Nem jó ez így...

Az április 30-ai találkozónk borzalmasan rosszul sikerült annak ellenére is, hogy megtettem minden tőlem telhetőt a kellemes időtöltés érdekében.

A lényeg az, hogy a kislányom észrevehetően már unja azt az 5x5-ös helyiséget, ahol alkalomadtán meg kell jelennie. Nem velem van baja, ez egyértelmű, hanem a helyiség adta lehetőségekkel.

Amikor megérkeztek, az anyja leguggolt elé és odasúgta neki, hogy most el kell mennie elintéznie pár dolgot, de igyekszik vissza, s addig Apa vigyáz rá. A kislányom megértette ugyan, és szerencsére nem kezdett el sírni, viszont egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy "hoppá, Anya most nem lesz itt?". Szinte kiült az arcára a kérdés, tehát gyorsan kellett cselekednem, mielőtt meggondolná magát és inkább hazamenne.

Miután elkezdtem őt hívogatni, már nem is érdekelte, hogy ki van ott vele, bejött utánam és kezdődhetett a foglalkozás. Ilyenkor néha úgy érzem, mintha nem is a gyerek apja volnék, hanem valamiféle gyerek-terepauta, akihez épp elhozták a "betegét" játszani. Nem is csodálkozom rajta, hiszen a - hétről-hétre, ugyanabban a helyiségben zajló - kétórás kényszer-foglalkozások már nem a szülő-gyermek kapcsolatát idézik, hanem egy kötelező jelleggel megtartott játékos, beszélgetős kikapcsolódást. Mint egy pszichiátriai szakrendelőben, ahol kisgyerekek vannak. 

Ennek alapján úgy vélem, hogy a gyermekemben jelenleg egyáltalán nem rajzolódott ki (még körvonalakban sem) az az apakép, amely egyébként az együtt élő szülők esetében már meglenne. Magyarán: fogalma sincs, hogy ki vagyok. Ez a száraz igazság. Csak egy valaki, aki alkalomadtán felbukkan, majd ugyanolyan hirtelen eltűnik, ráadásul mindig ugyanott, abban a nem túl tágas, könyvespolcokkal teli helyiségben. Jó, mi?

Milyen emlékei lesznek velem kapcsolatban, ha már felnő? Mihez köti személyemet akkor, ha majd visszagondol ezekre a hónapokra?

Mondjuk, a Bírónő elmondta nekünk a legutóbbi tárgyaláson, hogy ha jó idő van, nyugodtan kivihetem őt az udvarra is, de mivel az udvaron nincs semmi, csak bokrok, fák, fű és padok, ezért kötve hiszem, hogy képes lennék tartósan lekötni a gyermekem figyelmét. 

Belegondolni is szörnyű, hogy ennyit kaptam a gyermekemből. Két órát, egy bezárt és dög unalmas helyen, míg az anyja gyakorlatilag a világ végére is elvihetné őt, mert valamilyen oknál fogva ő kapta meg a gyereket. A legborzalmasabb az egészben az, hogy nem kapta meg, hanem önkényesen döntött úgy, hogy elviszi. Gyanítom, hogy - mivel a kislányunk fölött jelenleg közös a szülői felügyeleti jogunk, ezért - nem történne semmi, ha fognám a gyerkőcöt és elvinném. Miért ne tehetném meg? Kicsit ellentmondásosnak érzem az ideiglenes végzésben foglaltakat és a tényleges helyzetet, hiszen még nincs eldöntve, hogy a gyermekem kinél van elhelyezve, amit a közös szülői felügyeleti jogunk is igazol. 

Mindegy, ebbe kár is belemennem, mert sosem akartam elszakítani a gyermekemet az anyjától, viszont fontos éreztetnem azt a nagy fokú igazságtalanságot, amely a gyermekvédelemmel és a családjoggal kapcsolatos. Az egész úgy ahogy van igazságtalan, és épp ezért támogatom azokat a magyarországi törekvéseket (amelyek Nyugaton már működnek), hogy alapjáraton ítéljék meg a szülők válása esetén a közös szülői felügyeletet, valamint a váltott elhelyezést. A nemzetközi példákból kiindulva, talán még egy perújrafelvételt is megérne az egész, s csak azért nem döntöttem még emellett, mert bízom a Bíróság igazságos ítéletében.

Nem jó ez így, egyáltalán nem. Hetente két órát láthatom a gyermekem, egy kényszerláthatás alkalmával egy olyan helyen, ahonnan nem mozdulhatunk ki. Hetente két óra... Semmi több. Semmi kaland, semmi lazaság. Ha nincs is ott a közvetlen közelünkben a Felügyelőnk, azért az elmondható, hogy mégiscsak az ajtó túloldalán várja a két óra leteltét, s közben jegyzetel, hallgatózik, felügyel. 

Minek? - tehetem fel a kérdést, tök jogosan. Kinek mi köze hozzá, hogy hogyan és mivel játszom a kislányommal? Az anyját sosem ellenőrzik le, pedig együtt él az öccsével. Az öcs nem jelent veszélyt? Hiszen az is egész nap a kislányommal szívja a levegőt, egy légtérben él velük, s gyakorlatilag ő jelenti neki a "pótapát", hiszen az anyja nőideálja, nő-képe mellett csak a nagybácsi férfi-képe jelenik meg az apa férfiideálja helyett. Egy olyan fickóé, akit amúgy nem tartok sokra se tettekben, sem gondolkodásban, a férfi jellemről már nem is beszélve. 

Miért van több joga egy nagybácsinak, mint a gyermek vér szerinti, saját apjának??

Mindez köszönhető az exemnek, aki a bírósági beadványában hadjáratot indított ellenem az én totális ellehetetlenítésem érdekében. Ki akar radírozni a gyermekem életéből úgy, mintha meg se történtem volna. Csakhogy megtörténtem, minek folytán született egy gyermekünk, amit ezután már nem kezelhet kénye-kedvére, különben ugyanolyan sérült lelkű személyiség lesz, mint amilyen ő vagy én. Kell ez nekünk?

Nem jó ez így.

Amint a példa is mutatja, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, a kislányom kitörő öröm helyett csak téblábolt maga körül, s szemmel láthatóan nem találta a helyét. A szobát már betéve ismeri, és azt is tudja, hogy ott mivel szoktunk játszani, ezért már számított rá, hogy ugyanazon dolgokat fogom kiborítani a szőnyegre, mint amiket a legutóbbi, s az azt megelőző alkalmak mindegyikén. Ott volt a buborékfújó, a zenedoboz, az állatkerti figurák, a Trabant kisautó, a gyurma, a filctollak és a rajzpapír, a játékmotor és a színes, villogó kislabdák, de egyik sem érdekelte őt. Oly szinten nem, hogy hozzájuk sem nyúlt.

Sokkolt ez a közöny, amelyet a játékai iránt tanúsított. 

Nem tudom biztosan, de úgy láttam világosan kiolvasható minden a kis szemeiből: már nem akart ezekkel játszani, mert unja azokat. Nem érdekli a rajzolás, nem érdekli a gyurma, és nem érdekli a hülye zenedoboz sem, és egyáltalán, tökre nem akar itt lenni és nem is érti, hogy miért kell folyton-folyvást megjelennie itt.

Talán tévedek, de magam tisztán ezt szűrtem le abból, ahogy a szobában fel s alá járkált, s tekintgetett körbe.

Szerencsére, direkt magammal hoztam a laptopom, úgyhogy bekapcsolva elindítottam rajta a Plutot, majd a Tom és Jerryt. Ezeket nagyjából 15 percen át követte figyelemmel. A Plutonál egyértelműen felismerte a kutyát, s bizonyos helyzetekben - mondjuk úgy - ki is nevette őt, de sok cselekményt nem értett benne, mert még nem ismerte azon dolgokat, amelyek a cselekményhez voltak köthetők. Például nem értette, hogy mit csinál a kutya a hordó tetején, hiszen még nem látott hordót, így nem tudta mi az. Hogy minek imbolyog, minek gurul és hasonlók. Fel is akart állni, hogy abbahagyja a filmezést, és csupán az mentette meg a programunkat, hogy mindig történt valami olyan, ami felhívta rá a figyelmét. Például az, hogy megjelent a szürke nagy kutya, aki csinált valami "botrányosat". 

Tom és Jerry: amikor a macska "öli" az egeret

Miután láttam, hogy a rajzfilmezés nem igazán fog működni, elindítottam neki azokat a filmeket, amelyeket a legutóbbi találkozásainkon vettem fel. Na, ez után már nagyobb érdeklődést mutatott, amit az alábbi képen is látni:

Apa, azok mi vagyunk!

Amennyire csak lehetett, egész közel hajolt a monitorhoz, hogy a legapróbb részletekig megfigyelhesse a filmben zajló eseményeket. Nem tudom mi játszódott le ekkor a kis fejében, de határozottan éreztem, hogy tanulmányozza a mozdulatainkat. Időnként fel-fel kiáltott valamit, majd tett egy kört a motorján, s visszagurult a monitor elé. Ezzel szintúgy elment vagy negyed óra, de miután látta, hogy nem nagyon történik a filmben semmi komolyabb, új elfoglaltság után nézett.

Ekkor vettem elő a gyurmákat, de meglepetésemre szólva, azokat - miután megfogta - miszlikbe tépkedve ledobálta a földre. Kérleltem, hogy segítsen nekem hernyókat gyúrni, de nem volt hozzá kedve, úgyhogy faképnél is hagyott. 

Ezután sem a labdakilövő, sem a zenedoboz nem hozta lázba, a buborékfújó is csak addig, amíg a szappanos vizet fel nem nyalogathatta. A kirepülő buborékok már egyáltalán nem érdekelték, viszont a szappanos víz íze valamilyen oknál fogva igen. Érthető, hogy ezt nem engedhettem meg neki, úgyhogy elcsomagoltam mindent, hogy felöltözve kimehessünk az udvarra.

A Felügyelő kint ült az előszobában, aki miután megtudta hová tartunk, mit is mondjak, nem repesett az örömtől. Bár semmi köze hozzá, hogy kint vagyunk-e vagy bent, ő mégis megpróbált rábeszélni minket, hogy maradjunk. Talán az anya hiánya miatt? Talán attól tartott, hogy felkapom a gyereket és elviszem? Meglehet.

Mivel a gyerek az előtérben állva ekkor hirtelen visszakanyarodott a szobába, majd felkapott egy labdát, gondoltam adok még egy esélyt a szobában való játékra, hátha ki tudom vele tölteni a hátralévő háromnegyed órát.

Érdekesnek tartja a labda anyagát,...

...amely olyan fura lesz, ha megnyomják

Amikor már ez sem elégítette ki a lányom kalandvágyát, valamit rögtönöznöm kellett. Így hát kitaláltam egy dolgot, ami a Felügyelőnk kedélyét egészen biztosan felborzolta volna:

Fotelvár

A fotelek összeborogatása volt az utolsó mentsváram, hogy valamelyest lefoglaljam a gyermekem. Már tényleg nem volt több lehetőségünk rá, hogy a zárt falak között valami új dolgot produkáljunk.

Néhányszor át-átbújtunk alatta, majd párszor felmásztunk a tetejére is, de negyed óra múlva ez is unalomba fulladt. Amiért megérte rendetlenséget csinálni, az a gyermekem meglepett arca volt, amint észrevette, hogy mit művelek a fotelokkal: - Apa, ezt szabad? - mondhatná, ha tudna beszélni. Csak otthon ki ne próbálja...

Végül úgy döntöttem, hogy elég volt a bent létnek, így hát felöltöztünk és kimentünk az udvarra. Ennek a gyerek nagyon örült, s amint földet ért a lába, rögtön szaladgált jobbra és balra. Nem győztem utánaszaladni, nehogy eltűnjön a szemem elől. Természetesen a Felügyelőnk szorosan követett minket, nem mintha annyira szükség lett volna rá. Egyáltalán nem hiányzott a jelenléte. Nincs a nővel semmi bajom, de a kapcsolattartásom épp arról szól, hogy felügyelet nélkül lehetek együtt a lányommal, amihez hozzátartozik az is, hogy a Felügyelő árnyékát sem akarom meglátni, nemhogy őt magát. Még a cuccainkat is direkt bent hagytam a szobában, nehogy azt higgye lelépek a lányommal. 

Hát ez van, ezt mérte nekünk a Hatalom.

Mintegy 15 perc múltán érkezett meg a gyerek anyja, akit még az induláskor kértem, hogy lehetőség szerint negyed órával előbb érjen vissza, mert sürgős dolgom akadt, amit el kell intéznem a városban. 

Összeszedtük a dolgainkat, majd ki-ki elindult a maga útján.

Jövőhétre direkt olyan elfoglaltságot keresek majd, amit az udvaron is lehet végezni. Már eszembe jutott pár kaland, de egyelőre meglepi és nem árulhatom el...


Megjegyzések

Megjegyzés küldése