2016. július 21., csütörtök

Nem akarlak látni!

Pár nappal ezelőtt véletlenül összefutottunk az utcán. Késő délután volt, s épp a pékségből jöttem ki, midőn megpillantottam őket a főút túloldalán a CBA irányába haladni.

Úgy vélem, hogy nincs mit szégyellnem ezen, de nem bírtam ki és átmentem hozzájuk a túloldalra. A gyerek már messziről látta jöttömet, de nem ismert fel, akárhogy is integettem neki. Az exem ekkor épp egy öregúrral beszélgetett a járdán, míg a kislányom engem bámult, hogy mégis ki lehet az a fickó, aki feléjük tart nagy karmozdulatokkal kísérve.

Még oda sem értem, amikor a kislányom anyja a szeme sarkából észrevett, majd vágott egy fintort - valami olyasmivel a szája szélén, minthogy "te jó ég, ez már megint itt van".

Hát ja, én vagyok az, a gyermeked apja :) - gondoltam magamban.

Amint odaértem a babakocsi elé, rögvest leguggoltam a kislányom elé és köszöntöttem őt. A pindurkám ekkor elmosolyodott, s láttam a szemeiben, hogy már tudja ki vagyok. 

Kicsit úgy éreztem, hogy a kincsem egyelőre még a Családsegítőhöz köt engem, hiszen az elmúlt húsz hétben csak ott találkozhattunk egymással és máshol nem. Ha ő a Családsegítőbe megy az anyjával, akkor tudja, hogy lesz ott egy fickó, akit Apának hívnak, s olyankor mindig valami murisat fognak játszani, és lám, ez az ember most ott állt előtte, kint az utcán, s épp a kobakját simogatja.

Láttam rajta, hogy nem érti miért vagyok ott, amikor velem nem ilyen körülmények között szokott találkozni. 

Az anyja természetesen megkérdezte tőlem, hogy mit keresek ott, mire megválaszoltam neki, hogy a pékségben jártam, s átjöttem köszönteni a gyermekem. Persze ez nem tetszett neki, úgyhogy közölte velem hagyjam őket békén és álljak félre az útból. 

- Nem köszönhetek a gyerekemnek? - kérdeztem tőle.
- Nem akarlak látni! - felelte.

Tulajdonképpen leszarta, hogy kije vagyok a lányának, mert ő már elkönyvelt engem a legnagyobb ellenségének a világon, és mint ilyen, jobb, ha nem kerülök a szemük elé.

Na, hát én meg ezt szartam le, jó magasról...

Csak nem képzeli, hogy faarccal elmegyek mellettük az úton, mikor látom a gyermekemet tőlem alig 20 méternyire???

Alapjában véve vannak gondok az exem fejében, amit korábban már a pszichológus is megírt: "neurotikus oldal kissé emelkedett, fokozott az érzékenység...". Nem értem miért kell még mindig így viselkednie velem szemben, amikor sosem ártottam neki. Igen, tudom... szerinte feltörtem az emailjeit és rájuk gyújtottam a kéményüket (és hasonló baromságok), de nem az én gondom, ha képtelen megszabadulni a démonaitól és úgy érzi, hogy az a fickó, akivel hét évet élt együtt szerelemben és gyermeket szült neki, szerinte az életükre tör. Nem az én gondom, hanem az övé, emellett pedig a kislányunk kára. 

Az alapszitu az, hogy ő foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy a gyermekünk minél kevesebbet legyen együtt az apjával.

Nem normális dolog.

De komolyan, mindenki így viselkedne a volt párjával, ha véletlenül összefutnak az utcán? Mindenki azt mondaná, hogy "nem akarlak látni"? Kétlem...

Akinek eddig meséltem a sztorinkat, értetlenül álltak a történések előtt. Nem értik az emberek, hogy egy anya hogyan viselkedhet így a gyermeke apjával. És megmondjam őszintén, hogy én sem. Ha a helyében lennék, engem egyáltalán nem zavarna, ha a gyerekem anyja pár percre megölelgeti a gyerekét. Őt miért zavarja?

Az utóbbi két hónapban a házuk környékét is elkerültem, nemhogy még balhéztam is volna vele, ami miatt félnie kéne tőlem. Meg is kérdeztem tőle:

- Miért zavar téged, hogy egy kicsit a kislányunkkal vagyok?
- Nem akarlak látni! - mondta megint ugyanazt. 

Ekkor arra gondoltam, hogy engem nem érdekel ő kit nem akar látni, mert számomra az a legfontosabb dolog az életben, hogy a gyermekem viszont - vele szemben - igenis akar engem látni, bárhogyan is szeretné elérni ennek az ellenkezőjét. 

A kislányom ki is mutatta a kötődését oly módon, hogy levette a szandálját és a kezembe nyomta, majd nemsokkal később kinyújtotta a karjait, hogy vegyem őt fel az ölembe.

- A CBA-ba mentek? - kérdeztem az anyját.
- Oda, de nem kell, hogy velünk gyere. - felelte az exem.
- Ha bemehetek veletek, akkor kifizetem amit vennél. - győzködtem, hogy azzal is együtt lehessek egy kicsit a gyermekemmel.
- Nem kell, hogy elkísérj. Nem akarlak látni! - felelte.
- Tudod mit? Akkor csak elkísérlek a CBA elé.

Az exem tulajdonképpen nem reagált rá semmit, és a dühödt arckifejezésével együtt láttam rajta, hogy beleegyezik. - Jó, de csak odáig. - mondta.

Ennek annyira megörültem, hogy rögtön ki is csatoltam a lányomat az ülésből, majd felvettem őt az ölembe. Dóri is örült, mert egyfolytában mosolygott rám és átkarolta a nyakamat. 

A CBA nagyjából 50 méternyire volt tőlünk, úgyhogy percekről volt szó, amit nagy nehezen sikerült kiharcolnom az anyjánál. De ez az 50 méter és nem tudom hány perc szinte bearanyozta a napomat! Olyan boldog voltam ekkor, mint addig egész héten soha!

Néztem a lányomat, s szinte belevesztem a tekintetébe. A hatalmas szemeivel egyfolytában engem nézett, míg magam eközben mélyeket szippantottam az illatából.

- Jaj de finom illatod van Kicsim. - mondtam neki.

Dóri mosolyogva, szótlanul ült a karjaimban. 

- Nemsokára találkozunk. Párat alszol és megint játszunk egyet a szobában. - hívtam fel rá a figyelmét, hogy tudja, Apa gondol rá és várja a napot, amikor ismét együtt lehetnek.

Sajnos hamar odaértünk a bolt bejárata elé, így le kellett őt tennem. Nem akartam az anyját felidegesíteni azzal, hogy húzom az időt. Tényleg pár percet kértem, így annak leteltével vissza kellett tegyem a gyereket a babakocsiba.

Csakhogy a gyerek nem akarta...

Amint lehajoltam, hogy betegyem őt az ülésbe, rögtön elkezdett nyöszörögni, s közben szorosan átkarolta a nyakam. Erre én kiegyenesedtem, hogy még egyszer magamhoz öleljem őt.

- Mennem kell Kicsim. Nem lehetek veletek. Anya nem akarja, látod...

De a gyerek nem engedett el, még másodszori próbálkozásra sem. Az anyja is kérlelni kezdte, de a gyerek szorosan magához húzott és nem engedett.

- Baba, nemsokára találkozunk, ígérem, de most mennem kell. 

Erre csak egy nyöszörgés volt a válasz és egy szoros ölelés.

Végül az anyja rábeszélésére a gyerek engedte, hogy visszategyem őt a kocsiba. Még párszor megpróbálkozott a karnyújtással, hátha felveszem magamhoz, de be kellett látnia, hogy ez ma már nem fog összejönni - sajnos. Leguggolva elé megígértem, hogy nemsokára találkozunk és egy csuda jót fogunk játszani, mire ő látszólag lenyugodott. Kértem, hogy adjon egy búcsúpuszit, mire odahajolt hozzám és egy hatalmasat cuppantott a számra.

Hajh... de rossz a búcsú... - sóhajtoztam magamban. 

Tényleg nem akartam rabolni az idejüket és pofátlanul visszaélni az exem "bizalmával", ezért elbúcsúzva tőlük elindultam a kocsimhoz. Közben persze visszanézve sűrűn integettem a lányomnak, mire ő felemelte a kis karját és visszaintegetett nekem.

Egyem meg, kis drágám... most először integetett nekem.

Fájó szívvel ültem be a kocsiba, s néztem, ahogy eltűnnek a távolban. Nem is mentek be a boltba, mint ahogy azt az exem mondta. Kis hazudós... Gondolom félt, hátha velük tartok, ha netán azt mondja máshová megy.

Mindegy.

Vagy egy órát ültem a Tarbiban, mert el kellett intéznem egy hosszadalmas telefont. Kötelező pletykák, meg hasonlók. Még javában tartott a diskurzus, amikor látom, hogy a lányom és az anyja jönnek visszafelé ugyanazon az útvonalon. Valószínűleg megjárták a boltot, ahová indultak. Most viszont nem szálltam ki a kocsiból, hanem csak figyeltem őket, ahogy elhaladnak a járdán, majd ismét eltűnnek a szemem elől. 

Még pár nap, és úgyis láthatom a lányomat. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése