Annyira jó volt látnom, hogy egy ennyire egyszerű játékkal ilyen jókedvre derítettem a lányomat, hogy még a nap végén is ezen mosolyogtam vezetés közben. Az ártatlan gyermeki lélek, amely tiszta és önzetlen szeretetből fakad. 

A jókedv mindent elárul :)

Mintegy 20 percen át buborékoztunk. Ezalatt ő is szerette volna kipróbálni a fújást, úgyhogy a szája elé tartottam a pálcikát és mondtam neki, hogy fújjon bele a karikába. Ő belefújt, amitől buborékok sora szabadult ki a külvilág felé. Hangos nevetés tört fel a gyermekem torkából, majd a karjait lóbálgatva próbálta elkapni azokat. Én közben nevettem, majd oda-oda szóltam, hogy a buborékok épp a háta vagy a feje fölött vannak e. Ő megfordult, majd egyszer előre, egyszer hátra kezdett el szaladni attól függően, hogy épp melyik buborékot vette célba.

Aztán csak a saját kezébe akarta venni a dolgokat, úgyhogy kénytelen voltam odaadni neki a tégelyt és a pálcikát. Persze az ő mozdulatai még durvák ehhez, úgyhogy a tégelyt közösen fogtuk, nehogy kilöttyintse a benne lévő szappanos vizet. A pálcikát belemártotta a tégelybe, majd hirtelen mozdulattal kirántotta azt, amitől vizes lett a lábam. Mondtam neki, hogy finoman kell csinálni, különben csupa víz lesz minden, de ez többszöri próbálkozásra sem jött össze. Éppen ezért csupán a fújásban vehette ki a részét, a többiben magam segédkeztem neki.


Nem láttam még ilyen édeset, úgyhogy nagy élvezettel néztem a pirinyómat, ahogy felhőtlen boldogságban úszik a buborékok társaságában. 

Mikor az érdeklődés kissé alább hagyott, ismét a telefonom került a célkeresztbe: 
- Ajjóó - mondta.

Közben kihasználva az alkalmat, gyorsan beüzemeltem a laptopot és a hangszórókat. A kislányom látván, hogy mit csinálok, odajött hozzám és érdeklődve figyelte az eddig még nem látott ketyerét. 

Miután elindítottam a szintetizátor szimulátort és megszólaltattam rajta néhány hangot, a gyermekem odalépett hozzá, majd rátenyerelt a billentyűzetre. Ezzel egyszerre több hang is megszólalt, a kicsim pedig vég nélkül élvezte, hogy az ő mozdulataira csendülnek fel a hangok.

Megmutattam, hogy ezt ujjal és nem tenyérrel kell csinálni, különben csak összezavarjuk a gépet, de nem sikerült neki lekövetnie a mozdulataimat. Talán nem is akarta, nem tudom, viszont beláttam, ez még nem az ő korosztályának való foglalatosság. Ő még nem képes az érzékeny szerkezetek kezelésére, úgyhogy ráhagyván a dolgot hagytam, hogy maga találja meg a boldogulást.


Mintegy negyed órát töltött el a laptop nyomkodásával. Ezután a kezébe adott zenedoboz már nem is volt olyan érdekes, úgyhogy azt egymás után kétszer is ledobta a földre, amitől azt hittem az tönkre is ment. Szerencsére tévedtem. Úgy néz ki, a tervezők számításba vették azt is, hogy bizony ezt a gyerekek eldobják néha (koruknál fogva), s épp ezért ellenállóvá tették a rázkódások ellen. Jó lenne, ha még játszana vele párszor, vagy ha ő nem, akkor majd a későbbiekben születendő testvérei vagy féltestvérei. 

Ezután kibontottuk a kindertojást, amit nagy élvezettel el is majszolt. A tojásban lévő meglepetés ismét nem érdekelte, pedig egy csuda jó rózsaszín hajcsat került ki belőle. Ezt később odaadtam az anyjának, aki szemlátomást örült neki, hiszen igazából ő tudja értékelni, hogy a lányának milyen csini csat lesz majd a hajában. 

Csokievés közben

A gyurmával viszont már bajosabb volt a játék, mert azt sehogy sem lehetett úgy összedolgozni, hogy ne váljanak le belőle különböző méretű darabok. Hiába nyomkodtam, abból folyton-folyvást külön vált egy-egy morzsa, ami nem csak a padlón szóródott szét, de könnyen a gyerek szájába is kerülhetett volna. Emlékszem, hogy az én időmben a gyurma kemény volt és egyben maradt, viszont emez szétmálott amint hozzáértem. Talán a hozzáadott búza miatt? Merthogy a dobozán lévő cetli szerint a gyurma búzát tartalmaz. Gondolom az ehhez hasonló összetevők miatt az újabb fajta gyurmák már nem jelentenek veszélyt a gyermekek számára, viszont ez érezhetően a felhasználhatóság rovására ment.

A másik problémám az volt a gyurmával, hogy az olyan illatot árasztott magából, amely miatt még nekem is összecsordult a nyál a számban, nemhogy a lányomnak. Legszívesebben magam is megettem volna, hát még a gyerek, ezért mondtam is neki, hogy ne vegye a szájába, mert az nem ennivaló, és fájni fog a pocakja, ha netán lenyeli. A szülői intelem ellenére ő mégis beleharapott a zöld színű gombócba, amit egy apró fintorgás után rögtön ki is köpött. Ezután nem győztem őt figyelni, hogy mit csinál a gyurmával a kezében, hogy meg ne ismételje ezt még egyszer. 


Egy ideig ezzel is elvoltunk. Gömbölyítettem neki gyurmagolyót, amit nagy lelkesen összeszedett, miután elgurítottam neki, viszont úgy vettem észre, ebben még nem lelte felfedezni a különféle lehetőségeket. Sebaj, majd fél év múlva ismét megpróbáljuk.

Hogy mivel töltöttük el a hátralévő időt?

Például azzal, hogy a laptopon elindítottam neki a Hófehérkét. Na, igen. Belátom, nem kellett volna. Miután az első pár percet áttekertem, ő ugyan felfigyelt az eddig nem látott mesefigurákra (és ezt kábé egy kerek percig figyelmesen követte), de miután a gonosz királynő utasította a vadászt Hófehérke szívének kivágására, jobbnak láttam elfelejteni az egészet.

Tudom, ő még nem tudja mi az a szív meg annak a kényszerű eltávolítása, de mégiscsak jobb lett volna valami barátibb, mondjuk egy Hupikék törpikék vagy valami hasonló bűbájos mese...

Annyit viszont elértem vele, hogy felfigyelt a képen látottak és az emberek közötti hasonlóságra: mégiscsak egy ember formájú figura beszélt hozzá, melyeket azelőtt még sosem látott. Nézte és értelmezte... csak épp még nem kötötte le.

Az utolsó órában csörgettünk aprópénzt, amit megpöckölve megpördítettem a padlón, majd miután összeszedte azokat és elhajította, dobálóztunk egy kicsit a labdákkal is. Csak most jut eszembe ahogy e sorokat írom, hogy a villogós labdát ottfelejtettük a játékdobozban. Sebaj, jól jön az még más gyerekeknek is.

A hátralévő időt végül egy kis dobálózással és kergetőzéssel töltöttük, majd körhintázással úgy, hogy miután megkértem fogja meg az ujjaimat, én rámarkoltam a kezére, s fordultunk párat a tengelyem körül. Ő mindvégig a szemeimbe nézet és hangosan nevetgélt, majd abbahagyva dülöngéltünk párat a földön az egyensúlyvesztés miatt. Az első kör után a gyerek ismételni akart, amit meg is tettem az óhaja szerint. A Felügyelőnk bár aggódva nézett minket, miután látta, hogy a gyereknek nagyon bejön az egész, már ő is nevetett a gyermekem reakciója láttán. 

A körhinta utolsó köre kicsit gyorsra sikeredett, ezért amikor leálltunk, aggódva figyeltem a kislányomat, vajon előjön e belőle a róka, de szerencsére nem jött. Kis szédelgés után ment minden a maga útján.

Az időnk múltával sajnos jött a figyelmeztetés: - Apuka, letelt az ideje.

Borzalmas volt ezt hallani, de nem volt mit tenni, készülődnünk kellett. Tényleg belefeledkeztünk az időbe, de a Felügyelő nyugtázta, hogy lesz ez majd jobb is, és mindent rendben csináltunk. 

Anyuci az ajtó túloldalán ült és nekem úgy tűnt, hogy már várja az idő lejártát, mert végre mehetnek haza. Miután felöltöztünk és elindultunk a hazafelé vezető úton, megkérdeztem tőle, hogy akkor elmegyünk e sétálni a környéken, de ő nemet mondott. Azt feleltem erre, hogy az előbb még sétálni akart, mire azt válaszolta, hogy "letelt a két órád". 

Döbbenet, nem?

A gyerek hiába hintázott volna velem még egy órányit, ha az anyját ez egy csöppet sem érdekelte. Hogyan is érdekelhetné, ha le se szarja a fejem, valamint ha tekintetbe sem veszi a gyermekem érdekeit, amikor az még játszani akar és nem hazamenni. Máskor persze panaszkodik és az áldozat szerepében tetszeleg amikor közli, hogy őneki milyen nagy teher az, hogy a gyerek figyelmét lekösse egész nap, emellett főznie, takarítani meg tanulnia kell, hogy csak az általános dolgokat említsem. Mindig mondja, hogy mlyen nehéz a gyerekkel, amikor az egész nap menne és pakolna, meg hogy alig van rá ideje, hogy a játszótérre kivigye és levezesse az energiáit, s minderről nekem ugye fogalmam sincs. 

Elhiszem, hogy nehéz egyedül, de kérdem én: miért nem engedi át nekem néha a gyereket egy-egy órára? Mitől fél? Elüt minket egy autó? Leesünk a mászókáról? Koszosan viszem haza? Ez utóbbiban biztos vagyok, mert kalandozás közben az ember ruhája néha összepiszkolódik. És?

A valódi baja inkább azzal van, hogy létezem. Az a legnagyobb problémája, hogy néhanap felbukkanok az életükben, holott ő a háta közepére se kíván engem. Még mindig dolgozik benne a gyűlölet irántam, aminek tetejébe mind a mai napig azt hiszi, hogy a gyermek csak és kizárólag az ő tulajdona. Erről van szó és nem másról. Szent meggyőződése, hogy anyaként ő az Isten a gyermeke mellett (a GYERMEKE mellett!) és az apa csupán egy mellőzhető, nélkülözhető, felesleges akármi. 

Ennyire volt szerelmes anno, mi? Mai napig érthetetlen a számomra, hogy két, egykoron szerelmes ember miért válik ilyenné. Érdekes, hogy más volt barátnőmmel a mai napig jó kapcsolatot ápolok, s némelyekkel még mostanában is váltok néhány szót. Igaz, tőlük nincs gyermekem. Vajon mindez a szerelmen múlik (amit egyszer felfedeztünk egymásban) vagy azon, hogy kinek mekkora az intelligenciája? Még a volt feleségemmel is baráti a viszonyom, hiszen nem a személyem miatt mentünk szét (mint ahogy azt a kislányom anyja feltételezi), hanem azért, mert korán házasodtunk össze, s így éretlenek voltunk a házasságra.

Erre mondtam azt (a második) exemnek, hogy a kislányunk egyszer kérdéseket fog feltenni neki, amelyekre ésszerű és logikus választ kell adnia, amely után benne lesz a pakliban, hogy a egyszer csak faképnél hagyja a hazugságai miatt. Nem tudom elgondolkodott e rajta, de ő van döntési helyzetben és nem én.

Hazafelé sétálva kértem, hogy jöjjenek le a telkemre egy kicsit, amire azt a feleletet adta, hogy "nem megyek le oda". Ezt úgy értelmeztem, hogy nem akar tudomást venni arról, hogy a közelükben élek majd, s ha lehet, minél kevesebb időt akar eltölteni a közelemben. 

Szánalmas tőle mindez, az pedig még inkább, hogy az én két órám kontójára akart a gyerekkel sétálgatni (az ő személyes felügyelete mellett).

Így tehát tudomásul vettem, hogy nem jönnek le hozzám, úgyhogy kézen fogva sétáltam tovább a kislányommal az otthonuk felé.

Csak akkor tudatosult bennem a tény, hogy a gyermekem elkezdett ragaszkodni hozzám, amikor séta közben egyszer csak elébem tipegett, s átölelte a lábam. Ugyanaz történt, mint amikor megérkeztünk a Családsegítő elé: a mozdulataival kérte, hogy vegyem őt fel a karjaimba. 

Édes drágám, hát hogyne vennélek fel...
És már emeltem is őt a magasba, hogy együtt sétáljunk tovább.

Éreztem, hogy a közelemben szeretne lenni. És igen, közel kerültünk egymáshoz az utóbbi hetek alatt, s már nem csak a Családsegítő olvasótermét szokta meg, de az én közelségemet is, valamint az időt, amit a közös játékkal töltünk el. 

Édesem, annyira hiányzik...

Apuval

Legközelebb mivel készüljek? Mivel akarhat játszani? E zenés alkalom után csináljunk egy állatosat? Ha magammal vinnék egy tengerimalacot, annak örülne vajon?

Ebben biztos vagyok, de az anyja az kikészülne tőle. Még akkor is, ha a tengerimalacot később visszavinném a boltba vagy elajándékoznám. Vihetnék nyuszit is, de az a baj, hogy ezekhez valami ketrec is kéne. 

Nem tudom. Még van egy hetem, hogy gondolkodjak rajta...



Megjegyzések