Kötődés

Csupán három alkalom kellett hozzá, hogy a kislányom kötődése kialakuljon irántam. Három alkalom! Vajon milyen szoros lesz közöttünk a kapcsolat a nyolcadik felügyelt kapcsolattartás után?

A múlt hétvégén, március 5-én történt meg velem először, hogy a kislányom egyértelmű jelét adta a ragaszkodása felől. 

A szombati suli után úgy gondoltam kimegyek Pilisvörösvárra, hogy a telken töltsem az éjszakát, ugyanis rengeteg még a munka, úgyhogy korán akartam kelni, hogy folytathassam a félbehagyott dolgokat. Mivel még csak késő délutánra járt, felhívtam az exemet, hogy nincs e kedve kihozni a lányunkat néhány percre a levegőre? Kedve ugyan nem volt, de végül kihozta.

Az udvaron hintáztak épp, amikor megérkeztem. Amint melléjük értem, köszöntöttem őket. A kislányom először unott tekintettel nézett fel rám valami olyasmi arckifejezéssel, minthogy "ki ez a fickó itt, aki köszön?", majd mikor tudatosult benne, hogy én vagyok az, mindkét karját felemelve hangos kiáltásban tört ki, széles mosollyal a száján. 

- Szia Kicsim, itt van Apa! - mondtam neki, majd leguggoltam elé. Ő mindvégig mosolygott rám és nyújtotta felém a piciny karjait, hogy vegyem őt fel. Én pedig így is tettem: a hóna alá nyúlva magamhoz öleltem.

Láttam rajta, hogy örül a találkozásunknak. 

Egyértelmű jeleit adta, hogy felismeri bennem azt a fickót, akivel az elmúlt időszakban annyi mindent játszhatott abban a bizonyos szobában, ahová mostanában alkalomadtán megyünk. Igen, én voltam az. 

Amikor az arca az arcom elé ért, adtam rá egy puszit, majd ő a kérésemre - csakúgy, mint a múltkor - viszonozta azt... de most nem a levegőbe, hanem az arcomra közvetlenül. 

Édes Kincsem :)

Olyan megnyilvánulás volt ez tőle, amelyre mindig is vágytam. Nem csak hogy kommunikáltam a lányommal a szereteten át, hanem elmondható, hogy a bizalmába is fogadott azáltal, hogy puszit adott nekem. Elfogadta a személyemet, amit a legegyszerűbb módon fejezett ki: öleléssel, puszival, és végtelen mosollyal.

Csak álltunk ott szótlanul "egymással szemben", s míg ő kicsit szégyellősen, csendben nézett maga elé, én gyönyörködtem a kis szemeiben és próbáltam kitalálni, vajon most mit érezhet e pillanatban.

Közben néha-néha előre bökött az ujjacskáival, hogy hová szeretne menni, én pedig odamentem vele, ahová mutatott, gyengéden ölelve őt magamhoz. Megnéztük a fenyőfákat és a bokrok friss hajtásait, majd benéztünk az egyik erkély alá... bár egyértelműen nem derült ki a számomra, hogy igazából mit is akart ott megnézni. 

Aztán letettem őt a földre, hogy focizzunk egy kicsit, de ő azon nyomban megfordult, s átölelte a lábam. Így tehát ismét a karjaimban kötött ki, amellyel úgy éreztem, ő nem szeretne mást, minthogy a közelemben legyen. 

Ezután szótlanul felemelte a bal kezét és megmutatta nekem a kézfejét, amin egy apró kis seb éktelenkedett. Kérdeztem tőle, hogy mi ez a kis bibi, amelyre a koránál fogva még nem tudott választ adni. Csak mutatta nekem, hogy bibis, én pedig mondtam neki, hogy adok rá egy puszit, mert attól gyorsabban meggyógyul, mire ő a szám elé tartotta a kézfejét, hogy meggyógyíthassam azt. Adtam is rá temérdek puszikát, s közben nyugtatgattam őt, hogy most már nem kell tartania semmitől, mert egészen biztos meg fog gyógyulni. 

Hogy ő közben mire gondolt, nem tudom, de abban egészen biztos vagyok, hogy teljes nyugalom járta át. Megelégedéssel, csendben ült a karjaimban és nem akart mást, minthogy velem legyen. Tisztán éreztem, hogy velem akar lenni: nem a földön, nem az anyjával és nem a labdákkal, hanem velem, fent a karjaimban.

Egy percnyi sétálgatás után a kezét ismét a szám elé tartotta, s én ismét csókocskákkal hintettem azt. Annyira édes volt, hogy ilyet a legszebb álmaimban se tudtam elképzelni: a kislányom ismét gyógypuszikat kért, mert jól esett neki ez az apró kis gondoskodás, amit eközben tapasztalt. 

Szó szerint a bizalmába engedett. Tudta, hogy én vagyok "Apa", akivel annyi mindent játszott a múltkor. Az az "Apa", aki nem kiabálással és nem utasítgatással próbálja meg őt nevelni, hanem odafigyeléssel és játékkal, a lehető legnagyobb türelemmel. 

Talán azt érzi, hogy másféle szeretet jön belőlem, mint mondjuk az anyján kívül, más-más személyekből? Nem tudom. Érezheti, hogy én valami egészen más vagyok a számára, mint mondjuk a nagybácsi, vagy az anyjának a legjobb barátnője? Ki tudja... lehetséges. De tudtam és éreztem, hogy beengedett a szívébe, mert megismert és megbízott bennem.

Abban az adott pillanatban csendben voltunk, s beszéd nélkül is élveztük egymás társaságát. Neki nem is kellett több, minthogy a karjaimban üljön, s nekem is csak az volt a lényeg, hogy átölelhessem őt. 

Pár perccel később aztán letettem őt a földre s mondtam, hogy fogja meg erősen az ujjaimat, mert megpörgetem mint múltkor, aminek szemlátomást nagyon örült. Még emlékezett a múltkori pörgetésre, ezért örömmel emelte fel a karjait a magasba, hogy kezdődjön a körhinta. 

Éppen elkezdtük volna a játékot, amikor az anyja rám rivallt, hogy így kitépem a karjait, s ne az ujjainál fogva emeljem őt fel, hanem nyúljak a hóna alá, mert úgy biztonságosabb. Hiába mondtam, hogy a múltkor már játszottunk így és semmi baja nem lett a gyereknek, de ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig ez veszélyes és csináljam úgy ahogy ő mondja. Hát jó, legyen, végül is tényleg egy iciripiciri vállízületről van szó, amely még nincs úgy megerősödve, mint az edzettebb és korosabb gyermekeké. Így tehát benyúltam a hóna alá, s már pörögtünk is, amelyre a lányom hangos nevetése volt a válasz. Ezután ismét magamhoz öleltem, ő pedig hozzám bújt nagy-nagy megelégedéssel.

Csupán csak fél órát lehettünk együtt, mert sajnos későre járt, s a gyermekem anyja fel is hívta rá a figyelmünk, hogy most már menniük kell. A kislányom erre elfordította a fejét és jelezte, ő márpedig nem akar menni. Az anyja ekkor rászólt, hogy ne hisztizzen, mert későre jár és aludnia kell, de a gyerek csak nem akart "lehuppanni" a karjaimból. 

Mivel láthatóan egyáltalán nem állt szándékában elmozdulni mellőlem, az anyja hátulról alá nyúlt, s lefejtette őt rólam. A gyerek erre nyöszörögni kezdett, majd két másodperc múltán sírásban tört ki. Nehéz volt elengednem őt, de kénytelen voltam, mert tényleg későre járt, és így is a kapcsolattartási időn kívül találkoztunk, amely szimplán az édesanyja jóindulatának volt köszönhető. 

(Az más kérdés, hogy ez az egész helyzet szánalomra méltó úgy ahogy van, hiszen a gyerekneveléssel kapcsolatban kizárólag az anyának kedveznek a jelen jogi környezettel, holott a természet törvényei alapján a gyermekünk mindkettőnknek járna - nem is beszélve a gyermekünk érdekeiről)

Nem tudom ez a sírás mennyire volt komoly, mert mindössze négy másodpercig tartott, de abban a négy másodpercben benne volt az a vágy, hogy velem akar lenni. Tán hiszti volt csupán? Nem tudom, hiszen nem ismerem a kislányom mindennapjait, viszont határozottan állítom, hogy velem akart lenni és ezért választotta az önkifejezés eme formáját. Az anyja szerint csak hiszti ez és semmi több annál, de nekem határozottan sírásnak tűnt, még annak ellenére is, hogy a negyedik másodpercben már nyoma sem látszott mindennek. 

Ahogy távolodott tőlem, végig egymás tekintetét bújtuk. Az anyja karjaiban is nézett engem, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, így láthattam az azokban megcsillanó könnyet. Mondogattam neki, hogy ne csüggedjen, mert hamarosan találkozunk, de mindez nem vidította fel. 

"Pápát" intettem neki, amelyre nem akart válaszolni. Kedvetlenül ült az anyja karján, s csak akkor intett vissza, amikor az üvegajtó becsukódott köztünk. Akkor viszont eleven erővel lendült magasba a karja, hogy búcsút intsen nekem, majd hangos kiáltással kísérve elmosolyogta magát. 

Hjaj, Édesem... de rossz ez a búcsú... Ezt sosem lehet megszokni.

Pedig élhetnénk együtt, csak Anyu nem akarja, mert úgy gondolja, hogy jobb lesz nekik nélkülem. Jobb lesz így valóban? 

Tudjuk jól, hogy nem... Kinek jó ez így?

Fájó szívvel hagytam a hátam mögött őket, hogy kocsiba ülvén kimenjek a telekre. Csupán 1100 méterre tőlük, a kislányom képével ringattam álomba magam.



Megjegyzések