Együtt
Az elmúlt egy év alatt bőven volt rá időm, hogy átgondoljam hol rontottuk el a kapcsolatunkat, amely végül ehhez a tragikus szétváláshoz vezetett. Mindketten hibásak voltunk, s mindketten rendbe tehettünk volna mindent, ha egy kicsit is figyelmesebbek vagyunk egymással.
Miért alakult ez így, mikor nem is oly rég még szerettük egymást?
Jó kérdés.
Úgy vélem, hogy mindenre van logikus magyarázat, csak higgadtan kell szemlélnünk a múltat. Magam mindig a józan paraszti logikát veszem elő a hátizsákomból, ha minden más eszköz már esélytelen, de még így is kellett vagy fél év, mire összegezni tudtam a történteket. Íme az eredmény:
A megismerkedés
7 évet voltunk együtt. 7 évet. Nem kevés idő, de visszatekintve a múltba olyan, mintha nem is lett volna, pedig mennyi minden történt a megismerkedésünk óta! Még visszaemlékezni is nehéz, hát még elmesélni.
Emlékszem a napra, amikor hazafelé tartottam az esztergomi vonaton, amelyen ő is utazott. 2009-et írtunk ekkor. Az óbudai állomáson szálltam fel, s csupán egy megállónyit mentem volna, mert akkor épp Újpestre tartottam. Eredetileg átgyalogoltam volna az Északi vasúti hídon, de mivel épp jött a vonat, hát felpattantam rá, hogy előbb érjek oda. Milyen szerencse: ha akkor úgy döntök, hogy inkább gyalog megyek át Újpestig, akkor most nem lenne ő és nem lenne a gyermekem. Hozzáteszem, hogy a történtek fényében is azt vallom, hogy nem bántam meg semmit!
Persze-persze, biztos lenne más, akivel összeboronáltam volna az életem, de elképesztő, hogy milyen véletleneken múlik az ember életének fordulója. Apró történések, amelyek aztán vagy elsiklanak mellettünk, vagy gyökeresen változtatnak meg mindent. Itt is ez történt.
Akkor még épp jártam valakivel, aki harmadik éve taposta velem az utat, s hiába szerettem őt, mégis felfigyeltem arra a mosolygós, csillogó szemű leányra, aki velem szemben ült az ülésben. Magam az ajtónál állva vártam a következő megállót, míg ő ragyogó tekintettel mosolygott rám alig pár lépésnyire tőlem. Egyértelmű volt a jel, hogy tetszem neki, és ha jól emlékszem magam is visszajeleztem, hogy számomra sem közömbös a látványa.
Sorsfordító volt az a néhány perc, amíg eldöntöttem, hogy leszálljak e a vonatról, vagy inkább menjek tovább ki tudja meddig, hogy aztán valahol megszólíthassam azt a leányt.
Valamilyen oknál fogva maradtam. Nem tudtam, hogy meddig megy, hová megy, kihez megy, de eltökéltem, hogy ott szállok le én is ahol ő, s szóba elegyedek vele.
Végül a Nyugati pályaudvaron kötöttünk ki, ahol utána eredtem és elkértem az email címét. Nagyjából így ismerkedtünk meg.
Mivel nekem akkor volt valakim, ezért szóba se jöhetett, hogy járjunk. Igazság szerint nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak, maradjak e vagy menjek. Gondolom sokan voltak már ebben a szituációban, így felesleges magyaráznom az érzést.
2008-ban adtam el az újpesti lakásomat, s költöztem az akkori barátnőmhöz Csepelre, s csupán 2009-ben költöztem ki Horányba, ahol építettem egy családi házat. A ház csupán szerkezetkész volt, ezért huzamosabb ideig nem tartózkodhattam ott. Az egyetlen kész helyiséget, a szobát is éppen csak be tudtam fejezni, amikor ő titokban már kijárt hozzám hétvégenként a titkos légyottokra. Sem a fürdőszoba, sem a ház többi része nem volt még kész, így tulajdonképpen a téglafalak és a betonpadló kivételével csak a szoba nyújtott nekünk némi menedéket - vagy a horányi Duna-part, ahová lejártunk sütkérezni.
Ritkán találkoztam vele, mert nem tudtam dönteni a kérdésben, hogy melyik lány mellett állapodjak meg: a barátnőm mellett vagy a szeretőmnél; nagyjából egy-másfél havonta, de volt olyan, hogy két hónap is eltelt, mire együtt lehettünk valahol. A helyzet őt terhelte meg a leginkább, hiszen amíg én biztos támpontot kaptam a barátnőm oldalán, ő a szerelmétől átitatva alig-alig bírta kivárni, míg végre ismét találkozhatunk valahol. Sajnáltam őt, hogy ilyen szituációba került miattam, de mivel nem lépett ki a kapcsolatból, ezért feltételeztem, hogy (egyelőre) jó ez a helyzet neki is, amiben voltunk.
A haja után elneveztem őt Bodzavirágnak, mert az olyannyira fürtös volt, hogy messziről egy szétterülő bodzavirágra emlékeztetett.
Huszonhárom éves volt akkor, én pedig tizeneggyel több, s én voltam az első srác az életében, akinek végül odaadta magát. Szerelmes lett belém, én pedig egyre inkább vonzódni kezdtem hozzá.
Nagyjából két évnyi titkolózás után szakítottam a barátnőmmel, majd jöttem vele össze. Nagy megkönnyebbülés volt bennem, mert végre nem kellett hazudnom, s együtt lehettem azzal a lánnyal, akivel egyre jobban éreztem magam. Sokakban felvetődhet a kérdés, hogy vajon mi vezetett a volt barátnőmmel való szakításhoz, de mivel nem róla szól e történet, hanem az utána való kapcsolatomról, ezért nem térek ki rá. Annyi a lényeg, hogy bár sok tekintetben ő volt az eddigi legeslegjobb lány az életemben, végül bizonyos dolgok miatt nem maradhattam vele. 10-ből 9 dologban tökéletesen összeillettünk, de egy bizonyos pontban nem, amely nem tartott minket egyben, s amely miatt végül léptem.
Két év őrlődés után jutottam el a pontra, amely ugyan nem kevés idő, de végül engem igazoltak a történések, miután 7 évig voltam együtt a kislányom édesanyjával. És hozzáteszem, még ma is vele lennék, ha a körülmények adottak lennének hozzá.
A problémák forrása
2011 januárja volt, amikor először aludhattam náluk. Aznap Budapesten intéztem a dolgaimat, s annyira hiányzott az újdonsült barátnőm, hogy dolgom végeztével nem hazafelé vettem az irányt, hanem kimentem hozzá Pilisvörösvárra. Direkt nem szóltam neki a látogatásomról, mert szerettem volna őt meglepni. A meglepetés sikerült, az igaz, de nem ilyenre fogadtatásra számítottam: míg ő végtelenül örült nekem és annak, hogy aznap velem töltheti az éjszakát, a családja tág szemekkel meredve rám, fintorogva vették tudomásul, hogy ott vagyok. Sejtelmem se volt, hogy miért, mert nem gondoltam volna, hogy a leányzó mindent elmesél rólam és a kapcsolatunkról. Végül nem dobtak ki, de nem is volt kellemes a légkör, amit az érkezésem keltett.
(Azért fontos ez a nap a történetem szempontjából, mert akkor tudtam meg, hogy a családja hányadán áll velem. Korábban semmit sem tudtam róluk. Semmit, amely a leány családjával kapcsolatos, így azt se tudtam, hogy ők kifejezetten rossz szemmel nézik a mi titkos randijainkat. Teljesen érthető, hiszen anyósom azt látta, hogy a lánya egy olyan srácba szerelmes, akinek barátnője van, s aki - úgy tűnik - nem nagyon keresi a lánya társaságát, csak ha éppen egy kis kalandot szeretne vele. Érthető, hogy nem rajongtak értem, de még azután se kedveltek meg, miután összejöttem vele. Gondolhatták: ha egyszer megtettem a volt barátnőmmel, hogy megcsalom, akkor ezután is megtenném, történetesen épp a lányukkal, hiszen most épp vele járok. Vagyis, ha egyszer átvertem az egyiket, akkor ezután biztos átverem majd a másikat is. Tökéletesen megértem az aggodalmukat, de úgy vélem, hogy minden helyzet más, minden kapcsolat más, így nem lehet általánosítani valakit azzal, amit valahol, valakivel, valamikor megtett. Akkor a körülmények vezettek ahhoz a helyzethez, míg most ilyen egyáltalán nem állt fenn. Az ember folyton-folyvást keresi az utat, amely a boldogulásához (vagy boldogságához) vezet, így az én utam is arra felé vezetett, amerre a kis Bodzavirágom volt)
Tehát aznap este ott aludtam náluk. Mikor ő másnap reggel dolgozni ment, addig én békésen alukáltam az ágyában, mivel szabadnapos voltam. Egyedül az édesanyja tartózkodott otthon az élettársától született egyéves kisfiával. Nem szándékoztam sokáig maradni így miután felébredtem, összepakoltam a cuccaim és elindultam a kijárat felé. Anyósom épp a konyhában serénykedett, így amikor elköszöntem tőle, neki úgy kellett kipattannia a "búcsúztatásomra" az előszobába. Épp kinyitottam az ajtót, amikor megszólalt a hátam mögött:
"Tudom Máté, hogy te nem azért jöttél el hozzánk, mert a lányomat akartad látni, hanem biztos egy másik lánnyal randiztál, s már nem érted volna el az utolsó kompot, ezért jöttél hozzánk"
Ööö... Micsoda? - gondoltam. Köpni-nyelni se tudtam, annyira meglepett anyósom váratlan beszólása. Miért nem este közölte velem a "megállapítását", amikor otthon volt mindenki?Mert akkor az egész család előtt magyarázatot adhattam volna a feltételezésére, s nem a lánya háta mögött kellett volna összeszólalkoznunk. Nem tudom mikor rakosgatta össze a fejében ezt a hülyeséget, de hihetetlenül tuskó volt, hogy egy ilyen hazugságot a képembe nyomott! Szinte alig ismertük egymást, ő pedig már az elején így mutatkozik be.
Ha úgy nézzük, volt rá egy egész éjszakája, hogy kitaláljon valami történetet rólam, amit ki tudja miért, nem tudott magában tartani. Szerintem már készült rá, hogy elém toppan és szembesít a bűnömmel, csak még megvárta, amíg a lánya elmegy otthonról és magam is felkelek. Hirtelen nem is tudtam mit reagáljak a hülyeségére. Emlékszem a zavarodott tekintetére, amikor megpróbált engem szembesíteni a kitalációjával, de megmondjam őszintén, a mai napig nem tudok rájönni, hogy mi volt vele a célja. Az, hogy bevallok mindent, majd szégyenszemre elsomfordálok haza? Gondolom számíthatott rá, különben nem jött volna elő ezzel.
Este 8 óra után állítottam be hozzájuk, a horányi komp pedig 8:30-ig jár, így tehát, ha haza akartam volna menni, még elértem volna az utolsó járatot, s ezt el is mondtam neki. Közöltem vele, hogy téved velem kapcsolatban, majd becsuktam magam mögött az ajtót és elindultam haza.
Tökéletesen megértem, hogy anyósom féltette tőlem a lányát, hiszen a meglátása szerint csupán kihasználtam őt, de mivel erről szó sem volt (amit ő az előzetes párbeszéd hiánya miatt nem tudhatott), így meglehetősen gusztustalan letámadás volt tőle, amit az imént kaptam.
Mondom: megértem a félelmét, csak épp nem így kellett volna velem közölnie mindezt. Talán emberibb lett volna, ha akkor és ott leül velem beszélgetni és megpróbál engem megismerni, amely által talán sikerült volna tisztázni mindent, elkerülendő a későbbi félreértéseket. Természetesen ők ezután se beszélgettek velem, én pedig az incidens miatt a lehető legkevesebbre korlátoztam a velük való találkozást.
Már rögtön az elején szembesülnöm kellett a barátnőm családjának a viselkedésével és nyomorával, amit egyelőre megpróbáltam nem tudomásul venni. Igen, korábban megcsaltam valakit, de az még nem azt jelenti, hogy mindenkit megcsalok, akivel összehoz a sors, bármennyire is erőltetik a mai napig a témát.
Bodzavirággal ezután is jól éreztem magam és nagyon szerettem őt, amit viszont a mai napig hazugságnak vélnek, holott ha belegondolnának egy csöppet, hogy máskülönben nem mennék utána a mai napig is, akkor rájönnének, hogy tévedtek. Sejthető, hogy ők már a kapcsolatunk kezdete óta próbálják rólam lebeszélni a lányukat.
Mit is írt nekem nemrég az egyik legjobb barátnője?
"Tudod most lehet hogy ezért utálni fogsz, de anno mikor még nagyon az elején voltatok a dolgoknak sok-sok évvel ezelőtt, mikor még csak ismerkedtetek és még csak mesélt rólad nekem, és egyszer elmesélte hogy kiderült hogy már néha együtt alszotok de neked még van barátnőd is, akkor én látatlanban azt mondtam neki hogy az ő dolga, ha hajlandó egy ilyen dologba bele menni, de én a magam részéről azt javasolnám neki barátilag hogy ne menjen bele egy ilyenbe. féltettem őt és le akartam beszélni rólad, de mivel nem befolyásolható, mindenki le akarta beszélni rólad, a család, én, barátok, mindenki, de ő kitartott melletted. sok évig harcolt azért hogy legyen boldogságotok"
Vagyis az egész család és a barátok, meg minden ismerős közel s távol le akarta rólam beszélni őt, csakhogy szakítson már velem végre. A hosszú-hosszú évek alatt mindenki ellenem próbálta meg hangolni őt, hogy fordítson nekem hátat és keressen valaki mást.
Jut eszembe: mit is tart a mondás?
És mennyire igaz!
Bodzavirág természetesen mindent tagadott, hogy a családja ellenszenvvel viseltetne irántam, amit persze nem hittem el, mert koromnál fogva már van annyi tapasztalatom, hogy lássam az emberi megnyilvánulásokból, hogy ki milyen jellemmel bír. És anyósom tekintete nem azt sugallta nekem aznap, hogy számíthatok rájuk, sőt. Inkább azt bizonyították nekem, hogy a lányukon kívül ha lehet, minden kapcsolatot szakítsak meg velük. Ezt egy ideig próbáltam betartani, de nem lehetett, hiszen alkalomadtán muszáj voltam felmenni hozzájuk, ahol elkerülhetetlen volt a találkozás.
A leányka tagadta ugyan, hogy ellenem próbálják őt fordítani, de a légkörben benne volt minden, ami a gyűlöletüket láthatóvá tette.
A család
Anyósom e megnyilvánulásával már a legelején bemutatkozott nekem, így tudtam jól, hogy vele mindenképp tartanom kell a három lépés távolságot. És mondom: tökéletesen megértem a reakcióját, csak épp azt nem, hogy felnőtt (és elvileg intelligens) emberek miért kezelnek így bizonyos dolgokat. Le kellett volna ülniük velem beszélgetni, hogy megtudakolják, vajon mit szeretnék a lányukkal kezdeni, és mi történt anno, amikor még csak a szeretőm volt két évig. Össze kellett volna ismerkednünk ahelyett, hogy a nyomorék gondolataikkal terheljék tök feleslegesen a barátnőm fejét. Párbeszédre lett volna szükség, ehelyett inkább a fantáziálást és az ármánykodást választották. A lányuk mondókájára hagyatkoztak csupán, amelyet ilyen távlatokból szemlélve és ismerve az Asszony gondolatvilágát, ki tudja, hogy mi lehetett.
Apósomat viszonylag későn ismertem meg, mivel a barátnőm szülei elváltak. Éjt nappallá téve dolgozott, így alig hallottam róla valamit. Gyakorlatilag csupán évek múltán találkoztam vele, s akkor sem volt velem valami közvetlen. Ha jól emlékszem, akkor nem igyekezett velem bármiféle kontaktust is kialakítani; jött-ment, kezet ráztunk és ennyi.
A barátnőm húga sosem volt szimpatikus. Egyszerű gondolkodású, fellegekben járó csajszinak véltem, akinek nagyra tartja magát, holott fingja sincs az életről. A későbbiekben gyakran utaztunk együtt a buszon reggelente: ő suliba igyekezett, én pedig haza. Ekkor váltottunk pár szót, de lényegi kérdésekről nem beszéltünk. Egyszer előfordult egy eset, amikor hosszasan bámult rám a buszon, én pedig megkérdeztem miért teszi, mire azt felelte: - Te olyan jó pasi vagy - majd elmosolyogta magát.
Ez az eset volt tőle az egyetlen pozitív megnyilvánulás, mert hónapokkal később már a teljes közömbösség volt rá jellemző. Magam kerestem a társaságát mindig, de beláttam, hogy nincs semmi értelme, így hagytam a csudába.
Hogy az öccsüket mikor ismertem meg, már nem tudom. Eleinte szimpatikus volt, mert csíptem a humorát és bírtam a megnyilvánulásait, de később beigazolódott a barátnőm felvetése, miszerint nem lehet vele együtt élni (de erről majd később).
Anyósom élettársa több boltnak volt a tulajdonosa a környéken, ezért rengeteget melózott és gyakorlatilag csak az esti órákban tartózkodott otthon. Nem is mertem őt egyáltalán, mert nem kereste a társaságomat, és ahogy lejött nekem, nem is nagyon kedvelt.
A lényeg, hogy anyósom, az élettársa és a közös gyermekük béreltek egy családi házat pár utcával lejeb, míg a három testvér, a barátnőm, a húga és az öccse abban a lakásban laktak, amely az anyjuk nevén volt ugyan, de az albérlet miatt nem használtak. Ez utóbbiba jártam fel időnként, ahol általában összefutottam mindenkivel.
Az otthonom
A horányi házikóm évekig épült-szépült, de még 8 év múltán sem készült el, mert sosem volt rá elegendő pénz. 84ezer forintot kerestem közalkalmazottként, ezért Édesapám segített ki néhanap, hogy valamely hiányosságát kijavítsam.
Éveken át csak az emeleti szoba volt lakható, a földszintet pedig gyakorlatilag tárolónak használtam. A ház alatti kútból jött fel szivattyún át a víz, de se fürdőszoba, se WC, se konyha, és se nappali nem volt még berendezve. A földszinten beton és tégla jelentette a kényelmet, amely télen egy fagyott kriptává vált a sötét és a fűtetlenség miatt.
A barátnőm ide járt ki hozzám hétvégenként, hogy együtt legyen velem a spártai körülmények között. Dolgát végezni ő is a kinti pottyantósba járt (télen is!), míg a fürdést egy gyerekkádban végeztük vízforralás után. Nem volt leányálom, de ő mégis velem volt, mert szerelmes volt belém.
Akit érdekel, a házépítésről szóló blogomat itt megnézheti: Volt egyszer egy ház
(a jobb oldali menüsor alapján látható, hogyan alakult évről évre)
A kapcsolatunk
Hogy milyen volt? Jó. Legalább is szerintem.
Bodzavirágom rendkívül kedves és figyelmes volt velem mindig. Mivel magam az anyósom miatt nem jártam át hozzá rendszeresen, ezért általában ő látogatott meg engem Horányban. Hétvégenként jött, s olyankor minden egyes alkalommal két teli szatyor kajával állított be hozzám. Tombolt benne a gondoskodási ösztön. Sokszor mondtam neki, hogy ne tegye, mert nekem nem kell főznie, hiszen ellátom magam mindennel, amelyre a spártai körülmények közt szükségem van, de hajthatatlan maradt, mert úgy érezte, hogy adnia kell valamit minden egyes alkalommal. Aztán persze elmondta, hogy ő nem tud pirítós kenyéren és párizsin élni, ezért muszáj főt ételt hoznia magával a két napra, úgyhogy ráhagytam. Végül is nem baj, demokrácia van, azt tesz, amit akar, de a későbbiekben ebből kifolyólag veszekedésem is támadt a húgával (de erről majd lentebb).
Hogy a háttérben milyen erők működtek közre annak érdekében, hogy mi szakítsunk, azt nem tudom, de a végeredmény ismert.
Sodi kidobja őket
A
Dóri elküld a sunyiba
A
Piliscsaba
A
Dávid kiborul
A
Hanna
A
Irány Horány (Dalma kiköltözik)
A
Kerékpártúra
A
Felícia
A
Szakítás
A
Miért alakult ez így, mikor nem is oly rég még szerettük egymást?
Jó kérdés.
Úgy vélem, hogy mindenre van logikus magyarázat, csak higgadtan kell szemlélnünk a múltat. Magam mindig a józan paraszti logikát veszem elő a hátizsákomból, ha minden más eszköz már esélytelen, de még így is kellett vagy fél év, mire összegezni tudtam a történteket. Íme az eredmény:
A megismerkedés
7 évet voltunk együtt. 7 évet. Nem kevés idő, de visszatekintve a múltba olyan, mintha nem is lett volna, pedig mennyi minden történt a megismerkedésünk óta! Még visszaemlékezni is nehéz, hát még elmesélni.
Emlékszem a napra, amikor hazafelé tartottam az esztergomi vonaton, amelyen ő is utazott. 2009-et írtunk ekkor. Az óbudai állomáson szálltam fel, s csupán egy megállónyit mentem volna, mert akkor épp Újpestre tartottam. Eredetileg átgyalogoltam volna az Északi vasúti hídon, de mivel épp jött a vonat, hát felpattantam rá, hogy előbb érjek oda. Milyen szerencse: ha akkor úgy döntök, hogy inkább gyalog megyek át Újpestig, akkor most nem lenne ő és nem lenne a gyermekem. Hozzáteszem, hogy a történtek fényében is azt vallom, hogy nem bántam meg semmit!
Persze-persze, biztos lenne más, akivel összeboronáltam volna az életem, de elképesztő, hogy milyen véletleneken múlik az ember életének fordulója. Apró történések, amelyek aztán vagy elsiklanak mellettünk, vagy gyökeresen változtatnak meg mindent. Itt is ez történt.
Akkor még épp jártam valakivel, aki harmadik éve taposta velem az utat, s hiába szerettem őt, mégis felfigyeltem arra a mosolygós, csillogó szemű leányra, aki velem szemben ült az ülésben. Magam az ajtónál állva vártam a következő megállót, míg ő ragyogó tekintettel mosolygott rám alig pár lépésnyire tőlem. Egyértelmű volt a jel, hogy tetszem neki, és ha jól emlékszem magam is visszajeleztem, hogy számomra sem közömbös a látványa.
Sorsfordító volt az a néhány perc, amíg eldöntöttem, hogy leszálljak e a vonatról, vagy inkább menjek tovább ki tudja meddig, hogy aztán valahol megszólíthassam azt a leányt.
Valamilyen oknál fogva maradtam. Nem tudtam, hogy meddig megy, hová megy, kihez megy, de eltökéltem, hogy ott szállok le én is ahol ő, s szóba elegyedek vele.
Végül a Nyugati pályaudvaron kötöttünk ki, ahol utána eredtem és elkértem az email címét. Nagyjából így ismerkedtünk meg.
Mivel nekem akkor volt valakim, ezért szóba se jöhetett, hogy járjunk. Igazság szerint nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak, maradjak e vagy menjek. Gondolom sokan voltak már ebben a szituációban, így felesleges magyaráznom az érzést.
2008-ban adtam el az újpesti lakásomat, s költöztem az akkori barátnőmhöz Csepelre, s csupán 2009-ben költöztem ki Horányba, ahol építettem egy családi házat. A ház csupán szerkezetkész volt, ezért huzamosabb ideig nem tartózkodhattam ott. Az egyetlen kész helyiséget, a szobát is éppen csak be tudtam fejezni, amikor ő titokban már kijárt hozzám hétvégenként a titkos légyottokra. Sem a fürdőszoba, sem a ház többi része nem volt még kész, így tulajdonképpen a téglafalak és a betonpadló kivételével csak a szoba nyújtott nekünk némi menedéket - vagy a horányi Duna-part, ahová lejártunk sütkérezni.
Ritkán találkoztam vele, mert nem tudtam dönteni a kérdésben, hogy melyik lány mellett állapodjak meg: a barátnőm mellett vagy a szeretőmnél; nagyjából egy-másfél havonta, de volt olyan, hogy két hónap is eltelt, mire együtt lehettünk valahol. A helyzet őt terhelte meg a leginkább, hiszen amíg én biztos támpontot kaptam a barátnőm oldalán, ő a szerelmétől átitatva alig-alig bírta kivárni, míg végre ismét találkozhatunk valahol. Sajnáltam őt, hogy ilyen szituációba került miattam, de mivel nem lépett ki a kapcsolatból, ezért feltételeztem, hogy (egyelőre) jó ez a helyzet neki is, amiben voltunk.
A haja után elneveztem őt Bodzavirágnak, mert az olyannyira fürtös volt, hogy messziről egy szétterülő bodzavirágra emlékeztetett.
Huszonhárom éves volt akkor, én pedig tizeneggyel több, s én voltam az első srác az életében, akinek végül odaadta magát. Szerelmes lett belém, én pedig egyre inkább vonzódni kezdtem hozzá.
Nagyjából két évnyi titkolózás után szakítottam a barátnőmmel, majd jöttem vele össze. Nagy megkönnyebbülés volt bennem, mert végre nem kellett hazudnom, s együtt lehettem azzal a lánnyal, akivel egyre jobban éreztem magam. Sokakban felvetődhet a kérdés, hogy vajon mi vezetett a volt barátnőmmel való szakításhoz, de mivel nem róla szól e történet, hanem az utána való kapcsolatomról, ezért nem térek ki rá. Annyi a lényeg, hogy bár sok tekintetben ő volt az eddigi legeslegjobb lány az életemben, végül bizonyos dolgok miatt nem maradhattam vele. 10-ből 9 dologban tökéletesen összeillettünk, de egy bizonyos pontban nem, amely nem tartott minket egyben, s amely miatt végül léptem.
Két év őrlődés után jutottam el a pontra, amely ugyan nem kevés idő, de végül engem igazoltak a történések, miután 7 évig voltam együtt a kislányom édesanyjával. És hozzáteszem, még ma is vele lennék, ha a körülmények adottak lennének hozzá.
A problémák forrása
2011 januárja volt, amikor először aludhattam náluk. Aznap Budapesten intéztem a dolgaimat, s annyira hiányzott az újdonsült barátnőm, hogy dolgom végeztével nem hazafelé vettem az irányt, hanem kimentem hozzá Pilisvörösvárra. Direkt nem szóltam neki a látogatásomról, mert szerettem volna őt meglepni. A meglepetés sikerült, az igaz, de nem ilyenre fogadtatásra számítottam: míg ő végtelenül örült nekem és annak, hogy aznap velem töltheti az éjszakát, a családja tág szemekkel meredve rám, fintorogva vették tudomásul, hogy ott vagyok. Sejtelmem se volt, hogy miért, mert nem gondoltam volna, hogy a leányzó mindent elmesél rólam és a kapcsolatunkról. Végül nem dobtak ki, de nem is volt kellemes a légkör, amit az érkezésem keltett.
(Azért fontos ez a nap a történetem szempontjából, mert akkor tudtam meg, hogy a családja hányadán áll velem. Korábban semmit sem tudtam róluk. Semmit, amely a leány családjával kapcsolatos, így azt se tudtam, hogy ők kifejezetten rossz szemmel nézik a mi titkos randijainkat. Teljesen érthető, hiszen anyósom azt látta, hogy a lánya egy olyan srácba szerelmes, akinek barátnője van, s aki - úgy tűnik - nem nagyon keresi a lánya társaságát, csak ha éppen egy kis kalandot szeretne vele. Érthető, hogy nem rajongtak értem, de még azután se kedveltek meg, miután összejöttem vele. Gondolhatták: ha egyszer megtettem a volt barátnőmmel, hogy megcsalom, akkor ezután is megtenném, történetesen épp a lányukkal, hiszen most épp vele járok. Vagyis, ha egyszer átvertem az egyiket, akkor ezután biztos átverem majd a másikat is. Tökéletesen megértem az aggodalmukat, de úgy vélem, hogy minden helyzet más, minden kapcsolat más, így nem lehet általánosítani valakit azzal, amit valahol, valakivel, valamikor megtett. Akkor a körülmények vezettek ahhoz a helyzethez, míg most ilyen egyáltalán nem állt fenn. Az ember folyton-folyvást keresi az utat, amely a boldogulásához (vagy boldogságához) vezet, így az én utam is arra felé vezetett, amerre a kis Bodzavirágom volt)
Tehát aznap este ott aludtam náluk. Mikor ő másnap reggel dolgozni ment, addig én békésen alukáltam az ágyában, mivel szabadnapos voltam. Egyedül az édesanyja tartózkodott otthon az élettársától született egyéves kisfiával. Nem szándékoztam sokáig maradni így miután felébredtem, összepakoltam a cuccaim és elindultam a kijárat felé. Anyósom épp a konyhában serénykedett, így amikor elköszöntem tőle, neki úgy kellett kipattannia a "búcsúztatásomra" az előszobába. Épp kinyitottam az ajtót, amikor megszólalt a hátam mögött:
"Tudom Máté, hogy te nem azért jöttél el hozzánk, mert a lányomat akartad látni, hanem biztos egy másik lánnyal randiztál, s már nem érted volna el az utolsó kompot, ezért jöttél hozzánk"
Ööö... Micsoda? - gondoltam. Köpni-nyelni se tudtam, annyira meglepett anyósom váratlan beszólása. Miért nem este közölte velem a "megállapítását", amikor otthon volt mindenki?Mert akkor az egész család előtt magyarázatot adhattam volna a feltételezésére, s nem a lánya háta mögött kellett volna összeszólalkoznunk. Nem tudom mikor rakosgatta össze a fejében ezt a hülyeséget, de hihetetlenül tuskó volt, hogy egy ilyen hazugságot a képembe nyomott! Szinte alig ismertük egymást, ő pedig már az elején így mutatkozik be.
Ha úgy nézzük, volt rá egy egész éjszakája, hogy kitaláljon valami történetet rólam, amit ki tudja miért, nem tudott magában tartani. Szerintem már készült rá, hogy elém toppan és szembesít a bűnömmel, csak még megvárta, amíg a lánya elmegy otthonról és magam is felkelek. Hirtelen nem is tudtam mit reagáljak a hülyeségére. Emlékszem a zavarodott tekintetére, amikor megpróbált engem szembesíteni a kitalációjával, de megmondjam őszintén, a mai napig nem tudok rájönni, hogy mi volt vele a célja. Az, hogy bevallok mindent, majd szégyenszemre elsomfordálok haza? Gondolom számíthatott rá, különben nem jött volna elő ezzel.
Este 8 óra után állítottam be hozzájuk, a horányi komp pedig 8:30-ig jár, így tehát, ha haza akartam volna menni, még elértem volna az utolsó járatot, s ezt el is mondtam neki. Közöltem vele, hogy téved velem kapcsolatban, majd becsuktam magam mögött az ajtót és elindultam haza.
Tökéletesen megértem, hogy anyósom féltette tőlem a lányát, hiszen a meglátása szerint csupán kihasználtam őt, de mivel erről szó sem volt (amit ő az előzetes párbeszéd hiánya miatt nem tudhatott), így meglehetősen gusztustalan letámadás volt tőle, amit az imént kaptam.
Mondom: megértem a félelmét, csak épp nem így kellett volna velem közölnie mindezt. Talán emberibb lett volna, ha akkor és ott leül velem beszélgetni és megpróbál engem megismerni, amely által talán sikerült volna tisztázni mindent, elkerülendő a későbbi félreértéseket. Természetesen ők ezután se beszélgettek velem, én pedig az incidens miatt a lehető legkevesebbre korlátoztam a velük való találkozást.
Már rögtön az elején szembesülnöm kellett a barátnőm családjának a viselkedésével és nyomorával, amit egyelőre megpróbáltam nem tudomásul venni. Igen, korábban megcsaltam valakit, de az még nem azt jelenti, hogy mindenkit megcsalok, akivel összehoz a sors, bármennyire is erőltetik a mai napig a témát.
Bodzavirággal ezután is jól éreztem magam és nagyon szerettem őt, amit viszont a mai napig hazugságnak vélnek, holott ha belegondolnának egy csöppet, hogy máskülönben nem mennék utána a mai napig is, akkor rájönnének, hogy tévedtek. Sejthető, hogy ők már a kapcsolatunk kezdete óta próbálják rólam lebeszélni a lányukat.
Mit is írt nekem nemrég az egyik legjobb barátnője?
"Tudod most lehet hogy ezért utálni fogsz, de anno mikor még nagyon az elején voltatok a dolgoknak sok-sok évvel ezelőtt, mikor még csak ismerkedtetek és még csak mesélt rólad nekem, és egyszer elmesélte hogy kiderült hogy már néha együtt alszotok de neked még van barátnőd is, akkor én látatlanban azt mondtam neki hogy az ő dolga, ha hajlandó egy ilyen dologba bele menni, de én a magam részéről azt javasolnám neki barátilag hogy ne menjen bele egy ilyenbe. féltettem őt és le akartam beszélni rólad, de mivel nem befolyásolható, mindenki le akarta beszélni rólad, a család, én, barátok, mindenki, de ő kitartott melletted. sok évig harcolt azért hogy legyen boldogságotok"
Vagyis az egész család és a barátok, meg minden ismerős közel s távol le akarta rólam beszélni őt, csakhogy szakítson már velem végre. A hosszú-hosszú évek alatt mindenki ellenem próbálta meg hangolni őt, hogy fordítson nekem hátat és keressen valaki mást.
Jut eszembe: mit is tart a mondás?
"A barátnőm barátnője az én ellenségem"
És mennyire igaz!
Bodzavirág természetesen mindent tagadott, hogy a családja ellenszenvvel viseltetne irántam, amit persze nem hittem el, mert koromnál fogva már van annyi tapasztalatom, hogy lássam az emberi megnyilvánulásokból, hogy ki milyen jellemmel bír. És anyósom tekintete nem azt sugallta nekem aznap, hogy számíthatok rájuk, sőt. Inkább azt bizonyították nekem, hogy a lányukon kívül ha lehet, minden kapcsolatot szakítsak meg velük. Ezt egy ideig próbáltam betartani, de nem lehetett, hiszen alkalomadtán muszáj voltam felmenni hozzájuk, ahol elkerülhetetlen volt a találkozás.
A leányka tagadta ugyan, hogy ellenem próbálják őt fordítani, de a légkörben benne volt minden, ami a gyűlöletüket láthatóvá tette.
A család
Anyósom e megnyilvánulásával már a legelején bemutatkozott nekem, így tudtam jól, hogy vele mindenképp tartanom kell a három lépés távolságot. És mondom: tökéletesen megértem a reakcióját, csak épp azt nem, hogy felnőtt (és elvileg intelligens) emberek miért kezelnek így bizonyos dolgokat. Le kellett volna ülniük velem beszélgetni, hogy megtudakolják, vajon mit szeretnék a lányukkal kezdeni, és mi történt anno, amikor még csak a szeretőm volt két évig. Össze kellett volna ismerkednünk ahelyett, hogy a nyomorék gondolataikkal terheljék tök feleslegesen a barátnőm fejét. Párbeszédre lett volna szükség, ehelyett inkább a fantáziálást és az ármánykodást választották. A lányuk mondókájára hagyatkoztak csupán, amelyet ilyen távlatokból szemlélve és ismerve az Asszony gondolatvilágát, ki tudja, hogy mi lehetett.
Apósomat viszonylag későn ismertem meg, mivel a barátnőm szülei elváltak. Éjt nappallá téve dolgozott, így alig hallottam róla valamit. Gyakorlatilag csupán évek múltán találkoztam vele, s akkor sem volt velem valami közvetlen. Ha jól emlékszem, akkor nem igyekezett velem bármiféle kontaktust is kialakítani; jött-ment, kezet ráztunk és ennyi.
A barátnőm húga sosem volt szimpatikus. Egyszerű gondolkodású, fellegekben járó csajszinak véltem, akinek nagyra tartja magát, holott fingja sincs az életről. A későbbiekben gyakran utaztunk együtt a buszon reggelente: ő suliba igyekezett, én pedig haza. Ekkor váltottunk pár szót, de lényegi kérdésekről nem beszéltünk. Egyszer előfordult egy eset, amikor hosszasan bámult rám a buszon, én pedig megkérdeztem miért teszi, mire azt felelte: - Te olyan jó pasi vagy - majd elmosolyogta magát.
Ez az eset volt tőle az egyetlen pozitív megnyilvánulás, mert hónapokkal később már a teljes közömbösség volt rá jellemző. Magam kerestem a társaságát mindig, de beláttam, hogy nincs semmi értelme, így hagytam a csudába.
Hogy az öccsüket mikor ismertem meg, már nem tudom. Eleinte szimpatikus volt, mert csíptem a humorát és bírtam a megnyilvánulásait, de később beigazolódott a barátnőm felvetése, miszerint nem lehet vele együtt élni (de erről majd később).
Anyósom élettársa több boltnak volt a tulajdonosa a környéken, ezért rengeteget melózott és gyakorlatilag csak az esti órákban tartózkodott otthon. Nem is mertem őt egyáltalán, mert nem kereste a társaságomat, és ahogy lejött nekem, nem is nagyon kedvelt.
A lényeg, hogy anyósom, az élettársa és a közös gyermekük béreltek egy családi házat pár utcával lejeb, míg a három testvér, a barátnőm, a húga és az öccse abban a lakásban laktak, amely az anyjuk nevén volt ugyan, de az albérlet miatt nem használtak. Ez utóbbiba jártam fel időnként, ahol általában összefutottam mindenkivel.
Az otthonom
A horányi házikóm évekig épült-szépült, de még 8 év múltán sem készült el, mert sosem volt rá elegendő pénz. 84ezer forintot kerestem közalkalmazottként, ezért Édesapám segített ki néhanap, hogy valamely hiányosságát kijavítsam.
Éveken át csak az emeleti szoba volt lakható, a földszintet pedig gyakorlatilag tárolónak használtam. A ház alatti kútból jött fel szivattyún át a víz, de se fürdőszoba, se WC, se konyha, és se nappali nem volt még berendezve. A földszinten beton és tégla jelentette a kényelmet, amely télen egy fagyott kriptává vált a sötét és a fűtetlenség miatt.
A barátnőm ide járt ki hozzám hétvégenként, hogy együtt legyen velem a spártai körülmények között. Dolgát végezni ő is a kinti pottyantósba járt (télen is!), míg a fürdést egy gyerekkádban végeztük vízforralás után. Nem volt leányálom, de ő mégis velem volt, mert szerelmes volt belém.
Akit érdekel, a házépítésről szóló blogomat itt megnézheti: Volt egyszer egy ház
(a jobb oldali menüsor alapján látható, hogyan alakult évről évre)
A kapcsolatunk
Hogy milyen volt? Jó. Legalább is szerintem.
Bodzavirágom rendkívül kedves és figyelmes volt velem mindig. Mivel magam az anyósom miatt nem jártam át hozzá rendszeresen, ezért általában ő látogatott meg engem Horányban. Hétvégenként jött, s olyankor minden egyes alkalommal két teli szatyor kajával állított be hozzám. Tombolt benne a gondoskodási ösztön. Sokszor mondtam neki, hogy ne tegye, mert nekem nem kell főznie, hiszen ellátom magam mindennel, amelyre a spártai körülmények közt szükségem van, de hajthatatlan maradt, mert úgy érezte, hogy adnia kell valamit minden egyes alkalommal. Aztán persze elmondta, hogy ő nem tud pirítós kenyéren és párizsin élni, ezért muszáj főt ételt hoznia magával a két napra, úgyhogy ráhagytam. Végül is nem baj, demokrácia van, azt tesz, amit akar, de a későbbiekben ebből kifolyólag veszekedésem is támadt a húgával (de erről majd lentebb).
Hogy a háttérben milyen erők működtek közre annak érdekében, hogy mi szakítsunk, azt nem tudom, de a végeredmény ismert.
Sodi kidobja őket
A
Dóri elküld a sunyiba
A
Piliscsaba
A
Dávid kiborul
A
Hanna
A
Irány Horány (Dalma kiköltözik)
A
Kerékpártúra
A
Felícia
A
Szakítás
A
Megjegyzések
Megjegyzés küldése