Anyák napja

Május elseje volt nemrég, Anyák napja. Karácsony után a második legkedvesebb ünnepem e nap, amikor is őszintén kifejezhetjük az érzéseinket a hozzátartozóink, felmenőink iránt. Harag ide vagy oda, úgy véltem, hogy a gyermekem édesanyjának kijár egy köszöntés még azok után is, ahogy velem és a kislányunkkal viselkedett az utóbbi egy évben.

Igen, készültem, hiszen a gyermekem anyjáról van szó, akivel egykoron összefűztem az életem, s aki gyermeket adott nekem. Ez egy olyan kötelék, amely kiemelte őt az egyszerű "barátnő-státuszból" és egy féltett kinccsé avanzsálta. 

Tavasz lévén a telkemen rengeteg virág nyílik, ezért le is szedtem egy csokor nárciszt, hogy átadhassam a gyermekem anyjának. Életemben nem éreztem még ilyen illatot, mint akkor, s rá kellett jönnöm, hogy azért van ez, mert még sosem szagoltam nárciszt. Hm. Ezen is át kellett esni.

Ehhez "mellékeltem" egy csokor gyöngyvirágot is, amely a kislányom iránti szeretetemet jelképezte. Azt hiszem egyértelmű volt az utalás. A nárciszhoz vettem egy masnis üdvözlőkártyát, amelyre ezt írtam: "A legnagyszerűbb Édesanyának, aki megajándékozott engem a gyermekemmel". 

(Egy kérdés: írnék ilyet, ha nem gondolnám komolyan?)

Ezután elmentem egy közeli pékségbe megvenni a vacsit, majd elhajtottam az exemék elé, ahol leparkoltam az út szélén. Sokat filóztam rajta, hogy felcsöngessek e hozzájuk vagy sem, de végül amellett döntöttem, hogy nem zökkentem őt ki a nyugalmából, és inkább beteszem a két csokrot a postaládájuk bedobónyílásán. Legyen inkább meglepetés e két csokor, amelynek alapján tudni fogja majd, hogy a kitagadott és mellőzött Apa azért gondol még rá és tiszteletben tartja őt.

Eddig az álmodozás.

Miközben a virágokkal voltam elfoglalva, valaki úgy a kocsim mögé parkolt, hogy képtelen voltam kikecmeregni az útra. Mondhatom, marhára örültem neki! Ugyanis, ha az Asszony vagy az anyósom épp akkor járnak arrafelé, akkor csak annyit látnak majd az egészből, hogy a társasház bejáratával szemben állok és nézek befelé a kapun (mi mást is tehetnék), vagyis "leskelődöm", mint ahogy azt ők amúgy is állandóan feltételezik. Nagyjából egy órát kellett várnom, amíg a hátam mögötti autós elhajtott, így végre odébb állhattam én is. De nem mentem messzire, csupán a főút melletti étteremig, aminek a parkolójában végre nekifoghattam enni. 

Aztán eszembe jutott, hogy a nárciszok kilógnak a postaládából, amit bárki lenyúlhat magának, ha akar, s akkor bíz lőttek a meglepetésnek. Így tehát megcsörgettem az exemet, hogy lehetőség szerint megemlítsem neki, valami várja őt odalent.

Három próbálkozás után a negyedik hívásomat fogadta. Annyit mondtam neki, hogy bedobtam egy ajándékot a postaládájukba, és ha lehet nézze meg (ne maradjon ott holnapig). Annyit válaszolt csak, hogy majd megnézi. Erre megkérdeztem, hogy nem jönnek e le pár perce az udvarra, mire azt felelte, hogy nem, mert nincsenek otthon. 

- Hát jó - mondtam, majd elköszönve folytattam az evést.

Hozzáteszem, hogy ő egyáltalán nem köszönt el tőlem, hanem csak bontotta a vonalat. Ennyit az illemről.

Miután jól laktam, beindítottam a kocsit és felmentem a játszótérre, amely a kislányoméktól alig 10 percnyi sétára található. Szeretek ott lenni, mert jó hangulata van a helynek, emellett pedig a kislányomra is emlékeztet, akivel az elmúlt hónapok alatt többször is hintáztunk ott.

Általában ott bonyolítom le a telefonjaimat, ha jó idő van és a környéken járok. Például a kapcsolattartások után, mivel a játszótér majdhogynem a Családsegítő szomszédságában fekszik. Most is egy barátomat hívtam, akivel az építkezés alatti segítségnyújtás lehetőségéről diskuráltam, valamint kitárgyaltuk a gyermekem anyjával való kapcsolatom is. Amely nem valami rózsás - mondjuk ki nyugodtan.

Mióta apósom megtudta tőlem, hogy a lánya ellen ügyészségi eljárás van folyamatban hamis vád miatt, az exemmel egyáltalán nem lehet szót érteni. Az exem ugyan tudott a feljelentésemről, de úgy nézett ki, hogy közömbös iránta, s csak azután vált ismét harciassá, miután az apósom is tudomást szerzett róla. Gondolom napokig ment a szócséplés otthon, amivel ismét megkapta az ívet az apjától, hogy hogyan bánjon el velem: totális ellenállás minden téren.

Az exem hallgathat az apjára, hiszen az apósommal történő beszélgetésem óta úgy viselkedik velem, mintha korábban nem is lett volna közöttünk az ég világon semmi. Teljesen átnéz rajtam és magasról tojik rá, hogy némi közöm azért mégiscsak van a gyerekéhez. 

Vagy talán nem is az após által vált velem ellenségessé ismét, hanem már kezdi kapizsgálni a helyzetét, hogy egy bizonyos hamisvádas eljárás van folyamatban vele szemben? Talán ezért olyan flegma velem?

De nem csak flegma, hanem még a szemei is tüzet szórnak rám, mintha én tehetnék bármiről is, amely a konfliktusunkhoz vezetett. Gondolom az apja alaposan felhergelte őt ellenem, és most azon tanakodnak, hogy mivel tudnának alám tenni, amellyel végleg elvehetik tőlem a gyermekem (lásd az előző bejegyzésemet, amelyben apósom fenyegetőzik nekem levélben). Mert lássuk be, nincs más céljuk, mint ez! A Felperes bírósági beadványa a tökéletes példa rá, hogy mit gondolnak rólam és mit szeretnének elérni, tehát felesleges azon rágódnom, vajon megbékülnek e majd velem valaha, vagy sem, hiszen addig nem fog erre sor kerülni, amíg a gyermekemet végleg el nem szakították tőlem! De még azután sem, ne legyenek felőle kétségeim. Erre pályáznak, ez egyértelmű. Arra, hogy a gyermekem apa nélkül nőjön fel, illetve a valamikori mostohájával, akit majd - helyettesítendő engem - "apu"-nak szólíthat. Hányinger az egész filozófiájuk mindenről...

Na, de haladjunk tovább; ismét elkalandoztam gondolatban...

Miután a kocsiban ülve elmeséltem a barátomnak, hogy milyen fejlemények történtek az utóbbi időben, nagyjából fél óra beszélgetés után elindultam haza. Nagyrészt már áthordtam a cuccaimat Pilisvörösvárra, de még a számítógépem és néhány hétköznapi cuccom Horányban maradt, amelyek miatt haza-haza kell térnem néhanap. 

Haza. Hol is van az? Már annyi helyen éltem ezelőtt.

Sokat morfondíroztam erről, s végül azt a megállapítást tettem, hogy ott vagyok otthon, ahol a kislányom lakik. Az ő közelében érzem jól magam. Horányban nyolc évig éltem, de a nélkülözések, s majd a rossz emlékek miatt szinte elmenekültem onnan. Nem szeretek visszajárni, és most is csak kényszerűségből, hiszen egyelőre csak ott van netezési lehetőségem. Egyébként pedig az utolsó vételár részletet még nem fizették ki a vevőim, tehát a birtokba adás sem történt meg.

Eredetileg nem akartam hazamenni, de mivel a mosógépem még Horányban hagytam, ezért vissza kellett mennem, hogy betegyem a mosást. Ágyneműk, kabátok, pulóverek, pólók, miegymás. Fel kell készülnöm az elkövetkezendő egy hónapra, amikor fürdőszoba és mosógép nélkül kell tengődnöm addig, amíg fel nem épül az új házam. Pilisvörösváron még nincs víz, így mosni / mosogatni sem lehet, illetve a kút miatt kissé körülményesebb, ezért amit lehet, még ki kellett mosnom. 

Így tehát búcsút intettem a játszótérnek és elindultam Horány felé.

A kislányomék utcáján keresztül haladtam a főút irányába, így amikor elhajtottam előttük láttam, hogy a harmadik társasház udvarán játszanak. Tudom, hogy az ideiglenes végzés alapján most nem lehetnék együtt a gyermekemmel, de mivel rettentően hiányzott és - érthető okokból - feltörtek belőlem az apai érzések, ezért engedtem a kísértésnek és leálltam az út szélén, hogy bemenjek hozzájuk.

A kislányom a harmadik ház udvarán játszott, én pedig az első ház kapuján léptem be, ott ahol laknak. Elhaladva a postaládájuk előtt láttam, hogy a nárcisz még a helyén van, de valaki a mellékelt üdvözlőkártyát (a rajta lévő üzenetemmel együtt) letépte. Csakis az exem lehetett az, mert nem akarhatta, hogy bárki is elolvassa, ami rajta áll. A virágot nem tartotta meg, de nem is dobta ki, hanem csak egyszerűen a postaládában hagyta. 

Kissé elszomorított, mert ez annak a jele volt, hogy mérhetetlenül meggyűlölt engem. Az a vicc az egészben (bár nevetni nem tudok rajta), hogy olyan dolgok miatt gyűlölt meg, amiket el se követtem, s amit részben a Rendőrség is igazolt. Azért gyűlöl, mert az igazságtalansága és a sorozatos jogsértései / vádjai miatt feljelentettem őt az Ügyészségen. Ezért és nem másért! Nem vertem meg őt, nem rontottam meg a lányom, nem szartam az ajtajuk elé.. nem! Egyedül a hazugságaikra és a rágalmaikra adott egyértelmű válaszom szúrja a szemüket, mert nincs agyuk, ennyi. Képtelenek felfogni, hogy amivel vádolnak, azt NEM TETTEM MEG! Képtelenek, mert a képességeik eléggé korlátozottak - mint ahogy az a viselkedésükből is világosan kitűnik.

Tehát én vagyok a gonosz, amiért nem hagytam magam igazságtalanul megvádolni, s nem hagyom azt sem, hogy a vádjaik alapján a gyermekemet elvegyék tőlem. Képtelenek felfogni mind a mai napig, hogy a rágalmaik nem állják meg a helyüket, de ők csak azért is kötik az ebet a karóhoz, hogy márpedig a kéményüket én gyújtottam fel, és a többi (már nem is sorolom). Ha pedig kiállok magamért, akkor én vagyok az agresszív és a rosszindulatú. Jelenleg azért szív a gyermekem, mert az édesanyja a beteges gondolatai miatt eltiltott tőle. Azért nincs a kislányomnak apja, mert az édesanyja úgy gondolja, hogy jobb lesz neki majd nélkülem. És ismétlem: olyan dolgok alapján döntött így, amelyekhez semmi közöm! Nem én gyújtottam fel a kéményüket és nem én törtem fel a levelezésüket sem, amelyet ők a rendőrségi nyomozati irat ellenére sem hisznek el. Megrögzötten hisznek abban, hogy én állok minden rossz mögött, amely őket az utóbbi fél évben érte.

Nem is ecsetelem tovább, mert már ezerszer leírtam mindent, de jó tudni, hogy milyen légkörben és hogyan zajlik egy beszélgetés, amikor találkozom velük. Erre lehetett számítani most is, és már előre láttam, hogy botrányba fullad a találkozásunk.

Ahogy megkerültem az első majd a második társasházat is, már messziről hallottam a gyermekem hangját, amely a domboldalból verődött vissza.

Azt hittem, hogy a kis drágám önfeledten játszadozik az anyjával, de a kép amely fogadott, a lehető legnagyobb döbbenetet váltotta ki belőlem. 

Hogy mi történt? Mesélem:

A kislányom sírva téblábolt az anyja körül, de mivel az épp telefonált, így nem foglalkozott vele. A gyerek pedig dühében minden egyes elutasítás után földre dobta a kék vödrét: felvette, eldobta. Utána ment, felvette, eldobta. Felvette, eldobta.

Közben sírt, mert nem tudta elviselni, hogy az anyja "leszarja a fejét" és folyton odébb megy, amikor ő a közelébe ér. Próbált az anyjával játszani, de az a telefonjával volt elfoglalva és minden egyes közeledésére ingerülten reagált: "Fejezd be a hisztit!!" - kiabálta a másfél éves gyermekemnek, aki ettől még jobban elkeseredett és méginkább folytatta a sírást.

Szegénykém... Nem tudtam mit csináljak. Odamenjek? Szóljak rá az anyjára, hogy viselkedjen normálisan a gyerekkel? Mi a jó megoldás akkor, amikor a papír szerint nem leheteknék ott, de mégis csak ott vagyok és a kislányom apja vagyok? Akinek az a feladata, hogy megvédje őt mindentől, ha kell, még az anyjától is. 

Megértem, hogy az exem valamitől kiborult, csak épp ez az a pont, ahol megmutatkozik az ember tűrőképessége és intelligenciája: legyen bármilyen körülmény is, akkor sem szabad így viselkednie egy gyerekkel! Se máséval, sem a sajátjával! Elvileg azért mentek le az udvarra, hogy játszanak, nem pedig azért, hogy a gyerek unatkozzon és az anyja nemtörődömségével szembesüljön. Kétlem, hogy van olyan fontos telefonhívás, amely a gyermekem mellőzésével járhat, főleg akkor, ha épp azért mennek le az udvarra, hogy az ő fél órás-egy órás játékidejét töltsék. Ilyenkor inkább kikapcsolnám a telefonom, sem mint valaki is megzavarjon a játékunkban, de ha mégis szükség van a telefonra, akkor a hívót magam inkább megkérném rá, hogy keressen meg később. Ennyire egyszerű az egész. Egy érzékeny lelkű, fejlődés alatt álló gyerekkel nem viselkedhet így senki, a szülei meg pláne! Egy olyan kisgyermek, aki nem képes még kommunikálni a megfelelő szinten, naná, hogy nyöszörgéssel hívja fel magára a figyelmet, amely viszont ebbéli minőségében semmi esetre sem lehet "hiszti"!

Mi az a szó, hogy "hiszti"? Miért használja ezt a gyermekemmel kapcsolatban?

Az exemnek minden "hisztinek" számít, ha valami nem úgy alakul, ahogyan azt ő szeretné? "Hiszti" az, ha a kislányom az anyjával szeretne játszani és nem érti, hogy az miért utasítja el? Hogyan is érthetné?? De komolyan...

Sír, mert az anyja lerázza. Kétségbe van esve. Ennyi! Mitől "hiszti" ez?
Amikor még az együttélésünk alatt panaszkodott nekem az exem, hogy nem foglalkozom vele eleget, akkor én is mondhattam volna neki azt, hogy "ne hisztizzél már!". Nem? 

Elképzelem magam a kislányom helyébe: végre valahára lemegyünk az udvarra, ahol végre szaladgálhatok és gyűjthetem a kavicsokat anyával, de ő valamiért nem foglalkozik velem. Megint a telefonján beszélget, holott én szeretnék vele kavicsokat gyűjteni. Viszem is utána a vödrömet, hogy abba szedjük bele a különféle dolgokat, de ő hátat fordít nekem és észre sem vesz.

- Anya, Anyaaaa... játszunk együtt! Hova mész? - fut át az agyamon, de beszélni nem tudok még, így marad a nyöszörgés (mint eszköz) a gondolataim kifejezésére.

Anya pedig odébb áll és egyre ingerültebb. Fáj, hogy így mellőz engem. Vele akarok lenni, de ő kikerül, s rám szól, hogy fejezzem be amit csinálok, és hagyjam őt békén. Nem értem, hogy mit hagyjak abba, hiszen azért vagyunk itt, hogy játszunk, ő pedig rám se hederít. Aztán elkezdek sírni, dühömben a földhöz vágom a vödrömet, mert kétségbeesésemben nem tehetek mást, hiszen Anya bátorító és szeretetteljes ölelése helyett közömbösséget kapok, holott én annyira szeretem őt!

Anya a szeretetemre mit vág a fejemhez? Na mit? Azt, hogy "Fejezd be a hisztit!!". 

Csak sírok, csak sírok, mert nem értem mi folyik itt. Anya, akit annyira szeretek, kiabál velem úgy, hogy zeng tőle az egész parkoló. 

- Anya, miért vagy velem ilyen? - sírok tovább.
- Valamit rosszul csinálok? Anya, már nem szeretsz engem? - pörögnek a fejemben a gondolatok.

Ahogy álltam és néztem őket, csalódottság és düh érzései keveredtek bennem. Hogy viselkedhet így az ember a saját gyermekével???

Megértem, hogy az exemnek rengeteg a problémája, de akkor sem viselkedhet így a saját kölkével! És ez már nem az első eset, hogy hallom vagy látom őt így bánni vele. Ugyanez a szitu zajlott le nemrég a bányatónál is (lásd: Séta a tónál), vagyis elmondható, hogy a kislányom folyamatosan ordibálásnak, veszekedésnek és büntetésnek van kitéve.

Megmondjam őszintén, hogy egyedül a kislányomat sajnálom ebben a történetben, hiszen az édesanyja miatt kapja mindezt, mert az képtelen volt a megbékélésre, a megbocsátásra és az ésszerű belátásra. Képtelen ésszerűen gondolkodni, ráadásul már emberszámba se tudom őt venni azért, mert a kislányunkat használja fel a primitív bosszújára ellenem! 

Számára az volt a logikus lépés, ha engem elhagy, és meg sem fordult a fejében az, hogy esetleg tévedett valamiben és rosszul csinált valamit. Eszébe sem jut, hogy tévedhetett, különben leült volna velem beszélgetni. Számára az a legfontosabb jelenleg, hogy a döntéséhez tartsa magát, és elő sem fordulhat az, hogy az egyenes helyett inkább kitérjen jobbra vagy balra, mert az már a gyengeségét jelentheti, az pedig nem ő, hiszen ő egy oroszlán, aki az ami, tök mindegy. 

Egyáltalán nem sajnálom őt a döntései miatt. Nincs is joga sajnáltatnia magát, és nem fogadom el érvként azt sem, hogy azért ilyen ideges, mert egyedül neveli a gyermekemet a nap 24 óráján keresztül, meg hogy ott van a suli, hamarosan vizsgák lesznek és tanulnia kell. Ez nem lehet indok, hiszen mindent olyan alaposan átgondolt már, és tudta jól, hogy mi mivel jár a válással kapcsolatban. Vagy nem tudta? Nem sajnálom őt, egy cseppet sem. Csupán a gyermekünket sajnálom, mert apa és anya egésze helyett egy felet kapott csak, amely nem csak kevesebbel jár, de az életminőség romlásával is. Ugyanis, ha együtt élnénk, akkor Anya fáradt pillanatában kaphatna egy kedves és törődő, játékos Apát, viszont mivel ez nincs így, egy ideges és kiabáló, büntető anyát kapott, aki képtelen uralkodni magán.

Miért választotta ezt az utat? Miért?

Miért gondolta úgy, hogy egyedül (nélkülem) majd jobb lesz nekik?
Nemcsak mások tömték tele a fejét azzal, hogy jó lesz majd nélkülem minden, de még saját maga is meggyőzte róla, hogy tőlem minél előbb meg kell szabadulni. Ha magát ezzel át is verte, de a kislányunk nem érdemelte meg ezt a bánásmódot.

Látom, hogy mennyire lett jó neki: nélkülözés, egyedüli házvezetés, stressz, idegesség, Bíróság, Rendőrség, veszekedések, vitatkozások, kiabálás a gyerekkel, és a többi. Idegroncs lett, amiért - gondolom - száz százalékosan engem okol.

Tényleg jó, látom. Jó választás volt elvenni a gyermek apját és kiabálni vele ész nélkül, maradandó sérüléseket okozva neki. Mert egy pillanatra se higgyük azt, hogy a gyerek nem fog emlékezni rá és nem lesz semmi baja.

Az exem a szülei válásánál ennél brutálisabb dolgokat is elszenvedett, mert ott tettlegességig fajultak a dolgok, ami a viselkedésén tökéletesen meglátszik. Minden egyes sérelemre ingerülten, esztelenül és megtorlással reagál. Csöppnyi belátása sincs semmiben, mert megy a saját tévképzetei után a családja befolyásoltsága által. Azt a képet adja, amilyen mintát kapott, és ezt adja tovább a kislányomnak is - ha hagyom. 

Mert milyen képet lát a gyerek? Azt, hogy az anyja folyton veszekszik vele (mert képtelen türtőztetni magát, s mert hiszi, hogy a gyerek "hisztizik") és eltilt tőle egy embert, aki folyton megy utánuk, és akivel alkalomadtán olyan jókat szokott játszani  - és akiről jelenleg azt se tudja, hogy az édesapja. 

Milyen képet lát ennek kapcsán a kislányom? Azt, hogy nem baj, ha apucit eltiltjuk tőle s rákényszerítünk valami ésszerűtlen és embertelen rendeletet, hiszen mindenért kárpótolja őt az édesanyja védelmező ölelése. 

A Tökéletesség...


Haaaaummmmmmmm...

Megmondom kerek-perec, hogy milyen képet fog kapni a gyermekem: azt, hogy az anyja sorozatosan tilt neki mindent, kiabál vele, a képébe ordít, ráver a kezére és dobálja őt. Ezzel átellenben az apjától (ha nagy ritkán találkozhat vele) csupa nyugalmat, szeretetet és játékot kap majd, rengeteg kalandot és csendet. Szülői törődést és szeretetet kap tőle, amit az anyja meglehetősen hiányosan biztosít - legalábbis annak alapján, ahogy azt szinte minden alkalommal látom.

És ezt a gyerek megjegyzi ám az évek alatt, amely nagyfokú bizalmatlanságot szül majd az anyja felé. Nem is csodálkozom majd azon, ha a kislányom az én vállamon fogja kisírni magát, mert az anyjának nem mer elmondani dolgokat. Milyen bizalom fejlődhet ki egy gyermekben azok után, hogy az anyja folyton-folyvást ordibál vele? Hát semmilyen. 

Hosszú évek sorozatos kiabálásai, veszekedései fogják gazdagítani a lelkét, amitől ugyanolyan lesz, mint az anyja: egy lelki sérült ember, aki azt adja majd, amit kapott.

Mit is mondott a horányi házam vevője, aki történetesen az exem általános iskolai osztálytársa volt? Azt, hogy sosem volt hangos, mindig visszahúzódva, csendesen ült a padban, és alig barátkozott valakivel.

És mit mond erre rá jó néhány jelenlegi osztálytársunk? Ugyanezt. Hogy az exem nem barátkozik senkivel, ül magányosan a padban, csendben van, alig beszélget.

Miért?

Talán feljebbvalónak hiszi magát és nem ereszkedik le mások közé? Vagy tán nem akar, nem mer, mert a gyerekkori traumák által így sikerült szocializálódnia? Inkább erre hajlik a valóság, úgy érzem.

Ezt kívánja ő a gyermekünknek is?

Gondolom nem, viszont a viselkedése erre mutat! Jelenleg a kislányom a hiányos és hibás anya-képet kapja meg az apa-kép totális hiánya mellett. Belőlem egyáltalán nem kap semmit, bár ez a semmi is többre volt képes az elmúlt időszakban, mint amire ők számítani is mertek volna. 

- Fejezd be a hisztit!! - kapta meg a gyermekem az anyjától, majd mikor végre letette a telefont, ingerülten még odavetette neki: - Ezt nem hiszem el!

Tehát nem hiszi el, hogy a gyerek nem tud a seggén ülni, amíg ő telefonál. A kicsikém persze csak sírt tovább, mert játszani akart, s hogy ezt jelezze, ismét eldobta a vödrét. Az anyja erre rákiáltott, hogy "Mi ez a hiszti megint!?", majd felkapta a kislányomat, a hóna alá csapta, mint valami bevásárlószatyrot, majd bevágta őt a babakocsiba. 

Vagyis a telefonálást abbahagyva nem az volt az elsődleges, hogy végre a gyerekkel játsszon annak akarata szerint, hanem az, hogy bevágja őt a kocsijába és pontot tegyen a "hiszti" végére. Magyarán megbüntette őt, mert sírt. Megbüntette őt a szeretetéért, a könnyeiért. Nem ám inkább lehajolt volna hozzá mondván, hogy "Itt vagyok Kicsim, mondd, mi a baj?", ááááh, nem. A saját frusztráltságát a gyereken élte ki, mert máson nem tudja. Illetve de, hiszen rajtam áll bosszút azzal, hogy a gyermekünket elveszi tőlem. Más módszer nincs a kezében, csak ez. Ezzel lehet hatalmas, ezzel vághat vissza. A bosszúszomjának eszköze a gyermekünk, aminek vég nélkül örül. Ha pedig valami nem úgy megy, ahogyan ő elképzelte, akkor az idegességét a saját gyerekén vezeti le.

Most is bevágta a gyereket a babakocsiba, holott még játszhattak volna egy kicsit, majd folytatta tovább a megalázását azzal, hogy szemrehányást tett neki a "hisztije" miatt. 

Megmondjam őszintén, mérhetetlen dühöt éreztem ekkor az exem iránt, mert az az elveimmel ütköző nevelési módszert alkalmazott a gyermekemmel szemben. Nem volt ésszerű, sem normális, amit művelt. Olyan erővel vágta bele a kicsikém a babakocsiba, hogy az jóval több volt már annál, minthogy egy egyszerű szülői fegyelmezés legyen. 

Úgy éreztem, hogy minél előbb közbe kell lépjek, mert nem bírtam elviselni a gyermekem fájdalmát. Elindultam feléjük, de mivel az exem háttal állt nekem, így nem láthatott engem. Forrt bennem az indulat, viszont nem akartam jelenetet csinálni. Elhatároztam, hogy nem veszek tudomást az exemről, hanem inkább a gyerek megnyugtatását tűzöm ki célomul, aki kétségbeesetten sírt, miközben ki akart szabadulni a babakocsi fogságából.

A hátuk mögé lépve megszólítottam őket: 

- Helló!

Az exem nem fordult meg rögtön, talán mert nem tudta, hogy én vagyok az, aki köszön, míg a kislányom abbahagyva a sírást, könnyes szemmel felemelte a karjait. Üdvözlésként felnevetett ahogy szokott, majd mosolyogva bámult rám, hogy vegyem őt a karjaimba. Tisztán láttam rajta, hogy arra vágyik, ölelgessem őt meg.

Közelebb lépve hozzá köszöntöttem őt:

- Sziaaaa! :)

Az anyja erre rám rivallt: 

- Mit keresel itt?!
- Kint voltam a játszótéren és megyek haza, de az útról láttam kint vagytok - feleltem. Majd ezután leguggoltam a babakocsi elé, hogy a lányommal egy magasságban legyek. Ő pedig mocorgott, fészkelődött, mert oda szeretett volna jönni hozzám. 

- Szia Kicsikém! - köszöntöttem ismét. - Hát mi ez a "hiszti"? - kérdeztem tőle, gúnyt űzve az anyja szavajárásából. - Miért sírsz? - kérdeztem, de a lányom nem válaszolt. Abbahagyta a mosolygást, majd szótlanul, a kezével babrálva nézett maga elé. 

Az anyja szerencsére nem akart jelenetet rendezni a szomszédok előtt, ezért inkább elővett egy zsebkendőt és elkezdte a gyerek kezét törölgetni.

- Tiszta retek vagy! - vetette oda neki szemrehányóan, miközben az idegességtől remegő kézzel törölgette a gyerek tenyerét.

Ismét egy bántó megjegyzés a gyerek felé, mintha bűn lenne az, ha koszos lesz az udvaron, játék közben. 

- Mi a baj? - kérdeztem a lányomtól, majd elhatároztam, hogy kiveszem őt magamhoz.

Az anyja nem szerette volna, de én mégis megtettem. Nem törődve sem az ideiglenes végzéssel és sem az anyjával, a hóna alá nyúlva kiemeltem őt a babakocsiból, majd gyengéden magamhoz öleltem. 

- Ne vedd ki! - szólt rám az exem, de eleresztettem a fülem mellett. 

A kislányomban szétáradt a nyugalom, amint a karjaimban ült. Láttam rajta a boldogságot, hogy velem lehet, s közben könnybe lábadt szemekkel néztünk egymásra.

- Elsétálunk egy darabon - mondtam az anyjának, majd elindultam abba az irányba, ahonnan jöttem, vagyis a társasházak közös udvara felé. Az exem rám szólt: - Erre megyünk! - mutatott az utcára, s már nyitotta is ki a kaput. 

Nem értettem miért. Talán nem akarta, hogy a ház túloldalán beszélgető szomszédok meglássanak engem?

- Miért nem arra? - kérdeztem az udvar irányába mutatva.
- Mert azt mondtam, hogy erre megyünk! - jött a válasz, természetesen abban a jellegzetes leteremtő, leparancsoló, fölényeskedő, idegbeteg stílusban.

Tipikus megnyilvánulás volt ez tőle, amely a hatalommániáját és a pillanatnyi helyzeti előnyét volt hivatott kifejezni. Ő volt otthon és a Jog most őneki kedvezett. Nála pattogott a labda, ami a hangsúlyából is érződött. 

Kilépve a kapun, mindaddig beszéltem a lányomhoz, amíg a bejárati ajtajukhoz nem értünk. Olyanokat mondtam neki, minthogy nagyon hiányzik nekem és sokat gondolok rá, meg olyat, hogy nemsokára ismét játszunk majd és ne felejtse el, hogy nagyon de nagyon szeretem őt.

Nem tudom mennyit értett meg belőle, de gyanítom, hogy mindent ért már és lát, amit az emberek mondanak neki. Csak ült szótlanul és élvezte, hogy egy kicsit velem lehet a nyugalomban, a békességben. Láttam rajta, hogy már beazonosított és emlékszik mindenre, ami velem kapcsolatos; a sok közös játékra, amit azon a bizonyos helyen csinálunk hetente egyszer, két órán át. Tisztán érezni lehetett, hogy azonosít engem egy kedves élménnyel, és bár azt nem tudja még, hogy az édesapja vagyok, de látszott rajta, hogy kötődik hozzám.

Mikor beléptünk a kapujukon, alig pár másodpercem volt hátra a váratlan találkozásból, hiszen csak pár lépésnyire volt a társasház ajtaja.

- Sokat gondolok rád és nagyon várom már, hogy ismét játszunk... - súgtam a fülébe. 
- Nagyon szeretlek, ezt ne feledd el soha! Szeretlek kislányom...

Ő pedig figyelt és hallgatott. Talán megértette, amit mondok, nem tudom. De minden bizonnyal jól esett neki, amit hall, mert belenézett a szemeimbe és kedvesen mosolygott.

Az ajtóba érve láttam, hogy a virág még a postaládában van.
- Letépted a cetlit a virágról? - kérdeztem.
- Le. - válaszolta az exem, majd közölte: - Láthatási időn kívül nem akarlak meglátni!
- Miért? - kérdeztem.
- Sem itt, sem a játszótéren... (ezek szerint kint jártak a játszótéren és látta, hogy ott vagyok) ...sem máshol.
- Miért? Voltál a játszótéren?

Válasz nem jött.

A kislányom eközben a karomon ült és engem nézett.

- Ne merjél legközelebb követni. - nyögte ki az exem, miközben a kétszárnyú ajtó kinyitásával küzdött. 
- Miért, hová követnélek?
- Most fölmegyünk! - közölte, majd mellém állt, hogy átvegye tőlem a gyereket. Én nem adtam, hanem megkértem rá, hogy egy picit még maradjanak lent.
Erre megemelt hangon rám förmedt: 

- NEM! Fölmegyünk! Fölviszem a gyereket!! - kiabálta. Visszhangzott az egész udvar.

A kislányom arcán kiült valami félelem-szerű, bár azt határozottan állítom, hogy nem félt, hanem csak sosem látott / hallott még ilyet, ahogy az anyja ilyen stílusban vitatkozik.

- Add ide a gyereket! - kiabálta az exem.
- Egy picit... - kezdtem el a kérést, de közbevágott, mondván: - Nincs láthatási időd!
Majd megismételte:
- Nincs láthatási időd!!! - kiabálta, ezután megragadta a lányom derekát és elkezdte kifeszíteni őt a kezeim közül.

Éreztem, ahogy a csöpp kis teremtés törékeny teste meghajlik, s egyre inkább szorul, ahogy tartom őt a húzó erővel szemben. Majd rögtön ezután a kislányom ijedtében felsírt, mert nem tapasztalt még olyat, hogy szét akarják őt tépni: az apja fogja őt elől, az anyja kiabál és tépi hátulról, aki láthatóan egy cseppet sem törődött azzal, hogy milyen testi / lelki következményei lehetnek az akciójának.

- Add ide a gyereket! - kiabálta, majd mikor láttam, hogy a lányom megijed, elengedtem őt. A kicsikém persze sírt tovább kétségbeesetten, én pedig kértem az anyját, hogy legalább egy búcsúpuszit hagy adhassak neki. Persze az anyja nem engedte, hanem belépve az ajtón be akarta csukni azt, amit végül a kezem miatt nem tudott. 
- Menj el innen! - utasított engem.
- Ő a lányom, és szeretnék neki egy puszit adni! - válaszoltam.
- Menj el innen, nincs láthatási időd!
- Miért nem engeded meg? Eddig megengedted.

Amikor a kislányom kétségbeesett sírásban tört ki ismét, az én könnyeim is kicsordultak a szemeimből. 

- Baba, szeretlek... - mondtam a kicsikémnek, majd elvettem az ajtóból a kezem, mire az becsukódott előttem. 

A kislányom rendületlenül sírt tovább, s csak akkor nyugodott meg ismét, amikor az anyja letette őt a földre. Ekkor az első dolga az volt, hogy sietve odatipegett az ajtóhoz, hogy félrehúzza a függönyt. Kitekintett rajta, s elmosolyogta magát. 

- Szeretlek Baba! - mondtam neki könnyes szemekkel. Erre ő a szemeimbe nézett, majd megérintette az üveget közvetlen az arcom előtt.

- Szeretlek... mondtam ismét, ő pedig csak mosolygott rám szótlanul. Néztük egymást és mosolyogtunk. 

Pár másodpercig álltunk így egymással szemben, majd az exem felkapta a gyereket és elindultak a lépcsőn felfelé. A gyermekem visszanézett rám és mosolygott, majd felemelte a kezét, mintha integetni próbálna. Én visszaintettem neki a függönyön keresztül, majd mikor elvesztettem őket szem elől, magam is elindultam a kocsihoz. 

- Boldog Anyák napját... - mormoltam magam elé, kezemben a postaládából kivett csokrokkal. - Kár ezért a virágért - gondoltam. Jobb lett volna, ha hagyom inkább a kertben, mintsem, hogy így kárba vesszen egy értéktelen dologért. 

Anyák napja.
Ő nem akar már békét, ez nyilvánvaló.



Megjegyzések

  1. Ez egy ostoba maffiaállam. Sohasem adnak neked igazat. Bárki másnak több jogot adnak a kislányod látására, mint neked. Mert barmok intézik a dolgainkat, helyettünk. Húgyagyú ...áktól meg nem lehet többet várni. Ennyire futja a tehetségükből: a gyűlöletet és bajt keltik ott is, ahol béke lehetne. Ha valakinek alacsony a jód és szelénszintje a magzati fejlődés során, abból kretén ember lesz és az is marad mindörökre. Ne várj csodát, mert csak egy életed van! Az azonban érthető és rokonszenves, hogy a kislányodat látni akarod. Nem lehet másképpen. S a kislányod érdekében szükség is van arra, hogy legyen alternatívája, ne csak kreténséget lásson maga körül.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése