Búcsú

Május 13-án búcsút intettem az otthonomtól, ahol az utóbbi nyolc évet töltöttem. 

Alighogy véget ért a lányommal való kapcsolattartásom (lásd: A tizenkettedik), máris átgurultam Horányba, hogy lebonyolítsam az utolsó fuvart. Ennek tartalma a számítógépemből, egy hangfal-szettből, egy székből és egy matracból állt, amely könnyedén befért a kocsiba. Ezeket a tárgyakat hagytam utoljára, amelyek mellé befért még némi apróság is, úgy mint egy paplan, egy párna, egy szerszámos doboz és néhány szerszámgép. A házat gyakorlatilag csontra kiürítettem. 

Még az anyósülésre is jutott pár ruha, meg a tetőre egy faoszlop

A cuccaim nagy részét az ezt megelőző két hónap alatt hordtam át Pilisvörösvárra apránként. Reggel mentem, este jöttem; ide-oda ingáztam két hónapon át a két település között. Nagyjából harmincszor jártam meg az utat. 


Egy korábbi út során

Tulajdonképpen az időm legjavát már az új telken töltöttem, hiszen február közepe óta azon fáradoztam, hogy az épülendő új otthonom alapját kiássam (lásd: Káposztaföld - Talajcsere). Nem volt könnyű feladat, de megérte, hiszen végre elindultam azon az úton, amellyel egy szép, de nyomasztó korszakot hagyhattam a hátam mögött.

Horány az ország közepén terül el, de mégiscsak olyan, mintha attól a legtávolabbi pontba esne. A Szentendrei-sziget ugyanis csak komppal közelíthető meg, illetve a Fővárostól egy meglehetősen messze eső és egyetlen hídon át, Tahitótfalun keresztül. Mivel a kompok éjszaka nem járnak, ezért akinek nincs autója, az gyakorlatilag elzáródik a külvilágtól: se ki, se be nem lehet járni az esti nyolcharmincas zárás után. 

Nyolc évvel ezelőtt költöztem Horányba. Újpestről menekültem ki egy dohos és zűrös belső udvaros, körfolyosós házból, ahol egy 21 négyzetméteres lakásban laktam. A családom tiltakozása ellenére mentem ki a "világ végére", mert egész egyszerűen nem volt annyi pénzem, hogy Budapest közvetlen környezetében telepedjek le. Horányban ugyanis a közlekedési nehézségek miatt mind a mai napig alacsonyak az ingatlanárak, magyarán 7 millió forintért az ember hozzájuthat egy 500 négyzetméteres telekhez, rajta egy viszonylag jó állapotú, 30-50 négyzetméteres faházzal. Belátható ép ésszel, hogy egy belsőudvaros gettó után maga a mennyország egy ilyenbe költözni.

Persze én nem egy ilyet vettem, hanem nekiálltam építkezni egy üresen álló telken, épp a 2008-as gazdasági válság kirobbanásának reggelén.

A ház, amit összehoztam, csak szerkezetkész állapotig jutott, mert váratlanul én is a munkanélküliség keserves táborába kerültem, miáltal a ház befejezése jóval későbbre tolódott.

Az exemet ezekben az időkben ismertem meg, majd rá egy-másfél évre jöttünk össze.
(az ezt feldolgozó bejegyzésem írása folyamatban van)

Horány mindig is tetszett: a természet, amely körülveszi, egyedülálló a térségben. Vadakban bővelkedő hatalmas erdők, kristálytiszta ivóvíz (mivel Budapest ivóvízbázisa található meg alatta), gyönyörű Duna-part és a nyaranta balatoni hangulatot árasztó strandok... Még felsorolni is hosszadalmas, hogy mennyi mindenben jó, közvetlenül Budapest mellett. Mindig is egy ilyen helyre vágytam, ahol a természetben élhetek, közel a Fővároshoz de mégiscsak tőle távol, ahol kipihenhetem a nagyváros nyüzsgését és fáradalmait.

Csak épp egyvalamivel nem számoltam: a lassan-lassan belém ivódó atmoszférával, vagyis az év nagy részében jelentkező magánnyal.

Hiába volt barátnőm, az időm nagy részét egyedül töltöttem. Egyedül, mindentől távol, a csendben, az unalomban. Hiába jártam körbe nyaranta a szigetet a kerékpáromon, s hiába foglaltam el magam a Budapest-honlapom fejlesztésével, ha végeredményben mégiscsak a helyi vérkeringés részévé váltam, amely egyet jelentett a fásultsággal. Hiába foglaltam el magam a ház körüli teendőkkel, ha lényeges változást nem tudtam elérni vele: a kert ugyan szépült, fejlődött, de magához a házhoz a munkanélküliségem, majd az azutáni alacsony keresetem miatt érdemben hozzányúlni nem tudtam. 

(lásd: http://voltegyszeregyhaz.blogspot.hu)

Évekig fürdőszoba és wc nélkül éltem, s csupán az emeleti lakószoba volt kész - mondjuk úgy - teljesen, ahol meghúzhattam magam. A ház többi részében se padlóburkolat, se falburkolat nem volt, ráadásként a villanyt is hosszabbítókon keresztül osztottam szét, hogy egyáltalán világítani tudjak a házban vagy hogy beüzemelhessem a hűtőt. A fűtés hiánya miatt telente belefagyott a dézsába a víz, amit kalapáccsal törtem össze apró darabokra, hogy azt egy gyerekkádban felmelegítve megfürödhessek végül, az emeleti szobában. Ugyanis a szoba volt az egyetlen helyiség, amit villannyal úgy ahogy ki lehetett fűteni. Nem volt leányálom így élni éveken keresztül (amit a fentebb belinkelt blogban szereplő képek is érzékeltetnek). 

Ebbe a helyzetbe járt ki hozzám a gyermekem anyja, még a kapcsolatunk elején.

Emlékszem, hogy hányszor meg hányszor forraltunk vizet a vödörben, hogy azután átöntve azt a gyerekkádba, lefürödhessünk végre. Hányszor mostuk meg egymás hátát, hogy aztán dideregve összebújjunk a paplan alatt. Hányszor mosogatott el a barátnőm a lavórban, összefagyott, didergő ujjakkal... Hányszor...

Éveken át ez ment. Még belegondolni is borzalmas.

Akkor úgy véltem, hogy majdcsak rendeződnek a dolgok, de valahogy semmi sem jött össze akképp, ahogy azt elterveztem. 

Azért fontos ezt megemlítenem, mert észrevétlenül nyomott maga alá az a légkör, amelyben éltem. És bár tényleg volt egy jó hangulata Horánynak, mégsem éreztem magam jól benne - amit sajnos akkor egyáltalán nem vettem észre.

Sajnos, mert végül hét év után a gyermekem anyjával is szétmentünk emiatt.

Hiába segített a család abban, hogy befejezzem a házam, ha már túlontúl késő volt ahhoz, hogy felfrissíthessük a gondolatainkat.

A párom érezte ezt, látta ezt, és próbált a helyzeten javítani, amit a bambaságom miatt nem fogadtam el, mert egész egyszerűen már benne voltam abban a lelki bénaságban, amit az elmúlt évek hatásai okoztak nálam.

Csak akkor jöttem rá erre, amikor már elhagyott és visszaköltözött a gyerekünkkel Pilisvörösvárra. A hiánya ébresztett rá arra, hogy nem volt jó a hely, amiben éltünk, hiszen ő friss horányi lakóként nagyon is jól érezte, hogy ott csak beszívja magába az "unalom" és a "mozdulatlanság", amelyből mihamarabb ki kellett volna törnünk. Kérlelt rá, hogy adjuk el a házat és költözzünk máshová, de a fásultságom miatt nem hallgattam rá. Tévedtem. Neki volt igaza.

Miután elhagyott, csak utána értettem meg, amit mind ezidáig mondott. 

Nyomasztott a horányi nyolc évem súlya. Nyomasztott az egyre felerősödő magány.

Mikor rájöttem, már nem volt nehéz a döntés: el kell adnom a házat és utánuk kell mennem.

Szerencsémre legyen mondva, hogy a hirdetés feladása után már két héttel jelentkezett az az érdeklődő, aki végül pár hónapra rá megvette a házam. Mivel részletekben fizetett, ezért a költözésem is odébb tolódott, de legalább volt időm újragondolni mindent és megpróbálni a lehetetlent: visszaszerezni a családom.

A Sors küldte hozzám a vevőmet! Emlékszem rá, hogy mennyit agyaltam rajta, vajon feladjam e a hirdetést vagy sem, eladjam e a házat vagy sem, de végül meghirdettem... Méghozzá az én óriási szerencsémre! Ha csak egy héttel is később adom fel a hirdetést, már lecsúsztam volna róluk! 

Akkor már úgy éreztem, hogy nem bírnék ki még egy hetet vagy hónapot azon a helyen. Nyomasztott az egyedüllét és a családom hiánya. Hányszor aludtam az út szélén a Trabantomban, hogy a közelükben lehessek. Képtelen voltam hazamenni, mert nélkülük az a hely már nem jelentette többé az otthont. 

Október volt, s nap mint nap jártam Pilisvörösváron az eladó telkek után kutatva, hogy aztán a nap végén az út szélén hajtsam álomra a fejem, tőlük alig 50 méternyire. Másnap aztán kezdődött mindent elölről: végtelen hosszú teleknézések sorozata. Nagyjából 150-200 forint ment el benzinre október, november és december folyamán, hogy végül ráakadjak az ideális földdarabra, amit januárban meg is vettem.

Ekkor már nagyon szenvedtem a lányom és az édesanyja hiánya miatt, s még az életkedvem is elment attól, hogy bármit is csináljak Horányban. A kertet felütötte a gaz, pókhálók jelentek meg az ablakokban, én pedig nap nap után azon törtem magam, hogy valahogy békességet és megbocsátást hozzak a párom (a volt párom) szívébe. 

Sajnos nem sikerült, pedig mindent megpróbáltam annak érdekében, hogy ismét közelebb kerüljünk egymáshoz. Tiszta szívemből szerettem őt, még ha ezt ő el nem hitte soha. Még a kezét is megkértem a suliban, amit viszont - a kedvező fogadtatás ellenére - végül elsodort az a bizonyos kéménytűz (lásd: Összeesküvés-elmélet). 

...

Eladtam a házam, csak hogy a közelükben lehessek. Megbolygattam, felrúgtam az eddigi életem, csak azért, hogy bizonyíthassak neki, képes vagyok változtatni dolgokon és új életet kezdeni ott, ahol ő mindig is élni szeretett volna. 

És bár nem sikerült a békülés, végül annyi eredménye volt a váltásnak, hogy magam kikerültem abból a szellemi tespedésből, amelyben nyolc éven át éltem.

Pilisvörösvár vérkeringése magával ragadott és felpezsdítette az életem. Új terveim, célkitűzéseim lettek, és rengeteg jó fej embert ismertem meg, akikkel napi rendszerességgel találkozom. Szép a telek, friss, fiatalos és modern lesz az új házam, s úgy néz ki, hogy helyileg is jól jártam, jó telket választottam. A horányi árnyékos, sötét, nyomasztó házam után egy tágas, modern és napsütötte otthont építek, amely szöges ellentéte lesz mindannak, amely az elmúlt nyolc évemet jellemezte.

A hátam mögött hagytam a nyolc évemet. Lezártam egy korszakot, amely bár nem volt olyan rossz, de mégiscsak életem egyik legszomorúbb időszakát jelentette. Mindent otthagytam, ami e falak között történt; barátokat, barátnőket, küzdelmet és nélkülözést, valamint a boldog órákat is, amelyek időszakonként feledtették velem a tényt, hogy egyedül vagyok.

Horány gyönyörű hely, csodaszép... de magányos lehet annak, aki nem oda született. Hiába szerettem a települést és annak környékét, ha mindentől elzárva éltem. Mindennek vége van, s ezennel mindent a hátam mögött hagytam. 

Május 13-a péntek 13-ára esett, a szerencsém napjára, amikor végre lehetőségem adódott szinte egy szempillantás alatt kimozdulni onnan. Valaki éveken át hirdeti a házát, hogy aztán azt nagy nehézségek árán eladhassa, amely nekem gyakorlatilag egy hónapon belül sikerült. Ezután hónapokig vártam a pillanatot, amikor végre lezárul minden, s most itt vagyok, a búcsú pillanatában...


Emlékszem, hogy hol volt az ágy, amin aludtunk. Emlékszem, ahogy a számítógépe előtt ült és előadást hallgatott a Neten, miközben lefényképeztem őt, mert olyan szép volt, ahogy megcsillant a haján a napfény.


Minden helyiségben eszembe jutott valamely elfeledettnek vélt pillanat, amely egykor őt és engem jelentettek. És a kislányomét, aki ezelőtt két évvel fogant meg a szerelmünk beteljesedéseként.


Eszembe jutott minden más is, amit ő értük tettem, hogy amikor hazajönnek majd, egy új otthonra leljenek a korábbi helyett. De sajnos nem jöttek, s a rájuk való várakozás is újabb emlékeket szültek, amelyekbe lépten-nyomon belebotlottam.


Képtelen voltam tovább maradni...


Egy befejezetlen ház árnyékában éltem egykor. Most pedig elbúcsúztam a falaktól, elbúcsúztam az ablakoktól és ajtóktól, amelyek nyolc éven át nyújtottak nekem menedéket.

Ahogy körbejártam az elmúlt korszak díszleteit, a különböző részletektől eszembe jutottak bizonyos pillanatok. Boldog és szomorú percek az építkezés, az életem, az életünk fejezeteiből. 

Sokan ismerhetik az érzést, hiszen nem csak én adtam el a házamat a történelem során. De valahogy mégiscsak különlegesnek érzem a helyzetem, hiszen itt nem csak egy otthoncseréről volt szó, hanem egy életfolyamat szétszakadásáról is. Ugyanis nem mi (mint család) költöztünk odébb, hanem miután porba hullott minden, kényszerből, a családom újraegyesítése céljából váltottam át egy másik pályára, amely ki tudja mit hoz még a közeljövőben.

Sok mindent megbántam már a múltbéli dolgaimmal kapcsolatban, de azt egy csöppet sem, hogy a gyermekem (és annak édesanyja) után mentem Pilisvörösvárra. Alig telt el néhány nap a kiköltözésem óta, de már most feldobottabb vagyok, mint amilyen azelőtt voltam. Olyan vagyok, mint ezelőtt nyolc évvel: erőteljes, elszánt és boldog. 

És bár a horányi időszak még sokáig nyomni fogja a lelkem, a változás szele már most merőben más útvonalon indított el, mint amire egyébként számítottam volna.

Nemrég múltam negyven éves, de olyan energiákat érzek magamban, mintha tíz évvel ezelőtt volnék. Kellett ez a változás, és kellett egy megoldás, amely átalakít és megformáz engem. Pilisvörösvárral egy új korszak vette kezdetét, amelyről még nem tudom meddig tart és milyen úton halad tovább, viszont a kislányom közelsége miatt mindenképp egy boldog időszak elébe nézek. 

Lezárul egy fejezet az életemben, majd megnyílt egy új. 

Búcsút intettem Horánynak.




Azt hittem rossz lesz elköszönni a múlttól, de korántsem volt az.

Mintha most ébredtem volna föl...


Megjegyzések