2016. május 21., szombat

Kerti elfoglaltságok

Immáron a tizenharmadik kapcsolattartáson vagyunk túl a kislányommal e napon, amely bár nehezen indult, de végül csuda jól éreztük magunkat. Csupán a gyerek anyja volt az, aki árnyékot vetett a jókedvünkre.


A találkozó elején a gyerek kicsit bambuli volt, mert nehezen reagált a köszöntésemre. Jó párszor üdvözöltem őt heves integetések közepette, viszont csak többszöri próbálkozás után vette észre, hogy az apja téblábol előtte. Eddig minden alkalommal hangos felkiáltással és széles mosollyal a száján jelzett vissza felém, de most valahogy nem akaródzott nekem kinyilatkoztatnia az örömét. 

Az anyjával nem is tudom hányadán álljak, mert eddig bármikor szóltam hozzá, ő ingerülten és flegmán válaszolt. Ráadásul még a telefont se veszi fel, ha hívom, úgyhogy lassan már attól is kiráz a hideg, ha meglátom, nemhogy bármilyen témát keressek vele. Épp ezért úgy mentem oda hozzájuk, mintha ott se lenne. Elhozta a gyereket, én átvettem és kész. Ha nincs semmi különleges mondanivalója, akkor nem kell egymással beszélgetnünk. A lányom érdekelt egyedül, aki végül felemelve a karját engedte, hogy kiemeljem őt a babakocsiból. Kis drágámat gyorsan megölelgettem, majd letettem a földre, hogy bemehessünk a szobába.

Nagyon jó idő volt, ezért elterveztem, hogy az időnk második felében kimegyünk majd az udvarra. Viszont, mielőtt elfoglaltuk volna az olvasótermet, már a szoba ajtajában elővettem az aznapi meglepetésemet: egy befőttesüveget, benne egy izgága és rút... khmm... 

...lótücsökkel:

(kép: enfo.agt.bme.hu)

Annyira csúnya szegény, hogy az már fantasztikus, de úgy véltem, ha már nem mehetünk el a lányommal közösen egy állatkertbe, akkor az állatokat kell elhoznom ide, hogy a kicsikém tanuljon és lásson is valami érdekeset, s ne az unalomig ismert játékaival játsszon. 

Azt hittem, hogy lesz majd sikoltozás a női részlegből, de nem volt; illetve mégis: a kislányom olyannyira megörült a szerzeményemnek, hogy örömében felkiáltott, s hosszasan sikoltozott meg toporzékolt, majd azon nyomban megérintette az állatot, amint a közelébe kerülhetett! Bizony! Nem ám elszaladt volna félelmében, hanem inkább föléje hajolt és nevetve simogatni kezdte. Úgy finoman, az ujja hegyével.

Hihetetlen! Életében nem látott még ilyet, ráadásul egy nem épp bizalomgerjesztő lényt, de ő mégis úgy állt hozzá, mintha egy csodával állna szemben. Abszolút pozitívan viszonyult a szerencsétlen, rút rovarhoz, aki azt se tudta hogyan iszkoljon el mielőbb.

A Felügyelőnk viszolyogva bár, de mosolygott ezen. Azt hiszem jó pofinak tartotta, hogy az apuka milyen rémmel kedveskedik a lányának. Kicsit bizarr, belátom, de végül is a gyereknek tetszett, nekem pedig csupán ez volt a fontos. Anyucitól nem várható el ilyesmi, mert irtózik a vadontól és a nem szokványos dolgoktól, úgyhogy ő is csak állt, mintha belé fagyott volna a szó.

Sajnos a meglepiről nem készült kép, ezért mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy az egész jelenet hogyan zajlott le.

Kis tücskünk szeretett volna kereket oldani, de mivel valami váladék volt a potrohán, szinte odatapadt tőle a laminált padlóhoz. Ami viszont csúszott, ezért gyakorlatilag egy helyben futott, alig-alig előrébb jutva. A lányom eközben nem győzte simogatni a hátát, annyira örült a szerencsétlennek. És ha ő örült, akkor én is örültem :)

Pár másodperc nevetgélés után úgy gondoltam, hogy a rovart felveszem a tenyerembe, de mikor hozzáértem, a tücsök hátsójából valami barna folyadék spriccelt ki a padlóra. Meg is jegyeztem, hogy bepisilt, s nyúltam a szalvétához a zsebembe, hogy mielőbb feltöröljem. Valószínűleg valamilyen védekezési mechanizmus volt ez a tücsök részéről. 

A Felügyelőnk és az exem szótlanul meredtek ránk az ajtóban állva, majd az előbbi kis idő múltán megszólalt: - Ha befejezték, majd ne felejtsenek el kezet mosni.

Így is lett: miután visszaraktam az újdonsült ismerősünket a befőttesüvegbe, kimentünk a lányommal kezet mosni. Az exem ekkor lehajolt a gyerekhez és elbúcsúzott tőle, mondván, hogy most elmegy és nemsokára visszajön. - Hál égnek - gondoltam. Valahogy idegesít, ha az ajtó mögött vár ránk. A Jóisten tartsa meg szokását!

Ezután az asztalhoz blattyogtunk a kicsimmel és nekiálltunk gyurmázni:

A múltkori golyókat gyurkáltuk össze

Egy idő után, mikor megkérdeztem a lányomat, hogy vajon mit csinálhat a tücskünk, ő lógó nyelvvel és nagy-nagy örömmel odaszaladt az üveghez, hogy belekukkantson:

Annyira édes, hogy így odáig van érte :)

A tücsök jól volt, és türelmesen várta a szabadulásának percét.
Aztán dallamos zene mellett táncoltunk egy rövidet, majd hülyéskedtünk is egy kicsit:

Eleinte nem értette...

...majd belejött a banzájba :)

Nevettünk és kiabáltunk, majd artikulált hangon dörmögtünk, röfögtünk, sikoltoztunk egymással. 

- Apa, ez olyan jó volt!

Picim ezután lekászálódott a karjaimból, hogy határozott léptekkel a játékkupachoz siessen, ahonnan kiveheti a buborékfújót. Szinte kérlelt rá, hogy csináljak neki buborékokat, amiket kipukkaszthat egymás után. Egy ilyen kérésnek nem lehet ellenállni:


Némely darabnál azért volt rácsodálkozás:

- Amindenit...

A buborékfújás után kis pihenő következett, amikor is megint elővettük a tücskünket, hogy megszaladgáltassuk egy kicsit.


A gyereknek még mindig nagyon tetszett, úgyhogy hosszasan nézte, ahogy a rovarkánk megpróbál kereket oldani. Szerencsére nem jött neki össze, úgyhogy a lányomnak még arra is maradt ideje, hogy fölé hajolva puszikat cuppogtasson a felé.

Ezután végleg elraktuk a tücsköt, majd a tabletemen zenéltünk egy kicsit: szintetizátor, szkreccs-szimulátor, gitár-szimulátor, majd végül állatkerti bemutató volt műsoron. 

Mindezek közben a kislányom egyszer csak megkért rá, hogy vegyem le a cipőjét, mert az nyomja a lábát. Legalább is a mondókájából így értettem. Hát jó, levettem a cipőjét, ő pedig hirtelen felugrott és tett pár kört a szőnyegen. Azt hiszem zokniban kellemesebb neki az ugrabugra, mint cipőben, amit már régebben el akart mondani, csak valahogy nem figyeltünk rá. Ezután már a kanapéra is könnyebben (és szívesebben) mászott föl, mint azelőtt. 

Fel is ültünk az egyikre, majd jelezte, hogy a zenedobozt adjam neki oda. Mikor a kezébe adtam, ő négykézláb odakúszott hozzám és befészkelte magát az ölembe. Miután bekapcsoltuk a zenedobozt, ő mutatta nekem, hogy nyomjam meg valamelyik gombot. Megnyomtam az egyiket, amitől fel is csendült a már jól ismert zene. A kislányom ezt türelmesen végighallgatta, majd az utolsó dallam elhalkultával, maga is megnyomott egy gombot. Azt a zenét is végighallgattuk, egészen az ötödik darabig. 

Meglepődtem, hogy Dórim ilyen türelemmel áll hozzá a zenedobozhoz. Korábban össze-vissza nyomkodta a gombjait, míg most az ölemből hallgattuk együtt a dallamokat. Mi történhetett? 6-8 percen keresztül mozdulatlanul ült az ölemben, s csak figyelte a zenét. Talán megjegyezte a számokat és tetszik neki, hogy ő is ismeri mindet? Az is lehet, hogy néhanap dúdolgatja is magában...

Erről eszembe jutott valami:

Emlékszem rá, hogy másfél éves koromban Édesanyám bevitt a kórházba valami nyavalya miatt, ahol egy rácsos gyerekágyban toporzékoltam napokig. Mivel csendes és szófogadó kölyök voltam, ezért nem sírtam, nem vergődtem, nem hisztiztem (hogy idézzem az exemet), hanem egyik lábamról a másikra állva, egy akkori gyerekműsor dallamát dúdoltam a fejemben. Nagyjából másfél éves lehettem (vagy maximum kettő), s tisztán bennem él még a kép, hogy a falon lévő rajzokat bámulva a gyerekműsor zenéje megy a fejemben. Még örültem is neki, hogy milyen jól emlékszem rá, s nagy örömömben egész nap azzal szórakoztattam magam.

Vajon a kislányomnak is be-beugranak e dallamok? Szerintem igen...

Viszont a félidőnket elérve itt volt az ideje, hogy kikecmeregjünk a szabadba. Miután kimentünk, a Felügyelőnk bezárta utánunk a szoba ajtaját, így a cuccainkat bent hagyhattuk a szobában.

Elsőként a Trabihoz mentünk oda, hogy a félig olvadt Pöttyös Rudit kivegyük. A gyerek imádja a kocsit, amit fel is ismer már, mert gyakran látott engem mellette, és többször meg is mutattam már neki. Mikor megkérdeztem, hogy melyik a kocsi hátsó lámpája, ő némi habozás után rámutatott a jobboldalira. Úgy vettem észre, hogy azért gondolkodott el rajta, mert a két lámpa közül nem tudta, hogy valójában melyiket is akarom, hogy mutassa meg. Természetesen mindkettőre gondoltam, így miután megbökte a jobbat, megkértem, hogy keresse meg a másikat is. Ő pedig szorgosan megbökte a baloldalit is.

Ezután felnyitottam a hátsó ajtót és betettem őt a hátuljába. Kombi Trabant lévén ő könnyedén körbejárhatta az egészet. Annyi megvizsgálni való dolog volt odabent, hogy igazából azt se tudta mihez nyúljon hozzá. A halomba dobált gumipókokat is sokáig nézegette, de nem tudta eldönteni, hogy melyiket fogja meg, vagy hogy most mit is kezdjen velük. Folyamatosan mosolygott, s láttam rajta, hogy azért, mert a bőség zavarával küzd. Szerszámos láda, pokrócok, palackok, tűzoltó flakon halomba rakva, stb. Tök izgi minden!

Nagyon élvezte. Annyira új volt neki az egész, hogy egy helyben állva percekig vizsgálgatta a kocsi belsejét. Erről ugyan nem készült kép, de amikor vezetni tanult, arról igen:

Megnézte a műszerfalat...

...meg még nem tudom mit

Aztán végignyomkodtuk az összes gombot, leellenőrizve, hogy az irányjelző valóban működik e. És működött, a kicsikém legnagyobb ámulatára. Elmondtam neki, hogy azért kell a villogó, mert amikor az ember leáll a kocsival az út szélén, akkor ezzel kell jelezni a többi autónak, hogy lássanak minket. Nem tudom mit értett meg belőle, de nagyon bejött neki az egész. A dudát csak azért nem mutattam meg, mert akkor nem lehetett volna levakarni róla, és hát ugye az nem épp egy csendes szerkezet.

A gyerek maradt volna még, de kivettem őt a kocsiból, hogy sétáljunk egyet a kertben. Előtte még elmajszolt egy Rudit, majd a ház oldalában rávetette magát a lapátra. 


Ebben az volt számára a lényeg, hogy a pár lépésnyire lévő cseréből a lapátra teszi a földet, amivel átblattyog a vödörhöz, majd beleönti az egészet. 

Közben tüsszentünk is

Ezzel egész jól elvolt, és nem is engedett a játéka közelébe. Ha leguggoltam hozzá, akkor elállta az utamat, nehogy megbolygassak valamit.

Miután viszont a kerti csaphoz mentem és megnyitottam a vizet, rögtön más lett a felállás. otthagyott csapot-papot, csakhogy pancsikolhasson egy kicsit!

A víz a mindene (akárcsak nekem) :)

Vízmániás, ez van.

Még baba korában vittük le őt az exemmel a Duna partjára Kisoroszinál, ahol a kavicsgyűjtésen túl, csupán a vízbenülvemotorcsónakbámulás volt a jobb. És egyszer a Balatonon is voltunk, ahol abba nem hagyta a vízfelszín csapkodását, annyira murisnak találta. A jásszentandrási termálfürdőben pedig az volt a csúcs, hogy leért a lába, így a gyerekmedence szélén billegve szabadon fröcskölhetett bármerre. 

Tehát vízmániás, akárcsak én.

Horányban nekem is mihamarabb vízhez kellett jutnom, ha már 15 foknál melegebbre fordult az idő, mert fürdés nélkül egy napsütötte nap se múlhatott el. Lételemem a szabad-strand, és úgy veszem észre - az anyjával ellentétben - a lányomnak is ez lesz a mindene. 

Az exem irtózik a természetes vizektől, merthogy az milyen "koszos" meg "büdös", meg hasonlók. Az uszodába pedig azért nem megy, mert az tele van klórral. Szóval a gyerek a vízimádatát tőlem örökölte, az már holt biztos :) - és egyedül tőlem kaphatja meg, az is.

Mondtam neki, hogy hozza ide a vödröt és pancsikolunk egyet, mire elrohant a vödörért, s letette a slag mellé. Ezután azt félig megtöltöttem vízzel, a gyerek meg elkezdte a tetejét csapdosni. Úgy cuppant rá a vízre, mint a pár hetes kölyökkutya a meleg tejre. Szinte észbe sem kaptam, már késő volt, hogy feltűrjem a pulcsiját, ezért majd' a könyökéig vizes lett szegény. Szerencsére nagyon meleg volt és hét ágra sütött a Nap, ő pedig hangosan nevetve, szinte extázisban verte és verte a víz tetejét...

Természetesen ezt nem csinálhatta a végtelenségig, így jobbnak láttam leállítani. 

- Hallod e, te leány - szólítottam meg. - Anyád meglátja, hogy összevizezed a ruhád, lesz ám itt kiabálás... Kapni fogunk a fejünkre. 

Dórim rám nézett, majd abbahagyta a pancsolást. Nem ellenkezett egy csöppet sem. 

Talán azért, mert rögtön kiagyaltam egy másik játékot: fogtam a slag végét, amiből teleszívtam a szám vízzel. Ezután hangosan gargalizálni kezdtem, majd mint a TV Maci, kiköptem a vizet a fűre. 

Dórikám csak nézett és ámult, hogy ő még ilyet nem látott. Viszont a legnagyobb meglepetésemre - ahogy a csövesek szokták - egyszer csak turházott egyet a torkán, majd köpött egy embereset a földre.

Pffff.... Szó szerint odacsulázott maga elé, megfigyelve a járdán a saját nyálát.

- Azta... Kislányom. Ez mi volt? - kerekedett ki a szemem.

*-*

Ezt honnan tanulhatta el? Az exem öccsétől? Mert kétlem, hogy az anyjától. Vagy netán a gargalizálásomat és a vízköpésemet utánozta csak le? Még az is lehet, bár én egyáltalán nem turháztam.

Mire észbe kaptam, ő ismét felszedett valamit a torkáról, majd ismét kiköpte a földre.

Nem bírtam tovább, ezért hangosan felnevettem. A kislányom másfél évesen köpdös!

Nem kellett várnom soká, mert pár pillanat múlva megismételte megint, egymás után vagy ötször.

- Hahaha! - szakadtam a röhögéstől.

- Babócám, hát mit csinálsz? - kérdeztem tőle nevetve. - Nem szabad köpdösni, Angyalom!

A kicsikém pedig elégedetten mosolygott, majd elindult a padok felé.


A padon aztán végignyúlt, és kitudja miért, pár percig fel sem kelt onnan. Leguggoltam mellé, ő pedig csak nézett maga elé, mintha fejben elutazott volna valamerre.

Fura volt a viselkedése, amit nem tapasztaltam azelőtt. Az is fura volt, amit aztán a séta közben művelt, amikor az egyik dolgozó megállította őt:


A képen nem a lavórt nézi, hanem bambul maga elé, le a földre, mintha szégyellős volna. Ezt az oldalát már tapasztaltam korábban (erre mondta az anyja, hogy "szeparációs szorongás"), de kétlem, hogy ez szégyellősség lenne. Ez más. 

Furcsa dolgokat csinál: ha idegen kerül a közelébe, akkor lehajtja a fejét és az ujjait kezdi el morzsolni (vagy csak leengedi maga mellé mozdulatlanságba dermedve), mintha azzal foglalkozott volna eleve. Csak a szeme sarkából sandít ki az idegen vagy a körülötte álló személyek felé, hogy azok ott vannak e még a közelében.

Vannak még azon szokásai is, amelyekről tudja, hogy nem szabad csinálnia, de mégis csinálja. Példaként a könyvdobálást emelném ki, amit legutóbb egészen addig művelt, amíg végül a tiltások után meg nem engedtem neki. Eddig nem volt még egyetlen egy olyan alkalom se, amikor ne ment volna oda a könyvespolcokhoz, s hajított volna le egy könyvet, de miután megengedtem neki a "rosszalkodást", már nem is érdekelte a dolog.

Miért?

Úgy érzem, hogy valami furkálja őt odabent. Feszegeti a határokat. Provokál. 

Nem értem az okát...

Az anyja miatt, aki folyton-folyvást tilt neki mindent? Az anyja tiltásaival van a gond? A tiltás elleni ellenállás ez?

Mivel én sosem tiltok, hanem nyugodt hangon (nem kiabálva) elmagyarázom neki, hogy mit miért ne tegyen, ezért talán úgy érzi, hogy kiengedtem őt a "kalitkából", s lenyugszik, nem provokál többé. Ki tudja.

Mivel a rendelkezésre álló két óránk lejárt, ezért megfogtam a kezét és visszabattyogtunk a szobához. Épp akkor, amikor az anyja is visszatért a bevásárlásból. A gyerek az anyja köszöntését sem fogadta, hanem el akart volna szaladni valamerre, amit sajnos nem engedhettem, mert hát Törvény az Törvény, aminek be kell tartani a pontjait: sajnos vissza kellett adnom őt az anyjának, ahogy azt megállapították nekünk.

Ahelyett, hogy hazamennénk közösen és játszanánk még egy kicsit, majd vacsorát készítenék neki, hogy aztán a közös fürdés után álomba ringathassam őt, sajnos búcsút kellett intenem.

Az anyja természetesen amint meglátta, hogy vizes lett a gyerek pulcsija, rögtön óbégatni kezdett és jól lehordott engem a sárga földig, hogy a gyerek megfázik, meg hasonlók. Végül is abban igaza van, hogy figyelhettünk volna jobban, de a fejem tenném rá, hogy nem lesz semmi baja. Egy kis nedvességtől még nem fázik meg senki.

A gyerek csak ült szótlanul, mert ismét a kiabálást kapta. 
Kicsikém, olyan jó lenne veled még egy kicsit.

Sajnos lejárt a két óránk.

Egy hét múlva ismét...



FRISSÍTÉS 

Úgy néz ki, hogy megnyertem a horvát nemzetközi web-design pályázatot, amit a tengerparti kempingek honlapjának korszerűsítésére írtak ki.

Ugyanis épp a találkozó után kaptam egy emailt a pályázat kiírójától, amelyben közlik (angolul), hogy a turisztikai honlapom mindenkit lesöpört az asztalról, ezért egyértelmű befutó lettem. Arról biztosítanak, hogy a napokban jelentkeznek még, hogy megbeszéljük a részleteket. A fődíj évente egy két hetes tartózkodásra feljogosító, ingyenes horvátországi kemping bérlet, amellyel közel 50 kempingben szállhatok meg asszonyostól, gyerekestől együtt. 

Azért ez nem jött rosszul :)


FRISSÍTÉS 2


A mai történetet még azzal egészíteném ki, hogy az exem a búcsúzás alatt megjegyezte, hogy vehetnék a gyereknek normálisabb sütit, ha már meglepem őt valami édességgel. Idézem: "Tisztelhetnéd annyira a gyereket, hogy valami normális (vagy minőségibb) sütit veszel neki". 

Nos, valóban. Vehetnék neki igazi "kézműves" süteményt a helyi cukrászdában az auchanos szar helyett, de mivel a gyerek egyáltalán nem eszik belőle többet pár falatnyinál, ezért úgy vélem, édes mindegy. A Túró Rudit imádja, úgyhogy az utóbbi időben gyakorlatilag csak azt kapja, ha velem van.

Az exem megjegyzésére akkor nem reagáltam, mert a kislányom körül forogtak a gondolataim, de itt, ezen a helyen felteszem neki a kérdést:

VAJON TE MENNYIRE TISZTELED A GYERMEKED, AMIKOR ELTILTOD TŐLE AZ ÉDESAPJÁT?!

Csak a miheztartás véget...

Na, kezitcsókolom.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése