Szandál

A kislányom nemrég valamilyen hasmenéses betegséget kapott egy kis hőemelkedéssel kísérve, így a május 26-i kapcsolattartás elmaradt (lásd: Beteg gyermek). Két napra rá a suliban megkérdeztem az édesanyját, hogy szükségük van e valamire, amelyre ő azt felelte, hogy nincs, majd hozzátette, hogy viszont egy szandálnak nagyon örülnének.

Mivel itt a nyár és hamarosan kánikulába fordul az idő, ezért egyetértően bólogattam, hogy jó, veszek neki egy szandált, csak mondja meg a gyerek lábméretét. Az exem erre azt felelte, hogy nem tudja.

- Nem tudod, hogy mekkora a lányunk lábmérete? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Nem - jött a válasz.

Ezen igencsak elcsodálkoztam. Az exem nem tudja, hogy a gyereknek mekkora méretű a lába?? Mert az oké, hogy magam nem tudom, hiszen nem én nevelem, de ő, aki minden rezdülését számon tartja, igencsak illene tudnia. Már csak azért is, mert a legutóbbi cipőjét ő vette és gondolom megnézte, hogy mégis mekkora méretben veszi. Egyértelmű, hogy hülyíteni próbál, csak épp az okára nem jöttem rá - még az elején.

Kérdeztem tőle, hogy akkor hogyan vegyek neki szandált, ha nem tudja megmondani mekkora lába van a gyereknek? Azt felelte, hogy adjak neki ötezer forintot és majd megveszi...

Na, persze... megveszi.

- Miért nem megyünk el együtt és keresünk neki egy megfelelő szandált? - kérdeztem.
- Mert nem akarok veled vásárolni - felelte.

Aha, tehát innen fúj a szél. 

Magyarán: a gyerektartáson túl adjak még neki ötezer forintot (állítólag szandálra), de lehetőleg a vásárlásban már ne vegyek részt, mert tetszik-nem tetszik

1: kényelmetlen lenne számára a jelenlétem, valamint 
2: nincs láthatási időm. Tehát ne akarjak több időt eltölteni a lányommal, mint amit az ideiglenes végzésben megállapítottak nekem.

Persze ezt így nem mondta ki, de a lényeg ez.

Közöltem vele, hogy ebbe nem megyek bele. Ha kell neki a szandál, akkor menjünk el hármasban és vegyük meg, de én pénzt nem adok neki csak úgy - főleg, ha viszonzásként nem kapok semmit. Sajnos a kislányunk egy "üzleti tárggyá" minősült le az egymás közti csatározásban, és elhiheti mindenki, hogy nem miattam. 

Azért az belátható, hogy amit akar, az nem így működik. Ugyanis az elképzelése szerint, ha szükséges, akkor adnom kell neki némi pénzt, viszont a gyereket csak akkor láthatom, amikor azt a Törvény engedélyezi a számomra.

Sajnálom, hogy a kislányom szív emiatt, de nem az én akaratom alapján alakulnak így az események. 

Ilyenkor szinte hallom a sirámait, hogy Apa milyen gonosz, mert nem vesz a lányának egy nyomorult szandált - és hasonlók. 

Erre csak azt felelhetem, hogy Anya is milyen gonosz, hogy elveszi a gyermekétől annak édesapját. 

Ennyi.


Természetesen a történetnek még nincs vége:

Június 4-én (Trianon napján) ismét megkérdeztem tőle, hogy mire volna szükségük és segíthetek e nekik valamiben? Az exem gondolkodott egy kicsit, majd feltette nekem a kérdést, hogy tudok e szerezni a honlapomon keresztül egy puha talpú cipőt attól a bolttól, ahonnan két évvel ezelőtt a babahordozót is kaptuk? Igenlően bólogattam, majd mondtam, hogy elintézem, ha kell. A gyermekem anyja elmondta, hogy nézett a bolt honlapján egy cipőt, de az hatezer forintba kerül, és hát nincs rá pénze. Ekkor ismét megkérdeztem tőle a lányunk cipőméretét, mire ismételten "nem tudom" volt a válasz. 

Akkor és ott nem volt kedvem vele vitatkozni, úgyhogy lezártam a témát, viszont suliból hazafelé menet írtam neki egy SMS-t:

"Egyik nap bemehetünk busszal (a városba) cipőt próbálni, és egyúttal szandált is veszek a gyereknek. Legalább ő is várost néz egy kicsit"

Három óra múlva (!) jött a válasz: "Nem megyek vele busszal"
Mire én: "Beülsz a kocsimba?"
Válasz: "Nem"

Tehát nem. 

A gyerek ezért se cipőt, se szandált nem kap az apukájától, mert anyuci se a buszra nem száll fel, se a kocsimba nem ül be.

Buszra egyébként azért nem ül, mert elvileg a gyerek ott elkap mindenféle leprát - legalábbis szerinte. Másfél évesen a kicsikém még egyáltalán nem ült buszon, holott minden anyuka és csemetéje már csecsemőkortól használja e közlekedési eszközt. Persze a gyermekem ennek ellenére folyton elkap valami nyavalyát, tehát tök mindegy, hogy utazik e tömegközlekedésen vagy sem. 

A kocsimba pedig azért nem ül be, mert

1: nehogy már ő az én kocsimba üljön, 
2: szerinte szándékosan belevezetem azt a falba, hogy ezzel kinyírjam magunkat! És ez nem vicc, ezt tavaly nyáron ordibálta a képembe. Nem tudom milyen gondolattól vezérelve fordult meg ez a hülyeség a fejében, de valószínűleg ebben is a családja keze van benne. 

Szóval, se kocsi, se busz...
...se cipő, se szandál.

Végül ennyit írtam neki válaszként:

"Komolyan nem értelek. Nekem mindegy, ha nem kell a szandál meg a cipő, akkor nekem se fontos"

Szerintem a bírósági beadványában jeleznie kellene a Bíróságnak, hogy a gyerektartáson túl még ruházzam is a gyereket, mert ő képtelen eltartani őt. Hátha meghallják a kérését és belefoglalják a végzésbe. Vagy elmehetne dolgozni, mint ahogy azt oly sokan teszik, de már az is jobb lenne ennél, ha összeszedne valami fickót, aki a nagy-nagy szerelmében pénzelné őt.

Csak azért, hogy tisztázzuk: nagyon szeretem a lányomat és bármit megadnék neki, de az nem járja, hogy amíg ez a szellemi nyomorék el akar tiltani engem a gyermekemtől, addig közben tartja a markát némi lóvéért. Ez sem erkölcsileg és sem etikailag nem elfogadható!

Ő eldöntötte, hogy a gyereknek az a legjobb, ha az minél kevesebbet van együtt az apjával, viszont ezzel egyetemben elvárja, hogy adjak meg neki mindent, amit kér - hiszen az én gyerekemről van szó. 

Aha...

Ő választotta ezt az utat és nem én. Egy éven keresztül kértem rá, könyörögtem neki, hogy gondolja meg mindezt, amit ő egyszerűen csak félresöpört. Nem tudom felfogta e, hogy ezzel a félresöpréssel a gyermekünket söpörte félre! Nem engem, hanem a gyermekünket!

Vagyis a mérhetetlen hülyesége miatt ki szívja meg az egészet? 
Na kicsoda? 
Na ki?

A KISLÁNYUNK



Végeredményben, valószínűleg megkapja majd valahonnan a szandált és a cipőt is, de abból a pénzből akár kaphatott volna - mondjuk - egy játékot is, vagy három csomag pelenkát. Vagy akármi mást, amelyre szüksége van.

Nem értem, mondomnemértem...

Miért kell ezt csinálni? 



FRISSÍTÉS

Június 10-én, a soron következő kapcsolattartáson a kislányom egy vadi új szandálban jelent meg, annak ellenére, hogy esett az eső...

Tehát az anyja megvette neki, és gondolom azért abban hozta el a találkozóra, hogy az orrom alá dörgölje, bíz ő márpedig megvette a szandált (nélkülem is). 

Hát jó, örülök neki.

Aznap este megkérdeztem tőle SMS-ben, hogy a torokgyulladására kér e egy üveg mézet, amire egyáltalán nem válaszolt. 

Másnap, azaz június 11-én hívtam telefonon, mert egy ismeretlen fickó rajtam keresztül kereste őt, de nem vette fel.

Este végül írt nekem egy üzenetet, miszerint 22-es a gyerek lába és szóljak neki, ha elintéztem a boltban az ajándék cipőt. Hozzátette, hogy a pillangósat válasszam.

Mi van?!

A pofátlanság netovábbja...

Az SMS-eimre nem reagál, a telefonhívásomat nem fogadja... de azért intézzem el az ingyen cipőt, amit lehetőség szerint majd ő ad fel a gyerekre.

Hogy őszinte legyek, nem érdekelt az üzenete, mert világosan elmondtam neki, hogy magam szeretnék cipőt vásárolni a lányommal. Ha már az én pénzem van benne a gyerektartáson felül, akkor jogos a kérés, hogy azt én választhassam ki a gyermekemmel és én adhassam át neki.

Mindegy, a cipőt megkapja tőlem, csak - véleményem szerint - ez nem úgy megy, ahogy ő azt kigondolja.


Megjegyzések