8/6

Április elsején tartottuk meg a hatodik felügyelt kapcsolattartásunkat. Attól féltem, hogy ez a találkozó is olyan lesz mint a többi, de ennek ellenére kellemesen csalódtam a kislányomban: ugyanis ő az eddig tapasztalt érdektelenség után most teljes odaadással és odafigyeléssel játszott a korábban figyelmen kívül hagyott játékaival.

Mikor elfoglaltuk az olvasóterem szőnyegét, rögtön nekiálltunk játszani. Elsőként a rajzlap került elő a sok-sok színes filctollal.

(Itt megemlítem, hogy miközben mi rajzolgattunk, az első néhány percben a Felügyelő és az exem váltottak pár szót egymással a szoba előterében. Nem értettem miről volt szó, mert a rajzolás közepette nem ők kötötték le a figyelmem, viszont a Felügyelő egy mondatát tisztán érteni lehetett a félig nyitott ajtón át, miszerint: "Anyuka, azt meg kell értenie, hogy eljön az idő, amikor az Apuka magával viheti a gyermeket...". Vajon miért mondta ezt? Az exem érdeklődött a továbbiak felől? Vagy netán arról, hogy milyen jellemzést írt rólam az elmúlt foglalkozások alatt? Nem tudom. Mindenesetre úgy néz ki, hogy a gyermekem anyja lassacskán kénytelen lesz rájönni, hogy engednie kell, mert az erkölcs és a jog mást kíván, mint amit ő szeretne. Ezzel kapcsolatban azt sajnálom egyedül, hogy erre nem magától jön rá, hanem úgy kell őt felvilágosítani az emberi tapintat és a szülői magatartás alapvető szabályairól. Ráadásul ezt nem csak a társadalmi norma vagy a Törvény írja elő, hanem az Igazság is - amit ő eddig egyáltalán nem akart tudomásul venni. Nem tudom a párbeszéd mi körül zajlott, de feltételezem, hogy a láthatási jogomról)

Miközben a kinti párbeszéd zajlott, én és a kislányom a rajzolás tudományával voltunk elfoglalva. A rajzolás ugyan nem az erőssége még, viszont sikerült neki megtanítanom a zöldet, mint színt. Ezt úgy értem el, hogy miközben húzogatta a barna és kék vonalakat a rajzlapra, megkértem rá, hogy most húzzon egy zöldet is, mert az még hiányzik a vonalak közül. Elsőre nem tudta, hogy melyik a zöld szín, ezért elkezdtem neki körülírni, hogy olyan mint a fű vagy a fák levelei. Ő nézegette, keresgélte azt, de még nem tudta eldönteni, hogy melyik is az. Épp ezért megmutattam neki, hogy melyik a zöld a nagy halom színes filctollkészlet között. Miután kiemelte, levéve a kupakját odafirkantott vele a lapra. Ezután ismét más szín következett, majd még egy és még egy, s miután ismét megkértem rá, hogy most megint rajzoljon egyet a zölddel, ő határozott mozdulattal megfogta és rajzolt vele a lapra. Bámulatos! Csupán egyszer mutattam meg neki, s máris tudta, hogy mely színről van szó. A kísérlet harmadjára is sikerült azzal a különbséggel, hogy most a világoszöldet ragadta ki a készletből.

A Felügyelőnk meglepett arckifejezéssel nézett ránk, mert - ahogy kivettem - szó szerint a szeme láttára tanulta meg a kislányom a színek egyikét, amely másfél évesen nem kispályás feladat volt tőle. Ő kikerekedett szemekkel mosolygott, én pedig megsimogattam a gyermekem buksiját, s elismerésemmel illettem. Azt hiszem boldogan nyugtázta, hogy tök jól csinált mindent :)

Ezután rajzoltunk még a tenyerünkre is, majd rátértünk a gyurmára.

A gyurmázás korábban nem érdekelte őt különösebben, de most nagy beleadással nyomkodta-tépkedte a különböző színű tömböket.


Fantasztikus volt látni, ahogy vizsgálja, tanulmányozza a gyurma állagát és tulajdonságait. Tépkedte, nyújtogatta, morzsálgatta, s eközben alaposan megfigyelte, hogy mi az a massza, amit a kezében tart. Korábban megkóstolta, de most eszébe sem jutott. Tekertem neki hernyót, gyúrtam pár golyót, és az egyiket ki is lapítottam neki, mint a rétestésztát, hogy formákat nyomjunk bele a kupakon található mintákból. Ezzel elvoltunk vagy 20 percnyit. Közben megtanítottam rá, hogy a szétszóródott morzsákat hogyan szedje össze; magyarán fogjon egy nagyobb darabot, amit aztán nyomjon rá a kisebb morzsákra. Bár nem igazán jött neki össze, de azért minden egyes nyomkodás után megnézte, rajta van e a morzsa a kezében tartott darab alján. Vagyis elmondható, hogy megértette a művelet lényegét.

Elkápráztatott, hogy milyen gyorsan tanul. Teljes bizonyossággal állítom, hogy mindent ért, amit mondunk neki, s a lehető leggyorsabban el is sajátítja! Hihetetlen!

Megmondjam őszintén, hogy az örömömbe azért egy kis fájdalom is vegyült: történetesen az, hogy nem taníthatom őt mindig, amikor csak lehetőségem nyílhatna rá. Például itt van a tavasz, s a telken a gyümölcsfáim java már virágesőben úszik, amit olyan jó volna megmutatni neki. Jó volna elmagyarázni a virágzás lényegét, s megmutatni neki a különféle gyümölcsök változatos virágzását is. Látni, ahogy a méhek fáról-fára szállnak, hogy elvégezzék a beporzást. De ezen kívül még számtalan dolgot mutathatnék, hiszen annyi minden van, amit még nem ért vagy nem ismer. 

Szeretnék apa lenni, és nem csak az Apa. Szeretném őt tanítani. Világgá vinni őt minden nap, hogy fokozatosan fedezhessük fel azt a bizonyos Világot

Sajnos ezzel kell beérnem, úgyhogy az alkalmankénti együttlét minden egyes percét szeretném kihasználni arra, hogy átadjam a tudást, amelyet megszereztem az elmúlt 40 évem alatt.

A továbbiakban telefonálgattunk...

"ajjó, ajjó..."

...és a tabletemen néztünk interaktív játékokat.

Nyomkodásra zenélnek az állatok

A telefont imádja, de eddig nem volt rá alkalma, hogy "élesben" is kipróbálhassa, úgyhogy az egyik SIM-kártyámat átraktam a tabletbe, majd felhívtam a telefonom.

Először meglepetten nézte a felcsörrenő ketyerét, majd miután felvettem neki, maga elé tartva bámulni kezdte azt. Én eközben beleszóltam a tabletbe, mire ő rám nézett, hogy onnan is meg innen is hallja a hangomat. Azt hiszem a kísérlet nem igazán jött össze, mert idő előtt rájött, hogy én vagyok a vonal túlvégén, s úgy már nem volt az igazi, hogy közben ott is állok mellette. Szerintem az lett volna a jó, ha az anyjával beszélget úgy, hogy az közben nincs is ott, de mégis hallja, viszont az exem erre nem volt hajlandó egyszer sem - sajnos. 

Ezután a kislányom jelezte, hogy pisilt a pelusba, úgyhogy tisztába kellett tennem. Ő szó nélkül hagyta, majd miután megvoltunk vele, folytattuk a játékot.

Sok mindennel elvoltunk, és sok mindent megismételtünk. A múltkori szekrénymászást is megismételtük, de a kislányom most a magasabbikra való felülést nem preferálta olyan lelkesen, mint az ezt megelőző alkalommal. Feltettem őt a fejem fölé magasodó szekrény tetejére, de ő szemmel láthatóan félt és le akart jönni. Mondtam neki, hogy dőljön előre és majd elkapom, mire ő előrehajolt és lehuppant a karjaimba. Rögtön megdicsértem, hogy milyen bátor volt és ügyes, majd adtam neki egy puszit. Mivel a mutatvány most nem igazán jött be neki, ezért a továbbiakban csak a derékig érő könyvespolcra tettem őt fel, majd mondtam, hogy kapaszkodjon a hátamra, mert lovagolni fogunk. Ezt nagy örömmel tette, úgyhogy párszor eljátszottuk ezt.

A földön is hemperegtünk, de feszélyezett engem a Felügyelőnk jelenléte. Nincs mit tenni, neki is ott kell lennie.

Közben megmutatta, hogy melyik a maci szeme és melyik az orra:

A maci szeme

A maci orra

Aztán megtanítottam a kislányomat az egyik üdítős palack kupakjának a kinyitására, bár mivel az nagyon szoros volt, ezért segítség nélkül nem ment neki a kinyitás és becsukás.


A mai találkozó rendkívül gyorsan telt el. Alig melegedtünk bele a játékokba, máris szóltak, hogy lejárt az időnk.

"Apuka, lejárt az idő..."

Gyűlölöm ezt a mondatot!

Lejárt az időm, úgyhogy viszlát gyermekem, pápá van kislányom. Az édesapád vagyok ugyan, de nem tehetünk semmit, mert a Jog és az Anyukád ezt akarja...

Úgyhogy felöltöztünk és elballagtunk haza.

E sorok között azért meg kell jegyeznem azt is, hogy az exem az utóbbi egy hónapban megengedte, hogy találkozhassak más időpontban is a lányommal. Tulajdonképpen, ha írtam neki SMS-t és megkérdeztem ráérnek-e egy fél órára, ő többnyire ráért. Ilyenkor náluk találkoztunk az udvarban a hintáknál, vagy elkísértem őket egy-egy bevásárlásra, ha úgy adódott alkalom. Hálám jeléül cserébe vettem nekik egy tucat bébikaját meg két cumit, a múlt szombaton pedig fűszereket is, majd meghívtam egy fagyira. 


Az egyik ilyen találkozónk alkalmával

Azt hiszem alakulgat valami közeledés vagy megbékélés-féle dolog kettőnk között, de az is igaz, hogy a párbeszédeink alatt a kedvesség és a belátás csöppnyi jelét se mutatja még. Vagyis engedi látnom a kislányomat, de maga még nem nyílt meg rá, hogy végre valahára kibeszéljük egymással a problémáinkat.

(amely problémák igazából nem is olyan nagyok, hogy haragban kéne álljunk egymással és ne békülhessünk ki)

A haragjáról és a békülési szándékukról már elkezdtem írni egy hosszabb bejegyzést, de mivel még nem értem a végére, így a közzététele várat magára egy kicsit.

Úgy vélem jó úton haladunk, de engedményeket kell tennünk egymás felé kölcsönösen, hogy a béke és megbocsátás útjára léphessünk.

Holnap lesz a harmadik bírósági tárgyalásunk, úgyhogy ott eldől majd, hogy hozza e a régi formáját és maradt-e nála minden a régiben, vagy képes túllépni a gyűlöletén, s a gyermekünk érdekében engedni. Meglátjuk...




Lásd még: 8/5


Megjegyzések