2016. július 23., szombat

A 22. héten

Egy hete várom, hogy eljöjjön ez a nap, s mikor végre eljön, akkor olyan gyorsan telik el, mintha nem is lett volna. A mai napon volt a huszonkettedik találkozásunk a Családsegítőben, és mivel sok mindent csináltunk, ezért a bejegyzésemnek sem tudtam konkrétabb címet adni. Mindegy is, mert nem ez a lényeg.

Huszonkettedik hete járunk ide.

Egyszer az egyik fórumon beszélgettem egy elvált anyukával, aki teljesen kikelt magából, amikor megtudta, hogy huszonkét hete a Családsegítőbe járunk. Nem értette, hogy miért, mert ahogy ő tudja, a Bíróság nem szokta ilyen sokáig húzni az ilyen jellegű találkozásokat, s ha a kapcsolattartó szülővel nincsenek gondok, akkor hamar megítéli az elvitel jogát. 

Lehet ebben valami, mert a Családsegítő vezetője is valami hasonlót mondott, miszerint nem érti miért ítélkezett így a Bíróság, amikor egyáltalán nincs velem semmilyen probléma. Szerinte sokkal zűrösebb családok járnak hozzájuk, ahol tényleg felügyelt kapcsolattartásra van szükség, míg nálam ez indokolatlan.

És hát persze, hogy az. Nagyon is jól tudom. Csak az exem fejében élnek valamiféle rémek, amiket saját magában növeszt, s amik folyamatosan duruzsolnak a fülébe.

"neurotikus oldal kissé emelkedett, fokozott az érzékenység..."

Ugye ismerős a mondat? Ezt írta az exemről a pszichológus, ami teljes mértékben betalált.

Hogy ezt miért emelem ki ismét, az majd akkor derül ki, ha valamikor közzé teszem végre a Felperes bírósági beadványát és az arra adott válaszomat. A másodikat, merthogy az elsőnek van már egy folytatása is. Akkor majd érthetővé válik minden, hogy miért is van ennek jelentősége. Mert van, amely tisztázhat engem és megmagyarázhat mindent azzal kapcsolatban, hogy a gyermekem anyja miért viselkedik így. 

Nem is lovalom bele magam, mert csak felb@szom magam ismét. (bocs)

Szóval, ma találkoztunk a huszonkettedik alkalommal a felügyelt kapcsolattartás keretein belül. A Felügyelőnk ugyan már nincs ott mellettünk szorosan, és nem figyeli minden mozdulatunkat, de az intézmény határait nem hagyhatjuk el, s ez már épp elég arra, hogy korlátozzanak minket a lehetőségeinkben. Nekünk pedig ehhez kell alkalmazkodnunk hétről-hétre, amit egyelőre még maximálisan sikerül véghez vinni.

Sok mindent csináltunk ma, ezért nagy részletekbe most nem is bocsátkozom bele.

Mivel az olvasótermet egészen augusztus végéig lefoglalták a Szociális Otthon lakói, ezért mi ismét kiszorultunk az udvarra. Ezzel még nincs is semmi baj, mert nyár van és jó idő, viszont a szeszélyes időjáráshoz és a változó körülményekhez kell igazodnom, ami tartogathat némi meglepetést. 

Például azt, hogy a mai napon egész éjjel esett az eső és villámot szórt az ég, ami miatt minden csupa víz volt az udvaron, az exem pedig szandálban hozta el a gyereket, holott tudta nagyon jól, hogy felázhat a víztől a tappancsa. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért szandálban hozta el a gyereket, amire azt a feleletet adta, hogy kinőtte a cipőjét.

Hm. Erre direkt nem mondtam semmit, persze magamban megválaszoltam a dolgot, miszerint ha kinőtte, akkor miért nem vesz neki újat? Egyetlen szandálja van a gyereknek és más lábbelije nincs? Nincs rá pénze?

Csak azért írom le, hogy emlékezzünk vissza rá egy kicsit: másfél hónappal ezelőtt mondtam már az exemnek, hogy veszek a gyereknek szandált és cipőt is, de szeretném azt magam megvenni VELE, s nem pedig csak pénzt adni rá, mint egy élő bankkártya, ha az anyucinak épp ez felelne meg. Megveszem, de jelen szeretnék lenni, mint egy édesapa, aki gondoskodik a lányáról. Ez a kislányom anyjának nem felelt meg, mondván, hogy velem nem akar vásárolni menni (lásd: Szandál). A cipőnél ugyanezt játszotta el, pedig a honlapom által szereztem neki ingyen egy olyan puha talpú cipőt, amire az utóbbi időben vágyott. Csak érte kellene menni, amit ő - mit ad Isten - velem nem akar. Így hát se szandál, se cipő - és bár a szandált nem sokkal ezután valahogyan megvette, a cipőjét úgy látszik még mindig nem szerezte be.

Pedig fizetem a gyerektartást, esküszöm! Minden hónap elején átutalom neki azt a 15.000 forintot, amit arányosnak vélek (és ki tudok fizetni) a heti két órával szemben. Talán adhatnék neki több pénzt is (mert ha kell, leszokom a kávézásról és a cukorról is, sőt, majd WC-papírt se veszek, hanem hazafelé minden nap bemegyek az Auchanba elintézni a nagyobbacska dolgaimat, csakhogy legyen miből összespórolni nekik egy cipőre), de sajnos ő nem fogadta el az ajánlatom (lásd: Ajánlat). 

Ezért nincs pénze cipőre, a gyerek pedig szandálban szaladgál a vizes füvön. 

Mikor egyértelművé vált, hogy ma is az udvaron fogunk játszani, de a fű vizes és kénytelenek vagyunk beszorulni a kert végi pavilonba, az exem határozott hangon közölte, hogy ne szaladgáljunk a füvön, mert a gyerek zoknija vizes lesz. Mondtam neki, hogy jó (na persze), mire a hátam mögött azért tett még egy megjegyzést, hogy "különben beléd rúgok".

Jó, mi?

Ezt.

Arra vajon mit mondana, ha én pedig visszakézből lekevernék neki egy akkorát, hogy megcsókolja tőle a földet? Kis hülye...

Vajon az anyjának meg az apjának beszámol az ilyen bunkó beszólásairól is? Kötve hiszem.

Mi lelte ezt a szerencsétlent, hogy így beszólogat?? Minek szítja a tüzet, amikor én tök rendes vagyok vele? Mondjon csak egyetlen egy okot rá, de ne azt, hogy a Bíróság ezt meg azt mondta, mert az nem ok (utalok itt arra, hogy elvileg nem mehetnék a gyerekhez oda, ha összetalálkozom velük, mert akkor épp nincs kapcsolattartási jogom - bár a Bíróság az elvitellel kapcsolatos találkozásokat határozza meg és nem azt, hogy a kapcsolattartó szülő köszönhet e a gyermekének vagy sem). Mi az oka rá, hogy ilyen hangon és minőségben beszéljen velem? Mi? Az, hogy felgyújtottam a kéményüket? Az, hogy harcolok a gyermekemért, hogy ezek a szerencsétlenek ne tudjanak tőle eltiltatni mindenféle kitalált, hamis vád és rágalom alapján???

Primitív picsa... (bocs) Erre nem lehet mást mondani. 

* nagy levegő, mélyre beszív, lassan kifúj, elszámol tízig...

Erre sem reagáltam semmit, mert csak elszabadultak volna az indulatok, úgy érzem. Inkább ráhagytam. Ha már egyszer észt nem szorítottak a fejébe, akkor magam hiába is próbálkoznék meg egy 28 éves nőnél...

(egy embernek az első 3-4 éves korában lehet átadni az alapokat, mert utána már egyre nehezebb - és ezért sem hagyhatom, hogy 5 éves koráig ne vihessem el a gyermekemet az anyja akarata szerint. De mondom, majd ha közzéteszem a második mocskolódását is (amit bírósági beadványnak titulál), minden világossá válik az olvasó szemében)

Két órám van arra, hogy a kislányomnak megteremtsem az alapokat az apai részről, így a mai napon is ekképpen cselekedtem. Mit lehet két óra alatt csinálni? A mai napon ezeket találtam ki:

Kalapács és szeg

Egy építkezés nagyon sok tanulnivalót és látnivalót nyújthat egy gyereknek, de mivel az anyja miatt erre most nincs lehetőségem, ezért elvittem a lányomnak egy kis apróságot tőlem: egy kalapácsot, egy szeget és néhány leszelt gerendavéget. 

Kicsikém még sosem látott ilyet, ezért nagy érdeklődéssel szemlélte a mutatványomat. Elsőként bevertem az egyik szeget a pavilon gerendájába, amire felakasztottam az elemózsiás szatyrunkat. Dóri nézte, hogy azt most hogyan... majd megpróbálta felemelni a kalapácsot, de az a súlya miatt valahogy nem akaródzott elemelkedni az asztaltól. Nem is erőltette tovább, hanem inkább megmarkolt egy szeget és megvizsgálta közelről.


Ezután megmutattam neki, hogy ezzel a szeggel hogyan lehet két fadarabot összefogni, azaz miképp marad egyben a két fa, ha átütjük rajtuk a szeget. 


Mivel a kalapács nehéz volt és a fadarabok is túl bonyolultak, ezért pár perc nézelődés után inkább labdakilövővel folytattuk a játékot. A fogas - mint találmány - tetszett neki és a nap folyamán sokszor rá is nézett, de ez még túl tudományos volt neki ahhoz, hogy lelkesedést váltson ki belőle. Mindegy is, mert ráér még elsajátítani az efféle dolgokat.

Labdakilövő

Jó nagy területünk volt hozzá, ezért kedvünkre lövöldözhettük szanaszét a labdákat. Két labda volt és két kilövő, ezért amikor az egyiket kilőtte nekem, én rögtön átlőttem neki a másikat. Ez nagyon muris lehetett, mert hangosan felkacagott minden egyes lövésnél. Igazából nem is akarta abbahagyni a játékot, mígnem egyszer csak megpillantott a fűben egy csigát.

Csiga-biga gyere ki...

Nézte-nézte, forgatgatta, majd amikor a csiga előbújt a házából, rémültem dobta el azt magától. Közben halkan sikoltozott, hogy hát az milyen veszélyes lehet, vagy valami ilyesmi. 

- Ho-hoo-hóóó..! - kiabálta.
- Nem kell félni a csigától, mert nem bánt. Ártalmatlan kis jószág. - nyugtatgattam őt, de hatástalan lehettem, mert inkább felkéredszkedett az asztalra, hogy rajzolhasson egy kicsit.

Rajzolás

A rajzolás az egyik kedvence, s azok közül is a testfestészet. Ma direkt vettem neki egy üres lapú spirál-füzetet, amit felnyitottam a közepén és melléje szórtam a filceket. Eleinte a lapokra vetett fel mindenféle bonyolult autópályát és vasúti pályaudvart...


...majd nekiállt a szenvedélye hódolatának:


Csiga

Közben a csigánk elaraszolt az asztalig, s mivel Dóri épp az asztalon ült, hát bemutattam neki a vérengző vadállat képében tetszelgő, de alapjaiban jámbor jószágot, amit letettem elé az asztalra. Dóri eldobott mindent a kezéből, majd két lábra pattant, hogy felvegye a menekülési pózt.


Most végre volt időm elmagyarázni neki, hogy a csigáknak hol van a szemük és, hogy lábak helyett a hasukon csúsznak, és úgy változtatnak helyet. Dóri mindvégig figyelt és amilyen közel csak lehetett, odamászott elé. Ahogy a képen is látni, abszolút lekötötte a figyelmét és csodálkozott rajta, hogy lábak nélkül is milyen gyorsan mozog. De még mindig félt tőle...

Bátorításként a csigát feltettem a kezemre, hogy a saját bőrömön tapasztalhassa meg, vajmi kevés félnivalója van ezen picinyke állattól. Dóri meglepődve egyenesedett fel, hogy lám, valóban nem harap, nem bánt. El sem akarta hinni, hogy ez a csúszó-mászó kis izé még nem okozott nekem sérülést. 

Próbáltam őt egy kép erejéig a közelembe csalni, de nem mert odajönni; talán mert azt hitte, hogy ráteszem a csigát, amiből ő köszöni szépen, de nem kért.

Hát jó, mindegy. Majd megszereti az állatok mindegyikét, ha majd többet lehet velem és elvihetem végre kirándulni.

Pók

Ugyanezt csinálta a pókkal is, amikor véletlenül hozzáért egy pókhálóhoz a pavilon deszkái között. Sikoltozva futott a hátam mögé, hogy aztán az ujjával mutatva maga elé, felhívja rá a figyelmem.

- Póóóóó..! - kiáltotta éles hangon, s várta, hogy végre csináljak valamit.

Lehajolva megállapítottam, hogy az egy ártatlan kaszáspók hálója, majd elmondtam a kicsimnek, hogy ettől nem kell félnie, mert nem bánt, és most amúgy sincs otthon, mert elment a szomszédokhoz. Dóri, amint látta, hogy odamegyek a háló mellé, maga is közelebb jött hozzá. Ekkor megpengettem az egyik fonalat, Dóri pedig a lábai közé csapta a kezeit. Láthatóan viszolygott a póktól. Elmondtam neki, hogy a pók kizárólag legyet és más kisebb, repülő bogarat eszik, ezért nem kell tőle félnie, mert nem fogják megcsípni csak azért, mert a közelükben van. Elmondtam még, hogy vannak csípős pókok, de azok nem élnek a környéken, és ha nagy lesz majd, akkor mutatok neki olyanokat is.

Dórim figyelte minden mondatom és szinte itta a szavaimat. Némán nézte, ahogy mutatom a háló szerkezetét, meg-meghuzigálom a fonalat, s elmesélem neki, hogy a pókok miért fonják meg azt. Határozottan tetszett neki a mesém, és csak azután hagyta ott a pókhálót, miután magam is felegyenesedtem.

Diktafon

Kicsimnek olyan aranyos hangja van ahogy esetenként megnyilatkozik, hogy muszáj voltam bekapcsolni a diktafont, hogy megörökítsem a hangját. 

Az első felvételnél úgy beszélt bele, mintha telefonálna vele:
- Ajjiiiii... - mondogatta sokszor.


Persze válasz nem jött belőle, én pedig úgy éreztem, hogy azért hallózik annyit és azért figyel utána másodpercekig némán, mert vár belőle valamiféle reakciót, mint ahogyan azt az emberek szokták a telefonjaikkal.

Kicsit megtréfáltam őt, mert a felvételt leállítva lejátszottam neki az egészet. Dórim erre felpattant, és szinte megőrült örömében, hogy valaki végre válaszol az ő "ajjiiii"-zására! 

A pavilon asztalán állva, egyszer csak elkezdett körbe-körbe futni a tetőtartó oszlop körül, s ahogy a hangokat hallotta a diktafonból jönni, maga is akképpen válaszolt rájuk. Annyira muris volt a jelenet, hogy kénytelen voltam videón megörökíteni.

Ezt fél órán keresztül (!) művelte, szinte bepörgetve magát, hogy valaki végre kommunikál vele a "vonal" túlvégén. Egy ideig figyeltem még, hogy mit csinál a diktafonnal és mikor fejezi be a galaktikus üzenetváltást, de miután rájöttem, hogy ezt egyhamar nem fogja megunni, muszáj voltam kivenni a kezéből.

Amikor ez megtörtént, egy csapásra a valóságban termett, és nekem olyannak tűnt az arckifejezése, mintha most ébredt volna fel egy hosszú és fárasztó álomból.

Padlás

Hogy a Csillagközi Jelvevő Készülék utáni sóvárgását megszüntessem, kitaláltam, hogy menjünk le ismét a pincébe hűsölni. Dórinak tetszett az ötlet, de mielőtt elindultunk volna, össze kellett pakolnunk a szétszórt cuccainkat és be kellett zárni a kocsiba. Ebben készségesen a segítségemre volt: odaszaladt a motorjához, majd berakta azt a szatyorba. Ezután a labdát ragadta meg és tette azt a lábam mellé, hogy végül indulhassunk az újabb kalandok felé.

Miután mindent bezártunk a kocsiba, maga mutatta meg hol van a pinceajtó. Ahogy az ajtó kinyílt, nagy lelkesedés közepette nyújtotta a karját, hogy fogjam addig a kezét, amíg ő lépdel lefelé a lépcsőn. Viszont mielőtt elindultunk volna lefelé, feltűnt, hogy a lépcső nemcsak lefelé, de felfelé is vezet. Csak nem a padlásra?

- Figyu Baba... Mi lenne, ha megnéznénk hová vezet a lépcső? - kérdeztem tőle, miközben felfelé mutogattam. 

Dóri nézte a lépcsőt és gondolkodott. A rajta megtelepedett évszázados porréteg nem lehetett valami bizalomgerjesztő látvány. Kicsit magam is elgondolkodtam rajta, hogy a lépcső alkalmas e a használatra, de mivel sérüléseket, korhadást vagy ilyesmit nem véltem felfedezni rajta, úgy döntöttem felmegyünk a végébe. Nem is volt semmi baj; kisebb nyikorgást leszámítva a lépcső stabilan állt alattunk. 

Odafent aztán egy pókhálóval beszőtt, porlepte ajtóval álltunk szemben, amely siránkozva tárult ki előttünk, ahogy benyitottunk rajta. 

Vak sötét fogadott bennünket. Annyit sem láttunk előre, hogy legalább a helyes irányt megállapíthattuk volna. 

- Hűűűű, milyen sötét van! - mondtam a lányomnak, aki teljesen le volt döbbenve a hely atmoszférájától. Meleg, száraz idő volt, ráadásul tök sötét, mintha a Semmibe érkeztünk volna. 

- Bemenjünk? - kérdeztem. - Ha nem akarsz, akkor visszamegyünk.

Dóri nem reagált.

Sajnos a telefonomat a kocsiban hagytam, így zseblámpa híján a cipőm orrával kellett kitapogatnom a talajt. Szerencsére semmi nem volt szétszórva alattunk, így beléphettünk bátran.

Ezután becsuktam a hátunk mögött az ajtót, hogy a szemünk mielőbb hozzászokhasson a sötétséghez. És úgy is lett, mert egy perc múltán már nagy vonalakban mindent látni lehetett. Dóri lélegzetvisszafojtva nézte, hogy megint milyen helyen jár Apával, ahol azelőtt még sohasem járt. 

- Hát, Kicsim... ilyen egy padlás. - mutattam be neki a ház tetejének titkait.

Kicsikém alaposan körbenézett, miközben a karjaimban tartottam őt. Hatalmas, ősrégi, 35x20-as gerendák futottak a padlón a ház széltében és hosszában. Ezeken lépdelve végül odamentünk egy tetőablakhoz, amit kinyitva letekinthettünk az alattunk elterülő tájra. 

Viszonylag messzire el lehetett látni, amit Dóri hatalmas üdvrivalgással vett tudomásul. Még a tetőre is ki akart állni, de azt nem engedtem meg neki. Nem is erőltette a dolgot, úgyhogy a karjaimban összekulcsolva tekintett szét az udvar fölött. Alább két tizenéves kislány labdázott az udvaron, amit alaposan megnézett magának, mert ezáltal láthatta hogyan is működik a foci igaziból, ahogy azt a nagyok játsszák. 

Levezetésként megmutattam neki a palát, amely az esőtől védi meg a házat, majd a szöget, ami a gerendákat és léceket tartja össze. Dóri minden szavamat itta, mert minden dolog új volt a számára, de nem szólt egy árva szót sem. 

Végül elindultunk vissza, hogy a már-már fullasztó melegtől megszabaduljunk.

Trabi

Még fél óra volt hátra a pótlással együtt esedékes két és fél óránkból, amit Dóri a kocsiban szeretett volna eltölteni. Ugyanis megkerülve a házat, felfigyelt a túloldalon parkoló Trabimra, amit ismét ki akart próbálni. 

Gyakorlatilag ugyanazt játszottuk el, mint a múltkor: szép sorjában kipróbáltunk minden gombot és kart, csakhogy a kocsi működését imitáljuk. Még a motort is beindítottam, hogy a kicsikém még jobban átérezze a vezetés élményét. 

Dóri ekkor valami egészen furcsa dolgot művelt: elkezdett dünnyögni, s közben előre-hátra billegett az ülésben. Ahogy elnéztem, ő azt magyarázta nekem épp, hogy autókázni akar...

- Vezetni akarsz Kicsim? - kérdeztem tőle, mire ő egyértelműen jelezte, hogy igen.

- Phuhhh... - jött ki belőlem a tanácstalanság. Vajon hogyan oldható meg, hogy a kedvében is járjak, de ne okozzak botrányt és a végzésnek is megfeleljek? Úgy véltem, hogy ha az udvarban teszünk egy kört, azzal még betartom a Bíróság ítéletében foglaltakat, azaz nem hagyjuk el a Családsegítő határait. 

Gyorsan betettem Dóri alá egy vastag pokrócot, hogy kilásson az ablakon, majd becsatoltam a biztonsági övét, amit megtoldottam a hasánál egy vastag és erős kispárnával, hogy az öv ne szorítsa a pociját. 

- Indulhatunk Babám? - kérdeztem, mire a kislányom felnevetett.

Indulás előtt figyelmesen megmutattam neki, hogy mire kell ügyelni a vezetéssel kapcsolatban: először becsatoljuk magunkat a biztonsági övvel, majd elfordítjuk a kulcsot. Miután felberreg a motor, akkor a sebességváltó kart előre nyomva rálépünk a gázra.

Dóri mindent szemmel tartott, s láttam rajta, hogy élvezi a vezetést. Folyamatosan ügyelt rá, hogy ne maradjon le semmiről. Ahogy elindult a kocsi a ház mellől, hangos nevetésben tört fel.

- Látod Kicsim, így kell vezetni. - mondtam.

Alig-alig vánszorogtunk előre. Szinte fel se emeltem a lábam a kuplungról, de a gyereknek már ez is elég volt az élményszint eléréséhez.

- Látod? Így kell tekerni a kormányt, hogy meg tudjunk fordulni. - mondtam, majd megkerültük a főépület előtt magasodó szobrot és az azt övező kis zöld szigetet. 

Nagyjából 2-3 kilométeres sebességgel haladtunk, megkerültük a garázst is, majd szépen visszaálltunk az eredeti helyünkre. Leállítva a motort, Dóri szinte könyörögve kért, hogy menjünk még néhány kört. Ekkor odahajolva hozzá elmagyaráztam neki, hogy miért nem lehet.

- Figyelj, Kicsim. Nem mehetünk el innen sajnos. Nem tudunk kimenni a kapun, mert nem engedik meg. Tudod jól, hogy nagyon szeretlek, de most itt kell játszanunk, mert ezt mondták nekünk. Elvinnélek a játszótérre és elvinnélek téged a világ végére is, de sajnos nem lehet.

Miközben Dóri figyelte a mondandómat, gyengéden megsimiztem a buksiját. Láttam rajta, hogy megért minden szót, amit mondok neki.

- Múltkor is találkoztunk az utcán - folytattam -, de annak sem örült anya. Hidd el, hogy nemsokára eljön az idő, amikor eljöhetsz velem bárhová, de addig türelmesnek kell lenned.

Dóri csak nézett a szemeimbe és hallgatott.

- Nem tehetünk mást. Legközelebb is autókázunk majd, ígérem.

Miután kicsatoltam a biztonsági öveket, Dóri átmászott az ölembe és nekidöntötte a buksiját a vállamnak.

Az időnk lejártának közeledtével kikászálódtunk a kocsiból, hogy tegyünk még egy kört az udvaron. Hátramentünk az ottfelejtett babakocsihoz, majd amikor visszafelé haladtunk, Dóri elcsúszott valamin és térdre esett. A térdét ugyan nem ütötte meg, de valami faág megkarcolhatta a sípcsontját, amire felszisszent. Gyorsan karba vettem, majd lenyalogattam a viszonylag erős vágást a bőrén, hogy az esetleges piszok mielőbb lekerüljön róla. 

- Hujujuj..! - sziszegett Dóri.
- Ajaj, Kicsim... - nyugtatgattam. - Ugye nem fáj?

Dóri nézte, ahogy kitisztítom a sebet, majd kacarászott egy kicsit, amikor a nyelvemmel megcsiklandoztam a seb körüli bőrt. Szerencsére a vérzés hamar elállt, így nem volt szükség zsebkendőre, viszont a biztonság kedvéért megmutattam a Felügyelőnknek, hogy adjon rá ragtapaszt. Ő elkísért minket az egészségügyi szobába, ahol a sebet lefertőtlenítették, majd beragasztották gézzel és valamilyen ragtapasz-szerű szalaggal. Dóri eleinte félve húzódott hátra, mire én folyamatosan nyugtatgattam őt, hogy nem kell félnie, mert csak bekötözik, hogy ne menjen rá kosz. Amikor rákerült a géz a lábára, visszanyerte a bátorságát is.

- Látod, nem is fájt, nincs semmi baj. - mondta a Felügyelőnk.
- Ennyi volt az egész. - folytatta az egészségügyis hölgy, majd adtam a gyerek lábára egy puszit, hogy tőlem is tapasztaljon valami bátorítót. - Milyen kis hős vagy! Milyen bátor kislányom van! - mondogattam neki, majd visszamentünk az udvarra, ahol a gyerek anyja már várt minket.

Miután elbúcsúztunk, magam is elindultam haza.

Az ezt követő délután kedvem támad a pancsoláshoz, ezért kocsiba ülve felmentem a dorogi Palatinus-tóhoz pihenni. Az alábbi képek ott készültek:




Bárcsak a kislányom is velem jöhetett volna...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése