Séta a tónál

Április 16-án lementünk az egyik pilisvörösvári bányatóhoz sétálni, amelynek időtartama nagyjából két és fél órán át tartott. Fontos megjegyeznem, hogy mindezt a kapcsolattartási időn kívül, pusztán az anyuka jóindulata által. 


Az elindulásunk nem volt zökkenőmentes, mert az exem a meleg idő ellenére folyton rám szólt, hogy a karjaimban ülő gyermekem bokájára húzzam rá a nadrágja szárát, mert megfázik. Hiába volt meleg és hét ágra sütő Nap, a gyerekek úgy látszik már csak ilyenek: egy kivillanó bokát érő lágy, meleg szellőtől képesek megfázni. De nem is azzal van a gond, hogy szól a kivillanó boka miatt, hanem azzal, ahogyan azt teszi: mintha egy utolsó kapcarongy lennék, aki egy felesleges és megtűrt szál a saját gyermeke életében. 

Az a baj, hogy az exem még mindig azt hiszi, hogy ő az egyetlen a kislányom számára, aki jó, aki tökéletes, és aki mellett nincs senki más a Világon, aki esetleg valamit jobban tudhatna nála. A lenézés és a megvetés, a gőg tisztán érződik minden egyes találkozásunkkor. Hát igen, kirepült a madárka az elnyomó, gyaur kutya béklyójából, s örül, hogy végre szabadon dönthet a saját és a gyermeke élete felől.

Folyton ezt érzem, ha találkozunk. Hogy ő már szabad. Aki végre kiszabadult a kalitkából, magával víve a Kincsünket is, aki fölött totális ellenőrzést tarthat, kisajátítva őt mintegy bosszút állva a korábbi gaz elnyomón, vagyis rajtam.

Nem jó ez így, egyáltalán nem. A saját szabadságát összetéveszti a gyermekéével. Rátéve a kezét úgy gondolja, hogy minden úgy fog vele történni, ahogy jónak látja, és tök mindegy, hogy igaza van-e vagy sem, a lényeg, hogy most már ő parancsol, s nekem nincs fölötte hatalmam. Élvezi. 

Örülök neki, élvezze a szabadságát, de azt már nem hagyhattam annyiban, hogy úgy beszél velem, mintha egy utolsó kis senki lennék. Neki biztos az, de ez már engem egy csöppet sem érdekel. Nem kell engem szeretnie, se tisztelnie, viszont jó lenne, ha végre tudomásul venné, hogy a gyermekünk az enyém is, és jelenleg közös szülői felügyelettel rendelkezünk. Már csak erkölcsileg is tartania kéne magát az íratlan szabályhoz, miszerint a gyermekünknek "apa kell, a saját édesapja" - hogy idézzem az Apák Az Igazságért Egyesület szlogenjét. 

Elhiszem, hogy az exem - fogalmazzunk úgy - megsértődött rám és meggyűlölt, de ezért miért kell a gyerekkel kibaszni? És ezt nem lehet finomabban megfogalmazni, mert amit művel, az egy hatalmas KIBASZÁS tőle. Az eltiltása és a folytonos hepciáskodása és fölényeskedése mind mind a gyermekünknek árt. Nem nekem, hanem a gyermekünknek! Lehet, hogy a meglátása szerint rossz voltam vele, de nem voltam rossz a gyermekünkkel és nem lennék rossz ezután sem. Mire jó ez az esztelen gyűlölködés? Miért kell "habzó szájjal" szólni, ha lehetne normálisan is? Számomra érthetetlen...

Az indokolatlan ingerültségére válaszul közöltem, hogy hagyja abba ezt a stílust, mert nem adtam rá okot, és beszéljen velem tisztes hangon, ha már egyszer a gyerekkel megyünk sétálni. Csak itt teszem hozzá, hogy nem kell velünk jönnie, mert elvagyunk mi nélküle is, de ha már jelen van, akkor azt tegye méltósággal és ne tegye nevetségessé magát.

Mindegy, csak megjegyeztem, mert ez volt az egyik dolog, ami érthetetlen volt a számomra (a másikról majd lejjebb teszek említést).

Tehát elsétáltunk a tóhoz. Jó idő volt, és a szellő is kellemesen nyárias. A tópartra érve sajnálattal láttam, hogy a partja elég meredek, és a vízben sincs egyetlen lankásabb rész, ahová be lehetne gázolni. A gyerek természetesen majd kiugrott a bőréből örömében, hogy vízparton lehet (mert imádja a vizet, majd' meghal érte), pont úgy mit az apja, vagyis én. Ha lehetne, egész nap a vízben tapicskolna és dagasztaná a sarat, de sajnos ezt jelen alkalommal még nem tehettük meg, hiszen a jó idő ellenére is hideg volt a víz. Sebaj, mert a pancsikolás nélkül is van elfoglaltság bőven a tó partján, amely mindnyájunknak kedves játék lehet.

