Háború vagy béke? (1. rész)

(E cikket közel két hónappal ezelőtt írtam, de csak most tettem közzé, így aktualitását tekintve legalább 60 nappal van elmaradva a fejlemények mögött)

Úgy érzem valami változás indult el a háttérben, de még bizonytalan vagyok benne. Anyósom békülni akar - legalábbis az SMS-e szerint -, míg az exem továbbra is fújja a magáét, elzárkózva bárminemű megegyezéstől minket.

Ott kezdődött az egész, hogy február 28-án kint jártam a telken, hogy az épülendő házam alapján dolgozzak egy keveset. Földhordás a sárban, vizes talajon... nem egy leányálom. Mindegy. 

Ahogy meg-megálltam egy kis pihenőre, egyszer csak írtam egy SMS-t az exemnek, hogy lejöhetnének a telekre egy órácskát, ha már amúgy is kimozdul majd a gyerekkel sétálni. Válasz nem jött. Egy óra múlva végül felhívtam őt telefonon, hogy megkérdezzem jönnek e vagy sem, mert hamarosan befejezem a munkát és elindulok haza. Ő azt mondta, hogy a gyerek nyűgös és nem cipeli annyit, mire én, hogy azért nyűgös mert sétálni akar, és ha lejönnek hozzám, akkor kijárkálhatná velem magát. Erre azt felelte, hogy fél óra hozzám az út és a gyerek nem tud annyit sétálni. Mondom neki, hogy hozza le őt babakocsival, aztán majd sétálgat nálam a gyerek. Ő belement, hogy jó, egye fene kijönnek.

Várom őket várom, közben hordom a földet, és nem vettem észre, hogy írt nekem egy SMS-t. Ebben az állt, hogy kimentek a játszótérre, mégpedig azért, mert nálam nincs játék. Mivel nem hallottam az üzenet érkezését és nem reagáltam rá időben, ezért pár perc múlva felhívott telefonon, hogy akkor megyek a játszótérre vagy sem, mert ők hamarosan elindulnak haza. Mondom neki, hogy nem tudok menni, mert földet hordok, de azért lejöhettek volna ide, mert a gyereknek elég játék lenne az is, ha körbesétálunk a telken és megmutatok neki mindent.

Végül nem jöttek, és ahogy az exem hangjából kivettem, kicsit idegesen reagált a dolgokra.

Miután a munkát befejeztem, kétszer is hívtam őt telefonon, hogy lehetőség szerint láthassam pár perc erejéig a kislányomat, de nem vette föl, ezért elgurultam hozzájuk. Becsöngettem, ő pedig álmos szemekkel lejött a lépcsőház ajtajába. Kérdeztem tőle, hogy lehozza e a gyereket 5 perc erejéig, mire közölte, hogy a gyerek alszik. Gondolom ő is aludt, mert épp úgy festett, mint aki akkor ébredt fel. Mondom neki, hogy rendben, akkor majd legközelebb, hátha máskor összejön. Búcsúzásként megkérdeztem tőle, hogy holnap gyakorlaton lesz e (mert én szintúgy a telken leszek), mire ő bólogatott, hogy igen (tehát anyósom vigyáz majd a gyerekre). Bár ez a bólogatás nem volt valami őszinte, mert egy pillanatig elgondolkodott rajta, de betudtam annak, hogy még most ébredt fel az imént és nincs tisztában a dolgokkal.

Másnap reggel abban a tudatban mentem ki földet túrni a telekre, hogy mivel az exem gyakorlati oktatáson van, a gyerekre aznap anyósom felügyel. Épp ezért írtam is egy SMS-t anyósomnak, hogy ha kedvük tartja lejöhetnének hozzám, s akkor azon kívül, hogy megmutatom neki az épülendő házam helyét, még a gyermekemmel is találkozhatok. 

Hamarosan választ kaptam tőle, de az üzenetet nem nekem szánta, hanem a lányának. Ebben azt írja neki, hogy leinvitáltam őket a telekre, mert én úgy tudom ő vigyáz ma a lányomra, s mondja már meg mi a tényállás, hogy ekképpen tudjon nekem válaszolni. Két perc múltán jött egy újabb SMS, hogy bocsi, ezt a lányának szánta, és ők most vidéken vannak, de legközelebb szívesen lehozza hozzám a lányomat. Hozzátette még azt is, hogy elég volt a viszályból.

Hoppá..!

Ezek szerint már nem akar velem ellenségeskedni? Úgy tűnik. Talán emiatt engedtek múltkor a házukhoz, hogy pár percre együtt lehessek a lányommal? (lásd: Szeparációs szorongás)

Visszaírtam, hogy azért bátorkodtam neki írni, mert a lánya előző nap azt mondta gyakorlaton van aznap (a kis hazudós), s azt feltételeztem, hogy akkor ő vigyáz majd a lányomra. Azt válaszolta, hogy majd írjam meg mikor leszek a telken, s lenéznek hozzám a gyerekkel, ha ő felügyel majd rá. 

Tehát anyósom engedékeny lett. 

Miért?

Eddig én voltam a legfőbb ellenségük, akire még a Rendőrséget is ráhívták, ha a gyermekemet mentem meglátogatni. Megvádoltak a kéményük felgyújtásával, az email-jeik feltörésével, valamint a személyigazolványa ellopásával is, majd ezt követően három hónapon át tartották tőlem elzárva a saját gyermekemet. 

Mindezt megpróbáltam a lehető legnagyobb türelemmel viselni, s közben kénytelen-kelletlen, de lenyeltem a folytonos pocskondiázásukat is. Végül amikor már nem láttam rá esélyt, hogy valamikor is leüljenek velem megbeszélni a félreértéseinket, s ők mindennemű megkeresésemtől elzárkóztak (!), feljelentést tettem az Ügyészségen Hamis vád miatt. Csak e feljelentés után két héttel keresett meg békét ajánlva a gyermekem anyja, hogy tesz nekem némi engedményt azon ügyben, hogy láthassam a lányomat (lásd: Utolsó esély). 

Képzelheti a kedves olvasó, hogy mennyire fortyogott bennem a düh, főleg azok után, hogy gyakorlatilag azon engedményeket ajánlotta fel a számomra, amelyeket a szétválásunk óta egyfolytában hangoztat: vagyis azt, hogy a gyermekemet csak és kizárólag az ő felügyelete mellett láthatom, és az ő játékszabályai szerint. Tehát a nagy semmit ajánlotta, nemhogy engedményeket. Ugyanaz volt a felállás a részéről, mint a balhéink előtt, tehát az, hogy nélküle a gyereket nem vihetem el sehová. A gyerek az övé, és örülhetek, hogy egyáltalán rápillanthatok, nemhogy még el is vigyem.

Azt pedig koránt se vegyük engedménynek, hogy ezentúl majd engedi látnom a kislányomat, hiszen ez eleve járt volna nekem a hatályos törvények alapján. E jogomat tiporta két lábbal, amikor elzártak engem a lányomtól, és jelen pillanatban se tudja megmondani, hogy ezen kiesett időszakot miképpen fogják majd pótolni a számomra. Mert ugye az elmaradt másfél, majd később a három hónapos időszakokra jár nekem a kapcsolattartás, hiába nem volt bírósági végzés. Abban a helyzetben a szülői felügyeleti jogunk közös volt, tehát ugyanolyan jogokkal rendelkeztem a gyermekem felett, mint az édesanyja. Erről valahogy nem beszélnek. Elvették tőlem a gyermekem és kész, törődjek bele (és ha akarom, akkor mostantól láthatom őt anyuci felügyelete mellett). Hát kapják be... ez a véleményem. 

Végül is összesen négy és fél hónap kapcsolattartás maradt ki az életemből. Míg ő teljes időtartam alatt élvezhette a gyermekemmel való együttléteket, én addig csupán fényképekről láthattam őt.  A saját gyermekemet! Nem tudom fölfogták e, amit tettek. Ezt valahogyan elfelejtették, és egyáltalán nem beszélnek róla. 

És persze én voltam a szemét, amikor a "kedvezményükre" (hogy ezentúl megengedi, hogy láthassam a lányomat) válaszul közöltem, hogy már megtettem a feljelentést ellenük. A szemükben persze a mai napig én vagyok a szemét, aki "csak háborúzni tud" ahelyett, hogy örülnék az engedményüknek. Pffff.... Ez komoly?

Még ők vannak felháborodva azon, hogy feljelentettem őket az Ügyészségen, hiszen békülési szándékkal keresett meg az imént, én pedig csakis az ellenségeskedésre tudok gondolni a kitörő öröm helyett. Hiába mondtam neki, hogy a feljelentésem előbb történt meg, mint az ő megkeresése, ez valahogy nem hatotta meg. Örülhetne inkább ő, hogy közöltem vele a tényt, hiszen el se kellett volna mondanom, hagy érje őket a legnagyobb meglepetésként az idézés. 

Csak megjegyzem, hogy a személyiségi jogi pert még el sem indítottam az elmaradt kapcsolattartások miatt, pedig megtehetném, mert lenne mire alapoznom. 

Tehát kerestem őket már nem is tudom hányszor, de minduntalan nemleges választ kaptam. Többször kérleltem az exemet a megbeszélés végett, hogy üljünk le és beszéljük meg a problémáinkat, de ő lekezelő módon hárított mindennemű békeajánlatot. Írtam anyósomnak is háromszor, hogy üljünk be egy kávézóba és beszüljük meg a nézeteltéréseket, de még csak válaszra se méltatott. Hát akkor? Még ők vannak meglepődve azon, hogy feljelentettem a pereputtyot Hamis vád miatt?

Hogy lehet hozzáállni az egészhez ezután? Haraggal? Perrel? Feljelentéssel? Netán mosolyogva, hajlott háttal?

Viszont valamilyen hatás érhette őket az elmúlt hetek folyamán, mert egyik napról a másikra békülékenyebbek lettek velem. Azt már korábban is írtam, hogy az exem valamiért engedékenyebb lett, visszafogottabb és csendesebb, de a több láthatás mellett eddig még nem tette le a voksát. Vannak rá utaló jelek ugyan, de még kivár. Mi történt, hogy közelebb engedett magához? Álca lenne mindez, vagy tényleg békülni akarnak? Az április 6-ai tárgyalásra várnak netán??? (lásd: Bírósági tárgyalás)

(Ő abban bízik, hogy engem a Bíróság majd eltilt a gyermekemtől, csakhogy ez nem fog megtörténni)

Anyósomon lepődök meg a leginkább: ő volt az, aki rávette apósomat, hogy beszélje rá a lányát, hogy az hagyjon el engem. Méghozzá akkor, amikor mi még együtt éltünk. Ő uszította ellenem a lányát, hogy ezt meg ezt tegye meg velem szemben, s ő okította ki rá, hogy jelentsen fel mindenért, amiről úgy érzik jogos. Véleményem szerint ő kavarta otthon a szart, s ő állt minden dolog mögött, amely a hamis vádhoz vezetett (lásd: Összeesküvés-elmélet). Vagy tévedek? 

"ezt csiripelték a madarak"

Ha netán tévedek, akkor mondják el, hogy miben. Ez ilyen egyszerű...
Leülünk és megbeszéljük. Ennyi. A nézeteltéréseket párbeszéddel lehet tisztázni.
A végén még kiderülne, hogy amiért haragszanak, az nem is létezik.

A vádakkal szemben én nagyon is jól tudtam, hogy ők tévednek velem kapcsolatban, s épp ezért is jelentettem fel őket, hogy bizonyíthassam az ártatlanságomat. Képtelenek voltak leülni velem beszélgetni, ezért kellett a feljelentéshez folyamodnom. 

Kellett ez nekünk? 

Mégis mitől lettek oly engedékenyek velem szemben az utóbbi időben?

A feljelentésem miatt?

Van okom a feltételezésre, hogy emiatt, mert nemrég kaptam kézhez egy levelet, amely ezt a gyanúm támasztja alá:

Amit már réges-rég mondtam

Nocsak... Ebben egyértelműen az áll, hogy semmiféle erőszakot nem követtem el velük szemben, s még csak nem is zaklattam őket, hiszen csak a gyermekemet szerettem volna látni (mint apa), amit ők lehetetlenné tettek. Hozzáteszem: még a Rendőrséget is kihívták rám, csakhogy jól megmutassák nekem.

Emlékezzünk vissza: mit is hangoztatott a gyermekem anyja nagy-nagy hévvel a hatóság embereinek, amikor november 19-én elmentem meglátogatni a kislányomat?

"(...) nem vagyok hajlandó őt beengedni, mert félek tőle. Nagyon agresszív, nagyon indulatos és nem először fordult elő, hogy idejön és megfélemlít bennünket, nem vagyok hajlandó felengedni a lakásomba" (Bővebben lásd: Rendőri védelem)

Félt tőlem, mi több: rettegett tőlem, holott egyetlen egyszer se bántottam őt! Persze az igaz, hogy volt olyan pillanat, amikor indulatos voltam, de ki ne lenne az, ha elveszik tőle a gyermekét?? Ebbe nem gondol bele senki?!

Mindegy már, mert túl vagyunk a nehezén és a hátunk mögött hagytuk az egészet, de muszáj világossá tennem e sorok által, hogy miről is van szó, amikor azt a lehetőséget boncolgatjuk, hogy elindulunk e a békülés útján.

Elindulunk, el. Ja...

Feltétlen támogatom a kezdeményezést, de előtte még kikívánkozik belőlem egy kérdés: én kérjek tőlük bocsánatot netán (ezredszerre is), vagy itt van már az ideje annak, hogy ők tegyék meg nekem e gesztust a hamis rágalmaik után?

Mert a fenti apróság piti kis semmiség ahhoz a dologhoz képest, amelynek okán végül elzárták tőlem a kislányomat mintegy három hónapon keresztül. Emlékezzünk vissza, hogy mi történt csaknem négy hónappal ezelőtt: váratlanul kigyulladt a kéményük, amelyért engem tettek felelőssé. Azt állították, hogy eltömítettem a kéményüket "valamivel" (lásd: Rongy), amely miatt füst árasztotta el a lakásukat, s ők akár meg is fulladhattak volna. Az pedig csak hab a tortán, hogy a kéményük még ki is gyulladt ezután. Ennek tetejében gyilkossági kísérlettel vádoltak meg, hiszen a keletkezett füstben az egész lépcsőház meghallhatott volna (köztük a kislányommal). Hiába logikátlan az egész elméletük, ők erre építették a vádjukat. Ennek alapján próbálták meg elhitetni a Bírósággal, hogy alkalmatlan vagyok az apaságra, s azok épp ezért legyenek szívesek tőle távol tartani engem. Mekkora gerinc kell egy ilyen sztori elhintéséhez? Mekkora?!

Hát nem jött össze.

Válaszként saját magam ellen kértem pszichológiai vizsgálatot a Bíróságon, hogy bebizonyosodjon végre az, amit rajtuk kívül már mindenki más tud: hogy alkalmas vagyok a gyermekem nevelésére. A legnagyobb örömömre a vizsgálatot a Bíróság el is rendelte, és nem csak ellenem, hanem az exem ellen is (lásd: Pszichológiai vizsgálat). 

(A kéménytűz-teóriát bővebben lásd itt: Összeesküvés-elmélet)

Később pedig megjött a nyomozási eredmény is:

Végeredmény: a kéménytűzben is ártatlan vagyok

Tehát nem jött be a vád, miszerint felgyújtottam a kéményüket. 

(!!!!!!!)

És történt valami változás?

Lófaszt... 

Csupán annyi, hogy az exem a bírósági ideiglenes végzéshez tartja magát annak hatálybalépése óta, és most már (hála a végzésnek) engedi látnom a kicsikém. Hozzáteszem, hogy az utolsó centiméterig kivárta az irat megérkezését, s csak ezután férhettem a gyermekem közelébe! Aranyos, nem? 

És ezzel visszakanyarodva cikkünk elejére: ezután jött az engedékenység, hogy anyósom megírta nekem SMS-ben, elege van már a viszálykodásból (tehát békülni akar), amit bizonyít az a szívélyes fogadtatás is, ahogy engem kezelt a legutóbbi találkozásunk alkalmával (lásd: Szeparációs szorongás).

Tehát elegük van a viszálykodásból.

Na és? Kinek nem?
Tennem kéne valamit?

Nem kötekedésképp, de muszáj megvilágítanom a lényeget, mert csak így lehet tudatosítani az illetékesekben azt, hogy hol baszták el az egészet: történetesen ott, hogy azok a vádak, amelyekkel engem illettek, nem állják meg a helyüket! Azért nem, mert logikátlan és hamis az összes, valamint azért, mert NEM TÖRTÉNTEK MEG. 

Megvádoltak engem olyasmivel, amit nem követtem el, s amelynek okán végül engem és a kislányomat is kár ért, hiszen elzártak minket egymástól hónapokon át (a kártérítési peremet még el sem indítottam). Jelen pillanatban ezt a kárt próbálom helyrehozni a folyamatban lévő felügyelt kapcsolattartások alatt - és hál' égnek úgy néz ki sikerrel - (lásd: Kötődés), bár ki a megmondhatója annak, hogy a kislányom milyen szinten tartana most, ha már a kezdetektől fogva együtt lehetett volna az édesapjával? Mennyivel több törődést kaphatott volna akkor, ha én is részt vehetek az életében? Felesleges tiltások helyett végtelen türelmet és törődést. Ezt nem mérték föl otthon, amikor eldöntötték, hogy kiiktatnak a gyermekem életéből?

Fel sem mérik a cselekedeteik súlyát, mert egy egészen más világban élnek. Egy olyan világban, ahol mást jelent az erkölcs és az értelem, mint amit azok valójában jelentenek. Más az értékrendjük és az erre alkotott értékítéletük, mint amit a társadalom valójában elvárna tőlük. Azért írom mindezt, mert ha azonos világban élnénk, akkor nem a gyermekemmel akartak volna rajtam bosszút állni, hanem a törvényességet választották volna az erkölcsi téboly és a totális lezüllés helyett. A választásukra nincsenek szavak: egyszerűen kicsesztek velem, és kicsesztek a gyermekünkkel.

A gyermekemet tették fel tétként, mert nagyon is jól tudták, hogy ez a legérzékenyebb pont az életemben, amivel bánthatnak. Egyszerű bosszúról van szó, semmi másról. Képtelenek voltak megérteni, hogy ezzel az ő életét változtatják meg negatív irányba, hiszen szegénynek apa nélkül kell felnőnie ezután, amely ki tudja milyen hatással lehet rá a későbbiekben. Szakkönyvek sora áll a rendelkezésükre a témában, hát olvasgassák. 

Csodálkoznak azon, hogy jogi útra tereltem az ügyet? Vajon mit vártak tőlem? Hogy majd lehajtott fejjel elbandukolok jó messzire, hogy ne zavarjam meg őket a kis szerencsétlen világukban? Ja, ja.. a gyerektartást azért fizessem, de ha lehet én ne menjek a közelükbe...
...mert ártó szándékú ember vagyok.

Sajnálom, de ezt az örömet nem voltam hajlandó megadni nekik. Nem, mert az a balfasz nem én vagyok (mint ahogy azt az apósom gondolta).

Feltételezem, hogy utolérhette őket a Törvény, mert ezen év januárjának közepétől kezdve barátságosabb hangot ütöttek meg velem szemben. A gyermekem anyja hirtelen békülékenyebb lett, és már a telefont is felveszi, ha hívom. Ennek tetejébe még akkor is engedi látnom a kislányomat (szigorúan csak fél-fél órákra), amikor arra az ideiglenes végzés alapján márpedig nem is lenne köteles. Ha nem is jó kedvvel, de végül is engedi, hogy alkalomadtán a gyermekem közelében legyek kisebb-rövidebb időre. Ez mindenképp becsülendő.

Csak épp egyvalami hiányzik: a bocsánatkérés.

Magam már ezerszer megtettem nekik; az exemnek szóban, a húgának levélben, az anyjának SMS-ben, az apjának személyesen. 

Bocsánatot kértem mindenkitől azért, mert nem voltam elég figyelmes a gyermekem anyjával a kapcsolatunk alatt. Rengetegszer kértem őket rá, és nem számított nekem az sem, ha ezzel megalázom magam. Szinte leborultam a lábuk elé, hogy kifejezzem az őszinte megbánásomat. Kifejeztem nekik a szeretetem annak ellenére is, hogy ők lenézőek maradtak velem mindvégig. Figyelembe se vettek. Mintha egy szerencsétlen kis tróger volnék, akit sajnálni kell. 

Ők miért nem képesek bocsánatot kérni azért, amit az utóbbi egy évben tettek?

Bocsánatot kérni azért, amiért ellenem hangolták a gyermekem anyját már akkor, amikor még együtt éltük a mindennapjainkban. Belátom, követtem el hibákat, de e hibák olyanok voltak, amelyeket ki tudtam volna javítani! Ráadásul a lányuk mindent átértelmezve és felnagyítva adott tovább, amely alapján egy szörnyeteg képe rajzolódott ki bennük rólam.

Bocsánatot kérni azért, amiért szörnyet csináltak belőlem a szemében, hogy végül  vég nélküli gyűlöletet táplálhasson irántam. 

Bocsánatot kérni a kémény-teóriáért és a személyigazolvány ellopásának vádjáért (lásd: Útmutató személyigazolvány ellopásához), valamiért azért, mert elhitették vele, hogy egyáltalán nem szeretem őt. Szó szerint, hiszen az exem többször is azt hangoztatta az elmúlt egy év során, hogy én nem szeretem őt. Gondolom, most már sejtheti, hogy tévedett, de bocsánatot kérni nem tud. Képtelen rá...

Miért nem képesek szembenézni a saját hibáikkal és belátni, hogy sok-sok esetben tévedtek? Nem szerettem őt? Hol lehet feljelenteni őket emiatt, hogy kiderüljön az igazság - ha már nekem nem hitték el?

Netán még mindig meggyőződésük mindez? Gondolom már nem...

Ha tényleg elegük van a viszálykodásból, akkor talán tenniük is kéne valamit az ügy kimozdítása érdekében, hiszen nélküle csak üres szócséplés mindez. Nekem is elegem van belőle. Na és? Tettek nélkül mit ér a kimondott szó?

Persze-persze, már jó néhányszor bizonyságát adták a változásnak, amikor a gyermekem közelébe engedtek az ideiglenes végzésben foglaltakon túl is. De beláthatjuk, hogy a végzés szigorú betartása a gyermekünknek árt a leginkább, s nem nekem. Fáj ugyan, fáj... de a sérülést nem én fogom elszenvedni leginkább, hanem a gyermekem. Ő szívja meg a heti két órát és nem én! Korlátlan lehetőségek állnak még előtte az élet során, amelyre rányomhatja bélyegét, ha az édesapja nélkül kell felnőnie. Ő mindent elveszíthet még, hiszen csorbát szenved egyvalamiben: hogy a saját szüleivel éljen.

Tehát, amikor a kislányomat engedik velem játszani, akkor azzal neki kedveznek a leginkább, s nem nekem. Nem ez jelenti a változás szelét, hanem az, ha elismerik a tévedéseiket és akképp cselekednek, ahogy azt a becsület kívánja. 

Az apósom megtette. Beengedett a házába és végighallgatott. Tisztelem őt ezért még annak ellenére is, hogy ő volt az első, aki rábeszélte a lányát, hogy hagyjon el engem mielőbb. Én megbocsátottam neki, mert belátta a tévedését és mert hajlandó volt velem szóba állni. 

Az az igazi erő jelképe, amikor az ember hajlandó felejteni és megbocsátani az ellenségeivel szemben is, s nem az, amikor vég nélkül gyűlölködik a másik fél iránt. Nem a gyűlöletről papolnak a különféle "szentek", hanem a békéről és a szeretetről, amelyben elvileg ők is hisznek, még ha kicsit másképp, mint ahogy azt a társadalom nagy része teszi. Mi az emberi lélek legnagyobb csodája, ha nem a szeretet és a megbocsátás? Ha valaki megbánja amit tett, nem illendő e azt azzal viszonozni, hogy megbocsátunk neki? (lásd: Felejtés és megbocsátás)

A változás szele érződik mostanság, de még mindig nem elég ez arra, hogy meg is változzon valami. Én kinyitottam előttük a kaput, de nekik kell belépni rajta. 

Az email-feltörések miatt haragszanak rám még mindig?

Mit is ír a nyomozási irat?

Az olvasottak alapján persze kijelenthetjük, hogy nem azt állapították meg, hogy nem én voltam a rossz fiú, hanem csupán azt, hogy mindez nem bizonyítható. Jelentős különbség, ez igaz. Vagyis lehettem akár én az elkövető, de a Hatóság nem talált rá bizonyítékot.

Ezért mondtam nekik többször, hogy le kéne ülnünk beszélgetni erről, mert az egész ügy bonyolultabb annál, minthogy néhány odavetett szóból tudni véljék az igazságot.

Leültek? Hát nem.

Így jártunk. Én megpróbáltam minden tőlem telhetőt.

De hogy mi lehet a megoldás minderre? Nagyon egyszerű: meg kell beszélnünk minden félreértést, amivel az utóbbi egy évben illettük egymást. Lépésről-lépésre, mindenkivel, őszintén. 

Fel kell szedni az utat borító követ, hogy aztán újra lerakhassuk azt frissen, a megfelelő sorrendben. Feltéve persze, ha ők is látnak benne rációt, ellenkező esetben csak a statisztikát gyarapítjuk a továbbiakban a bírósági perek terén.

A változás szele ugyan elért hozzánk, de még nem biztos, hogy tavaszba fordul tőle bármi is.

Az utóbbi időkben úgy mentem ki a telekre dolgozni, hogy feltételeztem, néha azért lejönnek hozzám a gyerekkel, hagy legyünk együtt pár percet. Az exem elvileg hajlandó nekem (és a kislányomnak) ezt a gesztust megtenni, de tettekben ezt ezidáig egyetlen egyszer sem bizonyította. Nem mondja, hogy nem találkozhatok a gyermekemmel, de a telekre nem jön le, mert az túl messze van. Hiába mondtam, hogy negyed óra alatt lesétálhatnak hozzám, ő szerinte az út annál jóval több, nagyjából fél óra, s nincs kedve annyit sétálni. Máshová természetesen van, csak hozzám nincs, mert hát rólam van szó, s netán a végén még a gyerek is megszereti a helyet. 

Hát jó, egyik este lemértem: mivel kint aludtam a telken, ráértem sétálgatni egy kicsit. Kényelmes, lassú babakocsi-tempóban mintegy 25 perc alatt odaértem a házuk elé, tehát ebben igaza volt, viszont továbbra sem értem, hogy miért nem képes lesétálni hozzám, ha egyszer kijönnek a négy fal közül? A játszótér is minimum 10 perc sétára van tőlük, vagyis ha rászán még egyszer ennyi időt, akkor a gyerek találkozhatna az apjával, s megnézhetné hogyan alakul a telek és a házépítés napról napra, amely sokkal érdekesebb kaland, mint az unalmas játszótér. 

(a minap például 4 teherautó murvát borítottak le az utcára, amit bobcat-tel hordtak be a telekre, s az összes környékbeli gyermek ezt figyelte, mert olyan élményt nyújtott nekik)

Tehát úgy telt el az utóbbi időszak, hogy írtam egy SMS-t az exemnek, mire ő olyanokat válaszol, minthogy "Lemegyünk, ha belefér a napunkba az a hosszú séta és nem lesz nagyon nyűgös (a gyerek)", vagy "Elég nyűgös, most nem viszem akkora sétára", vagy "A játszótérre megyünk, gyere oda. A telken nincs játék" és hasonlók.

Vagyis nem jönnek, mert a telek messze van (1100 méter, 25 perc) és a gyerek nyűgös. Ha azt felelem erre, hogy a gyerek azért nyűgös, mert egész nap a négy fal közé van bezárva, akkor kinyomja a telefont és utána már nem veszi fel. Persze azért azt megkérdezi később, hogy "A gyerektartást mikor utalod?".

Elhiszem neki, hogy nehezére esik a séta, de miért nem arra gondol, hogy a gyerekünknek egy élmény lehet a telek, ahogy látja mi minden változik és alakul rajta napról-napra? Nemrég például volt egy 100 négyzetméteres tavam, amely tele volt lótücsökkel és földigilisztával, amit például megmutathattam volna neki, hogy hogyan élnek és mi a jelentőségük. Például tök érdekes, hogy a lótücsök milyen gyorsan fúrja bele magát a földbe, míg a giliszta meg milyen nyúlánk és ragacsos. Ezeket ki mutatja meg neki, ha nem én? Az anyuci? Mert azt kétlem. Ő egy ártatlan póktól is frászt kap, nemhogy egy bűn ronda lótücsöktől.

Mára a tavat, vagyis a ház alapjának gödrét telehordtam kőzúzalékkal, tehát a látvány alapjaiban változott meg (lásd: Talajcsere). A kőzúzalékban viszont találtam átlátszó rózsaszín, sárga és vöröses árnyalatú köveket, amelyek biztosan tetszettek volna a kislányomnak, ha együtt válogatjuk ki a halomból. Hosszú percekig képes lennék lekötni a figyelmét, hiszen felkelteném vele az érdeklődését, s többet láthatna ezáltal a világból, mint amit az anyja biztosítani tud neki. 

Megjegyzem, hogy nemrég felajánlottam neki, hogy menjünk el kirándulni valamerre, amibe az exem beleegyezett. Gondoltam, hogy elmehetnénk a környező hegyekbe szalonnát sütni, vagy a Pilisvörösvár melletti Háziréti horgásztóhoz, amivel neki sem volt ellenvetése. Már-már elkezdtem örülni, mire ő kijelentette, hogy mivel nem száll be a kocsimba, ezért ők gyalog fognak lemenni. 

Gyalog.

4.1 kilométert.

A járda nélküli főút mellett...

Vagyis, amíg én túl messze lakom és ezért nem jön le hozzám, addig a szmogos, poros, zajos és életveszélyes főúton már igen, amit visszafelé is megtenne, csakhogy ne kelljen beülnie a kocsimba. Érdekes, nem?

Persze rögtön hozzátette, hogy állítólag van egy út a telkek alatt is, amit a Google Maps is jelöl valamilyen szinten, de az is legalább 3 kilométer, ráadásul az utcámon át vezet. Akkor hogy is van ez?

Igaz, egy ilyen út jobb lenne a tóhoz, mint bogarakra vadászni a tavacskámban, de akkor is... nem illogikus az egész? Hozzám nem jön el a gyerekkel, de négyszer akkora utat már bevállal, ki tudja milyen körülmények között? 

De nem is ez cseszte fel igazán az agyam, hanem a következő eset: amikor felhívtam őt a minap és kértem, hogy jöjjenek le hozzám egy kicsit, ő ismét elővette az adu-ászt, hogy a gyerek "nyűgös" és nincs kedve lesétálni vele olyan messzire, majd mikor mondtam neki, hogy azért nyűgös, mert ki szeretne szabadulni a négy fal közül, az exem hirtelen kiabálni kezdett, hogy "ne mondd meg nekem mit csináljak, különben szétverem a fejed!"...!

Mi van?

Tehát, ha ő hülyeséget beszél amelyre én adok egy épkézláb cáfolatot, akkor máris fenyegetni kell??

Megfenyeget engem, hogy szétveri a fejem??

Fenyeget??

Még szerencse, hogy az egyik barátom is fültanúja volt ennek, mert így simán behívhatom őt tanúskodni a legközelebbi tárgyalásra, miszerint az exem veréssel fenyegetett engem. A pszichológiai vizsgálat vajon kimutatta, hogy az exemnél nincs valami rendben? Mert lássuk be, azért ez nem volt tőle valami normális megnyilatkozás.

Én vagyok a probléma, amiért megpróbálom őt rávilágítani a hibáira? Miért? Mi az, ami nap mint nap kiveri nála a biztosítékot velem kapcsolatban? Számomra felfoghatatlan. A gyermekem javát akarom, semmi mást. Minden szülő ezt tenné - szerintem -, ahogy azt más és más szülők az üggyel kapcsolatban kifejtik. Ő miért nem látja be, hogy azzal amit tesz, csak a gyermekünknek árt? 

Nem ül be a kocsimba. Miért? Mitől fél? Mert amikor rákérdezek, ő csak ennyit tud kinyögni, miszerint "nem érzem magam biztonságban". Vagyis én és a kocsim biztonsági kockázatot jelentek a számára? Mert egy bő fél évvel ezelőtti kinyilatkozása szerint azt: "egyszer dührohamot kapsz és nekivezeted a kocsit a falnak". Ezt mondta. Ezt!

Ehhez már inkább nem fűznék semmit.

Valószínűleg azzal van baja, hogy a "kiszabadulása" ellenére én még mindig "okoskodok" neki, amellyel mindegy rátelepszek a lelkére és irányítani akarom őt. Úgy hiszi, hogy én elnyomom őt (azzal, ha logikus és ésszerű tanácsot adok neki) és köszöni szépen, de ebből nem kér.

Pedig, ha lenne egy kis sütnivalója, akkor rájöhetne, hogy nem ellene vagyok, hanem mellettük. Nem az vagyok, aki elnyomja őt, hanem az, aki a realitások talaján áll és a megfelelő mederben tartja a dolgokat. Van mire alapoznom, csakhogy ő ezt nem ismeri el. Azon értékek, amelyek miatt egyszer belém szeretett, mára semmit sem érnek a szemében, de csak azért, mert képtelen a realitások talaján állni. A gyűlöletén keresztül mér meg engem, holott a gyűlölete oka nem is létezik, hiszen azok NEM TÖRTÉNTEK MEG!

Megrögzötten vallja, hogy én ártó szándékkal vagyok irántuk, s hiába van rá bizonyíték, hogy mindez hamis, mert ő továbbra is hiszi, amit eddig. Egy rendőrségi tantárgy, az ún. Pszichológiai Szakismeret ekképpen ír erről:

"A szenzitív-paranoid élményfeldolgozásnak fokozatai vannak. Lehet élethelyzetből adódó állapot, amely egy kis mértékű eltérés, lehet karaktervonás, de lehet neurózis, vagy elmebetegség is. A paranoid elmebetegek alkotják az elmebetegségek második nagyobb csoportját, melyben szintén a realitás kontrolljának az elvesztéséről szól. A betegnek doxazmái vannak, ami kórós képzeleti rendszert jelent. A beteg meggyőzhetetlen. A realitás érvei, mint egy páncélról, lepattannak a doxazmáról, a beteg nem hajlandó a valóságot elfogadni. Az ilyen ember gyakran felkeresi a Rendőrséget, panaszt tesz, beadványt ír, lehetőleg tíz példányban, nehogy elvesszen, majd több helyre is elküldi egyszerre. Küzd az "igazáért", végeláthatatlan pereskedésekbe kezd, nem nyugszik meg akkor sem, ha valamiben elégtételt kap, mert nem az a célja, hogy az ügye megoldódjon: a célja a lelkiállapot jogosságának fenntartása. (...) a döntéseket nem fogadják el, a felszólításnak nem tesznek eleget"

Nocsak.

Mi más táplálja az exem dühét, ha nem az, hogy a mai napig szentül hisz benne, hogy én állok minden őt ért rossz dolog mögött?

Hiába a rendőrségi jelentés, ő egy percig sem kételkedik a saját igazában (és a többi jelentést még közzé sem tettem).

De visszatérve e bejegyzés elejére elmondhatom, hogy egyébként az anyósom volt az, aki elkezdett közeledni a békekötés jegyében. Mivel eddig nem volt hajlandó leülni velem beszélgetni, ezért ezen sorok között szeretnék válaszolni az általa írt SMS-ek némelyikére:

" (...) úgy érzem, a szavak itt nem segítenek, csak az egymáshoz való jóindulatú hozzáállás és az egymásért való tettek".

Valóban így van, és én is így gondolom. Csakhogy a lánya erre nagy ívben szarik rá! De miért is? Nos: egyszer kijelentette nekem, hogy "Ha újra is kezdeném veled, Horányba akkor sem költöznék vissza". Mindezt úgy értelmeztem, hogy máshol újrakezdené velem, mert lát rá némi esélyt, így tehát eladtam a horányi házam és Pilisvörösvárra mentem. Az új házam jelenleg majd most kezdem el építeni, tehát elmondható, hogy képes voltam a helyváltoztatásra és arra, hogy feladjam az eddigi életem, csakhogy rendeződhessenek a soraink. Más elismerően nyilatkozik erről, míg az exem le se szarja. Egyáltalán nem értékeli, hogy képes voltam felrúgni az eddigi életemet azért, hogy a közelükben lehessek, s hogy eleget tegyek neki s az egy évvel ezelőtti kérésének, miszerint adjuk el a házat és költözzünk Pilisvörösvárra.

Vajon mit mutatnak a tetteim? Erre mit mondanak otthon? Mi a fészkes fenét látnak ki abból, hogy én a hátam mögött hagyva a múltam, utánuk mentem egy új élet reményében??? Ez vajon milyen tett az ő szemükben, ha nem a szeretet szimbóluma?

De folytassuk:

"Azt is mondhatnám, a szeretet, és ez nem kenetteljes szöveg, hanem őszintén így gondolom és így érzem. Én így állok hozzá..."

Próbálok hinni benne, de egyelőre még nem megy. Egy éven át mondtam ugyanezt mindnyájuknak, amelyre választ sohasem kaptam. Mit is írtam neki 2015. szeptember 30-án? Ezt: Szia! Tegnap jó lett volna találkoznunk, hogy bocsánatot kérjek tőled is. Sajnálom, hogy a lányodra nem figyeltem eléggé és nem tettem őt boldoggá. Ha lehetne, mindent másképp csinálnék. Ahogy ő, úgy ti is a családom vagytok, és nagyon szeretlek titeket. Ne haragudj, hogy ilyen voltam veletek". 

Választ nem kaptam, pedig úgy érzem, hogy ez az üzenet az őszinte bocsánatkérés, és az őszinte szeretet megnyilatkozása volt tőlem. Ennél szebbet aligha fogalmazhattam volna meg, ami abszolút nem érdekelte őket. Semmiféle reagálást nem kaptam rá, viszont 18 nappal később kitalálták, hogy felgyújtottam a kéményüket! 

Hogyan higgyem el, hogy ő a szeretet pártján áll, ha még arra sem képes, hogy leüljön velem megbeszélni a problémáinkat? 

Pár napra rá írtam egy levelet az exem húgának is az egyik közösségi portálon: "Azért írok, mert el akarom mondani, hogy nagyon szeretem a nővéredet és nem akartam ezt az egész balhét, ami kialakult közöttünk. Bánom a hibáimat és ha lehetne, akkor bizonyítanám, hogy méltó vagyok a kezére. Nagyon szeretem őt, amit biztos nem hisztek el nekem. Szeretném vele újrakezdeni, mert nekem rajta kívül nem létezik más. Tudom, ezt semelyikőtök nem hiszi el nekem, mert nem adtam rá okot, de látnotok kell, hogy azért megyek még utána, mert komolyak a szándékaim és az érzelmeim is iránta. Jóvá akarom tenni a hibáimat. Szeretném jóvátenni azt, hogy nem törődtem vele eléggé. Sajnos vak voltam és hülye, amiért nem vettem észre, hogy nincsenek rendben a dolgaink és nem tettem ellene még időben, amikor volt esély a javulásra. Sajnálom azt is, hogy felhergeltem a családod, köztük téged is. Ne haragudj érte, megbántam. Nekem a nővéred által ti vagytok a családom, és szeretlek titeket, még ha ez hazugságnak is tűnik. Amit érzek a nővéred iránt, az nem színház. Szeretem őt teljes szívemből. Ne haragudj, hogy zavartalak, csak el akartam mondani".

Hogy mi volt a válasz?

Letiltott...

Kábé ennyire hatotta meg mindaz, amit a szeretetről és megbánásról írtam.

Ezek után ők akarják nekem beadni, hogy a szeretet és a megbékélés pártján állnak? Mármint az anyósom, merthogy a gyerekei még mindig kötik az ebet a karóhoz.

Mit is írt pár nappal ezelőtt SMS-ben?

"Hidd el, az is eljön nemsokára, de semmiképp sem az erőszak és a megmagyarázás hatására"

Akkor mire?



Folytatás: 2. rész