2016. március 29., kedd

8/5

Március 16-án tartottuk meg az ötödik felügyelt kapcsolattartásunkat a pilisvörösvári Napos Oldal Szociális Központ olvasótermében. A két órás idő ugyanúgy telt el, mint a többi, ezért nem is érdemes részletekbe menően beszámolnom róla, viszont néhány kép alapján elmesélek pár fontos momentumot, amely nekem újdonságként vagy érdekességként hatott.

E napon ugyanazon játékokkal érkeztem, amelyek a kislányomat - csakúgy, mint korábban - most is teljesen hidegen hagyták. Mindennel foglalkozott egy kicsit, ez igaz, de különösebben nem kötötte le őt egyik sem.

A rajzolás sem érdekelte, viszont felfedezett egy színes ceruza készletet a Központ saját játékai között, amelyeket alaposan szemügyre vett:


Észrevette, hogy ezek másképpen néznek ki, mint a szőnyegen szétszórt filctollak. Más volt az anyaguk és más a hegyük. Kis vizsgálódás után odaslattyogott a papírlapokhoz, majd kipróbálta őket. Természetesen a ceruzák vonalai jóval haloványabbak voltak a filctollakénál, amit maga is nyugtázott. Egyiket a másik után próbálgatta, de valahogy mindegyik csenevésznek tűnt a filcekhez képest. 

Ezzel kapcsolatban meg kell említenem egy vicces jelenetet is: miután az egyik ceruza szimpatikus lett neki, odament a szőnyeghez, hogy húzzon pár vonalat vele, de igen ám, a két hely között építőkockák voltak szétszórva a földön, amiken meglehetősen nehéz volt az átjárás. Ő ugyanis nemes egyszerűséggel keresztülsétált rajtuk, amitől a kockák a lábai alatt meg-megbillentek vagy odébb csúsztak, s ettől a gyerek imbolyogni kezdett. Az egészet úgy kell elképzelni, mint amikor A Jedi visszatérben a kétlábú birodalmi lépegetők lábai alá fagerendákat gurítanak az ewok macik, amitől az részeg ember módjára egyensúlyát veszti, majd felborul. Nos, a kislányom is hasonló táncmozdulatokkal lépett előrébb, johntravoltás csípőmozgásokkal kísérve, míg végül - ha nagy nehézségek árán is, de - sikerült eljutnia a szőnyeghez. A gyerek mozgása nagyjából az ewok macikéhoz volt hasonlítható, ezért a biztonság kedvéért kézen fogva támogattam őt a szőnyegig való eljutás érdekében. És, hogy mennyire tanulékony a drágám, visszafelé már kikerülte az építőkockákat, s úgy járt-kelt a szőnyeg és az asztal között a továbbiakban.


Kerülőúton visszafelé

A másik megmosolyogtató dolog számomra a telefonálás, vagyis annak imitálása a gyerek részéről. Már megfigyelhette, hogy az édesanyja azokon a jellegzetes formájú, lapos ketyerén diskurál valakikkel, amelyet a fülhöz kell tapasztani, s amely olybá tűnik, mintha az ember a levegőbe beszélne.



A kislányom bár nem beszélt bele, de a gesztusai, a járkálása mind a felnőttek mozdulatára és szokásaira hajazott. Emlékszem rá, mikor az első felügyelt találkozó alkalmával felhívtuk az előtérben várakozó anyját, aki miután beleszólt a telefonba, a kislányom kikerekedett szemekkel figyelte, hogy a füléhez tartott telefonból hangok szűrődnek ki. Nem tudom, hogy érti e már a telefonok jelentőségét, de mindenesetre élethűen utánozza a vele kapcsolatos teendőket.

Aznap még két dologgal voltunk elfoglalva, amik újdonságként hatottak a kicsimre: az egyik a dobozba, illetve a doboz alá bújás volt, a másik pedig a könyvespolc tetejéről való lepottyanás. Ha az előbbit nem is annyira élvezte, de az utóbbit már mindenképp.


Dobozban

A lepottyanás lényege az volt, hogy feltettem őt a könyvespolc tetejére, ahonnan aztán szabadesésben zuhanhatott le a karjaimba. Eleinte meg se mert moccanni a "szédítő" magasság miatt, s félős mosollyal a száján tekintett előbb a Felügyelőnkre, majd a nyitott ajtón át kukucskáló édesanyjára, akik árgus szemekkel figyelték, hogy mi lesz a játék vége. Közben mondogattam neki, hogy ne féljen, hiszen itt állok alatta és vigyázok rá, nehogy leessen, de ő nem tudta mi tévő legyen, hiszen nem volt még ilyen helyzetben. Magyarán, eddig még senki se tette őt fel egy 2 méter 20 centis könyvespolc tetejére, most meg ott ücsörgött egymagában, ki tudja miért. 

Miután megnyugtattam őt, hogy nem érheti baj (hiszen ott vagyok vele és vigyázok rá nehogy leessen), elkezdtem biztatni, hogy dőljön előre bátran, s majd én elkapom. Eleinte félt megtenni azt, amit mondok, de mikor látta, hogy kitárom a karomat és teljes nyugodtsággal biztatom, elszánta magát a zuhanásra: óvatosan előrehajolt, majd lehuppant a polc tetejéről, egyenesen a karjaimba.

Mondtam neki, hogy nagyon ügyes és nagyon bátor volt, amiért le mert huppanni a magasból, majd adtam az arcára egy puszit. Mondtam, hogy nem kell félnie semmitől, mert ha ott vagyok, akkor mindig vigyázni fogok rá. Ő pedig büszkén felnevetett, hogy meg merte tenni a félelmetes mutatványt, majd mutatta, hogy ismételjük meg az egészet. Mi pedig megismételtük még jó párszor, s ő mindegyik után egyre bátrabbá vált.

Ezzel a játékkal megtanítottam őt arra, hogy megbízhat bennem, mert mindig vigyázni fogok rá, emellett bízhat a szavaimban is, mert amit mondok, azzal őt baj nem érheti. Ennek talán azért van jelentősége, mert ha egyszer majd sikerül a teljes bizalmát élveznem, akkor talán arra is fog hallgatni, ha valamit nem javaslok neki, vagy egyenesen meg is tiltok. Rá akarom őt vezetni arra, hogy a szüleire kell hallgatnia mindenben, hiszen ők tudják a helyes választ bizonyos dolgokra, s akik mindenben a javát akarják. Ki szeretném építeni vele a feltétlen bizalmat, hogy a későbbiekben bármiről is legyen szó, bátran elmondhassa nekem.

E játék emellett természetesen arra is jó volt, hogy hozzászoktassam őt a magassághoz, hátha benne nem alakul ki az a fajta tériszony, amely bennem sajnos jelen van.

Miután kiugráltuk magunkat, elővettem a táskámból egy mérőszalagot, amit az építkezésem miatt mindig magamnál tartok, hátha valamit látok és le kell mérnem út közben.

Egészen biztos vagyok benne, hogy mérőszalagot még nem látott. Miután a kezébe adtam a pár centire kihúzott szerkezetet, ő egyből a szájába vette és megkóstolta. Mondtam neki, hogy ezt ne tegye, mert koszos, viszont megmutattam neki a rajta látható jelöléseket. Ezután kihúztam a szalag egy részét, majd elengedtem, amely a rugó által visszahúzódott a tokjába. Ez nagyon tetszett neki :)



Miután a kezébe adtam ismét, ő fogta a szalagot és kihúzta a tokjából, majd váratlanul elengedte, mire a szalag visszahúzódott a helyére. Ezt párszor még megismételte, majd megkértem, hogy fogja meg a szalag végét, én pedig húztam a tokot, míg a mérőszalag engedte.



A mutatvány alaposan lekötötte a figyelmét, bár úgy láttam, hogy nem érti még ez az egész "játék" mire való. Meglepődhetett rajta, hogy abban a sárga micsodába hogyan férhet el egy ilyen hosszú akármi.

Tehát az ötödik találkozónkat ezek az érdekességek tették mássá, mint az ezt megelőzőeket. Ismét mutathattam neki pár újdonságot, és az időnk is úgy telt el, hogy észre se vettük. A Felügyelőnk szólt a második óra végén, hogy lejárt az időnk.

Aznap ismét boldogan térhettem haza :)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése