Kerékpár

Május 5-én ismét találkozhattam a lányommal, amely alkalomra egy kis újdonsággal készültem: a Trabantom tetején elhoztam a kerékpáromat, rajta egy gyereküléssel. A kislányom még sosem ült ilyenen, így tehát ismét gazdagítottam a lelkét egy újdonsággal, amelyet remélem nagyon megszeret a későbbiekben.

Elvileg az előző nap szerettem volna vele bicajozni, de sajnos az anyjával történt kommunikációs nehézségeim miatt ezt egy nappal későbbre halasztottuk (lásd: Kommunikációs hiba).

Amikor a gyermeket átvettem az anyjától a Családsegítő Szolgálat udvarán, odatipegtünk a kocsimhoz, majd levettem a mountain bike-ot a tetőcsomagtartóról. Felícia nézte-nézte, hogy mi lehet ez, majd mikor letámasztottam a szerkezetet, beemeltem őt a gyerekülésbe. Forgatta a fejét jobbra-balra, körbenézett, hogy hová is került, majd miután becsatoltam a biztonsági övet, elindultunk (gyalog) az olvasóterem ajtaja felé. 

A Felügyelőnk félve nézett ránk, mert aggódott, hogy a gyereknek baja esik, majd amikor a félelmének hangot adott megnyugtattam őt, hogy nem lesz semmi baj, csak tekerünk egyet a ház körül. Felhívta rá a figyelmem, hogy az intézmény területét nem hagyhatom el, mire biztosítottam, hogy nem fogjuk.

Az exem még felcsatolta a gyerekre a második övet is, majd indulhatott a kalandozás.

A Családsegítő épülete körüli járdát vettük célba, ahol meglehetősen lassan és óvatosan haladtam végig, mert nem tudtam mi lesz a gyermekem reakciója, végtére is, ez az első biciklizése, s nem akartam vele ráijeszteni. Mivel a kislányom a hátam mögött ült, ezért nem láthattam az arckifejezését, de miután leróttuk az első köreinket, a ház oldalában ücsörgő nénik jelezték felém, hogy mosolyog és szemmel láthatóan élvezi a játékot. 

Ennek nagyon örültem, mert így ismét megmutathattam neki egy újdonságot, amelyet remélhetőleg hozzám köt majd az emlékeiben. Elhatároztam, hogy a későbbiekben rendszeresen elviszem majd őt kerékpározni, s lehetőség szerint bejárjuk majd a Pilis zegzugos tájait is. Magam gyerekként nagyon szerettem, ha a nagymamámmal bicikliztünk egyet a környékünkön, így biztos vagyok benne, hogy a kislányom is rajongani fog érte, ha majd Apával mehet el felfedezni a világot. 

Egyik kört tettük meg a másik után, s közben folyamatosan hallottam a néniket, akik elismerően nyilatkoztak a lányomról:

- Hogy tetszik neki!
- Hogy mosolyog!
- Kis drága, mennyire élvezi! - és hasonlók.

Miközben köröztünk, az exem négyszemközti beszélgetést folytatott az intézményvezetővel. Nem tudom mi volt a megbeszélés tárgya, de gyanítom, hogy rólam és a találkozókról folyt a diskurálás. Az exem elvileg nagyon sietett elintézni az ügyeit, de mégis maradt még vagy fél órát, hogy megbeszéljenek ezt-azt. Csak akkor ment el a dolgára, amikor mi befejeztük a kerékpározást, s nekitámasztottuk a szerkentyűt az olvasóterem falának.

A hátralévő fél órát már bent, az olvasóterem falai közt töltöttük el. Szerencsére maradéktalanul lekötöttem a kislányom figyelmét, így az időnk úgy repült el ismét, hogy észre sem vettem. 

Sajnos a kerékpározásról nem készítettem képeket, mert nehézkes lett volna megörökíteni magunkat tekerés közben, viszont a kislányom ugyanolyan cuki volt ma is, mint máskor, úgyhogy tulajdonképpen nem maradtunk le semmi új dologról. 

A benti játékról készült ugyan videofelvétel, de azt még nem volt alkalmam átmásolni a számítógépre, úgyhogy az egyetlen fénykép is telefonnal készült, amikor is a kislányomat beöltöztettem múmiának:

Apa, ez mi?

A játék ötlete onnan jött, hogy pudingevés után le akartam törölni a száját, de mivel a zsebkendőnkre ráfolyt az ivólé, ezért a wc-papír maradt az egyetlen megoldás (amit én vittem be sterilen és nem a mosdóban kaptunk le a falról). A kislányom ekkor megnézte, hogy mi az a feltekert valami, amiről leveszek egy kis papírt, mire én fogtam a gurigát és elhajítottam a szoba túlsó felére, amitől az kitekeredett, mint egy hosszú-hosszú szalag.

Felíciám mosolyogva szemlélte, hogy az apja milyen ravaszságot eszelt már ki megint, majd felemelte a wc-papír csík egyik végét és vizsgálgatni kezdte. Ekkor én megfogtam a papírcsík másik végét, majd felemelve rátekertem, a feje búbjától egészen a pocakjáig. Kis drágám nem értette, hogy ez milyen játék, s meg se mert moccanni. Kis nyögdécselős hangokat adott ki magából, majd kővé dermedt, mint egy szobor. Mikor a fejéről végül leszedte az "álarcot", készítettem róla egy képet. Megmutatván neki, ő hangos nevetésben tört ki, majd magyarázgatva mutogatta magát a telefon képernyőjén. 

Igazából semmi értelme nem volt az egésznek, de abban a pillanatban nem volt jobb ötletem, s úgy gondoltam, talán őt is sikerülhet ezzel rávezetnem, hogy az apjával mennyi mindent lehet hülyéskedni. Talán idővel majd ő is elkezd valami bolondságot, amivel alkalomadtán levezethetjük a hétköznapi "feszkót".

Ezután építettünk a párnákból barlangot, ahová bemenekült a harapós farkas elől, majd összefirkáltuk filctollal a tenyerünket, hogy anya este sikítva fogja a fejét, mikor azt le kell mosnia vacsora előtt.

Azt hiszem ez a nap egy kicsit a rendetlenkedésről szólt. Jobb híján nincs más, muszáj valami olyat tenni, amit még eddig nem csináltunk. 

Magam tudnék ennél ezerszer jobb elfoglaltságot is, de ahhoz ki kéne mennünk a négy fal közül, amit viszont sem a Bíróság, sem a gyermekem anyja nem akar. Nekem végül is édes mindegy, mert elvagyok a gyerekkel és nagyon jól érzem vele magam, viszont nem tudom neki meddig felel majd meg ez az állapot, s mikor kezd majd ez a fejlődésének a rovására menni. Nem tudom, hogy anyuci belátja e majd valamikor, de tudomásul kéne végre vennie, hogy Apa nélkül a gyermekünk nem kapja meg azt a törődést és élményeket, amely a korához mérten már kijárna neki.

Nem szeretnék ördögöt festeni a falra, de mostanában számtalan szülővel beszélgetek, akiknek egy-másfél éves gyermekük van, aminek alapján elmondhatom, hogy bizonyos szempontból azon gyerekek már többet tudnak, mint a kislányom.

Hogy egy konkrét példát említsek: az egyik ismerősöm lánya a napokban múlt el 1 éves (az enyém másfél múlt egy hónappal). 1 évesen már több tucat állatot felismer és rámutat a könyveben, amelyeknek a hangját is utánozza a saját szintjén, de felismerhető módon. Ezzel szemben a kislányom még csak nem is érdeklődik az állatok iránt, se a képeskönyvek után. Totálisan hidegen hagyja. Véleményem szerint azért, mert még nem járt állatkertben, vagy mert az anyja nem fordít rá kellő időt, hogy bemutassa neki. 

Nem tudom mit csinálnak otthon és milyen foglalkozásokat tart neki, de szemmel láthatóan kezd hátrányba szorulni más gyermekekkel szemben. Vélhetően ez még súlyosbodni fog az idő előrehaladtával, mert egész egyszerűen nem kapja meg az apai oldalt, vagyis azokat a dolgokat, ami egy anyától nem várható el. Nincs a gyermeknek apja, mert elvették tőle, és ezzel együtt nincs apakép, amelyre építhetne. 

Bosszú ez vagy nem, az exem már elindult azon az úton, amely a kislányom kárára fog válni. Egyelőre türelmesen várok még, de be kell látniuk, hogy nem tehetik meg ezt sem velem, sem a kislányommal, mert nem normális az egész. Magyarán: a heti két óra kevés, amelynek a későbbi kibővítése viszont sok azon a helyen. Itt nem csak igazságtalanságról van szó, de mérhetetlen nagy butaságról és gonoszságról is, amely a kislányom hátrányára fog válni. És mondom: szemmel látható a különbség a hasonló korú gyermekekkel összevetve! Nem buta a gyermekem (ne értsük félre!), de már jóval többet kellene tudnia, mint amit jelenleg tud. 

Egy szó, mint száz: túl vagyunk a tizenegyedik találkozónkon is. 

Az esemény óta majdnem eltelt egy hét, amely legalább kettőnek tűnik, olyan lassan múlik a kislányom nélkül. Milyen jó az anyjának, mert ő minden nap vele lehet. De jó a nagybácsinak, ő is minden nap vele lehet. Tök jó az anyósomnak, mert szintúgy vele lehet minden nap. Még a szomszéd és a legjobb barátnő is többször látja a gyermekem, mint én, vagyis a gyermek saját apja. Jól van ez így? Jó ez így, drága Anyuci? Kétlem.

De mielőtt zárnám soraimat, mindenképp meg kell említenem egy dolgot:

A találkozónk után mintegy fél órával szerettem volna felhívni az exemet, hogy adjak nekik egy kartondoboznyi bébikaját. Nagyjából 200 üvegről van szó, amit a kocsiban felejtettem. Csak azért felejtődött el, mert a napsütés miatt letakartam egy pokróccal, így később nem vettem észre. Hiába hívtam, az exem természetesen nem vette fel a telefont, mert mostanában nem szokta (nulla kommunikáció - mert megteheti), s hiába csörgettem meg vagy négyszer, szart a pofámra. Holott a pasijával meg a családjával egész nap SMS-ezgetnek, csak velem nem, mert én a másik oldal vagyok, akit kerül. Mindegy. Hazafelé tartván még a főúton is rádudáltam, amikor véletlenül mellettük haladtam el szemközt, ennek ellenére nem csörgött vissza és nem is írt, hogy áruljam már el mi van.

Hát ez: a gyerek lecsúszott 200 üveg bébikajáról, az anyja meg egy marék tízezresről, amit akkor kell majd kidobnia az ablakon, amikor megveszi a kaját a boltban. 

Mondom: kommunikációs hiba!
Meg egy nagy adag szánalmas büszkeség.



(Jaj de kár, hogy nincs a kerékpározásunkról kép!)


Megjegyzések