2016. május 18., szerda

A tizenkettedik

Péntek 13-án volt a tizenkettedik kapcsolattartásunk a pilisvörösvári Családsegítő Központ olvasótermében, amely az ezt megelőzőekhez hasonlóan, ugyancsak kellemesen telt el. 

A kislányom lelkesen lépett be az ajtón és mindvégig figyelmesen játszott. Sajnos új játékokat nem vihettem neki, viszont a régiek közül találtunk még olyat, amely iránt tanúsított némi érdeklődést.

A könyvespolc az egyik kedvence: amint meglátja a rendezett sorban álló könyveket, valamilyen oknál fogva azon nyomban ellenállhatatlan késztetést érez azok leborogatására. Eddig hiába szóltam rá többször is, hogy azt ne tegye, valahogy mindig bepróbálkozott, ha akár csak egy fikarcnyi esélye is kínálkozott az akcióra. Most is ezt tette... 
...én pedig hagytam.

Üsse kő, borogass csak, kislányom! Most az egyszer hagyom, hogy tegyed azt a legjobb belátásod szerint! - gondoltam magamban.

És úgy is tett: elkezdte azokat egyesével lehajítani a földre, amit viszont a harmadik után abbahagyott, mert furcsálta, hogy eddig még nem szóltam rá.

Óvatosan felém fordította a fejecskéjét, majd kérdőn a szemeimbe nézett: - Apa, ezt most tényleg szabad? - gondolhatta. Legalábbis a tekintete ezt sugallta felém.

Ekkor elmondtam neki, hogy a könyvekből égig érő felhőkarcolót lehet építeni, úgyhogy amint abbahagyja a könyvdobálást, akkor segíthetne nekem egymásra rakni azokat. Azt hiszem ezt még nem értette, mert nem látott benne fantáziát. 

A telefonom érdekesebb mindennél

Nem értette, hogy miért csinálhatjuk azt, amit eddig nem lehetett, s miután látta rajtam, hogy nem mondok neki ellent, hát rövid úton befejezte a provokálást. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez a kiscsajszi valószínűleg azért tesz meg bizonyos dolgokat, mert szándékosan feszegeti a határokat. Persze ez még koránt sem biztos, de úgy érzem, mintha szándékosan próbálna meg olyan dolgokat csinálni, amiről maga is nagyon jól tudja, hogy tiltva van. Vajon miért? Mit akar ezzel kifejezni? Stressz-levezetés az egész? Egyelőre nem tudom, de biztos rájövök majd egyszer.

Fura, mert más gyerekeknél eddig nem tapasztaltam ilyet, bár az is igaz, hogy eddig nem foglalkoztam ilyen szinten más gyerekekkel (a fiamon kívül, aki viszont nem csinált ilyet). 

Egy darabig építgettük a tornyot; ő adta a könyveket én pedig egymásra raktam azokat, de végeredményben a könyvborogatós játék nem jött be, így tehát más elfoglaltság után kellett néznünk. A végén lerombolta az egészet.

A telefonom rettentően imádja, úgyhogy amíg a tabletem beindult, átadtam neki nyomkodásra.

A feltelepített játékok valahogy nem érdeklik, viszont  ahogy a készülék reagál
az érintésre, az igen

Fura, hogy a tartalmat figyelemre se méltatja. Bármilyen színes, zenés, látványos játékot telepítettem fel rájuk, valahogy még nem ment át neki a lényeg. Inkább az kötötte le, hogy a nyomkodásra mindig történik vele valami. Izeg-mozog a képernyő, valami mindig felbukkan majd eltűnik. Egy idő után úgy forgolódott a tabletemmel a fotelban, mintha féltené, hogy elveszíti azt; helyezkedett, odébb tette, megfordult, átrakta a túloldalra, s közben folyamatosan olyan pozíciót vett fel, hogy magam ne férjek hozzá. Végül is tetszett, hogy sikerült neki egy érdekes elfoglaltságot találnom, amely lekötötte a figyelmét, de amondó vagyok, hogy inkább kint a természetben járnék vele pár kört, mint egy ilyen vacakkal múlassuk az időnket.

A gitárszimulátor azért bejött neki

Annyit azért elértem, hogy hellyel-közzel sikerült vele megértetnem a tablet egyik alapvető tulajdonságát: vagyis, hogy ne tenyérrel másszunk bele, mert akkor megzavarodik és össze-vissza csinál mindent, hanem lehetőség szerint ujjal nyomjuk meg (például a tam-tam dob) gombjait, s akkor szabályozni tudjuk a megszólaló hangokat. A gyerek ezt egy szempillantás alatt megértette és úgy is tett, ahogy mutattam neki. És bár értette, hogy bizonyos helyzetekben mi a lényeg, később inkább tenyérrel maszatolt rá, mert az izgalmasabbnak és egyszerűbbnek tűnt - mellesleg tudta, hogy azt nem úgy kell csinálni, de ő mégis úgy csinálta. Ez az a dolog, amire még rá kell jönnöm, hogy miért teszi.

Miután megunta a játékot, megmutattam neki, hogy a világítós labdának milyen erős fénye van a sötétben... így tehát fogtam a gyereket és becsalogattam a szekrénybe. Ehhez előbb nekem is be kellett mászni, majd mikor felnevetett a látványon, már tudtam, hogy a kísérlet sikerült. Nagy elánnal vetette be magát ő is, majd miután bedobtam utána a labdát, rácsuktam az ajtót. Csupán annyit hallottam ezután, hogy magában kacag és a labdát hajigálja. 

Egy darabig ezzel is elvoltunk

Aztán visszatértünk a tablethez ismét. Nem tudom mi okból, de a kislányom valahogy úgy érezte, hogy muszáj a kijelzőjét nyalogatnia, úgyhogy bő nyállal neki is esett. Néztem rá kikerekedett szemekkel, mert nem értettem, hogy ezt milyen indíttatásból teszi. Megkérdeztem, hogy miért csinálja, mire ő még intenzívebben folytatta a nyalogatást. Na jó, ezt nem hagyhattam annyiban, mert mégiscsak hülyeség egy tabletet nyalogatni, úgyhogy figyelmeztettem, ha továbbra is nyalogatja, akkor én is megnyalom - mondjuk az arcát. Hát nem hagyta abba, úgyhogy bő nyállal, épp úgy ahogy ő is csinálta, nyaltam egyet a pofiján. Gondoltam, majd a hűs, nedves nyál hatására meghátrál, de nem így lett. Inkább elnevette magát, közben persze rendületlenül folytatta, amit elkezdett. 

Az orrom ekkor hozzáért a füléhez, mert készültem a következő retorzióra, mikor figyelmeztetésként odasúgtam neki, hogy mindjárt kapja a következőt, ha nem fejezi be, amit csinál. Ekkor ő váratlan hirtelenséggel elfordította a fejét az irányomba, s megnyalta a számat épp akkor, amikor magam is készültem az újabb nyálazásra. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint amikor a Tom és Jerryben a hülye kis egér nagy hirtelenjében megnyalogatja a macska által tartott sonkát (a jellegzetes szörcsögés kíséretében), és gyorsan kereket old. A kislányom pont ugyanígy tett, majd ismét ráhajolt a tabletre. Magyarán visszatámadott és megsemmisítő vereséget mért rám :)

Édes kis drágám! Akkora meglepetést okozott, hogy el kellett telnie pár másodpercnek mire magamhoz tértem. Bosszúból felemeltem őt a fotelből és megforgattam a fejem fölött a levegőben. Mindketten hangos kacagásban törtünk ki ezután.

Lényegében ezek voltak a nap fő eseményei. 

Levezetésként megmutattam neki a polcon talált golyóstollat és annak működési elvét. A filctollal való összehasonlítás után látszólag meglepetésként hatott rá, hogy ezzel ugyanúgy lehet a tenyerére írni, mint a másik fajta alkalmatossággal. 

A toll is fog, csak másképp

Végül lejárt az időnk és el kellett búcsúznunk egymástól. 

A hét legszebb és legszörnyűbb pillanatait ezen két óra alatt élem át minden egyes alkalommal, alig 120 percnyi távolságra egymástól: boldog vagyok, amikor találkozunk, majd hirtelenjében összeomlok, amikor búcsút intünk egymásnak.

Nehéz ezt szavakkal leírni. A kislányomról van szó, akit a közös felügyeleti jogunk ellenére tartanak tőlem távol.

Hogy világosan írjak: az ideiglenes végzés csak engem biztosít arról, hogy az anya acsarkodása ellenére is láthassam a gyermekem. Egy szóval sem említi meg viszont, hogy ezen kívül nem láthatom őt, hiszen nem teheti, mert a szülői felügyeleti jogunk jelenleg közös. Sem a gyerektartásról, sem a gyermek elhelyezéséről nincs benne szó, hanem csupán arról, hogy STOP-táblát tartanak a Felperes arcába, miszerint álljunk már meg egy szóra: az apukának ekkor meg ekkor át kell adnia a gyermeket! És semmi több. Tehát úgy értelmezem mindezt, hogy amúgy elvihetném a lányomat, ha akarnám... legfeljebb rohangáljon az anyja, mint a mérgezett egér, hogy valaki tegyen végre "igazságot".

Vagyis, amikor a kislányomtól búcsút intek a két óra letelte után, akkor az igazságtól is búcsúzom, mert nem értem, hogy egy jogállamban miért nem ítélik meg rögtön a váltott elhelyezést, mint ahogyan azt Nyugat-Európában már kapásból megteszik (és erre van már egy magyar példa is!).

Fáj a búcsú, igen. Többet érdemelnék a gyermekemből, mint amit az anyja enged. Többet. Csupán az vigasztal, hogy nemsokára, néhány hónapon belül úgyis megkapom azt, amit szeretnék, emellett pedig az évek múltával a kislányom fog ítéletet mondani felettünk, amikor szembesíti az anyját a tetteivel. Úgy érzem, hogy nem lehet büntetlenül megtenni egy gyermekkel, hogy elveszik tőle az édesapját. Hacsak nem mossák majd át az agyát, mint ahogy azt az exemmel is tette az anyja.

No ez van. 

Hamarosan ismét együtt.

Ez volt a tizenkettedik (már nem felügyelt) kapcsolattartásunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése