8/8

Április 14-én jött el az utolsó felügyelt kapcsolattartásunk, amelyre az egyéb elfoglaltságaim miatt sajnos nem készülhettem úgy, mint ahogy azt a korábbiaknál tettem, viszont elmondható, hogy ugyanolyan jól sikerült ez is, mint az ezt megelőzőekben. 

Az elmúlt napokban nem volt egy perc nyugtom se: nemcsak az épülendő házam terveivel kapcsolatban kellett furikáznom ide-oda, de még a BKV által indított bírósági tárgyalásra is készülnöm kellett, valamint el kellett kezdenem végre a házam alapjának a kivitelezését is. És még sorolhatnám, hogy hány meg hány helyen kellett jelen lennem egyszerre, amit a határidőnapló szigorú vezetése által is csak nagy nehézségek árán tudtam teljesíteni. Ami volt viszont a legfontosabb mindközül, hogy a kapcsolattartásokon ott legyek, s lehetőség szerint egy percet se késsek a lányommal való találkozás során! Ugyanis számomra nincs fontosabb őnála, úgyhogy minden mást e mögé soroltam...

Amint beléptünk a találkozó színhelyéül szolgáló szobába, kiborítottam a szőnyegre a játékokat, majd elővettem egy szürke kis papírdobozt, amelyben egy nyaklánc foglalt helyet, rajta egy kék színű, szív alakú kövecskével. A nyakláncot egy ismerősöm adta még évekkel ezelőtt, hogy adjam át egy másik ismerősömnek, de mivel annak nem kellett, így megtartottam. Mivel a kislányom folyton a nyakláncommal bíbelődik és hosszasan nézegeti azt, úgy gondoltam, hogy ezt neki adom, hátha örömmel tölti el. Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítottam ennek, nem tudom, de arra számítottam, hogy a lányom végtelenül örülni fog a saját nyakláncnak, amit élete végéig megtart majd mondván, hogy azt az édesapjától kapta. De nem így lett. Megnézte, megforgatta, próbálgatta, de végül levette a nyakából, mert zavarta, hogy az folyton belelóg a látótérbe, mikor épp valami mással van elfoglalva. Mindegy, végül is csak másfél éves, mi által még nem látja jelentőségét az ilyen szimbolikus tárgyaknak, mint egy nyaklánc.

A labdakilövő érdekesebb volt :)

A hátralévő két órát rajzolással és gyurmázással töltöttük, meg azzal, hogy felüljünk a szekrény tetejére és "lepottyanjunk" róla. A kislányom már alaposan megismerte és megszokta a helyet, ezért elég otthonosan mozgott benne. Néha persze észrevettem, hogy tanácstalanul néz körbe, vajon mivel lehetne játszani, de olyankor mindig kitaláltam valamit a figyelemelterelés érdekében.


Tulajdonképpen a gyurma volt az a dolog, amelynek a legjobban örült: míg én hosszú-hosszú hernyót sodortam belőle, addig ő rendületlenül tépkedte azokat apró darabokra, hogy aztán szétszórva a földön összeszedesse velem. Ha pedig kilapítottam az általam összegyúrt darabokat, akkor ő nokedlitésztát varázsolt belőlük. 

Az alkalomról egy hosszú videofelvételt is készítettem, de valamiért nem tudtam átmásolni a számítógépre, ezért sajnos csak a fenti két kép emlékezik meg e napról. 

Rettentően szeretem a kislányomat, és a rendelkezésünkre álló két órában alig bírtam betelni a látványával. Figyeltem minden rezdülését, az apró kis grimaszait, fintorait és pillantását, s nem volt olyan perc, amikor ne gondoltam volna rá, hogy ő a világ legragyogóbb teremtése.

Sokszor gondolok arra, hogy az édesanyjával együtt hármasban éljük az életünket, s minden áldott nap együtt ébredünk fel, s együtt hajtjuk álomra a fejünket. Vajon milyen lehet minden reggel együtt kelni a lányommal? Milyen lehet odaengedni őt magam mellé az első ásítós percekben, vagy este betakarni jóéjtpuszival a homlokán? Milyen lehet reggelit készíteni minden nap, vagy levinni a játszótérre délutánonként, amikor csak alkalom nyílik rá?

Nem tudom.

Hosszasan sorolhatnám még, hogy mennyi mindent csinálnék, ha együtt élhetnék vele. Korábban az édesanyja ezt nem értette meg: mondtam neki, hogy egy-másfél éves korában jön majd el az én időm, amikor már elég nagy lesz ahhoz, hogy érdemben foglalkozni tudjak vele. Tanítani, s felkészíteni a nagy életre. Nem értette meg, pedig most bizonyíthatnám neki, hogy mennyire nagyszerű apa vagyok. 

Ezt a törődést és figyelmet, ezt a pluszt most nem kaphatja meg, mert eltiltottak tőle, aminek az okát a mai napig nem értem. Azt tudom, hogy az exem miért utál (még ha valótlanság is az egész), de azt már nem, hogy a gyűlöletében főve miért a gyerek felhasználásával akar rajtam bosszút állni. Miért a kislányunk rá az eszköz, hogy elégtételt vegyen rajtam? Ezzel a húzással épp annak árt a leginkább, akit elvileg a legjobban szeret. Vagyis a gyermekünknek, akinek apa nélkül kell felnőnie. Egy olyan apa nélkül, aki a világ legklasszabb apukája lenne, ha engednék neki. Olyan apa, akinél nem lehet jobb a számára, s akit se az anyja, se egy idegen mostoha nem lesz képes pótolni soha. Az élet hozza a példákat, de ő fittyet se hány ezekre. A saját példáját se köti össze a gyermekével, hiszen ő maga is apa nélkül nőtt fel.

Ezzel a húzással még megkockáztatja azt is, hogy egy idő múlva a saját lánya fog neki hátat fordítani a hazugságai és a tiltásai miatt, mint ahogy ez egy ismerősömmel is előfordult korábban (lásd: Következmények). Ellenem lehet majd nevelni a lányomat, ki lehet rólam találni dolgokat, és le lehet tagadni engem, de a lányom egyszer úgyis rájön majd arra, hogy mit műveltek vele a "szülei", amit egészen biztos vagyok benne, hogy nem fog megbocsátani senkinek.

Ki ellen háborúzik az exem? Ellenem vagy a kislányunk ellen? Mert ezzel a heti két órával csak azt éri el, hogy tönkreteszi őt, még ha ez jelen pillanatban nem is látszik meg rajta. 

Kis ártatlanságom; csak nézem, ahogy játszik. Fogalma sincs róla, hogy épp ezekben az időkben döntenek a sorsa felől, s ezen hónapok alatt dőlnek el olyan kérdések, amelyek egy életen át befolyásolják majd őt mindenben. A háta mögött döntenek mindenről, amelyre építenie kell majd később az életét. Apával vagy anélkül, ki tudja... Nekem két példám is van arra nézve, hogy milyen édesapa nélkül felnőni: az egyik az enyém, a másik a fiamé (amelyről egy későbbi posztban mesélek). Nem egy vidám történet egyik sem.

Csak nézem, ahogy játszik. 

Gyurmázik, nevetgél, rám néz, mosolyog. Boldog vagyok erre a két órára, hogy vele lehetek...

Megjegyzések