Egy kislány és a malac

A tizenhatodik kapcsolattartásunkon vagyunk túl. Egy hét készülődés után csupán egy pillanat ez a két óra, mégis a legszebb és legboldogabb időtöltés, amely a heti 168 órából nekem jut.

A múltkori halas kaland után (lásd: Tűz és víz) most szárazföldi vizekre eveztünk: összebarátkoztunk egy cavia porcellussal, azaz egy valódi tengerimalaccal.

Hogy mik azok a tengerimalacok?

A Wikipédia így ír erről: "A tengerimalacnak – nevével ellentétben – rendszertanilag semmi köze a disznókhoz; testfelépítésük sokkal inkább a nyulakéhoz hasonló. A furcsa elnevezés eredete nem teljesen tisztázott. A „tengeri-” utalhat egyaránt az állat tengeren túli származására, és arra is, hogy amikor a spanyolok felfedezték, tengeri hajósok juttatták el Európa területére a 16. században mint díszállatot a gazdagok szórakoztatására. A malac név eredete sem teljesen tisztázott. Egyes feltételezések szerint a kismalacokéhoz hasonlító visító, olykor röfögő hangjának köszönheti, mások szerint pedig annak, hogy a már több ezer évvel ezelőtt háziasított fajtáját Dél-Amerikában a húsáért tartották, akárcsak a disznókat, illetve a középkorban a hajókon is előszeretettel fogyasztották". 

Tehát a tengerimalac valamiféle vizes dolog, s mivel a kislányom imádja a vizet, ezért úgy véltem, hogy a malacot is imádni fogja. Ehhhe... 

Viccet félretéve: a forgatókönyv ugyanaz volt, mint a halnál, mégpedig, hogy a kislányom érkezése előtt bevittem az olvasószobába az akváriumot, benne a malaccal - azért, hogy amikor a gyermekem belép az ajtón, meglepetésként érje őt e fura szerzet. És úgy is történt. 

Amikor meglátta az asztalon pihenő tárolót, már ismerősnek vélve azt, nagy érdeklődéssel lépett oda mellé, csakhogy valami más volt benne, mint a múltkor: víz helyett forgács, abban is valami sötét pamacs.

- Mi ez? - ült ki a gondolat a kislányom arcára.

Állt némán és nézte. Még sosem látott ilyet. Mivel a tengerimalac nem mozdult, ezért a lányom is csendben figyelte, hogy mi fog történni ezután... de nem történt semmi.

A mozdulatlan malac mellett az itató is érdekesebbnek tűnt

Ez egészen addig így volt, amíg a lányom meg nem koccantotta az akvárium oldalát. Azután ég- és földindulás: a malac ijedtében megugrott, majd elkezdett körbe-körbe rohangálni, amitől a kislányom hátrahőkölt, majd rémült arccal figyelte az izgága micsodát, amely előtte pattogott faltól-falig.

Az első ijedt pillanatban

Ezután kérdőn tekintett rám, hogy mondjam már meg végre mi ez a szőrös izé!

- Apaaaa..! Ez miiii?

- Hát kislányom, ez egy tengerimalac - feleltem. - Nem bánt, ne félj tőle. Teljesen ártalmatlan kis jószág.

Dórim nem tudta mire vélni a fura szerzetet, de miután az állat lenyugodott és meglapult az üvegfal mellett, felbátorodva közelebb lépett a tengerimalachoz. A folyamatos biztatásom után már szeretetteljesen tekintett rá. Nem félt, mert megbízott abban, amit mondtam, vagyis, hogy a tengerimalac aranyos és kedves jószág, csak fél tőlünk és azért szaladgál a terráriumban. 


A lányom egyelőre csak nézte őt csendben, majd jelezte, hogy szeretné levenni a cipőjét. Nem tudom miért, mert eddig még nem fordult elő ilyesmi, de úgy véltem elég meleg van a szobában ahhoz, hogy mezítláb szaladgáljon a padlón, így levettem a lábbelijét, mire ő gyors ütemben lehúzta a zokniját is. Ekkor a bal lábfejét - úgy, mint a múltkor az udvaron - erőteljesen nyomkodni kezdte, majd megnyomorgatta a lábujjait is, mintha valami görcs állt volna beléjük. Nem tudom mi lehet a baj vele, de legutóbb is ugyanígy viselkedett hangos nyöszörgéssel kísérve. Netán a cipő szorítja valahol? Vagy csak a talpa görcsöl be néha? Megvizsgálva őt, magam nem láttam külsérelmi nyomokat rajta, így feltéve a kanapéra, kicsit megmasszíroztam a talpát. Ezt békésen tűrte, s láttam rajta, hogy jól esik neki. 

Ezután fogtam egy filctollat és rajzoltam a lábfejére egy szívecskét, majd elmondtam neki, hogy mindezt azért, mert nagyon szeretem őt. 

Számomra azért volt fontos mindez, hogy a szeretetet és az azt jelölő szimbólumot mielőbb össze tudja kapcsolni, hogy ezután egy szívecskémből is tudja majd, hogy mit érzek iránta. Szeretném, ha tudná, hogy mindig mellette leszek, ha szüksége lesz rám, s történjen velünk bármi, ő a legfontosabb a világon. 

Mivel a malaccal való "feszkó" addigra már lassan-lassan feloldódni látszott, így az ölébe tettem az állatot, hogy mielőbb összebarátkozzanak. Eleinte még nagy volt az izgalom, de pár perc elteltével Dóri megnyílt a malacka felé. Gyengéden simogatni kezdte, s figyelte a remegő állat reakcióját.



Bámulatos volt, ahogy féltve, gondoskodva simogatta a piciny, reszkető "malacot", vigyázva rá, nehogy sérülést okozzon neki. Eleinte még tartott tőle, hátha megharapja őt (vagy nem is tudom), de percek múltán már nagy szeretettel borult rá, hogy átölelje.



Érdemes megnézni a videót róluk, ahol a kislányom úgy kászálódik ki alóla, hogy óvatosan a combjai közé ereszti a malacot, majd átemeli fölötte a lábát. És bár a mozgáskoordinációi még nem olyan finomak, mint egy felnőtt embernek, de már most is olyan óvatos, hogy eláll tőle az ember lélegzete. Vagyis 21 hónaposan már átérzi a kettejük közti testi és erőbeli különbséget, amit a gondoskodása és figyelme tükröz vissza. Akárhogy is, de egy teljes értékű emberről van szó, aki az ismeretanyag hiánya ellenére is úgy viselkedik, mint ahogy mi, felnőttek. 

Vicces jelenet a videóban, ahogy a gyermekem a saját izgatottságától megrészegülten, ütemre toporzékolni kezd a tappancsával, közben hol rám, hol a malacra pillantva. Várja a malac reakcióját, hogy vajon az mit csinál azután, hogy ő kimászott alóla.



Ahogy azt a videó tanúsága szerint is látni, a malac nem hagyta magát megsimogatni, így a lányom a malac utána kúszva egyszer csak fölé hajolt, majd puszit imitálva kinyújtotta rá a nyelvét, amitől nyálas lett annak háta. 



Mondtam neki, hogy ezt nem illik csinálni, mire ő elkúszott a kanapé széléig, onnan lehuppant a földre és elszaladt egy szalvétáért, majd visszatérve a kanapéra, letörölte a tengerimalac bundáját.




A malac kissé remegve, de tűrte. Dórim mindvégig finomat bánt vele, s magam is meglepődtem, hogy milyen gondoskodás és szeretet övezi a mozdulatait. Csupán másfél éves múlt, de már benne van a féltés és a törődés. Még sosem látott ilyen állatot, de a méretbeli különbségek által már rájött, hogy erősebb ő annál, s így vigyáznia kell rá, nehogy valami kárt tegyen benne.

A vele való játszadozás mintegy órányi hosszan tartott, ezután nekiálltunk falatozni. Vanília puding és Túró Rudi volt a menü. Ez utóbbit a Dinától kapott tartóból kellett kivennie, ami külön élményt jelentett a számára a tartó kreatív formája miatt.



Ez tulajdonképpen egy kutyafejet ábrázoló műanyag doboz volt, amit a fülei lehajtásával lehetett kinyitni. Dórinak nagyon tetszett, és hosszasan vizsgálgatta miként működik és milyen alakot formáz. Tetszett neki a kutyafej, hiszen az az általa már ismert és cuki állatkára emlékeztette őt.



A Rudi kiszabadítása után hagytam, hogy úgy majszolja el a tízóraiját, ahogy az neki a legmegfelelőbb. Meglepett, hogy milyen hozzáértéssel darabolja fel, majd eszi meg a falatkákat. Közben többször is mondta, hogy "di-di", amiről úgy vélem, hogy az a saját megfogalmazásában magát a Rudit jelenti.



A végeredmény magáért beszél:



A hátralévő időben egy kicsit a tanulással is foglalkoztunk: az utóbbi időkben a szavak és a beszéd felé próbálom terelni a gondolatait, amely a megítélésem szerint őt is mindinkább érdekli. Ahogy észrevettem, már ért mindent és válaszolni is szeretne a kérdéseinkre, csak még nem mer. Tudna ő, de bizonytalan még a szavak kiejtésében. 

Épp jókor jött, hogy az egyik polcon találtunk egy csomag kártyát, amelyek néhány egyszerű, hétköznapi tárgyat mutatnak be rajzos formában, alatta pedig a tárgy szabályos írási módjával ismerkedhetnek meg a gyerekek. Dórinak mondtam, hogy amint kiejtem a szót (amely a képen látható tárgyat jelöli), mondja ki ő is. Ő leült mellém az ágyra és figyelmesen nézte az általam felmutatott kártyát. Miután kimondtam a nevét, Dóri meglepően gyorsan és pontosan ismételte azt meg.

A szavakra már nem emlékszem pontosan, de többé-kevésbé ugyanazt hallottam vissza, mint ahogy azokat kimondtam. Vagyis a kislányom nagy odafigyeléssel próbálgatta a hallottakat a lehető legpontosabban visszaadni. Azon szavak, amelyek kevés betűből álltak, szinte tökéletesen sikerültek, de az öt vagy annál több betűből állók csak nyögvenyelősen. Például a "fa" és a "Nap" nem jelentett problémát, míg a "kutya" "kuta" lett, az "alma" pedig "ama". A "L" és a "Z" betűk kiejtése jelentett problémát, de a többivel tulajdonképpen sikeresen megküzdött. 

Csodálkoztam, hogy a gyereket mennyire érdekli ez a játék, mert álmomban se gondoltam volna, hogy már megfordult a fejében a beszéd elsajátítása. A jelek ugyanis ebbe az irányba mutatnak, hiszen leült mellém és érdeklődve figyelte a kártyákat, majd kimondta azokat a szavakat, amelyeket hallott. Nem állt fel, hanem ülve maradt és beszélt. 

A gyakorlatban leginkább az számított, hogy a gyerek értelmezze a képeket és örömmel mondja ki az azokon szereplő dolgok nevét, amely az esetek többségében sikerült is neki. Nagyjából harminc darab kártyáról van szó, amelynek mindegyikét nagy-nagy türelemmel nézte végig. Azt hittem, hogy e feladat nem fogja lekötni a figyelmét, de kellemesen csalódnom kellett. 

A kislányomat szemmel láthatóan érdekli a beszéd, amit a képességei már lehetővé is tennének a számára, ha nem lenne még bizonytalan néhány betű kiejtésében. Egyelőre bátortalan és önállóan, magától még nem szólal meg, viszont úgy vélem, hogy négy-öt hónapon belül elkezd majd beszélni, amelyben szeretnék neki egy hatalmas ösztönzést adni.

A szavas játék után Dóri még motorozott egy kicsit, majd összefirkáltuk egymás kezét. Csak annyira, ahogy azt már korábban is tettük. A padló összefirkálásának nem örültem annyira, viszont azt már ismét nagy figyelemmel követte, amint filctollal a motorjára írom a következő szavakat: "Dóri", "Apa", "Anya". Elmagyaráztam neki, hogy a szavakat betűkkel írjuk le, és a nevünket így kell leírni, ahogy mutatom. Ezt csendben és érdeklődve figyelte, bár még egy kukkot sem értett belőle, hogy a betű maga mit jelent. Viszont láthatóan megértette, hogy vannak ezek a fura betűk, amiket nem véletlenül találtak ki, s ezeknek valami közük lehet a beszédhez és ezáltal a szavakhoz is. Nézte, ahogy a vonalakat összekötve fura jeleket rajzolok a motorjára, s miután befejeztem, az egész valami komplex jelentést kapott.

Ezután odament az egyik könyvespolchoz, ahonnan leszedett egy könyvet és belelapozott. Valamilyen képet keresgélhetett, de én megragadva az alkalmat megmutattam neki, hogy a könyveb is betűk vannak, amelyből olvasni lehet. Fel is olvastam neki pár mondatot, amit csendben figyelt, majd mikor ránéztem felállt, s elrohant a fotel mögé.

Ekkor érte őt egy kis baleset: a szekrény egyik polca kiáll a síkból, amibe most beverte a homlokát. Már figyeltem korábban is, hogy veszélyesen fejmagasságban van az a polc, de eddig sikerült elkerülnünk az ütközést, míg most sajnos nem. Volt ám sírás!

- Jaj, Kicsim, gyere ide, hagy adjak rá puszit! - guggoltam le hozzá.

Ő sírva odabattyogott hozzám és rám dőlt, én pedig gyengéden magamhoz öleltem őt, majd sűrű puszikák közepette bátorítottam, hogy nincs semmi baj, mindjárt elmúlik a fájdalom. Közben finoman simogattam a homlokát, ahol egy vékonyka fehér vonal jelezte az ütközés helyét. Pindurkám rövidesen megnyugodott, s csendben ült még az ölemben pár percig. Felhívtam rá a figyelmét, hogy legközelebb óvatosan forgolódjon, mert beütheti a kobakját, és ne csak a földet nézze, hanem azt is, ami a feje magasságában van. Nem tudom mennyire értette meg a lényeget, de mindvégig figyelt. Mikor megsimogattam a feje búbját, ő viszonzásképp megsimogatta az arcom. Ennél szeretet teljesebb, közvetlenebb megnyilatkozást nehezen tudnék elképzelni apa és gyermeke között. Csak ámulok, hogy milyen iramban fejlődik hétről-hétre. Egyre komolyabb, okosabb, figyelmesebb és kötődőbb. 

Édes Istenem, de jó volna vele kelni és vele feküdni minden áldott nap...

De jó volna minden nap megtanítani neki valami újat, vagy megmutatni egy olyan dolgot, amit még nem látott.

Végül a két óránk, plusz a négy részre osztott pótlásunk második részlete is letelt, így vissza kellett adnom őt az anyjának. 

A Kicsikém valahogy nem akaródzott elindulni. Amikor Anya megjelent az ajtóban, a kanapé tetején állva nézte őt hosszasan, majd csak a sokadik unszolásra ment oda hozzá. Egészen addig volt eleven, amíg az anyja ismét el nem kezdett kiabálni.

(meggyógyult a torka)

Most épp az volt a baja, hogy a lányunkon miért nincsen cipő. A 30 fokban.

Azt mondta, hogy felfázik a gyerek, mire én, hogy nem. Végül is mitől fázna fel?? A napsütötte meleg padlótól? Szerinte igen, mert a padló hideg, szerintem pedig nem, mert nyár van és át volt melegedve. Nem is értem, komolyan...

A lányoknak már gyerekkorban mondogatják, hogy felfáznak így, felfáznak úgy, egészen addig, amíg ez a butaság a rögeszméjükké nem válik. Megértem, hogy egy nyirkos, hideg, őszi időben nem szabad mezítláb szaladgálni, de nyáron, melegben tök felesleges emiatt aggódni. Június közepe van, s már a Duna-parton is mezítláb sétálnak a gyerekek, és ha nekik nem lesz semmi bajuk, akkor miért pont a kislányommal történne bármi?

Aki kíváncsi rá, hogy a felfázás mitől van, az nyugodtan olvassa el az alábbi cikkeket:

És bár nem tudományos weboldalakról van szó, de azért józan ésszel is belátható, hogy nem a talpon keresztül kapja el az ember az E. coli nevű baktériumot. 

Tehát butaság volt emiatt veszekedni, amely a kislányomat megint némaságba burkolta. Igen, ugyanis innentől kezdve ismét magába fordult; abbahagyta a mosolygást és egy árva kukk sem hagyta el a száját. 

A Felügyelőnk megemlítette az exemnek, hogy lehetőség van náluk a párbeszédre, családterápiára (amit már többször mondott velem együtt), mire ő:

- Nem érdekel! A két óra letelte után semmi köze hozzá, hogy mit csinálok, és túllépett már a kompetenciáján!

Csak néztem, hogy hogyan lehet ilyen bunkó egy olyan személlyel, aki békét és megoldást keres a problémáinkra, s ráadásul a szakmájából kifolyólag szakértője is az efféle dolgoknak. Ledöbbentem, hogy miért viselkedik valaki ilyen bután. 

Sajnos rá kellett jönnöm, hogy az exemnek könyörtelenül átmosták az agyát; és hagy ismételjem el megint: olyan dolgokért gyűlöl, amelyekért nem vagyok felelős! Nem sorolom fel megint, hogy melyek ezek a dolgok, de tény, hogy totálisan el van tévedve.

Az exemnek szent meggyőződésévé vált, hogy ártó szándék vezérel engem és káros vagyok a gyermekemre. Emellett azért is gyűlöl, mert több ész szorult belém, mint belé, amit nem bír elviselni, valamint, hogy tavaly szeptembertől idén februárig próbáltam bizonyítani neki az ártatlanságomat, s mentem utána, hogy meggyőzzem őt a tévedéseiről. Néha már-már látta, hogy itt valami másról van szó, mint amit egész nap sulykolnak belé mások, de végül a megingásait a családja tette helyre, megerősítve benne azokat a félelmeket, amelyekkel ezidáig tömték a fejét. Hogy pontosan miket, azt csak a Jó Ég tudja - és ők. Egy végtelenül elbutított és megvezetett zombit csináltak belőle, akire már semmiféle józan ész nem hat, jöjjön az bárkitől, aki a családján kívül áll. És épp ezért nem tud velem beszélgetni, mert tökéletes munkát végeztek rajta.

De ami ezután jött, még erre is rátett egy lapáttal!

Miután ráadtam a gyerekre a zoknit és a cipőt, útjára indítottam az anyjával. Alighogy kitipegett az ajtón, az exem ismét rám förmedt, hogy az egy évvel ezelőtti hibás adóbevallásom miatt a NAV rajta akar behajtani 64.000 forintot. 


Ezen adótartozás a családi adókedvezménnyel kapcsolatos, amely az én saram, de abból már befizettem 30.000 forintot, vagyis a fennálló tartozás is nagyjából ennyi, nem pedig azon összeg, amit hajtogat. Nem tudom a 64.000 forintot honnan vette, de egészen biztos nem a NAV-tól, hiszen annak felét már rendeztem. 

Kapott tőlük egyáltalán levelet? Vagy csak kitalálta?
Ha kapott, akkor miért nem hozta magával és mutatta meg nekem?
De ha előtte felhív, hogy van ez a dolog, akkor én is tisztázni tudnám az eddigi befizetésemet, s akkor nem kellett volna azt mondania, hogy hazug vagyok. Igen, ezt mondta. Hogy hazudok, mert nem is fizettem be semmit, és a NAV tőle akarja a hatvanakárhányezer forintot bevasalni. 

Neki könnyebb volt vádaskodni és hazugnak titulálni, minthogy gondolkodjon és emberi párbeszédet kezdeményezzen velem. Persze érthető a reakciója, hiszen a szemében egy utolsó mocskos senkiházi bitang vagyok, akivel nem fog szóba elegyedni. Igazából leszarom, de ezzel a kapcsolatunk további elmérgesedésének ad táptalajt.

Miután közöltem, hogy a felét már befizettem, ő ingerülten kijelentette, hogy ha csütörtökig nem rendezem le a tartozást, akkor pénteken ne számítsak a gyerekre.

- Micsoda??? - hördültem fel. - Mégis hogy képzeled ezt??? - kérdeztem.
- Úgy, hogy nem hozom el a gyereket - felelte.

Ezután elmagyaráztam neki, hogy ez nem így működik, ugyanis a kapcsolattartás és az adóügyek két külön dolog és nem függenek egymástól, ami viszont nem igazán érdekelte. 

A lényeg, hogy őnála van a gyerek és vele tud egyedül bosszút állni rajtam. Ebben rejlik az ereje és semmi több. Magyarán: a gyereket használja fel arra, hogy belém taposson, és azt se fogja fel az eszetlen gyűlöletében, hogy nem nekem árt ezzel, hanem a gyerekünknek!

Kérdeztem tőle, hogy mit szólna ahhoz, ha cserébe nem fizetném a gyerektartást? Ő vállat rántott, s közölte, hogy csináljam. Erre elmondtam, hogy ne is számítson rá, hiszen a gyermekünknek szüksége van a gyerektartásra (amelynek összegéről még nem döntött a Bíróság), s nem vagyok olyan (akármi), mint ő.

A Felügyelőnk kérte, hogy ezt ne a gyerek előtt tegyük, mire az exem leintette, hogy ehhez semmi köze.

A legvégén megkérdeztem az exemtől, hogy az elmaradt öt hónap kapcsolattartást hogyan kívánja lerendezni, amelyre természetesen nem kaptam választ. Miért is kaptam volna, hiszen leszarja.

Búcsúzásképp még lehajoltam az elnémult kislányom elé és kölcsönösen adtunk egymásnak egy puszit, majd búcsút intettem neki.

Ismét el lett rontva a kapcsolattartásom, és el lett rontva a gyerek jókedve is, aki szomorúan ült a babakocsijában. Hogy odakint ezután miképp viselkedik, azt nem tudom, de az Intézmény területén így.

Talán az volna a legjobb, ha a gyerek átadását úgy oldanánk meg, hogy én és az exem egyébként nem találkozunk egymással.

----------------------------------------------------------------

Másnap a suliban odamentem hozzá és elmondtam, hogy megszereztem a gyereknek a puha talpú cipőt. Erre szinte alig reagált valamit. Nézett rám, mint egy szardarabra, s csak annyit tudott kinyögni, hogy "jó". Csak akkor eredt meg a nyelve, mikor megkérdeztem tőle, hogy mekkora méretben lenne jó, mert én a 23-asat tartom célszerűbbnek (akkor még nem mentem el a cipőért), mire ő, hogy a 22-es kéne, mert most is zokni kell a lábára, hogy a szandálját végigérje a lába (vagy valami ilyesmi). 

Végül felhívtam Dinát, hogy menjen el a cipőért, amit ő meg is tett, s amit hazafelé oda is adott. Pár órával később telefonon kerestem az exem, hogy ha gondolja átviszem neki a cipőt, de nem vette fel, a második és harmadik csörgést pedig kinyomta. Ez van.

Persze ki szív a gyűlölete miatt?

Hát a kislányunk, mint mindig.

Talán a lába is ezért fáj folyton...

Hogy ez mire jó, azt nem tudom, mindenesetre én bepakoltam a kocsiba pár dolgot és lementem Horányba, hogy a Duna-parton töltsem a hétvégét.

Még 7 nap van a vizsgáig, 
10 nap a bírósági tárgyalásig, 
15 a házépítés kezdetéig, 
81 a kislányom szülinapjáig és 
188 nap Karácsonyig.

Gyorsan telik az idő.


Megjegyzések