Párbeszéd

Kicsit visszaugrom az időben: néhány hete történt, hogy anyósommal végre sikerült leülnöm beszélgetni. Nem fűztem hozzá nagy reményeket, de végül egy egész kellemes beszélgetésben volt részünk még annak ellenére is, hogy a lényegi kérdésekről alig esett szó.

Március 21-én délelőtt váratlan látogatást tettem náluk, hogy kiharcoljak egy találkozást a régóta forszírozott megbeszélések végett. Rengeteg a félremagyarázás és a titkolózás körülöttünk, amiről úgy véltem, hogy jobb mielőbb tisztázni, hátha menthető még pár dolog a kapcsolatunkban. És bár nem úgy telt a diskurzus, mint ahogyan azt elvártam volna, de végül ez is megtette, hiszen elmondhattam neki pár dolgot, amely már régóta szorongatott belülről (és amelyről - szerintem - fogalma sem volt).

A délelőtti látogatásomkor a szokásukhoz híven ismét le akartak rázni, de felhívtam rá a figyelmüket, hogy csak is a megbeszélések árán tudunk előrelépni, s nem azzal, ha elzárkóznak előlem. Számtalan ígéretet kaptam már tőlük, amelyek közül egyetlenegyet sem teljesítettek, úgyhogy itt az ideje kiteregetni a szennyeseinket, mert csakis azzal érhetjük el a várva várt békét.

A felbukkanásomkor anyósom és az élettársa, valamint a közös gyermekük voltak jelen. Épp ebédeltek, s mivel nyitva volt az ajtó, hát bekukkantottam (nincs kerítés, sem kapucsengő). Nem számítottak rám, és ez anyósom arckifejezésén meg is látszott. Miután elmagyaráztam neki a beszélgetés fontosságáról vallott nézeteimet, végül megígérték, hogy délután 3-kor leülhetünk beszélgetni.

A megadott időpontban vissza is mentem, így pár perc türelmi idő múlva helyet is foglaltunk az udvaron. A telefonomat kikapcsoltam és tőlem nagyjából három méternyire letettem a földre, jelezve, hogy nem szándékozom hangfelvételt készíteni az eseményről. Nem tudom érthető volt-e a helyzet, de reménykedem benne, hogy igen.

Eredetileg a három fő témát szerettem volna kivesézni vele:
1: az email címeik feltörését,
2: az exem személyigazolványának ellopását,
3: valamint a kéményük kigyulladását.

Sajnálatomra, ezek közül csak az utóbbiról esett néhány szó, mert végül egyikőnk sem akart veszekedni, s nem szerettük volna elrontani a jónak ígérkező hangulatot.

Összeszedve a gondolataimat, a következőkre emlékszem vissza:

Amint megérkeztem, a házamra tervezett napelemrendszerekről kezdtünk el beszélgetni, mivel ők nemrég állítottak fel egy darabot a kertjükben, s érdekelt a véleményük annak hatásfokáról. Ezután szóba kerültek a házterveim, a mobilházak, meg ilyenek. Anyósom addig kiteregette a ruhákat. 

A lényegre térve kifejtettem neki, hogy tudom mit rontottam el a lányával való együttélésem alatt, amelyet megbántam és már sokkal körültekintőbb lennék, ha lehetne. Hozzátettem, hogy megértem, hogy a fentebb említett három dolog alaposan felborzolta a kedélyeit, de ne felejtsék el, hogy például a kéménytűz előtt megkértem a lánya kezét, aki majdhogynem igent mondott. Azt hiszem ez egy nagyon fontos momentum a kapcsolatunkban, hiszen ha a kéménytűz nem történik meg, akkor lehetséges, hogy mi azóta kéz a kézben járunk, s együtt építjük az új házunkat. 

(!)

Ezután kifejtettem neki, hogy miért iratkoztam be az iskolába és hogyan jutott a tudomásomra, hogy a lánya mely intézménybe jár. Elmondtam, hogy az elmúlt nyáron a lánya mondta el maga, hogy erre a tanfolyamra fog járni, én pedig szeptemberben kijegyzeteltem azon iskolák elérhetőségét, amelyek ilyen képzéseket tartanak. Szerencsémre, már az első hívásnál megtaláltam az iskolát, s elárulták nekem az említett név alapján, hogy épp tegnap iratkozott be, úgyhogy nem is kellett több, beiratkoztam én is. Akkor már másfél hónapja nem láttam a gyermekem és mindenféle megkeresésem elől elzárkóztak, tehát "élet-halál" kérdéssé vált számomra, hogy az akcióm sikerrel záruljon a végén. Röviden tehát: ha minden alkalommal egy tanteremben vagyunk reggeltől estig, akkor elkerülhetetlen, hogy idővel szóba álljon velem, hiszen nem bújhat el előlem tíz hónapon át. 

(És így is lett: a második oktatási napon (csak szombatonként van tanítás) elkezdtünk beszélgetni, majd végül megengedte, hogy találkozzak a kislányommal. Tehát a jó viszony elkezdett kialakulni közöttünk. A kislányom szeptember elején esedékes szülinapját például meg is tartottuk a Gondola Étteremben, majd hetente egyszer találkozhattam vele egy két órás séta erejéig. A kapcsolatunk végül odáig javult, hogy a harmadik oktatási napon (szeptember 24-én) megkértem a kezét az iskola lépcsőfordulójában, mire az exem egy percekig tartó, hosszú-hosszú habozás után végül felpróbálta a gyűrűt, de nemet mondott. Aznap egymás mellett ültünk a padban, és még a kezünk is összeért. Csak ezután, október 18-án történt meg az a kéménytűz, amely miatt végleg megromlott a kapcsolatunk (lásd: Összeesküvés-elmélet))

Azért fontos e momentum, mert ha a kéménytűz nem történik meg, akkor lehet, hogy mi azóta már kibékültünk volna és talán még újra össze is jövünk! És épp ez az a dolog, ami miatt értetlenkedem, hiszen nem fér a fejemben, hogy miért gyűlöl engem ilyen esztelenül, holott a Napnál is világosabb rajtuk kívül már mindenkinek, hogy a kéménytüzet magam nem okozhattam. Akkor? Mi ez a harag még mindig?? 

Anyósomnak ezután elmondtam még azt is, hogy a lánya később úgy vélte, hogy az emaileiből tudtam meg hova fog járni suliba, holott csupán kilogikáztam azt néhány infó és megérzés alapján, s egyáltalán nem törtem be a levelezőjébe. 

Megemlítettem, hogy a kéménytűzről készült rendőrségi jelentést feltöltöttem a blogba (lásd: Háború vagy béke?), amelynek alapján tévesen ítéltek meg engem, s rontották el a meg-megjavuló kapcsolatunkat. 

Anyósom erre nem válaszolt, hanem hagyta, hogy beszéljek tovább. Ezután pár mondatban elmondtam, hogy mindig is szerettem a lányát, aki valamilyen oknál fogva ezt sosem hitte el. Anyósom erre azt felelte, hogy talán azért, mert nem foglalkoztam vele eléggé, mikor még együtt éltünk. Beláttam, hogy igaza van (de ezek olyan dolgok, amelyeken javítani lehet, s nem ok arra, amit végül velem tettek). Tényleg hibáztam sokat az együttélésünk alatt, amit mélységesen megbántam. És változtam (amit a kislányunk érdekében talán értékelhetett volna).

Meséltem neki pár percben arról, hogy a családi körülményeim miatt gyerekkoromban bezárkózottá váltam, amely miatt nehezen mutattam ki mindig is az érzelmeimet, de ha a lányával újrakezdhetnénk, akkor ezen változtatni tudnék és lehoznám neki az égről a Holdat is, ha az kellene neki a boldogsághoz. Bizonyosság erre az, hogy lassan egy éve megyek a lánya után azért, hogy visszahódítsam őt.

Egyik mondat után következett a másik, és ha jól emlékszem szóba került a munkahelyem is. Elmondtam, hogy néhány ápolónő szeretne velem járni, de én nem engedek magamhoz közel senkit. Azért volt erre szükség, mert a lánya többször is kifejtette nekem az utóbbi időben, hogy már tuti van valakim, és hiába tagadom, úgysem hiszi el. Kifejtettem, hogy ha engedné, hogy bizonyítsak, és ő maga is inkább a jó emlékeinkre koncentrálna, akkor lenne rá esély, hogy kialakuljon köztünk ismét valamilyen érzelmi szál. Menjünk el kirándulni, jöjjenek át hozzám néha, üljünk be valahová ebédelni, és a többi. 

Ezután rátértem arra, hogy a kéménytűz után úgy zárkózott el tőlem ismét, hogy magam napokig nem is tudtam a tűzről. Erre rá három hétre történt az iskolai "verekedés" (lásd: Karmolós kiscica), majd a három hónapig tartó eltiltásuk a gyermekemtől. Elmeséltem, hogy az iskolai balhé pontosan hogyan történt, aminek a legvégén ő összerugdosott, majd véresre karmolta a kezem és az arcom. 

Anyósom türelmesen hallgatott. Csodálkoztam, hogy nem mond ezekre semmit (szerintem igazából nem is akart, mert már alig várta, hogy elmenjek).

Elmondtam, hogy később apósom azzal szembesített engem, hogy a lányát a falhoz állítottam és elkezdtem őt fojtogatni, holott ez egyáltalán nem igaz, s erről videó- és hangfelvétel is tanúskodik. Az exem anyja ekkor szólalt meg először, miszerint szerinte nem biztos, hogy ezt a lánya adta az apja szájába, hanem az öreg csak ezt vette le abból, amit a lányától hallott.

Megjegyzem, hogy épp ez bizonyítja azt, hogy a lányuk ferdít, ugyanis hogy lehet egy folyosói lökdösődésből fojtogatást érteni, ha azt konkrétan nem mondja ki senki?? Nem lett kicsit kiszínezve a mese? Valami alapján csak bementek a Rendőrségre és jelentettek fel engem! Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az exem mindkét szülőjét lóvá tette, de végül bebizonyosodhatott, hogy nem történt komolyabb dolog (a részemről), épp a videofelvételek alapján. Szóval, csak ezt vette le apósom a lánya mondandójából... Persze. Jó kis mondóka lehetett ez, ha ilyen lett a vége.

Nem erőltettem a kérdést, mert nem akartam vitatkozni, de közöltem, hogy a totális elzárkózásuk miatt fordultam a Rendőrséghez hamis vád miatt. Hozzátettem, hogy világosan alátámaszt engem a rendőrségi nyomozati irat, amely a kéményükről szól, s amely részletesen leírja, hogy az mitől gyulladhatott ki. Máshogy nem tudtam megvédeni az igazam, csak ezzel.

Anyósom megjegyezte, hogy a Rendőrség a kéményseprő szakvéleményére támaszkodott, amely véleménnyel egyetért, de szerinte ez még nem indok arra, hogy az a kémény ki is gyulladjon. (Az a furcsa ebben, ha egyetért a szakvéleménnyel, akkor miért nem indok ez a kigyulladásra? Kicsit ellentmondásos)

Megjegyzem, hogy szerintem pedig igen, hiszen ÉPP A SZERKEZETI HIBÁK MIATTI LERAKÓDÁS KÖVETKEZMÉNYE MIATT KELETKEZETT A TŰZ! Nehogy már kitaláljuk, hogy a szakvéleményben foglaltak nem elegendőek egy kéménytűz bekövetkeztéhez! A kéménytüzek épp az ilyenek miatt következnek be, tehát éppen, hogy logikus, amit a tapasztalt és szakértő kéményseprő leírt. Ez a szakmája, ehhez ért, ezt csinálja, mióta megszületett..! Vagy tán kétségbe vonja a kéményseprő szakértelmét? 

Hozzátette még, hogy ezeket nem lehet se pro, se kontra bizonyítani, mire elmeséltem neki, hogy hogyan gyulladnak ki a kémények. Ezek tudományos tények, amelyeket nem lehet vitatni, mert több ezer éves tapasztalat és tudományos vizsgálatok hosszú során alapszik. Egy ragyogó cikk tökéletesen szemlélteti, hogy mely folyamat vezet a kémény begyulladásához:

"A szilárd tüzeléssel működő berendezések esetében az intenzív fűtés és az alacsony külső hőmérséklet miatt a kéményben megnövekedett huzathatás a kéményben lerakodott korom meggyulladását eredményezheti. A kéménytüzek esetében a koromtűz a leggyakoribb. A koromtüzek kialakulásában számos tényező játszik szerepet, azonban a legmeghatározóbb a korom lerakodása, ezáltal a kürtő leszűkülése. A jelenség magyarázata, hogy a kéményben felfelé haladó füst folyamatosan hűl, a hagyományos falazott kéményben méterenként 15-16 °C-ot. Bármilyen anyagot égetünk, a füst jelentős mennyiségű vízgőzt is tartalmaz, ez vizes fa égetésénél még intenzívebben jelentkezik. A füstből 50-70 °C között megkezdődik a pára intenzív kicsapódása a kémény kürtő falára. Az így keletkező folyadék savas kémhatású lesz, és a koromrészecskék a kürtő falán megtapadva egyre vastagodó kátrányos réteget képeznek, amely a füstjáratot leszűkíti. Az intenzív fűtés és a leszűkült füstjárat miatt a kémény belső hőmérséklete megemelkedik, és meggyújtja ezt a kátrányos réteget. A hőszigetelés nélküli hagyományos falazott kéményeknél jellemző ez a folyamat"

Azt hiszem mindez tök világos...

Bár ilyen részletességgel nem mentem bele, de a lényeggel anyósom is egyetértett. Hozzátette viszont, hogy se ezt, se az ellenkezőjét nem lehet bizonyítani. Se a hatóság, se én, se senki nem tudja bizonyítani, hogy mi történt - mondta.

Nem értem. Esküszöm nem értem...

Egy fizikai-kémiai folyamatról mit kell bizonygatni, amikor az országban naponta történik ilyen baleset?? Egy kéményseprő ránéz, s máris tudja, hogy mi történt. A távoli galaxisokat se látjuk, de mégis tudjuk, hogy vannak, mert a tudomány bizonyította a létezésüket. Vagy nem?

Előfordulhat vajon az, hogy anyósom talán nem is tud arról, hogy esetleg valamelyik gyereke tüzelt a kályhában benzines ronggyal, s annak a hője gyújtotta be a kéményt? Ez csak feltételezés, és korántsem biztos, hogy így történt. De ha mégis, akkor lehet, hogy a gyerekei nem is mondták el neki, hanem csak rám kenték, mert amúgy is aktuális téma voltam náluk, és ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Én az exem öccsére gyanakszom, aki elhintette a sztorit, majd az exem bekapva a horgot, elhitt mindent az utolsó szóig. Én pedig szívtam, holott egyszerű baleset történt, semmi több.

És ez az a dolog, amely miatt jelenleg késhegyig menő vitáink vannak!

Érti a kedves olvasó? Olyan butaság miatt gyűlöltek meg, amelyhez az ég világon semmi közöm!

Anyósom közölte, hogy láttak egy embert a házuk tetején, mire én azt feleltem neki, hogy lehet az akit láttak csak egy lakó volt a házból, aki felment megnézni a kéményt, mert nem akart égni a kályhában lévő tűz. 

Anyósom erre mondja, hogy ezen ne akadjunk meg, hanem mondjam el, amit akartam (és haladjunk tovább). 

Na persze, "ne akadjunk meg"...

Gondoltam, hogy ez lesz, mert hát nem akarnak olyan témában vitatkozni, amelynek esetleg az ellenkezőjét is bizonyítani lehet, mint amit ők gondolnak. De jó, befejeztem a kéményes témát, mert nem akartam, hogy a beszélgetésünk veszekedésbe forduljon, de azért azt még hozzátettem, hogy én a kéménytűz napján épp a munkahelyemen voltam.

A beszélgetésünk többi részére már alig emlékszem, mert sok-sok apró kis megjegyzésből és visszaemlékezésből állt, ezért az alábbiakban csak egy-két apró kis foszlányt említek meg.

Elhangzott, hogy az exemet - mint már tudják - feljelentettem a Rendőrségen hamis vád miatt, ami a súlyosbító körülmények miatt átkerült az Ügyészségre, amit - ha akarnám se - lehet már visszavonni. Anyósom rákérdezett, hogy feljelentettem a lányát azért, hogy visszaszerezzem?

Csak néztem, mint a boci, mert nem értettem a kérdést. Ekkor elismételtem neki a már unalomig ismert sztorit, miszerint azért jelentettem fel, mert nem akart velem szóba állni és megvádolt olyanokkal, amit egyrészt nem követtem el, másrészt a vádjait felhasználta a Bíróságon, hogy hatására a Bíróság eltiltson engem a gyermekemtől. Tök világos az egész, de valahogyan ezt apósom mellett anyósom sem érti.

Megkérdezte, hogy ez kimeríti a hamis vád fogalmát? Azt feleltem, hogy igen. Vajon mi ez, ha nem egy hamisan vádlás?? 

Valahol szóba került az exem beadványa is, amelynek kapcsán megemlítettem, hogy a családi perpatvart a lánya kivitte a Bíróság elé, ahol engem nyíltan gyilkossági kísérlettel vádol. Anyósom erre elmondja, hogy ugyan ő nem olvasta el az egész beadványt, ezért nem tud belőle idézni, de biztos benne, hogy nem úgy írta, amit írt.

Na persze. Nem is tudom ezt hogyan lehet másképp érteni, mint ahogy leírták: 


Részlet a beadvány kézzel írott változatából

Anyósom hozzátette, hogy nem valószínű a lánya ezt olyan módon írta le, hogy ezt bizonyítani is tudja. 

Na álljunk már meg: épp ez az az eset, amely alapján a hamis vád fennáll. Vagyis közérthetőbben fogalmazva: minek pofázik hülyeségeket, ha egyszer nem tudja bizonyítani??

Minek írja le a Bíróságon ezeket, ha nem az a célja vele, hogy ennek alapján a Bíróság engem elmarasztaljon??

Már csak hab a tortán, hogy a feltételezéseit le is írja egy olyan ügyben, ahol életről és halálról döntenek, vagyis épp a gyermekünk elhelyezési pere zajlik. Befolyásolni próbálja vele a Bíróságot annak érdekében, hogy a leírtak alapján fontolják meg, vajon találkozhatok e a gyermekemmel vagy sem. Milyen gusztustalan ez az egész, a beadvány többi részéről már nem is beszélve!

És mikor megemlítem, hogy miden, amit a lánya művelt, meglehetősen undorító húzás volt tőle, azt találja mondani, hogy az én beadványom se különb, tehát nincs jogom követ dobni rájuk. Megjegyeztem neki, hogy a két beadvány között azért csillagászati, sőt, galaktikus méretű különbségek vannak! Míg én leírom a száraz tényeket, hogy miért hagyott el (például, mert elegem lett a tisztaságmániájából), addig ő kiteregeti a gyermekkori traumáimat, elhord engem mindenféle lusta köcsögnek (közben ellentmondásokba ütközve), majd nem átalkodik megjegyezni, hogy szerinte én egy perverz, meztelenkedő (valójában naturista) alak vagyok, aki megrontaná a lányát! És még sorolhatnám hosszasan azt a szart, amit ők beadványként a Bíróság elé raktak! Ezek bírnának egyazon súllyal?! Persze...szerintük.

Megjegyeztem, hogy a lánya ugyan bizonyítani semmit se tud, de azért elhint néhány dolgot a Bíróság előtt, amellyel befolyásolni szeretné annak döntését. Különben mi másért írta volna le?! És ez az a pont, amely súlyosbító körülményt jelent a hamis váddal kapcsolatban, és ami miatt a Rendőrségtől átkerült az ügy az Ügyészségre.

Csak mérlegeljük a dolgokat egy kicsit: mi volt a céljuk a beadványukkal? Az, hogy mondják ki a "házasságunk" megszűntését? Jajh már, egy frászt! Akkor mi? Csak nem az, hogy engem a Bíróság előtt lejárassanak (lehetőség szerint minél alaposabban), s hogy a kapcsolattartási jogomban korlátozni tudjanak?

Ez vajon mennyivel súlyosabb tett, mint amit én írtam le a kereseti kérelmével szemben?

Hogy idézzek is belőle:

"...viszont szemmel kell tartanunk azt a lehetőséget is, hogy idővel akár ki is békülhetünk: ha rájön, hogy figyelmes vagyok velük és képes vagyok megteremteni számukra az anyagi biztonságot, akkor esetleg dönthet majd úgy, hogy újrakezdi velem".


"...úgy gondolom, hogy az életet folyamatosan tanulnunk kell mindnyájunknak és nem létezik hibátlan ember, s mi – kezdő szülőként – olyan dolgokon vitatkoztunk, amelyeknek aztán végképp semmi értelme nem volt. Magam el tudom őt fogadni a hóbortjaival együtt és úgy vélem, hogy ő szintúgy el tudná fogadni az én bolondságaimat, hiszen a gyermekünk fejlődése a fontosabb, akit mindketten ugyanúgy féltünk és szeretünk, még ha egy kicsit másképpen is szemléljük a világot".

Tehát elmondható, hogy kitártam az érzelmeim a Bíróság előtt, mert tudatni akartam, hogy látok esélyt a javulásra a nézeteltérések ellenére is.

Jelentős különbség van a kettőnk írása között!

És mi volt erre a felperesi válasz? Hogy pedofil vagyok, aki megkefélné a lányát is, ha egy pillanatra is kettesben hagyják velem!!! 

EZ!

Abszolút nem lehet a két beadványt egy napon emlegetni, mert olyan nagy a kettő között a különbség! Meg is jegyeztem a mondandómban, hogy az exem beadványát ketten írták közösen, mire anyósom mosolyogva feleli, hogy az egészet a lánya írta egyedül.

Aha...

A lánya, aki mások szavajárását használja folyton az önkifejezés során. Ami nem baj, mert így tanul az ember, csak épp meglehetősen ciki, ha az egy bírósági beadványban kitűnik. Ugyanis olyan különbségek vannak egyes bekezdések között, mintha egy dzsentrit összeeresztenénk egy alföldi paraszttal. Nem egy esetben vettem már észre, hogy azokat mondja vissza, amit pl. az apja írt le nekem korábban, vagy amit csak is a húga adhatott a szájába, mint például a szó, "színház". Ezt a szerelmemre mondta még korábban, minthogy az csupán színház és semmi több. Korábban sosem használta ezt a szót, de mikor a húga tavaly odaköltözött hozzá a nyári szünetben, pillanatok alatt beépítette a saját szövegkörnyezetébe.

Na mindegy... Az egész tök átlátszó.

Szót kerítettünk még az előttem masztizó lányról, meg a feltételezett perverzióimról is, hogy például megrontanám a lányom, ha kettesben lennék vele, amelyre anyósom valami olyasmit válaszolt, hogy én is sugalltam a lányáról dolgokat (minthogy tisztaságmániás és hasonlók). Hozzátette, hogy nem hiszi, hogy ezen egy bírónő elakad...

Pffff... Nem??

Csak, ha épp egy olyan bírónőt kapunk, akit gyerekkorában megrontottak, máris érteni fogja, hogy mi a dörgés. Máris lecsap a feltételezésekre, hogy aztán kibelezzenek engem!

És könyörgöm! Ha ők maguk csak egy kis semmiségnek "gondolták" azt, amit leírtak rólam, akkor mi a fészkes fenének írták le?? Nehogy már elhiggyem nekik azt, hogy nem akarnak engem tönkretenni!?!?!

Megjegyezte, hogy annyi válásról olvasott már a bírónő, hogy nem hinné ezen a beadványon akadna fenn, mire közöltem, hogy igen, olvasott, csak épp ez az én "válásom" és nem másé. Rólam írták ezt a temérdek mocskot és nem másról. 

Azt, hogy a gyerekemet megrontanám...

Megkérdeztem, vajon a lánya ezeket honnan veszi?

Válasz nem érkezett rá, viszont megemlítettem, hogy a beadványukat feltöltöttem e blogba és tételesen választ adtam mindenre. Igen, feltöltöttem mindent, például, hogy "pedofil" vagyok, meg az ehhez hasonló idiótaságokat. Vállaltam a rágalmakat és nem bújtam el. Úgy vélem, hogy magam mindent bizonyítani tudok, míg ők nem. De már csak a puszta feltételezés is szánalmas. 

Beszéltem ezután valami olyasmiről is, hogy e bejegyzésem hatására rengeteg olvasói levelet kaptam, ahol bátorításukról adnak hangot a blogom látogatói. Aztán megemlítettem még, hogy a lánya egyszer félreértett engem azzal kapcsolatban, hogy miért tisztelem őt: hogy nem azért tisztelem, mert szült egy gyereket (hiszen arra az utolsó qrva is képes), hanem azért, mert azt becsülettel felneveli! Lényeges különbség, de az Asszonynak csak az jött le mindebből, hogy számomra az ő szülése semmi. Kiegészítettem ezt azzal, hogy a gyerekem anyját jó anyának tartom, hiszen a lányunkat becsülettel neveli (az más kérdés, hogy a tiltásával viszont messzemenően árt). 

Miről is volt még szó a beszélgetés alkalmáról...

Annyi apróságról, hogy nem emlékszem rá pontosan. De azt hiszem mindegy is, mert hatalmas tehertől szabadultam meg azzal, hogy elmondhattam a véleményem. 

Persze tudom, hogy anyósom keresztül néz rajtam, szövegelés ide vagy oda. Tök mindegy mit mondok, mert a fejében mer eldöntött rólam bizonyos dolgokat, s alakuljon is másképp a történet, ő még a hazugságokban is jobban hisz, mint az elébe tett tényeknek. Álca az egész a részéről, jópofizás, semmi több. Bár ne lenne igazam, de sajnos a viselkedésük ebbe az irányba mutat.

Volt egy pillanat, amikor rátértem arra, hogy az exem folyton kiabál a gyerekkel és ez nem jó, mire anyósom kifejezte az anyaság nehézségeit, miszerint állandó odafigyelést és non-stop törődést igényel egy gyermek, és talán ezért fordul elő, ha egy szülő a fáradtságtól már csak kiabálni tud a gyerekével. Ezzel tökéletesen egyetértek. 

De!

Akkor az én kiabálásomat a lányával miért nem tudják be annak, hogy én is éjt nappallá téve dolgoztam, és a kimerültségem okán szakadt el nálam a cérna??

Vica versa, nem igaz?

(más kérdés, hogy egy anya nem beszélhet így a gyermekével; lásd: Anyák napja)

Valahogy úgy érzem, hogy itt is egy ártatlan anyáról van szó, akinek milyen hatalmas és megterhelő feladat a gyereknevelés, miközben az őt eltartó és otthont adó apáról egy rohadt szó sem esik. És most hagyjuk a szöveget, hogy szerinte én egy lusta ember voltam, mert a tények ezt nem támasztják alá, viszont az már tény, hogy nem én laktam az ő házában, hanem ő lakott az enyémben! És még sorolhatnám, hogy mennyi mindennel járultam hozzá a közös életünkhöz, amelyről ők valahogy megfeledkeznek! Mintha tök természetes dolog volna, hogy a pasinak lakása van.

Anyósom elmesélte, hogy a lányomra nagyon kell vigyázni, mert jön-megy, sokszor sodorja veszélybe magát, és ez a felügyelet nagyon leterheli a lányát. Ezt készséggel elhiszem, de ezt az életet ő választotta, s nem ok ez arra, hogy a gyermekemmel kiabáljon. Ha nem bírja a gyereknevelés terheit, akkor valószínűleg alkalmatlan rá. Persze erről szó sincs az esetében, ezt elismerem, de azért ne sajnáltassuk már magunkat azért, mert szültünk egy gyereket és otthon neveljük őt egész nap!

Az apát nem sajnálják, aki nagy felelősséggel a vállán eltartja őket? Én is fizettem a rezsit, fizettem a Netet, fizettem a kocsit, s még nyaralni is elvittem őket. Az én munkám nem volt felelősségteljes? Ha nem is éltünk gazdagon, de biztonságot nyújtottam nekik. Tudom, szerinte nem, de nem érdekel mit hisz, mert belefáradtam a folytonos piszlicsáré kérdésekbe. Mint említettem, ő valahol máshol él és más világot lát, úgyhogy hagyjuk...

A beszélgetésünk során kifejeztem, hogy a heti kétórás találkozót kevesellem a lányommal. Anyósom erre azt felelte, hogy ebben - szerinte - tudnánk közeledni egymás felé, amely viszont eddig nem bizonyosodott be. Példa rá az exem legutóbbi kirohanása (az anyósommal való ezen beszélgetésem után két héttel), miszerint "Nincs láthatási időd!", meg olyan, hogy "Láthatási időn kívül nem akarlak meglátni", és a többi. Szóval ne ködösítsen, mert bizonyosan nagyon jól tudja, hogy a lányával képtelenség bármiről is megegyezni. 

Anyósom hozzátette, hogy neki a jelenlétem és a folytonos felbukkanásom zaklatásnak tűnik, meg nem tudja elviselni, hogy hívogatom őt telefonon. Ezzel részben egyet is értettem, csakhogy azért tartom hülyeségnek a felvetést, mert tudvalévő, hogy van egy lányunk, akit a heti két órán túl is szeretnék látni! Fordított helyzetben ő nem ezt tenné?? Egy apának nem hiányozhat a lánya?? De komolyan... a gyerek véletlenül nem az én micsodámtól fogant meg?? Kinek képzelik ők magukat, hogy ilyen tök lazán kezelik az Apuka-kérdést?!

Anyósom felrója nekem, hogy a telefonálgatásaimkor mindig rákérdeztem a lányánál, hogy nincs e kedvük lejönni a gyerekkel, mire azt feleltem, hogy jelenleg a költözés miatt ingázok naponta többször Pilisvörösvár és Horány között, és természetes dolognak tartottam, hogy rákérdezek, hiszen előfordulhat, hogy épp lent vannak a gyerekkel az udvaron, vagy épp készülnek lejönni, s akkor összefuthatnánk néhány perc erejéig.

Gondolom bajuk van azzal, hogy a lányomat szeretném látni, mert hiányzik. Igazából nem arról van szó, hogy nem érnek rá, meg ismét rosszkor telefonálok, hanem arról, hogy nem akarnak velem szóba állni, és nem akarják, hogy egyáltalán bármiért is a közelükbe menjek. Érthető, nem? Van egy apa, akinek van egy lánya, de ők leszarják, felőlük fel is fordulhat, mert csupán az anya szentsége számít, az apa meg mehet a francba, ne erőlködjön már itt.

Az ezt követő percekben kifejtettem, hogy hogyan képzelem a kapcsolatom a lányával és hogyan kezdeném vele újra, mire anyósom elmondta, hogy a lánya már nem akarja ezt a kapcsolatot. Visszakérdeztem, hogy miért nem?

Válasz nem érkezett rá, de tudjuk nagyon jól, hogy erre ők maguk sem tudnának válaszolni (egyébként egy jósnő is mondta az exemnek, hogy nekünk már nem lesz közös jövőnk, majd ezután el is hagyott). Meglátásom szerint ugyanis ők a gyűlöletük miatt nem akarják a velem való kapcsolatot, csak épp már azt nem tudják megmondani, hogy mi a fenéért gyűlölnek. Kizártnak tartom, hogy a kéménytűz és a többi hülyeség mocorog még bennük, hiszen épeszű ember azokat nem veheti komolyan (hacsak nem elmebeteg az illető). 

Valószínűleg az váltotta ki bennük a fintort, hogy nem hagytam magam lerázni, hanem mentem utánuk és védtem az igazam. Nem tudták elviselni, hogy beszólogatok nekik és nem alázkodom meg, és irritálta őket a látványom, holott - szerintük - nekem már rég le kellett volna kopnom. Más magyarázatot nem látok erre (mert induljunk ki abból, hogy ép eszűek), mint ezt.

Sajnos el kell őket keserítenem: amíg élek a nyomukban leszek, mert náluk van a lányom. Ez ennyire egyszerű. Vagyis, amíg élek, folyton-folyvást felbukkanok majd, amely ellen nem tehetnek semmit. Ez van, tetszik vagy sem. 

Nagyjából két órán át tartott a beszélgetésünk, amit azzal zártunk le, hogy sejteni engedtük, valamilyen módon azért tartani fogjuk a kapcsolatot és szívesen leülnénk egymással beszélgetni máskor is, akár egy közös családi bográcsozás alkalmával. Anyósom búcsúzóként még a karomat is megsimogatta, amit a jóindulatának és az általa hangoztatott szeretetnek tudtam be.

Naiv vagyok vagy sem, jó szájízzel jöttem el tőlük.

...

Sajnos a folytatás nem ezt igazolta, sőt... igazából saját magukat köpték arcon a viselkedésükkel.

Az Anyák napján történtek, valamint a május 4-én, anyósommal történt telefonbeszélgetésem nem azt igazolják nekem, hogy náluk bármi változás létrejött volna. Nem tudom. Nem tudom mi lesz ezután, de az exem viselkedése arra tud engem bátorítani, hogy mielőbb perújrafelvételt kérjek a kislányom elhelyezésével kapcsolatban, valamint, hogy elindítsam a kártérítési peremet az elmaradt (mintegy öt hónapnyi) láthatásokkal kapcsolatban. 

Az óra ketyeg, s félő, hogy ugyanúgy járunk majd, mint a hamisvádas feljelentésemmel, azaz, hogy mire békülni akarnának velem, idővel már késő lesz. 

Rajtuk áll a dolog.


Megjegyzések