2016. június 10., péntek

Tűz és víz

Nem, nem az exem szövegét idézem, hanem azt a két lényegi pontot, amely a mai nap kapcsolattartását jellemzi: a tűz és a víz. Hogy miről is van szó, lásd alább:

VÍZ


Eltökélt szándékomban állt, hogy a mai napon halat fogunk szelídíteni a kislányommal, ezért tegnap délután órákon át kutattam azt a helyet, ahol élő halat lehet vásárolni (ugyanis egy új jogszabály szerint már nem árusítható az országban olyan hal, amely él). Először a környező hipermarketekben jártam, ahol az eladók félelmei miatt képtelenség volt beszerezni egy valamirevaló pontyot, majd legurultam két horgásztóhoz, ahol viszont valami korlátozás miatt zárolták a halkivitelt. Kissé felháborító, hogy ilyen élet-halál harcot kell vívnom egy nyomorult pikkelyesért, de végül a pilisvörösvári bányató partján megszánt engem egy horgász, s két doboz sörért nekem adta az egyik halát. Egy aprócska kárászt, az igaz, de így legalább kényelmesen elfért az akváriumban.

A mai napon végül direkt fél órával korábban érkeztem a Családsegítőbe, hogy legyen időm elhelyezni az olvasóteremben az akváriumot, mert szerettem volna felvenni videóra a kislányom első reakcióját, amint megpillantja az eddig még soha nem látott állatot. Erre pedig rá kellett készülnöm, mert ahogy őt ismerem, már az első másodpercekben kiszúr minden újdonságot, s még a kamerát is készenlétbe kellett helyeznem. 

Aztán eljött a várva vár pillanat: megérkeztek.

A hét legjelentősebb napja ez a számomra, amikor láthatom őt s magamhoz ölelhetem. Édes kis fürtöcske, mosolygós selyemgombóc... nem győzök betelni vele, annyira lenyűgöz, amint a közelembe ér! Egy hetet vártam erre a pillanatra, s most itt van, hogy a rendelkezésünkre álló két óra hosszan egymásé lehessünk. Apa és lánya...

Most jobb kedve volt, mint legutóbb, ezért én is magabiztosabban léptem a porondra. Betérve az előszobába, a gyerek anyja megkérdezte tőlem, hogy kell e kanál a tízóraihoz, de mondtam, hogy nem kell (mert pitét hoztam magammal). Akkor vettem észre, hogy a gyerek lábán szandál van. Nocsak-nocsak, végül mégis vettek egyet? Úgy látszik inkább megvette maga, csak nehogy velem keljen boltba mennie (lásd az előzményeket: Szandál). Nem szánalmas az egész? Márcsak azért is, mert az idő esősre állt, ő meg cipő helyett abban hozta el a gyereket. Máskor még a gumicsizmát is ráadná, míg most - hogy az orrom alá dörgölje - szandál húzott a lábára. Mindegy, fő, hogy végül megvették. 

Meg is dicsértem a lányomat, hogy milyen szép szandálja van, majd miután levettük a kabátját, az anyja elcsukló hangon a kislányom orrára kötötte, hogy most el fog menni, de később visszajön érte. Alig lehetett hallani, amit mond, mert torokgyulladása lévén csak suttogva tudott beszélni. Kicsit sajnáltam emiatt, de végül is így nem tud velem kiabálni, úgyhogy minden rosszban van valami jó... nem igaz?

A szobába lépve aztán a kicsikém nekiállt előhalászni a játékait a szatyorból. A műanyag lábmotor került elő először, de mielőtt felpattant volna rá, felhívtam rá a figyelmét, hogy hoztam neki egy meglepit. Ő érdeklődve körbenézett, de nem vett észre semmit.

- Nézd meg mi van az asztalon - súgtam oda neki.

Dórim erre odatipegett az asztalhoz, ahol meglátta az akváriumot. Először nem tudta mi az, majd mikor közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye, megkérdeztem tőle:

- Mi van benne? Mi az ott a vízben?

Ő csak nézte nézte, de nem tudta, hogy mi az.

A hal egy helyben lebegett a hűs vízben, Dórim pedig várta, hátha történik vele valami.

- Mi az ott? - kérdeztem tőle. - Egy halacska?


Dóri csak állt és nézte az akváriumban lebegő akármit. Látszott rajta, hogy nem érti mi ez a szerzet, mert még sosem látott ilyet testközelből. Még az is lehet, hogy egyáltalán nem látott halat, de azt tudta, hogy valamiféle élőlényről van szó.


Odahajolt az üveghez, s hosszasan nézte az ismeretlent. Némán álltunk mindketten. Ő figyelte a hal reakcióit, én meg figyeltem a lányomét. 

Aztán elmondtam neki, hogy a halak a vízben élnek és kopoltyúval lélegeznek. Persze a szót még nem ismeri, hogy "kopoltyú", de úgy vélem, ha elégszer hallja, akkor egy idő után belé rögződik majd s tudni fogja, hogy a halaknak van olyan, amit levegővételre használnak.

Sajnos a halacskánk a hideg víz miatt nem volt valami aktív. Hiába kocogtattam az akvárium oldalát, mert csak álmosan lebegett a víz alján, s egykedvűen nézett ki ránk.


Édes Csillagom, csak állt az akvárium mellett és nézte, ahogy a hal egykedvűen és mozdulatlanul lebeg a vízben. Felvetettem neki, hogy ha akarja, akkor meg is simogathatja, mert nem bánt, erre Dórikám megpróbált belenyúlni a vízbe, hogy megérintse a hal hátát. Mivel nem érte át az akvárium peremét, ezért feltettem őt az asztalra, ügyelve rá, nehogy a támaszkodástól megreccsenjen az akvárium oldala. 


A hal annyira be volt lassulva, hogy nyugalommal tűrte a gyerekként is óriásinak tűnő ujjakat. 


A lányom eközben hangosan nevetett, s különféle hangokon artikulált. Mivel még nem tud beszélni, ezért csak így tudja kifejezni önmagát. Ahogy a halacska kicsúszott az ujjai közül, úgy próbálta meg elkapni, de mikor az ismét kicsúszott, Dóri fel-fel csattanó hangon gargarizált vagy gügyögött egy sort.


Legalább negyven percet töltöttünk el a kárászunk idomításával. Dórit nagyon érdekelte a dolog, de nem tetszett neki, hogy nehezen tud a közelébe férkőzni. Szerintem a legszívesebben beült volna a hal mellé, vagy kitette volna maga mellé az asztalra, amit természetesen nem lehet megvalósítani, ezért egyszer kivettem a halat a vízből, hogy néhány centire tartva tőle, megcsodálhassa a felépítését. Dóri oda is hajolt hozzá, hogy szemügyre vegye, majd mikor szegény állat már nagyon nehezen viselte el a levegőn, visszapottyantottam a vízbe. 

Muris program volt, abban egész biztos vagyok, de amikor a halazás átcsapott pancsolásba, kénytelen voltam megszakítani a mérkőzést. 

Dóri imádja a vizet. Ha akár csak egy kanálnyit is meglát belőle, abba vagy fejest akar ugrani, vagy rálocsolja valamire. Itt is valami hasonlót szeretett volna végrehajtani, amitől percenként kellett eltántorítanom. Vagy inni akart a vízből, vagy a kanapéra csöpögtetni azt, vagy beledobálni a filctollakat, vagy kimerni belőle egy pohárnyit. Résen kellett lennem, így amikor kezdtek elszabadulni az indulatok, stoppot kellett intenem. 

Kicsikémnek nem esett jól, és azt hiszem kicsit dühös is lett emiatt. Muszáj voltam felbontani a csokit, hogy eltereljem a figyelmét. Pár falat megemésztése után megitattam őt almalével, de amikor a fél doboz almalevet elkezdte kicsorgatni a földre (VÍZ!), ki kellett találnom valami mást.

Picit rajzolgattunk, majd engedtem, hogy átkutassa a táskámat.


A dezodorom nagyon érdekelte:


Az első óránk úgy telt el, hogy fel se tűnt. Mikor kinéztem az ablakon, szomorúan vettük észre, hogy esik az eső. Ha pedig esik, akkor nem tudunk kimenni az udvarra. Dóri pedig szeretett volna kimenni, amit többször is az értésemre adott.

- Kicsikém, én is kimennék veled, de nem lehet, mert elázunk - mondtam neki.

Felálltunk a nyitott ablakba, s néztük ahogy hullanak az esőcseppek. Végül is nem esett annyira, hogy bőrig ázzunk, de féltem, ha a gyerek anyja meglát minket odakint, akkor éktelen haragra gerjed. Én pedig kerülni akartam minden vitát, még akkor is, ha ez a két óra az enyém. 

A gyerek csak téblábolt ide-oda, s többször kérlelt, hogy engedjem őt ki. Eldobtam neki a labdát, feldobtam őt a levegőbe, kiborítottam neki a puzzle-t, de hasztalan; ki akart menni. Mikor leültem elé a földre, hogy beszélgessek vele egy kicsit, ő odajött és belecsípett az arcomba.

- Auuuu... Ez fáj, Kicsim - jajdultam fel.

Nem mintha fájt volna, de egyértelműen ezért tette. Provokált.

A következő csípés sem maradt el, amit hamarosan követett a többi. Valami újszerű mutatvány volt ez a részéről, s gyanítom, hogy a "turhás köpéshez" hasonlóan ez is egy otthonról hozott tanulmány volt a részéről. Jó, mi?

Ekkor elmondtam neki, hogy nem szabad bántani a másikat, mert akit szeretünk, azt megpusziljuk és átöleljük, nem pedig megcsípjük az arcát. Közben megsimogattam a buksiját és adtam az arcára egy puszit. A legnagyobb meglepetésemre ő is adott nekem, majd megsimogatta az arcom :)

- Hát jó, te kis gézengúz, menjünk ki az udvarra - mondtam, majd felvettem a cipőmet és ráadtam a pulcsiját. Egyáltalán nem volt hideg, csupán szemerkélt valami az égből. Nem is vészes - gondoltam. 


Nagy örömmel szabadultunk ki a szabadba. Kicsikém a kezemet fogva vonszolt el az udvar hátsó részébe, ahol végül felszabadultan szaladgálhatott.

TŰZ

A hátsókert egy zárt, füves udvarban végződik, ahol egy pavilon található hatalmas asztallal. A múltkor ezen ülve tépkedte a pipacs szirmait. Most is felkapaszkodott rá, én pedig nem győztem őt követni. Muszáj voltam, mert olyan nagy sugarú az asztal tányérja, hogy nem tudok utána nyúlni, ha netán lezuhanna a szélén. Hiába, a gyerek a fontos, és hogy ő jól érezze magát.

A kavicsgyűjtés a boldog élet elmaradhatatlan kelléke

Séta közben megpróbáltam rávenni, hogy kezdjen el beszélni, mert megítélésem szerint már képes lenne rá, csak még bátortalan benne.

- Babócám, mondasz nekem valamit? - kérdeztem tőle.

Dóri felnézett rám, amiből láttam, hogy tisztán érti mire kérem őt.

- Tudsz beszélni, tudom ám - biztattam. - Nincs kedved beszélgetni velem?

Dóri csak nézett maga elé, s láttam, hogy mondana valamit, de még nem tudja mit; illetve nem tudja, hogyan fejezze ki magát.

- Mondd azt, hogy 'Apa'.
- Apa... - hangzott el a válasz.
- Ügyes vagy Kicsim! - dicsértem meg.
- Most mondd azt, hogy 'Anya'.
- Ajja. - jött ki a száján, de még nem olyan tisztán, mint ahogy azt mondani kell.

Közben sétáltam a fűben, ő pedig a karomon ült.

- Mondd azt, hogy 'baba'.
- Baba.
- Igen, ügyes vagy! 

Egy hatalmas fa alá érve megszólaltam:
- Azt ki tudod mondani, hogy 'fa'?
- Fa! - kiáltotta a drágám, majd elnevette magát.
- Hejjj, te kis angyal, tudsz te beszélni! - öleltem magamhoz, majd én is elnevettem magam.

Ezután magyaráztam neki valamit a fákról, s közben elsétáltunk a birtok végébe. Ott nagyon nézett valamit a szomszédban, amikor hirtelen a lábához kapott és jajongani kezdett. 

- Mi baj Kincsem? - kérdeztem.
- Jujujujj - jajgatott, s le akarta venni a szandálját.
- Várjál-várjál, leveszem - mondtam, azzal levettem a szandált. Ő ezután szempillantás alatt lerántotta a zokniját és elkezdte vakargatni a talpát. Néztem-néztem, de nem láttam rajta semmit.
- Fáj a talpad, Kicsim? - kérdezgettem.

Sajnos csak gagyarászni tudott, ezért nem értettem semmit, hogy mi lehet a baj. Ránézésre nem láttam elváltozást, ezért megdörzsölgettem a lábfejét.

- Fáj valahol? Vagy viszket?

A gyerek a talpvakarás után a lábujjai közé nyúlt, majd hevesen dörzsölgetni kezdte. Nem tudtam mi lelte. Szandál lévén bármi megszúrhatta őt, csakhogy mindvégig a karomban tartottam, így kizártnak tartottam, hogy tüske, csalán vagy valami bogár legyen a ludas. 

Ő csak vakargatta, dörzsölgette, és olyan izgatott lett, hogy eszerint tényleg történt valami a lábával. A szandálját fel sem akarta venni ezután, s hosszasan kellett rimánkodnom miatta, hogy vegyük fel, mert enélkül ebben a vizes időben nem lehetünk kint. Szegénykém, annyira szabadulni akart a lábbelijétől, hogy komoly lelkiismeret furdalásom lett miatta. Csak itthon jutott eszembe, hogy a szandál varrata lehetett a szúró, viszkető érzés okozója, amit ott nem néztem meg. Olyan lehetett, mint amikor az új póló cetlije (és némelyiknek a varrása) irritálja az ember bőrét. Szegénykém, nem tudta elmondani, hogy mit akar, én pedig nem jöttem rá, hogy esetleg a lábbelije bánthatja a bőrét. Ami ugyan nem biztos, de ez is egy eshetőség.

Mielőtt azonban vissza indultunk volna, mutattam neki még egy újdonságot: egy tüzijátékot, abból az egyszerű, szerény fajtából.


Nem volt valami nagy durranás, de amikor a szikrák fellobbantak, Dóri hangosan kifakadt magából:

- Óóóóóóó...! - kiabálta, majd elindult a tűz felé.
- Hééékás, ne menj oda közel! - szóltam rá, mire ő megállt, s a távolból figyelte a műsort.


Az egész nem tartott egy percnél tovább, de őt teljesen magával ragadta a mutatvány. Miután a tűz kihunyt, Dóri odament a maradványokhoz, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Megmutattam neki, hogy csak egy papírcsőről van szó, de már kiégett, viszont még nagyon forró, ezért nem szabad megfogni. Óvatosan kihúztam a földből, majd megmutattam neki. Ő megérintette, majd mikor megérezte, hogy meleg, nyomban el is engedte.

Végül a második óránk leteltével elindultunk vissza.

Azért nem siettünk vele, mert az anyjával megbeszéltük, hogy a gyerek betegsége miatt elmaradt kapcsolattartást négy, egyenlő részletben törleszti, vagyis négy alkalommal fél-fél órányit vagyunk többet. Tehát még volt fél óránk :)

A járdán battyogva elsétáltunk a vízcsap mellett.

- Ijjjjj, Kicsim... - gondoltam. Lehet, ezt nem kellett volna.

A gyerkőc ahogy meglátta a slagot, odarohant és feltartotta a cső végét a magasba. A nyöszörgésén tudtam, hogy ki akarja velem nyittatni a csapot. Ő oda is ment és 'sssssss" hangot adva, utánozni kezdte a sziszegő csap hangját.

- De pirinyóm, ha most elkezdünk pancsolni, tuti vizes lesz a ruhád, én pedig ismét kapok a fejemre. Ne pancsoljunk kérlek...

Dórit egy cseppet sem érdekelte a véleményem, hanem ismételten megkért rá, hogy nyissam ki a csapot (mert neki többszöri próbálkozásra se jött össze).

- Hát jó, de csak egy picit - egyeztem bele, majd óvatosan megnyitottam neki.


A víz lassan csordogálni kezdett, én pedig mondtam, hogy a cső végét tartsa a vödör fölé. Úgy is tett. A víz lassan elkezdte megtelíteni a vödröt, majd nemsokkal később elzártam a csapot. Ő pedig... hehe, kis rosszcsont... belenyúlt a lapáttal a vödörbe, és pofánfröcskölt egy adag vízzel :)


- Ejj, te Kelbimbó, hagyd abba! - nevettem. Amikor aztán kikerültem őt, ismét kaptam a nyakamba.


Most megkaptam...

És még egyszer.


Úgy lapátolta rám a vizet, hogy felocsúdni sem volt időm, így jobbnak láttam, ha elkapom a grabancát és elszaladok vele a vödörtől a lehető legmesszebbre. 

Végül ezzel le is telt az időnk, s kénytelenek voltunk visszamenni a házba, ahol összefutottunk az anyjával. Míg az ölemben ült, a kislányom megint megcsipkedte az arcom, amin az anyja jót derült. Mivel a torokgyulladás miatt elment a hangja, ezért a nedves szandál miatt most az egyszer nem tudott odapirítani nekünk. 

A jövőheti kapcsolattartás idejének egyeztetése után a gyerek bekerült a babakocsiba, miután a szokásához híven ismét melankóliába esett. Szomorúan nézett maga elé. Ekkor leguggoltam hozzá és kértem tőle egy puszit, amit készségesen oda is adott. Én visszaadtam neki, majd elindultak haza.

Letelt az eheti két (plusz fél) órám. 

Ez volt a tizenötödik találkozásunk...

A halat ezután betettem a kocsiba, majd a bányatóhoz hajtva elengedtem. Miután hazaértem, írtam egy SMS-t az exemnek, hogy a torkára tudok adni egy üveg horányi termelői mézet, és mivel leértek a ribizlibokraim, abból is tudok szedni nekik valamennyit. Választ nem kaptam, de őszintén szólva, nem is számítottam rá. Attól, hogy már van valakije, akivel jól érzi magát, még viselkedhetne emberien - bár néha úgy gondolom, hogy az emberek maguk azok, akik alapjában ilyenek, s a ritka kivétel az, aki az emberek fölé emelkedve becsülettel tud viseltetni mások iránt. Ő nem tud. Mindegy. 

Már látom, hogy a békére gondolni sem akar, csak még azt nem tudom, hogy ha nem akar békülni, akkor hogyan akarja megvívni a háborúját?

Három hét múlva jön a negyedik fordulónk. Vajon felkészült rá?

1 megjegyzés:

  1. A hal élénkebb lesz, valahányszor ecet kerül a vízbe. Ezt akár 4-5 alkalommal is meg lehet csinálni, azt követően azonban a hal nem mozdul többet. Én ezt biztosan állíthatom, mert vagy 60 évvel ezelőtt egy szerencsétlen hortobágyi törpeharcsán kikísérleteztem a dolgot. Nem azért mondom, mert segíteni akarom vele a gyermeknevelésedet. Talán jobb lenne, ha nem próbálnád ki te is.

    VálaszTörlés