2016. július 12., kedd

Álomszuszék

Július 6-án újabb meglepetéssel érkeztem, immáron a tizenkilencedik kapcsolattartásunkra: egy tüskés hátú baráttal, akivel a kertem végében találkoztam a csillagos égbolt alatt.

Már jó néhány héttel ezelőtt felfigyeltem rá, hogy éjszakánként, nagy motoszkálás közepette, furcsa, morgó-zsongó hangok szűrődnek be az ablakomon át, amelyről nem tudtam, hogy miféle állat adja ki magából. Amikor kimentem az udvarra meglesni, hogy mik lehetnek a zaj forrásai, rájöttem, hogy csupán a sünök párosodnak teljes odaadással a csillagos ég alatt. Ennek meg is lett az eredménye egy apró, tenyérnyi kis sündisznó képében, amellyel a kert végében akadtam össze a minap.

A huszonhárom sünfajból elvileg csupán egyetlen fajta él a Kárpát-medencében, az ún. keleti sün (régies magyar nevén tüskés-borz), így nagy valószínűséggel ebbe botlottam bele. Azért gondolom, hogy tavaszi alomról lehet szó, mert olyannyira kicsi volt még, amelyet életemben nem láttam eddig. A keleti sün egy viszonylag nagyobb testű fajta, de ez alig töltötte ki a tenyerem, pedig akár az egy-másfél kilós tömeget is elérhetik fejlettebb korukban.

Alvás közben

- Ejjjha - mondom magamban - ennek nagyon örülni fog a kislányom!
Azzal nyúltam is a kis állatka után, aki ijedtében úgy összegömbölyödött, hogy a vékony és hegyes tüskéi miatt csak kesztyűben tudtam felemelni. Szerencsére nyugodt jószágról van szó, így miután kinyújtózott sem kellett tartanom tőle - de azért a sünökkel kapcsolatban jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a rendkívül éles fogaikkal akár egy kígyót is könnyen kettéharaphatnak, nemhogy mondjuk a bőrünket. 

Berakva őt a terráriumba, nagy örömmel vártam a kapcsolattartás idejét. Persze, azért igyekeztem a sünimmel megértetni, hogy csak egyetlen napig tartom őt fogva, amíg a kislányomnak bemutatom őt, azután szabadon elmehet, amerre jónak látja.

Másnap délelőtt végül eljött a várva-várt pillanat: a kislányommal elfoglaltuk a szobát, majd bemutattam neki a sünt.

Dórikám nézte őt jobbról, nézte őt balról, de láthatóan nem értette, hogy minek az a sok izé a hátán, amit Apa tüskéknek nevez.

Aztaaaa...

A süni nem igen akaródzott haverkodni, és inkább mozdulatlanul szemlélte a lányomat, amint az körbejárja őt. Valószínűleg azért volt ilyen nyugodt, mert éjszakai állat lévén az alvásidejében háborgattuk őt, miáltal félálomban volt kénytelen tűrni a jelenlétünket. A tenyeremben tartva nyújtottam őt a lányom elé, aki figyelmesen szemügyre is vette a szerzeményt. Felismervén a tüskegombolyagból előtűnő arcocskát, azon nyomban megérintette az orrát, mintha valami gombot nyomott volna meg, majd nevetve elküldött neki néhány puszit a levegőben.

Dóri szerette volna megsimogatni az állatot, de felhívtam rá a figyelmét, hogy az előremeredő tüskéi miatt ez lehetetlenség, így sajnos le kell mondania róla. A figyelmeztetésem után Dóri közelebb hajolt a sünhöz, hogy szemügyre vegye a tüskéket, majd óvatosan, szinte csak leheletnyire, végül mégiscsak megérintette az egyiket, csupán azért, hogy érzékelje mivel is áll szemben. Az érzékelés sikerült, és bár a tüske nem szúrta meg az ujja hegyét, de nagyon is kivehetővé vált így is, hogy a süni bundája akár még veszélyes is lehet.

A sünit ezután visszatettem a terráriumába, aki pár perc múlva bevackolta magát a forgács alá, s álomba szenderült.

A bemutató bár jól sikerült, a kislányomat végül is nem kötötte le a dolog. Gyanítom, hogy azért nem, mert nem tudta őt megfogdosni oly módon, mint ahogy azt korábban a tengerimalaccal vagy a nyuszival tette. 

Hát sebaj, érdekességként ez is megtette.

A sünis akció után előkerült a gumilabda. Dóri ezt hangos nevetéssel üdvözölte, majd amint kivette a szatyorból, körbeszaladta vele a szobát. Gyakorlatilag percekig kergetőzött vele: eldobta majd utána szaladt, s ezt ismételgette egymásután.

Amikor bemutatót tartottam neki fallabdázásból, ő tátott szájjal figyelte, hogy miféle zsonglőrmutatványokat mutatok neki a labdával, de maga már nem merte kipróbálni. Mindegy is, mert amúgy sem ildomos az olvasóteremből focipályát csinálni. 

Dóri ezután a földre rogyva elővette a filctollakat, hogy szokásához híven ismét összefirkálja magát. Nem tudom miért jobb, ha magára rajzol, mint a papírra, de mivel ártalmatlan dologról van szó, ezért hagytam neki, hiszen az a fő, hogy jól érezze magát, ha már a két fal közé vagyunk bezárva. 

Azért én is besegítettem neki: az egyik lábára felírtam, hogy "baba", míg a másikra azt, hogy "szeretlek". Ebből vajmi keveset értett, az igaz, de azért türelmesen figyelte, hogy mit hozok ki belőle. Mintha már-már sejtené, hogy a betűk mire valók, úgy figyeli, ahogy kanyarintom azokat, viszont az írás befejezte után nem törődik velük többé. Tudomásul veszi, hogy vannak, de semmi több.


A testrajzolás közben persze megpróbálkozik néha a falfirkával is, ezért szorgosan követnem kell őt mindenhová, ha filctollal a kezében elindult a szobában. Meg is jegyeztem neki, ha egyszer végre felépül a házunk, akkor a festés előtti időkben még megengedem neki, hogy összefirkálja a falat. Ha neki a falfirkálás a mániája, hát adjuk meg a módját, nemde? Mielőtt színezve lesz a gipszkarton, nem olyan nagy baj, ha a gyerek ráfirkantja az érzéseit.

Mivel jelen körülmények között nem élhetett a hóbortjának, ezért a kanapén való ugrálás jó ötletnek tűnt. Észrevettem, hogy ilyenkor mindig elbújik a háttámlát takaró szivacspárna mögé, mintha szertartásszerűen végezne el ott valamit, de egyelőre nem jöttem rá, hogy mit, hogy ennek az elbújásnak mi lehet az oka. Valami olyan dolgot csinálhat rendszeresen, amit eddig magam nem vettem észre. De mit?

Amíg ezen törtem a fejem, Dóri lekászálódva a kanapéról előhalászott valahonnan egy doboz legót. Nagy örömmel kezdett el turkálni benne, hátha talál valami érdekeset köztük, bár megmondjam az igazat, nekem olybá tűnt a dolog, mintha ő már kinőtt volna belőle. Nézte az érdekes formákat és a színes, kék, zöld és sárga tárgyakat, de nem tudott velük mit kezdeni. Hiába mutattam neki, hogy ez egy traktor, ez pedig egy autó, a figyelmét nem sikerült lekötnöm velük. Pedig még egy emberkét is beleültettem az egyikbe, mégsem érdekelte őt különösképp.


Ezután Dóri feltápászkodott a földről, majd megragadva egy filctollat, ismét felmászott a kanapéra, hogy elbújhasson a párna mögé. Már-már mániákusan bujkál (lásd a lenti képen), de nem előlem, arra már rájöttem. És mindig ugyanoda. Miért?

Csupán fél-fél perceket tölt el a kanapé végében, majd felpattan és folytatja dolgát, most épp a fal összefirkálását. 


- Ejjnye Baba, tudod, hogy nem firkáljuk össze a falat! - szóltam rá nyugodt hangon, majd amikor kinyújtottam felé a tenyerem, ő beletette a filctollat.

Amikor elkezdtem keresgélni a kupakját, megkérdeztem tőle, hogy az hol van, mert sehol sem találom. Ő pedig nézett rám huncut szemekkel, de nem árulta el. Pedig tudta, és volt is egy érzésem, hogy azt is tudja miről van szó.

- Baba, nem tudod hol van a kupakja? - kérdeztem. - Mindig rá kell tenni a kupakot, különben kiszárad a filctoll és tönkremegy. 

Dóri ekkor felmászott a kanapéra és lefeküdt annak végébe, pont úgy, ahogy azt korában is tette.

Azt hittem, hogy ismét bújócskázik velem, de amikor feltápászkodott a kanapéról (kezében a kupakkal), akkor jöttem rá, hogy mit is keres valójában már hetek óta a kanapé végén: hát annak háttámlájának tövét használta rejteknek, ahová apró tárgyakat hordott össze!

A kupak után nyúlva

Az ülőszivacs és a háttámla közötti résbe gyűjtögetett össze néhány dolgot, s ekképp került oda a filctoll kupakja is, amit most előhalászva visszahelyezett a filctoll tetejére.


- Édes kis Csillagom, hát ezért másztál te mindig a kanapé végébe - sóhajtottam fel, amikor megpillantottam a különféle kis kacatokat. Majd megsimogattam a fejét, hogy milyen jó kis rejtekhelyet talált magának.

Kicsikém most felfedte a titkait, én pedig megtudtam miben mesterkedik mindig. 

Magamhoz öleltem őt, majd megpusziltam a homlokát. Dóri pedig nyugodtan tűrte, s befészkelte magát a karjaimba.

- Kimegyünk az udvarra? - kérdeztem. - Körbejárjuk a házat?

Dóri maga elé dünnyögve valamit, felkelt az ölemből, s elindult az ajtó felé.

- Várj még, hékás! Előbb vegyük fel a szandálodat. - szóltam utána, mire ő fogta a szandáljait, s leült mellém a kanapéra, hogy segítsek neki felvenni. A zokni és a szandál felvétele után ismét az ajtóhoz rohant, de ekkor figyelmeztettem őt, hogy csak azután megyünk ki, ha összepakoltuk a játékokat.

Dóri erre szófogadó kislányként elkezdte visszapakolni a zöld dobozba azokat a játékokat, amelyeket abból hajigált ki. A helyi játékok szerteszét hevertek a földön az általam hozott játékokkal együtt, de Dóri gond nélkül válogatta ki őket. Miután összeszedte mindet, fogta a dobozt és a helyére vitte.

Nekem pedig tátva maradt a szám, hogy ez a drága kis babóca milyen értelemmel bír nem egész két évesen. Bármit, amit eddig mondtam neki, zokszó nélkül megértette és megcsinálta, ráadásul még abban is segített külön kérés nélkül, hogy a kinti játékokat is összeszedje velem. Nem kértem rá, de mégis segített!

Hétről-hétre fejlődik. Egyre nagyobb, egyre okosabb és egyre szebb. Az anyjának biztos nem jelentenek e mozzanatok meglepetést, hiszen egész héten, s annak minden órájában vele lehet, de nekem minden héten mutat valami újat, mert rengeteg idő eltelik úgy a következő találkozásig, hogy nem láthatom őt. Egy heti fejlődési szakaszt tapasztalok meg a heti egyszeri két órámban, ami által feltűnőbb a változás, mintha minden nap találkoznék vele. 

Miután kimentünk az udvarra, megmutattam neki a kocsit. Közvetlen a bejárati ajtó előtt parkoltam, ezért nem is mentünk messzire. 

Dórinak már ismerős volt a járgány, ezért amikor kinyitottam a vezető oldali ajtót, ő azon nyomban elfoglalta a helyét a kormány mögött.

- Menj át a másik oldalra, hogy én is beülhessek - mondtam, mire ő átmászott az anyósülésre. 


Ezután nem győzött megvizsgálni mindent: a gombokat, a kijelzőt, a karokat, lyukakat, kilincset, tekerőt, stb. Minden egyes részlet érdekelte.

Én pedig kedves drága apaként, szép sorjában megmutattam neki mindent.

Először bekapcsoltuk az elakadásjelzőt. A műszarfal visszajelzésére a gyerek nagyon beindult, mert tetszett neki, hogy miatta villog egy lámpa. Hol a lámpára, hol a kapcsolóra téve az ujját, figyelte, hogy milyen változás fog történni.

Másodszor letekertem neki az ablakot, amit aztán oda-vissza tekergetett, még a nehézségek ellenére is.

Harmadjára a szellőzőt mutattam meg, amit ezután nem is engedett lekapcsolni, mert tetszett neki, hogy a szélvédő alatti nyíláson át hűs levegő fújódik az arcába. Mi tagadás, izzasztóan meleg volt, így nekem is jól esett a légmozgás. 

Negyedjére az ablaktörlőt kapcsoltam be, amitől egy pillanatra ugyan megijedt, de egy másodperc múltán már mosolyogva ismételte meg maga is, mert tetszett neki, ahogy a habos mosólé elkenődik az üvegen. Meg is jegyezte, hogy egy szakaszon koszos maradt az üveg, s dünnyögve mutatta az ujjával, hogy hol kell még korrigálni, hogy jó legyen. Persze az ismétlés ellenére ugyanolyan foltos maradt az a rész, mire elmagyaráztam neki, hogy az ablaktörlő gumi már elromlott, amitől az nem tisztítja meg jól az ablakot. Meg is értette rögtön, hogy miről van szó, úgyhogy nem erőltette a dolgot a továbbiakban.

Még sokáig ültünk a kocsiban, és szemmel láthatóan élvezte, hogy most aztán mindent jól szemügyre vehet.


A sebességváltó és a pedálok is felkeltették az érdeklődését, úgyhogy üresbe téve a kocsit, beindítottam neki a motort. Erre Dórim elnémult, s kikerekedett szemekkel figyelte a műveletet. Én pedig enyhe gázadásra elmagyaráztam neki, hogy a pedál lenyomásával indul el a kocsi - természetesen csak akkor, ha a sebességváltót is használjuk. Erre ő előre akarta nyomni a sebességváltó kart, mire én gyorsan megfogtam a kezét, mondván, hogy ezt most nem tehetjük meg, mert akkor belemegyünk a falba. Ő zokszó nélkül hallgatta, ahogy a vezetés rejtelmeiről prédikálok, és szemmel láthatóan figyelt minden apró részletet, amit a kocsi működésével kapcsolatban elmagyaráztam neki.

Még nincs két éves, de már megértett mindent - képletesen. 

Ilyenkor volna jó, ha tehetnénk egy kört az udvaron... vagy, ha együtt élnénk családban, s mint apja, napról-napra megtaníthatnék neki dolgokat. Például a fűnyíró vagy a kút működésének lényegét, vagy a komposztálást és a befőzést. Annyi mindent tanítanék neki csupán a ház körül, hogy igazából jó ideig ki se kéne mozdulnunk otthonról.

Tudom-tudom, ő még pindurka ezekhez, de úgy vagyok vele, hogyha érdekli és leköti a figyelmét, akkor sosincs korán elkezdeni semmit, mert annál életrevalóbb lesz az idő előrehaladtával, hiszen a későbbiekben már korábbról ismerős dolgokba botlik.

Talán négy-öt éves lehettem, amikor az unokabátyám az ölébe ültetett egy ezerkettes Lada volánja mögé, s megmutatta hogyan kell vezetni. És bár a működési elvét nem értettem meg, de életem visszatérő emlékévé vált, ahogy az árok felé kormányzom a kocsit. A vezetés első élményei, s emlékképek, amint a nagyanyám integet (és óbégat) nekünk, hogy figyeljünk, mert belehajtunk az árokba. Mindmáig emlékszem mindenre.

Vajon a kislányomnak milyen emlékei lesznek rólam és a foglalkozásainkkal kapcsolatban?

Úgy vélem, hogy lesznek, és az ekkor készült fotókkal majd mindent fel fog tudni idézni magában. Mindent.

Hajh, hogy telik az idő. Még pár év és magam is annyi idős leszek, mint amikor Édesapám ünnepelte meg a jubileumát. Még tíz esztendő, s magam is nagypapa korba lépek. A kislányom akkor lesz még csak tizenkettő, kis kamasz, akinek egyre nagyobb szüksége lesz az apai mintára, az apai tanításra, a védelemre.

Vajon mennyire fog kötődni hozzám, ha továbbra is ilyen keveset láthatjuk egymást?

Ilyen gondolatokkal terhesen kászálódtunk ki a kocsiból, s vártuk az utolsó percek végét. Hamarosan le is telt a két óránk (plusz a pótlás hozzácsatolt fél órája), majd készülődnünk kellett hazafelé. Még tettünk egy kört az udvaron, majd átadtam a gyereket az anyjának.

A gyerek nem akaródzott elindulni vele és maradt volna még egy kicsit, de nem volt mit tenni, be kellett ülnie a babakocsiba. Ismét magába zuhanva bambult maga elé, és még puszit sem akart adni. Az anyja mikor meglátta, hogy a gyerek lába és karja ismét össze van firkálva, megkérdezte tőlem, hogy ezt megint miért kellett csinálni, majd megjegyezte, hogy fogyatékos vagyok. Hát ja, az - feleltem, majd elindultak haza.

Egy fogyatékos, infantilis apuka vagyok, aki szereti a gyermekét és tanítgatja őt, ahogy a lehetőségei engedik.

A sünink pedig azóta is aludt a forgácskupac alatt, s még arra sem ébredt fel, hogy beteszem őt a kocsiba. Kis álomszuszék. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése