Tizennegyedik

Június 3-án, a tizennegyedik alkalommal találkoztunk ismét a Családsegítő olvasótermében. 

A kicsikém a korábbi találkozók elején eddig hangos felkiáltással és szélesre tárt karokkal üdvözölt engem, míg most és az ezt megelőző találkozón nem. Már korábban is írtam, hogy valami nincs rendben a viselkedésével, de ennek okára eddig még nem jöttem rá, viszont gyanítom, hogy az anyjában rejlő ellenségeskedéssel állhat kapcsolatban. Ugyanis eddig minden vitatkozásunknak fültanúja volt, bármennyire is próbáltam elkerülni az anyjával való konfrontációt. 

Hogy megemlítsek egy példát: legutóbb az anyja ékes szavakkal szegezte nekem, hogy tisztelhetném a kislányomat annyira, hogy nem a vacak auchanos sütiket veszem meg neki (hanem valami minőségebbit), s lám, a tizennegyedik találkozón a kislányom a hosszas méricskélés után is csak nagy nehezen akart az általam vitt süteményből falatozni. Miért?

Nem tudom. Talán hülyeség az egész és lehet csak én látok bele valamiféle PAS-t a történésekbe, de el tudom képzelni, amint az anyja a gyerek múlt heti betegsége után azzal tömi a fejét, hogy bizony ne egyen a sütimből, mert megint megbetegszik.

Valahogy így: 
"Apa miatt lettél beteg", 
"Apa nem tud rád vigyázni", 
"Apa vacak sütikkel tömi a fejed" és hasonlók, bár igaz, hogy ellent mond ennek az, hogy az exem most átnyújtott nekem egy kanalat, amellyel falatozhat a gyerek az általam hozott sütiből. Tehát elfogadja, hogy ebben a két órában enyém a gyerek és azt eszik, amit kínálok neki. 

Viszont a gyerek nem akart enni semmit.

Méricskélte, kerülgette, beletúrt az ujjaival, de néhány falaton kívül nem fogyasztott belőle számottevő mennyiséget. Úgy vizsgálta a süteményt, mint valami gyanúra okot adó melaszt. Persze az is lehet, hogy pont előtte reggeliztek és egész egyszerűen nem volt éhes, nem tudom, de simán kinézem az anyjából, hogy otthon megpróbálja lebeszélni róla.

Az utóbbi időkben elmaradt köszöntéseire sem találom a magyarázatot. A gyerek eddig fültanúja volt minden veszekedésnek, amely a szülei közt folyt, s talán az ilyen viták miatt döntött úgy, hogy az átadás-átvétel alkalmával inkább kizárja magát az életünkből és nem szól hozzám egy kukkot sem. Számomra felettébb gyanús, hogy amikor a babakocsiban ül, akkor szemmel láthatóan magába zárkózik és ránézésre olyan, mint aki lélekben egy egészen más helyen jár. 

Úgy vélem, hogy a kislányom a Családsegítő központ épületét már nem csak a személyemhez köti, hanem az állandó jelleggel felbukkanó vitákhoz is, amely az anyja és én köztem jön létre az átadások alkalmával. És hozzáteszem, hogy e vitákat sosem én kezdeményezem!

Csak néz maga elé szótlanul, és hiába integetek neki, valahogy nem akaródzik reagálnia rá. Sokszor még azután sem, hogy kiveszem őt a babakocsiból és felveszem az ölembe. Ez egészen addig tart, amíg be nem csukódik mögöttünk az ajtó.

Na, mindegy. Ez van.

A kislányom időről-időre felbukkanó viselkedését egyelőre sajnos nem tudom hová tenni. Túl kevés időt töltünk el együtt ahhoz, hogy érdemben megfigyelhessem őt, vagy csak beszélgethessek vele a problémáiról. Túl keveset lehetek vele, mint apa, ezért nem állhatok mellette annyit, mint amit a természetesség (és a gyermekem) megkívánhat. Tehetetlen vagyok a melankóliájával szemben.

És mondom: talán nincs semmi baj és csupán én látok bele valami furcsát, de azért érdekesnek tartom, hogy az anyja gyűlöletével arányosan alakul át a kislányom viselkedése is.

E napon bágyadt volt és kedvetlen. A találkozó helyszínét már ismeri, így el is foglalta a szobát, amint megérkeztek, de nem úgy tűnt, mint aki jól érzi magát. Netán unalmasnak tartja a játékainkat? Vagy velem van valami baja? Vagy csupán a múlt heti betegségéből kifolyólag volt erőtlen?

Szerencsére, azért most is készültem egy kis érdekességgel, így sikerült némileg felkeltenem az érdeklődését: négy darab héliumos lufival állítottam be, amelyek hosszú madzagra kötve a szoba mennyezetén csücsültek.


A kislányom mosolyogva nézett felfelé, s rángatva próbálta őket mozgásba lendíteni - vajmi kevés sikerrel. Nem tudom mire gondolt közben, mert szerintem nem értette, hogy mitől lebegnek azok a fejünk fölött...


...holott ő szépen leteszi a lufit a földre, de azok minduntalan visszaszállnak a plafonra.

"Apa, ez nem marad a helyén!"

Ezzel elvoltunk egy darabig. 

Közben kitaláltam, hogy a lufikban lévő hélium felhajtóerejét ellensúlyozom valamilyen tárggyal, úgyhogy az egyik könnyebb pompom-labdát rákötöttem a négy lufi madzagjaira, amitől a lufik lejjebb ereszkedtek, a labda pedig elrugaszkodott a földtől. Az egész szó szerint a semmiben lebegett, amely látványra nagyon bejött a Kicsimnek. Bele is boxolt egyet-kettőt a labdába, amitől az egész odébb libbent néhány centit. 

Vajon hány lufi emelhetné fel a kislányomat a földről? És vajon mennyibe kerülne az egész, ha egy lufit 400 forintért adnak? Sokba, amit nem tudok kifizetni, mindenesetre nagy élmény lenne :)

A lufihajkurászás után a lányom ismét meglepett engem: a földre borított játékai közt megpillantotta a hercegnős koronát, amit a legnagyobb meglepetésemre azonnal a fejére is tett!

Eddig bármennyire is kérleltem őt korábban, hogy csak egy fénykép erejéig vegyen fel a fejére, ő nem egyezett bele, így a fénykép is elmaradt, viszont most magától felvette, majd állt meg velem szemben, hogy csodáljam őt meg. Nem szólt semmit, csak állt egy helyben mozdulatlanul, mintha arra várna, hogy dicsérjem meg...

...és készítsek róla egy fényképet!

Bizony! Úgy állt ott, mint aki arra vár, hogy elkattanjon a fénykép, s ő mosolyogva szemlélhesse meg magát!

Ehhe :) Csináltam is pár képet, annyira cuki volt! Mondtam is neki, hogy ő a legszebb hercegnő a világon, bár ezt még nem igazán értette.

"Így jó lesz, Apa?"

És nem is volt valami vidám. Olyannak tűnt, mintha valaki beállította volna őt a sarokba fényképezkedni, koronával a fején, amihez neki egyáltalán nem fűlik a foga. Mintha csak eleget tenne valaki más akaratának, de igazából semmi kedve az egészhez. Pedig nem én erőltettem rá a dolgot, hanem ő maga szúrta ki a játékok között a koronáját és tette azt a saját maga fejére. Vagyis megismerte a koronát és nagyon is jól tudta, hogy az mi, s akképpen járt el vele.

Mondtam neki, hogy mosolyogjon, mire ő kissé szégyellősen, egy pici mosolyt eresztett a szája szélére:


Hogy miért vette fel a koronát oly hirtelen, a korábbi tiltakozásai ellenére is? Van erre egy teóriám:

Az anyjának elmeséltem másnap az iskolában, hogy a lányunk felpróbálta a koronáját, mire ő elmondta, hogy otthon is ezt csinálja, azaz felvesz ezt-azt a fejére, majd egész nap a tükörben bámulja magát. 

Vajon miért? 

Nem lehet, hogy azért, mert néhány találkozóval ezelőtt megmutattam neki a laptopon a róla készült videofelvételeket?Vajon felfedezte ezáltal, hogy hogyan is néz ki valójában, amikor nem egy tükörben látja magát? Talán elindult benne a felismerés a saját személyével kapcsolatban? Talán felismerte, hogy ki is ő valójában?

És úgy néz ki rájött, hogy azért fényképezem őt állandóan, mert azt később a megfelelő masinával vissza lehet nézni. Erre totál rákattanhatott, hiszen korábban már hosszasan figyelte magát a laptopon, amíg a videó tartott (lásd: Nem jó ez így...), így kézenfekvőnek tűnik az elgondolás, hogy most maga ajánlkozott fel modellként, hogy az elkészült képeket majd vissza is nézze.

Így is történt: ahogy elkattintottam pár felvételt, már jött is oda hozzám, hogy megnézzük azokat a fényképezőgépen. Elképesztő, hogy milyen nagy érdeklődéssel vizsgálta meg magát a kijelzőn! Nekem olyannak tűnt az egész, mintha egy ufonauta vizsgálgatna valakit. Némán, fürkésző tekintettel nézett a kijelzőre és szemmel láthatóan tudomást se vett a körülötte lévő világról. Szó szerint elbűvölte őt a dolog.

Mit gondolhat magáról a kislányom, amikor megpillantja magát a felvételen? Megnézi, hogy milyen a szája? Hogy milyen a szeme? Hogy milyen a ruhája?

Alig múlt el másfél éves, de már tudja, hogy a fényképezőgép mire való, és előszeretettel méricskéli magát az általa készített felvételeken. 

Épp ezért is hagyta magát, hogy egy közös videofelvétel készüljön rólunk...

"Apaaa, ez olyan muris"

...amely közben láthatta magát a kihajtott kijelző segítségével:


Nézte a kijelzőt, s közben nem értette, hogy a kép honnan származik. Nézett jobbra-balra, átkukkantott a kijelző mögé is, de nem jött rá, hogy mi generálja a képet, amelyben magát látja (természetesen úgy, mintha félrenézne, hiszen nem a lencsébe pillantott bele).

Mutattam neki, hogy a fényképezőgép "orrába" kell nézni, mert az készíti a felvételt, mire belenézett a lencsébe (lásd a fenti képen), majd a tekintetét hol ide, hol a kijelzőre fókuszálva, próbálta megérteni a szerkezet működését. 

Gondoltam, egyszer még modell is lehet belőle, amivel kapcsolatban az anyja korábban már a nemtetszését is kinyilvánította. Persze a gyerekek imádják magukat fényképeztetni, főleg a kislányok, s attól még, hogy a kamera bűvkörébe esnek, még nem feltétlenül lesz belőlük fotómodell. Úgy vélem majd kinövi, bár, ha mondjuk sikeres sztár válhatna belőle, akkor magam bizonyosan nem szeretnék elébe akadályokat gördíteni. 

Hajh... annyira szeretem ezt a kismanót. Mennyi mindent mutatnék neki a világból. Hány és hány helyre vinném el, aminek során különféle élményekkel gazdagítanám az életét. 

Például még nem ült buszon vagy vonaton. Nem ismeri az ajtó jelzőgombját, vagy a lifttét, amelyeket gyerekként magam mindig szerettem nyomkodni. Milyen csuda jó lenne például libegőzni egyet, vagy letekinteni az Erzsébet-kilátó tornyából. Erdei ösvényen kacsázni, vagy kecskéket simogatni az Állatkertben. Annyi meg annyi programra vinném őt, aminek a koránál fogva már ideje lenne, de az anyja nem engedi a képtelen agymenései miatt. Csónakázás a városligeti tavon, úszásoktatás a strandon, hosszú biciklikirándulás a gyerekülésben, szalonnasütés, csacsigolás vagy látogatás a Csodák-palotájába... Hosszasan sorolhatnám még.

Ez a gyermek annyira érdeklődő minden iránt!

Miért nem vihetem el őt e foglalkozásokra, ha már az anyja nem törődik vele???

Sajnos nem járnak el sehová, amely meg is látszik a gyermekemen.
(ebbe most nem megyek bele)

Az, hogy a gyerekem mellett nincs ott az apja, máris a hátrányára válik. És hebeghet-haboghat az anyja, ezek tények, amit rajta kívül mindenki lát, csak ő nem. Az ezzel foglalkozó szakirodalom egész sora ír az apa-gyerek kapcsolat fontosságáról, amivel szemben számára az a legideálisabb, ha távol tart engem a gyermekünktől. Nem normális, amit tesz, de bízom benne, hogy a Bíróság nem ennek ad teret a soron következő tárgyalásunkon.

Dórimmal a fényképezkedés után ismét elővettük a gyurmát, majd megint rajzoltunk a tenyerünkre, ezután kimentünk az udvarra szaladgálni egy kicsit. Ott a Felügyelőnktől kapott egy pipacsot, amelynek a szirmait előszeretettel tépkedte le.



Megjegyezném még, hogy a közös fotózás előtt rátalált a játékai között az úszósapkámra, ami valahogy belekeveredett a költözésem alatt. Nem értette mi az, úgyhogy egykedvűen félre is dobta. Persze én nem hagyhattam annyiban, mert minden alkalmat megragadok rá, hogy tanítsak neki valamit, úgyhogy elmagyaráztam neki, hogy az mire való.

Fogtam a sapkát és felvettem a fejemre. Elmondtam neki, hogy a sapka olyan szoros, hogy amikor fejest ugrunk a vízbe, akkor nem lesz vizes a hajunk, de emellett meggátolja azt is, hogy a hajszálunk belemenjen a vízbe. Az első dolog szerintem átment neki, mert mikor mutattam, hogy milyen szorosan lapul az ember fejére, ő megpróbálta az ujját benyomni alá - sikertelenül. Hosszasan vizsgálta a fejemen lévő sapit, s többször is jelezte, hogy felpróbálná. Mivel nem akartam, hogy a haját megtépje, ezért csak jelzésértékűen tettem fel a kobakjára, amit tükör hiányában nem tudott meglesni (a kifordított kijelző csak ezután jutott az eszembe, de akkor már levette az úszósapkát a fejéről).

Tehát így telt el a két óránk ezen a héten. A lehetőségekhez képest ugyan gazdagon, de sajnáltam, hogy ezután ismét egy hét, tartalom nélküli napok következnek az életében. 

Arra számítok, hogy a Bíróság a 29-i tárgyalás után kibővíti majd a kapcsolattartás idejét, s élhetek az elvitel jogával is. Nem látok rá okot, hogy továbbra is korlátozzanak a gyermekemmel kapcsolatban, s mivel eddig példásan jártam el minden egyes alkalommal, szerintem egyértelmű, hogy engedik majd érvényesíteni az apai jogaimat. Itt a nyár, a végtelen lehetőségek ideje. Egy gyerek számára a kalandok terén aranybánya ez a pár hónap, amit az anyjával koránt sem tölthetne el oly gazdagon a kislányom, mint velem.

Nem tudom hogyan készüljek a nyárra. Valószínűleg még nem vihetem őt el több napra, ezért a helyi adottságokhoz mérten kell találnunk valami elfoglaltságot. Mire odáig jutunk, már készen lesz a játszótere, ezért nálam is lehetünk az adott négy vagy hat órában. Építhetünk majd homokvárat, közösen főzhetünk valami finom ebédet, sétálhatunk a horgásztó partján, vagy csak megnézhetünk egy mesefilmet a tv-ben. 

Alig ért véget az e heti találkozónk, de máris várom a következőt. Borzasztóan kevés ez a két óra!

Azoknak kellene kipróbálni, akik ezeket az idióta jogszabályokat és döntéseket meghozzák. Garantáltan nem születnének többé olyan ítéletek, amelyben a szülőt két órára kárhoztatják!

Türelem rózsát terem - tartja a mondás. Optimistán tekintek a világra, ezért tudom, hogy hamarosan kedvező fordulatot vesz az életünk...

Pár nap és újra találkozunk :)

Megjegyzések

  1. Nagyon imponál, ahogy készülsz ezekre az alkalmakra. Jó írod le a történteket. Sikeres író lehetne belőled, ha találsz egy megfelelő témát és ellesed, hogy a nagyok hogyan is csinálták ezt. Sikeres apa azonban nem lehetsz, mert azt a műfajt még nem találták fel. Egy kéménytüzelő meg végképp nem is reménykedhet sikerben. S az a legkevésbé sem számít, hogy semmi közöd a kéménytűzhöz - ha egyszer rád van sütve a bélyeg és apának születtél.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése