8/4

Március 9-én került sor a negyedik felügyelt kapcsolattartásra. E napon az állatvilág terén próbáltam meg valamilyen fokú ismeretet átadni a gyermekemnek, de sajnos még nem volt rá fogékony.

Az alkalomra műanyag állatkerti állatfigurákat vettem, valamint a tabletemre letöltöttem egy olyan alkalmazást, amin állatok fényképeit és az azokhoz tartozó hangokat lehet megfigyelni. Úgy gondoltam, hogy mindezekkel megalapozhatom majd a gyermekem vonzódását az élővilág felé, de úgy néz ki, hogy ez egyelőre még várat magára. 

A kicsikém macskát és kutyát már látott ugyan, de tapasztalatom szerint a többi állattal még nem tud mit kezdeni. Miért nem? - vetődik fel a kérdés. Nos, szerintem ehhez arra volna szükség, hogy az állatkertben saját maga láthassa, hogy egyik-másik állat milyen méretű, milyen színű és milyen egyéb tulajdonságokkal rendelkezik, hiszen ismeretlenül, csupán a képek alapján még azt se tudja, hogy mi fán terem - mondjuk - az oroszlán, nemhogy azonosítani tudja azt. Saját tapasztalatokra volna szüksége ahhoz, hogy meginduljon az érdeklődése az állatvilág felé, de mivel ezekre még nem tehetett szert semmilyen formában, így közömbös is maradt irántuk.

Korábban már próbáltam az anyjával egyeztetni erről, aki viszont elzárkózott előle mondván, hogy a kocsimba nem ül be (ki tudja miért), buszra pedig a vírusok/baktériumok miatt nem száll fel, mert még elkap valamit a gyerek. Tehát a lényeg, hogy a kislányom nem mehet el az állatkertbe, mert anyukának ilyen-olyan rejtélyes problémái vannak a kocsimmal és a kórokozókkal kapcsolatosan.

E sorok között érdemes megemlíteni azt is, hogy szerinte a gyermekünket még nem érdeklik az állatok, amelynek viszont ellentmond a tény, hogy a környékükön élő kutyákra és macskákra már felfigyelt, amelyeket az elébe tett képeken fel is ismer. Tehát a gyakorlati példán keresztül megjegyezte a kutya és a macska képét, amit könnyűszerrel azonosítani is tud. Miért ne érdekelhetné őt egy elefánt vagy egy zsiráf látványa a kifutón?

Mindegy, ezen még át kell rágnunk magunkat párszor, és úgy érzem, hogy idővel ő is belátja majd, hogy a gyermekünk érdekében muszáj lesz engednie bizonyos téren. Engednie kell, hiszen a kislányunk úgy kaphatja meg a lehető legtöbbet, ha az apja is foglalkozik vele, nemcsak az anyja (és lássuk be, hogy kettőnk elképzelései között szakadék méretű különbségek vannak). Ha pedig nem fog változtatni a jelenlegi felálláson, akkor majd a bírósági végzés által megadott kapcsolattartási időmben fogom elvinni a gyermekemet különféle programokra - nélküle. Egyszerű minden képlet, csak épp azt nem értem, hogy ezeket önszántából miért nem látja be?

Mindegy. Talán nemsokára javulni fog a helyzet ezen a téren is, és talán addig is hagynom kéne őt, hogy megérlelődjön benne a gondolat a téma körül.

A mai napot ott kezdtük el a kislányommal, hogy adtam neki egy apró kis cserepes virágot "kislány" alkalmából. Igen, "kislány" alkalmából, hiszen előző nap volt nőnap, így gondoltam, hogy a másnap lehetne az ő napja, azaz kislánynap. 

A sárga kis virágot mielőtt átadtam volna, gondosan megmutattam neki az éppen kinyíló kis bimbókat, s elmagyaráztam neki, hogy azokból lesz hamarosan az az apró kis sárga virág, amit itt-ott már látni lehetett rajta. Ő nagy ámulattal bámulta hosszasan, mert minden figyelmével a kicsiny kis növényt vizsgálta annak alapján, amit az előbb mondtam neki. Ezután odasúgtam neki, hogy mutassa meg Anyának milyen szép virágot kapott, ő pedig nagy boldogan odatipegett hozzá és mutatta, hogy ezt a sárga valamit kapta Apától (és hogy ez milyen szép).

Kislánynapi virággal

Leírni se tudom az érzést, hogy milyen büszke vagyok rá, amiért másfél évesen már ilyen figyelmes és okos. Másfél évesen! Én pedig csak figyelem őt hétről-hétre, hogy miképp változik s nyílik ki a világra, s csak reménykedhetem benne, hogy minél többet adhatok át belőle, amit talán kamatoztatni is tud majd az élete során. Nincs ennél fontosabb dolog a számomra, minthogy megkapjon tőlem minden szellemi kincset, ha a különélésünknél fogva mást nem is adhatok neki. 

A virágos pillanat után kiraktam elé a műanyag figurákból álló "állatkertet", de sajnálatomra, ő szó szerint rá se hederített. Még csak meg se fogdosta azokat, de még csak rájuk se lépett véletlenül sem, annyira nem érdeklődött irántuk. Mit lehet ilyenkor tenni? Semmit. Ugyanis egészen addig, amíg nem lesznek előtte az élő példák, nem fogja a figurák lényegét átérezni.

Miután láttam, hogy felesleges erőltetnem a műanyag orrszarvút és társait, hát fogtam a játékokkal teli szatyrot és kiborítottam elé a földre. Nézzük csak mit találunk még benne?

Előkerült a buborékfújó és a zenedoboz, valamint a rajzlap és két új dolog is: egy kisautó és az a bizonyos "anyósnyelv" vagy mi, amit a szánkba kell venni és fújni:


Apa, hogy kell ezt csinálni?

Ez utóbbitól a gyerek először megijedt, majd miután látta, hogy egy ártalmatlan hülyeségről van szó, késztetést érzett rá, hogy maga is kipróbálja. Azt hiszem még nem értette, hogy mi ez és mi ennek az értelme, úgyhogy egyelőre csekély érdeklődést mutatott iránta. És lássuk be, tökéletesen igaza van, mert egy értelmetlen butaságról van szó, amelynek a vicces része ilyen kis korban még értékelhetetlen. Fújta ugyan fújta, és a papír is kitekeredett rendesen, de a duda még nem szólalt meg benne az erőtlen levegőáramlat miatt. Többször is szemléltettem mi történik, ha erőből fújjuk azt, de nem sikerült engem leutánoznia. Mindegy, nem mehet minden elsőre, viszont mindenképp egy jó ki tüdőgyakorlatnak felelt meg a mutatvány :)



Ezután következett a kisautózás majd a lufifújás, amikkel ugyan eltöltött egynéhány percet, de komolyabban még nem kötötték le őt ezek a dolgok sem. 

Autóval a kézben

Úgy tapasztaltam, hogy a kislányomban ekkorra már tudatosult a helyzet, miszerint az anyja elérhető távolságon belül vár az ajtó mögött, ezért ha alkalma nyílt rá, ki-kinézett az előtérbe, hogy megbizonyosodjon róla minden rendben van e. Teljesen érthető ez a viselkedés tőle, hiszen ismeretlen helyen, két ismeretlen emberrel kell együtt töltenie két órát (különösebb indok nélkül), és magam hiába vagyok az édesapja, azért az anyukája az a személy, aki a teljes megnyugvást és biztonságot jelenti a számára. Ebben a helyzetben ez így is van rendjén, viszont ezzel bizonyos szinten folyton megszakította a játékot, amely által nehéz volt vele újra felvenni a "kapcsolatot". Valószínűleg mindez azért történhetett meg, mert a gyerek figyelmét nem sikerült eléggé lekötnöm. Bárcsak lett volna nálam egy mobilhinta vagy egy zsebhomokozó...

Ezután került elő a rajzlap és a filctollkészlet, amire a kislányom előszeretettel firkált néhány vonalat. Ahogy egyiket húzta a másik után, feltűnt neki, hogy a tenyerét is össze lehet firkálni, ráadásul azok színesebbek és érdekesebbek a bőr puhasága miatt, így tehát a papírt hagyta a csudába, s elkezdett a tenyerére firkálni. Hiába szóltam rá, hogy ez nem jó ötlet, folytatta tovább a tenyérfestést. Ha pedig nem engedtem neki, akkor inkább felállt és kiment az anyjához az ajtó elé. 

Mit is csináljak, mit is csináljak...

- Na jó - szólok utána - gyere vissza, rajzolhatsz a tenyeremre.

A gyerek erre a kijelentésemre felkapta a fejét, majd ragyogó tekintettel huppant le mellém a földre. Nyomban hozzá is látott a tenyerem beszínezéséhez. Annyira élvezte, hogy végül majd' valamennyi színt kipróbált rajta.


Itt még papíron gyakorolja a rajzolást

Amikor a tenyeremen már nem volt elegendő hely, letéve a filctollakat ismét felállt és kilesett az anyjára. Szóltam neki, hogy jöjjön vissza játszani, mire azonnal vissza is jött a szobába, s folytattuk a foglalkozást.

Ekkor vettem elő a tabletet és az azon lévő állatos alkalmazást. Ebben sok-sok vadonélő állat szerepelt, amelyhez párosítva szemléltethettem az általam vásárolt állatkerti figurákat is. Történetesen úgy, hogy amikor a képek között felbukkant - mondjuk - a tigris képe, majd elhangzott annak mély, erőteljes hangja, akkor a kép mellé letettem az állatkerti figurát is, amely így három dimenzióban jelent meg a gyermekem előtt, szemléltetve, hogy melyik állatról is van szó pontosan. 

Úgy vettem észre, hogy ez már valamelyest érdekli őt, de ez az érdeklődés még mindig nem volt az igazi. Szerintem akkor fog benne megváltozni a világkép az állatokkal kapcsolatban, ha majd testközelbe kerül velük az állatkertben. A "simogatóban" akár még meg is érintheti a kisebb testűeket, amely által éveken át fennmaradhat az érdeklődés irántuk, s talán a későbbi pályaválasztására is hatással lehet. 

Ez egy olyan esemény lehet a számára, amely által eldőlhet majd a későbbiekben, hogy mivel is szeretne foglalkozni. Állatorvos lesz tán? Vagy állattenyésztő? Állatvédő aktivista vagy csak egy ember, aki tiszteletben tartja a természetet? Netán biológus?

Ki tudja.

Annyit azonban már elmondhatok a saját példámon keresztül, hogy ha Édesapám nem mutatja meg nekem kisgyermekkoromban a jáki templomot, akkor talán most nem érdekelne engem az építészet, sem az urbanisztika, s nem születhetett volna meg a Budapest történelmével és építészetével foglalkozó honlapom sem.

Apró dolognak tűnhet ugyan, de mégis kihatással volt az életemre, mint ahogy a kislányom életére is nagy hatással lesz az, amikor felfedezi, hogy mely élőlényekkel állunk szoros kapcsolatban, s melyiknek milyen szerepe van a maga rendszerében. Most kell kialakítanunk a gyermekünkben az érdeklődést a természet iránt, hiszen így dől majd el, hogy olyan emberré válik e, aki óvja a bolygónk ökoszisztémáját, vagy olyanná, aki csak kizsákmányolja azt. 

Ő még egy kis lélek, aki fogékony mindenre, ami körülötte zajlik: a jóra és a rosszra egyaránt, és most dől el, hogy milyenné válik a későbbiekben. Apró lépésekkel, de meg kell mutatnunk neki mindent, ami a lehetőségeink szerint adottak. Évtizedek múltán egy nemzet sorsa is függhet rajta, ha netán politikusnak áll, és lehet, hogy a döntései épp azon fognak múlni, hogy a gyermekévei alatt a szülei milyen élményekkel gazdagították őt. Jókkal, rosszakkal, vagy éppen semmivel... Rajtunk áll a felelősség. Rajtam és az édesanyján.

Ha tehát van rá alkalmunk, hogy a kislányunkat elvigyük néhány jó helyre, akkor lehetőség szerint ne gördítsünk elé akadályokat, hanem adjunk meg neki mindent, ami segítheti őt a szellemi fejlődésében. Ez a mi érdekünk, a gyermekünk érdeke... és közvetett módon az országé is, hiszen nem mindegy azt milyen polgárok népesítik be.

Némi buborékfújás és lufilabdázás után elővettem egy pudingot, hogy teletöltsem vele a kislányom pocakját. Imádom nézni, ahogy eszik, ezért nagy öröm volt a számomra megetetnem őt, majd látnom, ahogy maga meríti bele a kanalat a pudingos dobozba, miután elvette tőlem a kanalat.

Ügyes vagyok Apa?

Végeredményben elmondható, hogy nagyon ügyesen evett, és csak egy-egy pillanatnál kellett odakapnom a szájához a papírzsebkendővel, hogy le ne egye magát. Egy etetőszék jó lett volna, mert így a pólója és a nadrágja tisztaságát kockáztattuk, a kanapéról nem is beszélve. De hát ez van... nem én akartam így.

A hátralévő idő végül úgy telt el, hogy észre se vettem.

És bár ugyanúgy lefoglaltam a gyerek figyelmét most is, mint az ezt megelőző találkozókon, mégis elmondható, hogy e két óra ugyanolyan hosszú volt a számára, mint a korábbiakban. Ahogy tapasztaltam, másfél óra még elmegy neki egy szobába zárva, de kettővel már bajosan tud mit kezdeni. Épp ezért is volt látható rajta, hogy szíves örömest indul útnak az idő lejárta után. Persze nem miattam (mielőtt valaki ezt gondolná), mert akkor nem kéredzkedett volna fel a karomba a hazafelé vezető úton.

Ugyanúgy kellettem neki odakint is, mint a szobában. Ült fent a karomban és nyugodalommal figyelte a körülötte zajló eseményeket. Nem izgett, nem mozgott, nem csapott lármát: csak ült és élvezte, hogy velem lehet.

Rám talált, ebben már egészen biztos vagyok. Most már csak az anyján a sor, hogy ugyanezt tegye ő is, hiszen úgy adhatunk meg mindent a lányunknak ezután, ha befejezi a velem való (tök felesleges) viaskodást. Remélem záros időn belül belátja majd, hogy nincs más választása, mert ezt követeli meg a gyermekünk érdeke.

Két nap múlva pszichológiai vizsgálat. Újabb fejezet a blogban...


Megjegyzések