Amíg lepakoltam a cuccainkat, ők tettek egy kört a fövényen:


Határtalan öröm, hogy a tóparton lehet


A gyermekemben iszonyú nagy volt a boldogság, hogy a tóparton vagyunk. De nem csak a víz miatt, hanem mert én is ott lehettem vele! A fenti kép is akkor készült, amikor meglátta, hogy leguggoltam a földre és éppen őt hívogatom. 

Az anyja nem volt annyira lelkes, sőt... Egyáltalán nem, hiszen csak púp vagyok a hátán. A legszívesebben inkább otthon ülne, de legalábbis nélkülem mennének el sétálni. Nyűg vagyok a számára, s egy olyan mellékalak, aki élete legnagyobb botlását jelenti. Érdekes, hogy anno nem így gondolta. Sebaj, igyekszem nem foglalkozni vele, hiszen van nekem egy kislányom, aki minden rosszért kárpótol engem:




A picikém folyton-folyvást bele akart gázolni a vízbe, de sajnálatomra ezt nem engedhettem meg neki. A víz is hideg volt, emellett pedig mély, amiben még én is elmerültem volna (már közvetlen a parton!), nemhogy ő. Ezért vigyázni kellett nagyon, nehogy belepottyanjunk.

Persze azért lehetőséget adtam rá, hogy a kis drágám pancsolhasson egy kicsit: megállva a part szélén, megtámasztva őt a mellkasán, belógattam a víz fölé épp olyan magasságban, hogy a kezeivel elérje a vizet. Verte is azt nagy elánnal úgy, hogy az anyja kezdett aggódni a ruhája miatt. Mivel tényleg fennállt a veszélye, hogy a nadrágja is és a pólója is vizes lesz, ezért elővettük a kék vödröt, majd kimertünk magunknak egy kis vizet. A gyerek ezután már abban folytatta a locsolást, s alkalmanként bizony csitítani kellett, nehogy magára borítsa azt. 

De volt egy érdekes pillanata is a tóparti sétánknak: a gyerek ugye folyton bele akart gázolni a vízbe, s érdeklődve nézte az abban úszó "koszos" algákat, moszatokat s miegymást, mire az anyja felhívta rá a figyelmét, hogy ne nyúljon bele, mert büdös és undorító az egész, na meg összevizezi a ruháját. A gyerek erre kihátrált a kezével a víztükör fölül, s furcsán méregetni kezdte a benne rejlő dolgokat. Én pedig leguggoltam mellé és elmondtam, hogy nem kell félni, hiszen ugyanolyan zöld ez is (kiemelve egy moszatot), mint a fák levelei. Ugyanúgy a napfénytől lesz zöld ez is, mint a falevél, s azért néz ki így, mert a víz alatt él. 

A gyerek csak nézte-nézte az ujjaimon szétmálló apró moszatfürtöket, majd lassan megbökte az egyiket bízva benne, hogy tényleg nincs mitől tartania. Az anyja nem szólt egy szót sem, pedig éreztem rajta, hogy undorodik az egésztől. Annak idején, amikor kerékpártúrán voltunk (jóval a gyerek születése előtt), sátrat vertünk egy olyan gusztustalan horgásztó mellett, amelynek vizétől még magam is hátrahőköltem, de még így is megfürödtem benne, mert nem láttam rá okot, hogy miért ne tenném. Koszos volt, igen. Olyan sűrű volt a moszattól és a halürüléktől, hogy még magam se láttam ilyet, de végül lemostam benne magamról az út porát, mert még mindig tisztább volt, mint én. Igaz, ehhez kellett egy kis foszfát is, de este úgy térhettünk nyugovóra, hogy illatoztam, mint a babapopsi. Az Asszonynak pedig szereztem csapvizet palackokban, s azzal zuhanyozott le. 

Tehát az exem eleve undorodik a tavaktól, így érthető, hogy miért tekintett így az amúgy tisztának nevezhető pilisvörösvári bányatóra. Ő semmi pénzért nem menne bele (na jó, pénzért lehet, hogy igen), nemhogy pusztán a felfrissülés miatt. 

Látván a gyermekem bizonytalanságát elhatároztam, hogy bizalmat ébresztek benne a tóvíz iránt: mivel a melegben kissé leizzadtam, egyszerűen belemártottam a kezem a vízbe, s bő lével lemostam az arcomat. A gyermekem csak nézte, hogy "hűha, Apa mit csinál!". A csodálkozására válaszként ismét lemostam az arcomat, mire ő mosolygott, hogy tényleg nincs mitől tartania.

Enyhén algaszagú volt a víz, az igaz, de a Balaton meg iszapszagú, szóval tök mindegy, mert a természetnek szaga van, nem úgy, mint az otthoni klóros, "illatos" csapvíznek, az uszodákéról már nem is beszélve. 

A kislányom egyszer csak belemártotta kezét a vödrében lévő vízbe, majd nagy örömmel ő is lemosta az arcomat. Közben mosolygott rám, majd az egészet megismételte. Én pedig megdicsértem őt mondván, hogy milyen ügyesen csinálja és milyen szép tiszta lesz az arcom. 

Kár, hogy erről nem készült videó, mert még sosem láttam olyan örömöt egy kisgyermek arcán, mint amit ekkor láttam a lányomén. Érdemes lett volna megörökíteni!

Ha én nem lennék, akkor az anyja adott volna neki ilyen programot? Mert ez nem csak egy pancsikolás volt, hanem egy közös pancsikolás, ahol a leányom összevizezhette az édesapja arcát. Közös játék volt ez, amelybe belevontam őt, ő pedig kapcsolatot teremtett velem. Nem csak sétáltunk a tó körül, ahol kavicsokat gyűjtünk és megnézzük a vízparti kacsákat, hanem Apával lehetett ökörködni, ami a lányomat - szemmel láthatóan - boldoggá tette.

Egy idő után az exemnek elege lett ebből, úgyhogy elkezdte mondogatni, hogy lassan indulnunk kell, mert a gyerek fáradt és nemsokára aludni fog. Pedig a gyerek egyáltalán nem volt fáradt, csak az anyuka akart már minél előbb megszabadulni tőlem, s kellett egy indok, hogy lekoptasson. Nem hiszem, hogy hülyeséget mondok, hiszen a lányom járt-kelt, ahogy azt egy másfél éves kislánytól elvárja az ember, és egyáltalán nem mutatkoztak rajta a fáradtság jelei. És ez a második dolog, amely érthetetlen a számomra:

Anyuci valamilyen oknál fogva (amit nem értettem, mert épp a fényképezőgépemmel voltam elfoglalva) megfogta a gyereket a "nem mész sehová, mert mindjárt indulunk haza" kijelentéssel, mire a gyerek olyan bömbölésbe kezdett, amit még nem láttam soha. Nem az a hisztis földhözvágommagam bömbölés volt ez, hanem a végtelen szomorúságé, amiért az anyja nem hagyja őt játszani, s mert nem értette miért kell máris hazamenni, amikor ő annyira jól érzi magát. Csak állt ott egy helyben mozdulatlanságba dermedve, s nyitott szájjal sírt, kifejezve mélységes mély csalódottságát. 

Ledöbbentem az egészen, mert olyan sírás volt ez, amit csak egy kétségbeesett gyermek adhat ki magából. Ez nem hiszti volt (aminek az anyja nevezi folyton), hanem egy olyan szomorú sírás, amely jelzés volt a számunkra. Jelzés, hogy nem kéne elrontani a gyereket a felesleges korlátok felállításával. Hogy milyen korlátokról beszélek? Hát arról például, hogy napközben ne mi mondjuk meg mikor menjen aludni a gyerek, hanem hagyjuk, hogy kimerülve a játékban, maga szundítson el akkor, amikor ténylegesen fáradt. A babakocsiban tán nem tud aludni? Számtalan példa volt rá még az együttélésünk alatt, és semmiféle gond nem származott belőle. 

A másik, ami ledöbbentett, hogy az exem folyton kiabál a gyerekkel. Úgy tűnik már nem is tud másképp beszélni vele, ha utasításról van szó. A kapcsolattartások alatt én sosem kiabáltam rá, és még csak késztetést se éreztem afelé, hanem inkább lehajoltam hozzá és elmagyaráztam mindent, hogy mit miért nem szabad. És a gyerek így is megértette, hogy mit akarok, s akképpen is cselekedett! Nem értem miért kiabál az ember a gyermekével, főleg akkor, ha az még ilyen kicsi. Nem értem. 

Mivel jobb a hangerő és a fenyegetés hangsúlyával legyűrni a gyermek akaratát, minthogy megtanítsuk őt pár dologra? Nem indok számomra az sem, hogy az exem le van terhelve és nincs hozzá türelme. Hogy miért? Azért, mert ő választotta ezt az utat, s ha már választotta, akkor viselje a következményeit, de ne a gyerek kárára. Vagy vegyen fel bébiszittert, vagy keressen egy mostohafatert, vagy jöjjenek vissza (ez utóbbi kizárt). Vagy talán engednie kéne, hogy időnként én is kivehessem a részem a gyermeknevelésből. Mert a rágalomhadjárata (amit a Bíróságon ellenem elindított) odáig vezet lassan, hogy folyamatos korlátokat állít fel a gyermekünk köré, miáltal elfolytja benne a kibontakozás csíráit. Egy félős, neurotikus gyermeket nevel a lányomból, akiben folyton ott lesz az "anyu kiabál velem" kép. Ez ahhoz fog vezetni, hogy a gyermek egy idő után bizalmatlanná válik felé, hiszen az anyja nemcsak kiabál folyton, de még meg is tilt mindent. Miért is mondja el a gondolatait egy olyan anyának, aki állandó jelleggel csak tilt és megmondja mit szabad és mit nem (kiabálva!)? 

Magam nem ezzel tiltanék, hanem türelemmel tanítanék, miáltal a gyerek maga jönne rá, hogy Apának igaza van. Persze-persze, most hallom, hogy "nem te vagy a gyerekkel egész nap és nem tudod, hogy milyen". Mert ezt megkaptam már többször is. De erre csak azt válaszolom, hogy egyszer már neveltem két és fél éves koráig a fiamat, aki minden szavamat értette és akképpen is cselekedett, mert bízott és hitt bennem. Egyszer sem kellett kiabálnom vele és mindig is szófogadó volt. Hogy miért? Mert másképp tanítok én, mint a kislányom anyja. Más módszerrel, amit ő sosem fog megérteni, épp a saját korlátjai miatt. És épp ezen korlátoktól tartok, hiszen a saját személyiségképét fogja ráerőltetni a lányomra, amellyel majd elfolytja annak minden kibontakozását. Csak azokat fogja meghagyni, amelyek az ő eszményképével találkoznak. 

Sok-sok probléma van ott, amelynek jelentőségét fel sem fogja, különben ő maga kérné, hogy menjek el a gyermekhez, mert annak szüksége van rám. Nem, ezt nem kéri, hiszen meggyőződése, hogy én nem tudok vigyázni rá és felelőtlen vagyok (és a többi). 

Aha. Majd meglátjuk. És erről a gyermekünk fog véleményt mondani - idővel.

Ha nem vagyok ott akkor, az anyuka egész biztos bevágja a gyereket a babakocsiba. Az se érdekelte volna, ha egész úton megy a "hiszti", mert ő eldöntött valamit, amit - törik vagy szakad - érvényre is juttat. Övé a gyerek és ne akarjunk beleszólni semmibe, s minden úgy jó, ahogy csinálja. 

Tartottam a vitától, de nem érdekelt mit szól hozzá: odamentem a lányomhoz s megfogtam a kezét. - Jaj Kicsim, mi a baj? Mondd, hová menjünk, mit szeretnél? - kérdeztem tőle.

A gyerek csak sírt, csak sírt, s folytak a könnyei. Ismét feltettem a kérdést: - Mutasd meg, hová menjünk?

Az anyja nem szólt semmit.

- Gyere Baba, mutasd meg mit szeretnél... - biztattam ismét, aki végül megszorította az ujjaimat, abbahagyta a sírást, s elindult az egyik bokor felé.

Már nem emlékszem, hogy végül is mit mutatott meg, de még vagy negyed órányit sétáltunk a tó partján. Minden apróságot megfigyeltünk: növényeket, virágokat, kavicsokat, moszatokat és a többit... és ez az egész séta volt rá a példa, hogy sokkal jobb program ez, mint két órát bezárva lenni egy szobában a felügyelt kapcsolattartások alatt. Erről beszéltem már az első alkalom után, mert tudtam, hogy a gyereknek ez kell és nem az olvasószoba műfénye.

Végül aztán megkerülve a tavat elindultunk haza. A lányom a babakocsiban el-elbambult, majd mire a kapuba értünk, a félálomtól már észre se vette, hogy búcsúpuszit nyomtam az arcára. 

Arra gondoltam ekkor, hogy ha együtt élnénk mindhárman, akkor most felmennék vele a lakásba és óvatosan betenném őt a kiságyba. Betakargatnám és lefeküdnék mellé, hogy együtt merüljünk álomba. Talán valahol összetalálkoznak az álmaink, s folytathatjuk tovább a játékot, amit a körülmények miatt mindig meg kell szakítanunk.

Azzal vigasztalom magam, hogy nemsokára eljön a nap, amikor együtt lehetünk korlátok nélkül.


Megjegyzések

  1. Vannak nők, akikre az értelem nem hat. Beszélhetsz neki akárhogyan, ő csak a saját hülye agya szerinti habzó szájjal gyűlölködésre képes.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése